Kismadár

Márkó és a kismadár
Délután négy tájban egy kismadarat találtunk a kapuban. Verébcsipasz az istenadta, kiesett a fészekből, van a tetőnk alatt bőven. Ez már többé-kevésbé tollas, de nem tudni, mennyi időt töltött a napon egy 6-8 méteres zuhanás után (azt sem, hogyan lehetséges, hogy nem Samu macska találta meg).
Márkó persze azon közölte, hogy ezt mi most megtartjuk...
Kartondobozt kerítettem (a padláson van kalitka, de most inkább nem mentem fel, félek, nem lesz rá szükség), fecskendőt és tálkát, macskaeledel-konzervből egy gombócot, mert hátha azt megeszi...
Így felszerelkezve mentünk anyámékhoz. Megállapítottuk, hogy nem valószínű, hogy a tollas jószág ezt túléli. Van gyakorlatom a madárfiókák felnevelésében: két garnitúra seregélyfiókát neveltem már fel, jól sikerült fészekalj volt mindkettő, felnőttek, kirepültek, hazajártak. Én közben lelkesen hordtam a horgászboltból a csontit és a gilisztát nekik.
De a veréb az más. És amíg a seregély azonnal tátogott, ha csak fölé hajolt valaki, később be-ki közlekedett a dobozába, inni kért a fecskendő ütögetésével, ez a szerencsétlen jószág csak ül, esetleg felborul.
Márkó persze keservesen megsiratta. Jó, akkor teszünk kísérletet, hátha iszik vagy valami.
Szilvikém, köszönöm a magokat!
Nagy reményeket nem fűzök a dologhoz, de próbálkozunk.
Nem is a fiam lenne, ha nem állna meg egy kiesett madár mellett. Ő félreteszi a csigát a járdáról, nem engedi bántani a hangyabolyt vagy bogarat, a legnagyobb és legszőrösebb pókot felmászatja a tenyerére és kiviszi, hogy megmentse.
Egész kicsi kora óta mondogatja: "minden életet tisztelni kell!" Ő így is szokott viselkedni. Nem egyszerű ezt összehangolni a mai világunkkal... :(

Márkó

Márkó és a baleset
A minap úgy gondoltam, itt az ideje, hogy a fiamat megtanítsam az alapszintű laikus újraélesztés néhány fontosabb tételére. Nem, nem akarok mentőtisztet, se orvost faragni a gyerekből, és nem is a szájból orrba vagy szájból szájba lélegeztetésre gondolok. Hanem mondjuk arra, hogy mit csináljon, ha valami történik a jelenlétében. hogyan ismerje fel azt a helyzetet, amikor segíteni kellene. Milyen jeleket keressen, hogy felismerhesse, baj van és ha baj van, mi a teendő.
Higgyétek el, nem hülyeség. Ez már nem az a világ, amiben mi felnőttünk. Nem vagyok pesszimista, csak reálisan gondolkodó.
2008-ban együtt bicikliztem az akkor 3 és fél éves fiammal, ő a saját kétkerekű bringáján jött mellettem a járdán. Egy nem túl forgalmas szakaszon egy motoros hátulról engem szépen elkaszált. Én estem mint az atom, a motoros szintén, a motort megfogta a szegélykő, nem csúszott be a járdára. Nem igazán emlékszem a történtekre, nem voltam képben, csak azt tudtam, hogy a frissen műtött lábamnak nem lehet baja...
A fiam leszállt a bringáról és kiabálni kezdett: "Álljanak meg, baleset történt! Álljon meg mindenki, baleset történt, jöjjenek segíteni!"
De olyan is volt, hogy két éve beleesett a vízibicikliről a Velencei-tóba. Lesüllyedt, felrúgta magát és aztán kipecázták. Az összes megjegyzése annyi volt: "Még jó, hogy nézem Bear Grillst..."
Vagy amikor elkeveredett egy pesti plázában. Mire tesómék megtalálták, már jelentkezett a biztonsági őrnél, elmondta, ki ő, mi ő és kivel van.
Ehhez kell nyilván lelkialkat is, meg - és most fényezem magam - nevelés is.
Sose féltettem túl. Nálunk sose voltak eldugva a "veszélyes tárgyak": a hypot rögtön megmutattuk neki, rossz, büdös, meg lehet tőle betegedni. A vadászkésem a polcon olyan magasságban, amit elérhet könnyen: megmutattam, kezébe adtam: éles, szúr vág, nehéz. soha eszébe nem jutott, hogy ilyesmihez nyúljon,. Mindent látott, mindent megmutattunk neki. Ez nálunk bevált.
Nem csak arra tanítom már egész kicsi kora óta, hogy ne álljon szóba idegenekkel, hanem arra is, mi van, ha az idegen AKAR szóba állni vele. Hogy menjen be egy boltba, ahol sok ember van és mondja el, mi történt. Vagy mit tegyen, ha egyedül van itthon és csengetnek vagy telefonálnak... Nem hiszem, hogy paranoiás lesz belőle, ez nem túlzott féltés, csak realitás. Persze, lehet, hogy csak én látom így. Én úgy gondolom, jó úton járok: Márkó egy nyílt szívű, őszinte, eléggé magabiztos gyerek. Vagy nem? :D
Márkó és a nők
1. Cicik
Még Pesten laktunk, amikor észrevettük: Márkó valahogy sokkal szívesebben áll szóba olyan nőnemű egyedekkel, akiknek jól láthatóan elhelyezett mellei vannak. Jött egy hölgyismerős látogatóba, garbóban. Márkó nem nagyon vett róla tudomást. A hölgy nem értette: "máskor olyan barátságos kis kölyök szokott lenni".
Ugyanezzel a hölggyel legközelebb az egyik bevásárlóközpontban találkoztunk, kellemesen dekoltált felsőben volt épp. Csodák csodája, Márkó roppant barátkozó hangulatba került, sőt, időnként szájtátva nézelődött. Nem árultuk el a hangulatváltozás okát...
2. Dal a buszon
Szintén Pest. Gondolta tesóm, kicsit elviszi Márkót csavarogni. Zsúfolt hatos busz. Márkó ült a buszon és vidáman énekelt: "Puncinka, puncika, puncinka..."
Tesóm egy darabig nem vitte sehova.
3.Komoly férfi
 Legújabb szokása, hogy virágot ad a hölgyeknek. Különösen két közelben lakó, szép szőke kislánynak. Lelkesen pusztítja a szent cél érdekében amúgy is legatyásodott virágoskertemet. Mit tehetnék? Asszisztálok. Szokjad, anyám...
4. Szerelem
Volt egy kislány az oviban, aki nagyon tetszett neki. Enikő. Ó, hát ő most szerelmes. Elballagott az oviból, a csoportból ő egyedül. Enikő ovis maradt. Rajzolt neki, el is küldte a daduska nénivel. Megtanulta leírni Enikő nevét. Verset írt. Aztán az óvó nénik elmondták: Enikő népszerű kislány, több fiúnak is tetszik és Márkóhoz nem is szólt, amikopr meglátogattuk a régi csoportját. Mondtuk neki: majd lesz másik, semmi baj. De neki Enikő kell, csak őt szereti. Egyszer játszott a földön ülve, amikor keserves zokogásba tört ki, teljesen váratlanul. "Annyira hiányzik Enikő..."
Tessék kérem komolyan venni a gyerekszerelmet! :)

2. részlet a készülö TV3.ból

A férfi állt a Vár mellvédjénél, nézte a lassan hömpölygő Dunát és hallgatta a háta mögül közeledő lépteket. A férfi szaga már azelőtt megcsapta érzékeny orrát, hogy karnyújtásnyira került volna az érkező. Fűszeres étel, olcsó férfiparfüm és félelem szaga. Olajos bőr, nyirkos ujjak, tapadósra zselézett haj, hadaró beszéd. Oleg.

Megborzongott, pedig az októberi idő igazán kegyes volt: késő délutánra járt már, a levegő mégis őrizte szinte nyár végi melegét. Arra gondolta, odaát talán sokkal egyszerűbb volt, élni is, meghalni is. Harcosként, mágusként tudta az utat. A férgeket eltiporta, a harcosokkal megküzdött, az ellenség hatalmát megtörte. Uralma alá, akarata igájába hajtotta, akit kellett. Most pedig olyanokkal tárgyal, akik a csatorna mocskában fogják végezni, a többi patkány között. Nem boldogította a tudat, hogy eszközök csupán. Ahogy az sem, hogy tisztában volt vele: az érkező és megbízója is azt hiszi, ők diktálnak. Kisebb tévedés is elegendő bukáshoz, de egyelőre még higgyék csak, amire annyira vágynak.

Legyűrte undorát és férfi felé fordult.

― Helló, Oleg.

― Üdv, zsarukám.

Üthetnékje támadt, de túltette magát rajta. Benne van az árban. Ha eléri, amit akar, ezt a gyáva senkit hulladékba temetteti. Nosztalgiával gondolt máguskirály-énjére, az országra, ahol az ilyet komposztnak, halcsalinak, esetleg viadalok érdektelenebb napján, vadállatok küzdelme közötti szünet kitöltésére használták fel. Itt viszont ő érzi nyeregben magát és megragad minden alkalmat, hogy fitogtassa erejét. Míg szembe nem találja magát a valódi hatalommal. Addig viszont játszani kell, alakoskodni. Mindenki előtt. Ám legyen, játszik és tűr.

― Vladislaw tiszta terepet akar holnapra.

― Ahogy megbeszéltük...

― A főnök elégedetlen, kínai barátom. Szőr van a palacsintában és ezt a pitét Morgan a te torkodon fogja letuszkolni, ha valami gikszer lesz ― jót vigyorgott saját szellemességén. ― A kollégáid túl sokat mászkálnak a Hős utca környékén.

― A raktáratok biztonságban van.

Oleg köpött egyet.

― Tudod, cimbora, a jenkinek nem tetszik a képed. Alig várja, hogy elszúrj valamit. Alig várja, hogy Vlad kiadja a parancsot. És hidd el, nekem se vagy a szívem csücske.

― Rendben lesz minden.

― Ajánlom, zsarukám. Holnap a főnök pakolni akar. Megértetted?

― Ezt eddig is értettem. Arról nem tehetek, hogy nektek a készenléti egység laktanyájával szemben kellett raktárat találni. Persze, hogy láttok egy-két rendőrt. Oda járnak dolgozni... Mást nem üzent a főnököd?

― Nagy a pofád, pedig nagyon kisfiú vagy – acsargott a zselézett hajú. - Eljön az idő, amikor már nem lesz szükség rád...

― Dolgom van, Oleg. Ha nincs mondanivalód, mennék is. Még egyszer mondom, rendben lesz minden – és faképnél hagyta a fickót.

A futár kihozta az ebédet. A műanyag dobozban szusinak kellett volna lennie, de ezt a szétmállott rizsbe nyomott olcsó halat nem tudta szusinak nevezni. Mindegy. Fogta a dobozt és kukát keresett. A lány pillantása találkozott az övével.

- Fujj, ez a szusi most undorító! Együnk ma valami normális kaját! Mit szólnál a csirkéhez?

— Rizzsel?

― Nem, sörrel.

Nevetett, de érződött a hangján: nyugtalan. Az ő új képességei vajon mire elegek? Talán nincs is tisztában mindennel.

― Erik, tudom, hogy annyi más dolgunk is van mára, de azért… Kiderítettem, hol bujkál Oleg! Lépjünk a farkára! Tizenegy körül odamegyünk, szétnézünk és kitaláljuk, mit csináljunk.

Fogadott testvére mesélt a bandáról, akiket olyan egyszerű volt megfélemlítenie. Elmondott mindent, amit előző este kiderített. A férfi szájában keserű nyált gyűlt. Már nincs visszaút.

— Ebből nagy baj lehet… - erőtlen próbálkozás volt, ismerte jól a lányt. Makacs és kitartó, tüzét a Vándor-lélek hatalma még tovább hevítette. — ... lehetne, ha kiderülne.

― Nos, Angyal nyomozó?

Félrebillentett fejjel nézett rá, zöld szemei mélyén aranybarna szikrák villantak. Várta a választ, a beleegyezést.

Játszani kell mindig, mindenki előtt...

― Oké, bébi ― elhajolt, mert a lány kemény kézzel, azonnal ütött. ― Most hét óra van. Hazamegyek felszerelésért és pontban tizenegykor találkozunk a kínai mögött.

Csókot adott a lány homlokára ― és beleborzongott, amikor egy lehetséges jövő képe felvillant előtte. Látta a lány mozdulatlan testét hideg fényű neonok alatt, fehér falak között, hallotta a Semmi Örvényének tompa moraját. Nincs visszaút.

Elintézett néhány fontos teendőt, aztán elővette a telefont.

― A rejtekhely forró. Tűnjetek el onnét azonnal, különben lebuktok. És akkor én se tudok már tenni semmit.

― Negatív, kiscsávó. A főnök ma este tárgyalni fog ott.

― Tárgyaljon máshol, nem érdekel! Felfogtad, jenki, hogy a nyomotokra bukkantak?

― Felfogtad, hogy a főnök egy partnere érkezik ma tizenegyre? Ki szaglászik a rejtekhely körül?

― Egy nyomozó, Kelemen Olga.

― Az a nő? A társad, nem? Csald el valahová. Vezesd félre. Agyalj rajta, cimbora. Dörzsölt zsaru vagy, nem?

― Nem fog menni. Ő nem fogja annyiban hagyni.

― Akkor meghal. Hidd el, a házat jól őrizzük, jobban, mint a kollégáid tennék ― a gúny a telefonvonalon át is sütött, vért kergetett Erik arcába.

― Nem ismered a századost.

― Nem is érdekel. Nem golyóálló, ez a lényeg. A főnök látni akar téged ma este. Nem értem a gusztusát, de mindegy. A tárgyaláson itt legyél, érted?

― Ott leszek ― minden további nélkül bontotta a vonalat.

Vladislaw Gorik úgy szállt ki az ezüst Bentley Mulsanne-ből, hűvösen, stílusosan, mintha az orosz nagykövetség előtt állna az autó. Elegáns volt, őszülő hajával, szakállával, ezüstfejes sétapálcájával, prémmel szegett sötét kabátjával. Testőrei is kényelmesen mozogtak, a biztonság teljes tudatában. Otthon voltak, az övék volt itt minden.

Erik jól látta a szemközti ház tetején az árnyékot: mesterlövész, Morgan rendelte oda, hiszen megmondta, biztosra mennek. Gorik most Morgant is, őt is úgy intette magához, nagyúri módon, ahogy herceg ősei tették a lakájaikkal a cárok idejében.

Hiszen az is volt: orosz hercegek leszármazottja, kényúr és világpolgár, vérrel visszaszerzett ősi vagyonát vérben gyarapította. Nem ismert sem istent, sem embert, csupán a hatalmat. Akárcsak egy lángokba veszett világ királya valahol máshol, valaha rég. Ő volt ilyen odaát. Méltó ellenfél lehetne, de nem harcolni akar most, hanem győzni.

A lány már sokadszor pillantott az órájára, sétált az étterem mögött. Várt, egyre nyugtalanabbul. Végül egy utolsó pillantás után a szűk és sötét sikátor felé vette az irányt. Jól tudta, mit keres. A nehéz vasajtón elektronikus zárak, biztonsági rendszerek sorakoztak. Apró digitális kamerát húzott elő és mindent lefényképezett.

Klikk!

A hang halk volt, de egyértelmű: a lány azonnal mozdulatlanná dermedt.

— Nagyon lassan fordulj meg, szivi!

Négy fickó állt mögötte két-három lépésnyire, a szemközti házból kerültek elő, tempósan, nyugodtan, mint vacsorázni induló baráti társaság. Az egyikük kölyök még.

— Gyere el szépen az ajtótól! Lassan, okosan! — ketten húztak csupán fegyvert, a főnök és a kölyök.

A srác kezében meg-megrezdült a félautomata, a lány feléje lépett a faltól,a kölyök azonnal kitért.

A nő és a társai közé került. A lány nem tétovázott, a fiatal fickóra vetette magát, a fegyver átkerült az ő kezébe, a fickó társainak tántorodott, eszméletlenül. A nő kihasználta a lendületet, a következő támadónak esélyt sem adott, villámgyors ütés, máris a megszédülő férfi háta mögött termett, keze a fickó állán, másik a tarkóján, a mozdulat gyors, csont reccsent,és a bőrkabátos fószer törött csigolyával csuklott össze. A pisztolyos elveszítette a fejét, lőtt, bár társa lővonalban lehetett és amikor a lány elkapta a karját, taszított rajta, egyenest a lövedék útjába került.

Azonnal elengedte a meglőtt férfit és egy közeli konténer mögé vetette magát. Pisztolyáért nyúlt, elbiztosította és kilesett a fedezék mögül. Az egyedül maradt fickó felszívódott vagy ő is fedezék mögé rejtőzött. Az esélyeket latolgatta, a szívveréseit számolta. Tudta, hogy a képességeit használva jóval gyorsabb ellenfelénél. Aztán meg ott a nyílt utca, a motor. A fickó eddigre bújt elő, tüzet nyitott a konténerre, a másik oldalon, nem ott, ahová ő rejtőzött. Ez a jó pillanat: a lövések döreje elnyeli a neszeket.

Kiugrott a fedezéke mögül, visszalőtt, látta, hogy a férfi meginog, de nem törődött semmivel, veszni hagyta a földre hulló üres tárat, újat lökött a helyére és az utca felé iramodott. Gyors volt, emberfelettien gyorsan. Valahol fent, hat emelet magasan erőszakos csattanást vertek vissza a falak és a lány felsikoltott, a falnak dőlt.

Kivágódott a nehéz vasajtó, magas, barna hajú férfi rontott ki rajta, kezében egy Taurus revolverrel. Nyomában a nedvesre zselézett hajú Oleg, egy szalmaszőke, nagydarab öltönyös, mögötte Gorik. Mellette pedig egy bőrkabátos férfi, ázsiai vonásokkal.

Angyal Erik.

A lány a fal tövébe csúszott, vércsík marad mögötte a falon, elerőtlenedő kezével próbálta célra emelni a pisztolyt. Az irányzék végigkúszott a férfiakon.

Oleg hisztériás rohamot kapott, tajtékzott.

— Lőjétek már le! — látta, hogy a célgömbök rajta állnak.

Morgan keze mozdult, a .38-as Special hatalmas dörejjel szabadult ki a csőből. Erik szeme megrebbent, de mozdulatlanul állt az orosz mellett. Ahogy elült a lövés zaja, Gorikhoz fordult.

— Menjenek most, a járőrök öt percen belül itt vannak és akkor minden elvész! Akkor én sem tudok menteni semmit már!

Gorik a szőkének vetett oda pár utasítást, aztán eltűntek mind a szemközti ház kapujában.

Erik a lány mellé térdelt, az ölébe vonta a fejét, kisimította arcából a gesztenyeszín tincseket. Egyetlen pillantás elegendő volt: elvégeztetett. A mesterlövészpuska lövedéke átütötte a dzseki alatt viselt golyóálló mellényt, Morgan lövése a kabát gallérja fölött találta el a lányt. Olga szeme smaragdként ragyogott a férfira, keze nem talált fogás társa dzsekijén. Mire a vértől iszamos kéz a test mellé hullt, a zöld szemek fénye is megtört.

Erik a lány füléhez hajolt, úgy suttogta:

― Találkozunk még!

A földre engedte a holttestet, a telefonján a diszpécsert hívta.

― Angyal Erik százados vagyok, mentőt és járőröket azonnal a Balaton utca és a Szent István körút sarkára, a kínai étterem mögé! A társamat meglőtték! Küldjetek mentőt, fiúk! A támadók elmenekültek. Siessetek!

Felvették a vallomását, a felettesei együttérzésükről biztosították és persze azonnal hazaküldték. Pszichológust, orvost ajánlottak, de egyikből sem kért. Otthon vodkát bontott és csak nyakalta a szeszt ájulásig.

... s fojtogatnak kitörni kész dalok...

Nem az első eset, hogy úgy érzem: könnyebb annak, aki tud valamilyen hangszeren játszani. Talán a zene tud a legtöbbet segíteni, ha el kellene mondanunk valamit, amit nehéz, amit nagyon szeretnénk, de mégse... Irigylem a zenészeket.
Napok óta - ismét - tele a fejem verskezdeményekkel. Amik versnek furcsák és úgy lüktetnek, mintha dalok lennének. De én nem értek a zenéhez!
Mégis, amióta verseket írok, mindig születtek "dalok". Cyranoként én is előadhatom, némi öngúnnyal, hogy épp melyik kedvencemet hallgattam akkoriban rongyosra...

Quimbysen:
"a kávé meleg, de a szívem kihűlt..."

Mint Ákos:
"...remekül menekül
az értelem
akárhogy kérlelem
nincs tovább
remeg a pillanat
felfal vagy felkavar
az őrület
nyitja a határokat
látom a képeket
iszonyú szépeket..."
(Egyelőre töredék)

Doom/death metálos súlyos lüktetéssel:
"Haldokló város, pusztuló élet -
Minden, ami van, így ér majd véget.
Rohanó emberek, üres, sivár termek -
Kiürült a lélek, meghalt a Gyermek.
Nincsenek már csodák -
Önmagától fél ez a gyilkos világ.

Könnyező angyal, növekvő Semmi -
A tehetetlenség fog mindent elnyelni.
Sötét utcák, visszhangzó léptek -
A Halál van itt, most jött el érted.
Nincsenek már csodák -
Önmagától fél ez a gyilkos világ"
(XX. század végén)

Nick Caveként:
"...és megöltem véresen csillogó késemmel (nő)
könnyektől csillogó késemmel megöltem... (nő)
szerettelek (férfi)

én vártalak tizenöt éven át, eljössz-e (nő)
láttalak éjjeken, ködökben, felhőkben (nő)
álmodtam (nő)"
(Ballada)

Aztán meg a dark rock, az ősz zenéje:
"...A felhőket nézem és érzem
nem állsz még készen.
Valami fáj még,
valakit vársz még,
aki nem jön el..."

Vagy csak egy-egy sor. Mondjuk az éjszaka közepén és fel kell kelned, le kell írnod, mert nem hagy nyugodni.
"...az élet beléd is sebeket tépett..."
Csak sorok, semmi több. Néha pedig meglendül az egész és csak írsz, írsz. Vagy összeállnak a képek, szilánkok egésszé.
Segíthetne valaki. Tanítsatok meg zenélni. Vagy elmondani, amit kell. Melyik könnyebb? :)

Már megint egy töredék...

Gonosz, kegyetlen múzsa
versével tép az eleven húsba
a vers most vért virágzik
szívemből sikoltva kimászik
meggyötör, de meg nem öl
csókjával életre jelöl.

2012.07.01.-02. éjszakája

Lenke és Kelemen balladája
- Gyürk Sarolta Kísértet c. novellája alapján -

...és megöltem véresen csillogó késemmel (nő)
könnyektől csillogó késemmel megöltem... (nő)
szerettelek (férfi)

én vártalak tizenöt éven át, eljössz-e (nő)
láttalak éjjeken, ködökben, felhőkben (nő)
álmodtam (nő)

étellel, itallal, kibontott ágyammal vártalak (nő)
elmentél, hazudtam másoknak: soha ne lássalak (nő)
elhitték (nő)

mit tettél, mit tettél, húsomat, csontomat (férfi)
a rögök elfedték, a disznók megették (férfi)
fájt nagyon (férfi)

miért tetted, szerettél, férjednek neveztél (férfi)
sohasem szerettél, megcsaltál, elmentél (nő)
fájt nagyon (nő)

jövőnket terveztük, nevettünk, szárnyaltunk (férfi)
macskák és galambok, tornácos házunkban (férfi)
hazudtál (nő)

miért tetted, rossz voltál, bántottál (nő)
szerettél, megtetted, sirattál (férfi)
sirattál (férfi)

nem sírok, nincs könnyem (nő)
ne hidd, hogy gyászollak (nő)
menned kell (nő)

vártál és sirattál, most is sírsz, ölelj meg (férfi)
szeretlek, csak te vagy, te voltál (férfi)
senki más (férfi)

nincs tovább, elmentél, meghaltál (nő)
most is csak álmodom, nem való (nő)
nem, nem, nem (nő)

maradok örökre, itt lakom, csillagom (férfi)
veled és csak veled, örökre, asszonyom (férfi)
együtt már (férfi)

...és megölte csillogó, csillogó késével (férfi)
véremtől csillogó késével megölte (férfi)
önmagát... (férfi)

2012.06.08 éjszakája

Békés, szép Karácsonyt mindenkinek!

http://www.youtube.com/watch?v=Cm_CG_gwiYA
http://www.youtube.com/watch?v=fYWPhorjbFA&feature=related
http://www.youtube.com/watch?v=neE45JS6RYs&feature=related

Köszönöm szépen

Kedves Barátaim!
Köszönöm szépen mindenkinek a jókívánságokat!
Judit

Kalkuttai Teréz anya: Mégis...

Ha jót teszel, megvádolnak, hogy önzés és hátsó gondolat vezérli
cselekedetedet,
mégis tégy jót!
Ha sikeres vagy, hamis barátokat és igazi ellenségeket nyersz,
mégis érj célt!

A jó, amit teszel, holnap már feledésbe megy,
mégis tedd a jót!
A becsületesség és őszinteség sebezhetővé tesz,
mégis légy becsületes és nyílt!

Amit évek alatt felépítesz, egy nap alatt lerombolják,
mégis építs!
Az embereknek szükségük van segítségedre, és ha segítesz, támadás érhet,
mégis segíts!

A legjobbat add a világnak abból, amid csak van, s ha verést kapsz is cserébe,
mégis a legjobbat add a világnak, amid van!

Kalkuttai Teréz anya: Az Élet himnusza

Az élet az egyetlen esély, vedd komolyan!
Az élet szépség, csodáld meg!
Az élet boldogság, ízleld!
Az élet álom, tedd valósággá!
Az élet kihívás, fogadd el!
Az élet kötelesség, teljesítsd!
Az élet játék, játszd!
Az élet vagyon, használd fel!
Az élet szeretet, add át magad!
Az élet titok, fejtsd meg!
Az élet ígéret, teljesítsd!
Az élet szomorúság, győzd le!
Az élet dal, énekeld!
Az élet küzdelem, harcold meg!
Az élet kaland, vállald!
Az élet jutalom érdemeld ki!
Az élet élet - éljed!

Honnan jöttünk...

A vak leány
Volt egyszer egy vak leány, aki gyűlölte magát amiatt, hogy vak volt. Mindenkit gyűlölt, kivéve a kedvesét. Mondta egyszer a barátjának: - Ha láthatnám a világot, hozzád mennék feleségül.
Egy napon valaki ajándékozott neki egy szempárt. Amikor levették szeméről a kötést, láthatta az egész világot, beleértve a barátját is.
A fiú megkérdezte:
- Most, hogy látod a világot, hozzám jössz feleségül?
A leány a fiúra nézett, és látta, hogy vak. A lehunyt szemhéjak látványa szinte sokkolta. Erre nem számított. Az a gondolat, hogy az élete hátralévő részében ezt kell nézze, arra a döntésre vezette, hogy visszautasítsa a fiút.
A fiú csendesen könnyezett, majd pár nap múlva üzent a leánynak:
- Vigyázz jól a szemeidre, mert mielőtt a tied lettek, előtte az enyémek voltak.
Valahogy így működik az emberi agy, amikor megváltozik a helyzetünk. Csak kevesen emlékeznek arra, milyen volt az életük azelőtt és ki az, aki mindig mellettük volt a nehéz időkben.

Utazás a koponyám körül

Hosszú, súlyos betegség után...
... a gyógyulás útjára léptem.
A depresszió alattomos betegség.
"Rossz kedvem van, majd elmúlik." "Csak nincs kedvem most..." "Biztosan az időjárás..."
- gondolja magáról az ember. - "Fáradt vagyok, biztosan vitaminhiány." "Jaj, hát a mindennapi gondok." "Más is biztosan így érzi..." "Jaj, hát épp a nehéz napjaimat élem, persze, hogy sírdogáltam ma."
De nem múlik el, és a rossz kedv megmarad. És egyre sötétebbé és sötétebbé válik minden. Már nincs öröme semmiben, már nem tudja hinni, hogy valaha is lehet jó. Nem tesz semmit, mert ugyan minek?
A mindene volt valaha a kert? Most egyszerre csak teher, sok ronda gaz, idegesítő gyom mind, ami a kertben vagy cserépben nő.
Sport? Jaj, hát ma egész nap úton voltam, lótottam-futottam, még edzésre is menjek?
Aztán egyszer rájön vagy a környezete ébreszti rá: valami nincs rendben. Már nem tud beszélgetni, beszélni senkivel. Vagy épp ellenkezőleg: mindenkivel kiabál. Vagy feltűnik a családnak, hogy csak gubbaszt szegény otthon, már napok óta, mered a semmibe. Vagy nem eszik, nem alszik. "Nahát, mennyit fogytál!" "Beteg vagy, hogy csomókban hull a hajad?" "Annyit sírsz. Nem vagy te depressziós?"
Jön a tagadás, a hárítás korszaka.
"Csak rossz kedvem van." "Felmérgelt a főnök, az anyám, a kutyám, a hivatalnok." "Semmi bajom, jól vagyok."
"Nem vagyok dilinyós, nem megyek dilidokihoz!" "Mit mondanak az emberek, ha megtudják, hogy pszichiáterhez mentem???" "Nem vagyok hülye, értelmes, okos ember vagyok."
De a rossz kedv csak megmarad. A homály egyre sűrűbb, az út egyre inkább elvész. Elmaradnak a barátok is, a beteg ember néha olyan, mint a veszett állat: megmarja még a segítő kezet is.
Az ősz, a tél csak ront a bajokon. A hideg, a felhők, a hosszú estét, a ködös, borongós reggelek.
A depressziós beteg hiába tudja, hogy baj van, hogy csak talpra kéne állni, kimenni a napra, melegedni, sétálni, nézni a madarakat. Nem tud. Csak le kéne ráznod magadról a gondot, mint kutya a vizet? A depressziós nem tudja megtenni.
Pedig nem gyávább, mint más. Nem gyengébb, mint más. A depresszió ördögi köréből szabadulni nehéz. Orvosi segítséggel is. Hát még anélkül!
Jó esetben orvosi segítséget kér és kap az ember.
Rossz esetben eljön egy pillanat, amikor azt mondja: elég! Elég a magány, elég a fájdalom, elég a szégyenből, a kilátástalanságból, boldogtalanságból, elég mindabból, ami ide juttatott, akármi volt is. És ha elég nagy az elkeseredés, akkor legyűr minden félelmet, maga alá gyűri a józan ész szabta korlátokat. És akkor gyere, altató, gyere Berettyó, gyere vonat, gyere toronyház...
Talán nem is meghalni, menekülni akar, hanem csak segélykiáltás ez, a legvégső. Hátha nem sikerül. Hátha megmentenek. Hátha megtalálnak és segítenek, meggyógyítanak.
És ha senki nem segít, senki nem hallja meg, senki nem érti meg ezután sem, akkor jön a komolyabb próbálkozás. A még elkeseredettebb, még elszántabb, hiszen senki nem vette észre az ő fájdalmát, az ő gondját, baját, senkinek nem számít, tehát felesleges ezen a világon. Addig próbálja, amíg nem sikerül.
Jó esetben eljut oda: orvos kell, aki megmutatja, hogyan tovább. Aki nem bogyókat ad, hanem technikát, amivel megtalálom az utat önmagamhoz. Gondolom, orvosi segítség mellett is nehéz.
Én nem kaptam meg ezt a segítséget. Hiába mentem szakemberhez, nem adta meg a segítséget. Rájöttem, egyedül kell talpra állnom. És az "egyedül" ilyenkor tényleg egyedült jelent, hiába van család, aki mellé áll. Az ember önmagával vív harcot.
Ez kegyetlen dolog: szembenézni a múlttal, a hibáinkkal, rádöbbenni, mit, hol rontottam el. És rájönni, hogy így is van tovább. Innét is. Felébredni egy mély, évek óta tartó Csipkerózsika-álomból. Meg kell érteni, hogy mindig van tovább és mindig van miért.
Hatalmas árat fizettem érte. Megjártam a poklot, a depresszió poklát. A sötétséget.
De most már tudom, milyen a napon melegedni, milyen jó élni. Most már tudom, hogy van kiút!
Én most már tudom, milyen erős vagyok. Meg akarok gyógyulni és meg is fogok!

A nagy leszámolás

2011. augusztus 30. 15:00. J. és K. ellenséges ügynökök találkoztak egy vízzel elárasztott városban. Kezdetét vette a harc. Tűz(víz)fegyverrel, tüskés labdával, kemény ütésekkel harcolt a két ügynök.

M. ügynök harcra készen.

J. ügynök tekintete az ellenfelet keresi.

Harcoltak az ódon falak között...

... és kőhidak alatt, lépcsőkön és falakon.

...váltakozó sikerrel. Itt még J. ügynök úgy hitte, győzhet.
Küzdöttek keményen. Fedezéktől fedezékig szökkenve, gurulva, úszva folyt a harc, nemegyszer ádáz kézitusává fajult, míg...

... M. ügynök bevetette szuperképességeit, felöltötte az Aquaform-ot (a képen az átalakulást megelőző pillanatokban látható) és ezzel eldőlt a csata.
A több sebből vérző (pénztárcájú) és végsőkig kimerült J. ügynök letette a fegyvert és megadta magát M. ügynöknek.

A győztes, harcban megfáradt és megéhezett M. ügynök kék kepiben ülve táplálékot vesz magához.

Márkó és a Vonzás Törvénye

"Ne mondd azt, anya, hogy jó dolgokra kell gondolni, meg arra, amit nagyon szeretnénk. Ez egy nagy butaság. Mert ha arra gondolsz, amit szeretnél és arra, hogy az miért jó neked, akkor nagyon fog majd hiányozni. Minél többet gondolsz arra, annál jobban hiányzik. Inkább nem kell rágondolni. Kicsit se. El kell terelni a figyelmünket. Játszani kell. Vagy megnézni egy mesét. Játszhatsz velem, ha gondolod. Én is így csinálom. És akkor nem gondolok rá."
Miért nem hallgatunk mi felnőttek soha a gyerekekre? Miért nem látunk úgy, mint ők? Miért nem tudunk olyan őszinték lenni?

Piton vs. Zentai Lukács Márk, avagy részlet a crossoverből, ami majd elkészül

A kesehajú megunta a dolgot.
- Na jó. Ki vele, de gyorsan: mi ez az egész, ki maga, hogyan jött be és miért? Gyorsan, mert holnap sűrű napom lesz.
- Perselus Piton vagyok, a Roxfort professzora. 1960-ban születtem és néhány perce még azt hittem, meghalok – egész lassan emelte vállmagasságig véres tenyerét. - És annyit tudok csupán, hogy Hermione Granger megpróbált egy varázslattal a Szent Mungóba juttatni. Megpróbált megmenteni – ismét megtapintotta a nyakát – Sikerrel. De ez nem az ispotály...
Márk nagy levegőt vett.. Kezdett érdekelni, mire jutnak egymással. Ez szép meccs lesz, ha Piton tényleg olyan, mint a regényekben...
- Nem, valóban nem az – az ex-szólónak már-már sikerült együttérző kifejezést varázsolnia az arcára. - Nagyon megütötte a fejét?
A férfi feltápászkodott a földről.
- Nem hisz nekem?
- Nem igazán. De még mindig érdekelne, hogyan jutott be és mit akar itt... Ne nyúlkáljon a zsebe felé, mert ideges leszek!
- A pálcám...
A kesehajú tengerszín szemei szikráztak a dühtől. Nem szerette, ha hülyének nézik.
- Hombre! Nézz ide! Itt van az én kis 9 mm-es varázspálcám. Lángot is tudok vele, meg füstöt meg egy baszott nagy lukat a fejedbe... Vagy ahová kéred.
- Maga normálisabbnak tűnik – fordult felém a horgas orrú. - Kigombolná a taláromat? A belső zsebemben van a pálcám.
Valóban ott volt. Amikor megfogtam, furcsán elevennek, melegnek éreztem a szépen faragott fát, ujjaimon bizsergés futott végig.
- Márk... Én azt hiszem... Azt hiszem, igazat mond.
Mindhárman a pálcára meredtünk: halvány, erőtlen fény szivárgott elő belőle, lecsorgott a padlóra, hogy aztán ott semmivé foszoljon.
Az ex-szóló a fejét rázta.
- Ez egy mese, Ágnes. Gyerekmese. A film is több, mint tíz éves.
- Én hiszek neki.
- Köszönöm – biccentett felém a fekete hajú férfi. - Visszakaphatnám a pálcámat?
- Itt nincs mágia, semmire sem megy vele.
- Akkor tehát visszakaphatom?
Márkra néztem, megvontam a vállam és átnyújtottam neki.
- Capitulatus! - csattant a hangja, a kesehajú kezében megremegett a pisztoly, ám más nem történt. Több ideje viszont nem maradt a jó professzornak, mert elkaptam a pálcaforgató karját és lefegyvereztem. Mintaszerűen, ahogyan azt kungfuedzéseken szokás...
- Köszönje meg, hogy nem lőtte le magát – nem voltam vele kíméletes, ahogy a karját a háta mögé feszítettem, térde rogyott.
- Gyenge a mágia – nyögött fel.
- Akkor ezt megbeszéltük. Nyugton marad, ha elengedem?
- A barátja úgyis pisztolyt tart a fejemhez...
- Ezt igennek veszem.
Elengedtem. Rám nézett és most igazi rémületet láttam a tekintetében.
- Nem tudtam lefegyverezni...
Márk vigyorgott:
- Ez egy másik világ.
Megcsóváltam a fejem.
- Perselus Piton egy regény hőse. Látja? - orra alá dugtam a filmchipet. - Tudja, mi ez?
Némán betűzte ki a feliratot a tokon.
- Film? Amivel a muglik szórakoztatják magukat?
Igent intettem és felvettem a lejátszómat az asztalról. Belepattintottam a chipet és a kezébe nyomtam. Megbabonázva meredt a tenyérnyi monitorra. Ahhoz a részhez pörgettem, amikor Nagini előkúszott mágikus ketrecéből, hogy megtámadja őt. Láttam az iszonyatot az arcán. Tudtam, hogy igazat beszélt. A saját halálát látta most a kezében tartott kis szerkezetben.
- Elég! - visszalökte az asztalra a lejátszót, az ágy szélére ült és a tenyerébe temette az arcát.
- Egyszerűbb lett volna ott meghalni – nézett fel egy kis idő múltán.
- Hülye helyzet – szólt most Márk. - Valahogy azt kell hinnem, tényleg igaz ez az egész.
- Mielőtt maga megjelent a szobánkban, láttam egy zöld fényörvényt...
- A kapu, amit Hermione nyitott... De valami eltéríthette – látszott az arcán, hogy emlékezni próbál. - Haldokoltam, a saját véremtől fuldokolva a mocskos padlón. És jött az a két gyerek. Meg akartak menteni. Megnyitották a kaput... És valami... Valami dübörgött odakint. Robbanás... Igen, valami elszabadult mágia.

Márkó Avatart néz

A múlt héten nekiültünk a fiammal, hogy megnézzük az Avatart. Fenntartásokkal fogadtam, szó mi szó, előítéleteim voltak. Túl felkapott ez nekem - gondoltam. De aztán egyre inkább magával ragadott. Először csak a képi világ: a buján tenyésző erdők, a különös állatok. Aztán a na'vik eszembe juttatták gyermekkorom indiánjait és innét már a film nyert.
Márkó nézte, nézte, aztán feltette a kérdést:
- Anya, ezt a bolygót is kizsigereljék, mint a Földet?
Izgalmában eltévesztette a ragozást, de azért elgondolkodtató, hogy egy hatéves gyereknek ez jut eszébe a filmről.
És elmondtam neki, hogy bizony ilyen az ember. Hogy ezt valóban már sokszor megtette a Földön. Mert az embernek a haszon számít, az hogy most neki jó legyen és nem érdekli, mi lesz majd évek múlva, mi lesz másokkal.
Tudom, hogy kegyetlenül, cinikusan hangzik, és talán lesz, aki azt mondja, nem való ez egy ilyen kisgyereknek.
Gyűlölöm a rajzfilmnek álcázott ocsmány és értelmetlen baromságokat. Sokan azt hiszik, rajzolva van, tehát ott lehet előtte hagyni a gyereket. Nem értek ezzel egyet. Márkó is néz egyedül mesecsatornát, de pontosan tudja - és tartja magát hozzá -, mit nézhet, mit nem.
Inkább megnézzük együtt az Avatart vagy a Gyűrűk urát vagy a Harry Pottert. Fél tőle? Nem hinném. Nem hiszem, hogy az öldöklés, a harc, a vér rajzolva kevésbé ijesztő. És most nem a japán animékről van szó, hanem egy mesecsatorna vagy a kereskedelmi tévék matinés műsoráról. Gyereknek szánt rajzfilmekről. Persze, nem vagyok pszichológus. Meg aztán már annyi elmélet született mindenre és mindennek az ellenkezőjére is, hogy ki-ki megtalálhatja azt, ami őt és a nevelési elveit igazolja.
Azt hiszem, mint mindenben, itt is elválik a helyes és a könnyű út...

Vajon kitől származhat ilyen ötlet? :)

Tizenkettő.

Csendesen ballagtunk egymás mellett mentorommal hazafelé. Nyári este, virágillat meg kipufogófüst, lassan mélyülő színek az égen, pazar, igazán pazar. Ballagtunk haza és azon gondolkodtam, hogy hogyan is lehet ott izomlázam, ahol izmot se sejtettem eddig. Szép dolog a harcművészet, a testtudat kialakulása: tudni tudtam eddig is, hogy van, de ilyenkor már érzem is... Hajjaj, de még hogy!

Halmos bőszen telefonált, már a sokadik hívását bonyolította le séta közben. Sok emberért felelt, ami így, távolból elég kemény meló. Megint egy újabb fesztivál, egy újabb koncert és ő nem lehet mindenhol ott, bár sokan úgy hiszik. Dühösen tette zsebre a telefont.

― Hát ez nem igaz! Mondd meg nekem, hogy szerezzek nekik holnapra három embert? Hogy? Innét Győrbe??? Olyat, aki jó kiállású, értelmes és megbízható. Ilyen lenne. De annyi pénzért, amennyit ők gondolnak... Ilyen nincs! ― nagyot fújt, megigazította fekete sapkáját, aztán legyintett. ― Gyere, átvágunk a kertek alatt.

A régi rendező-pályaudvar felé kanyarodtunk. Arra jóval rövidebb volt és ha már gyalogolnunk kellett, ilyesmi is számít. Fene nagy jómódunkban már el is felejtettük, hogy a buszok bizony menetrend szerint közlekednek és ez estefelé egyre ritkul.

A betonkerítés tövében rég szétmarta a járda aszfaltját az idő meg a fagy, de a lámpákat csak a napokban törhette össze valami lövészhajlamokkal megvert kölyök. Sötét volt, az árnyékok hatalmasra nőttek, a legközelebbi fényt a vasút hatalmas reflektora adta.

Békakórus harsogott a töltés melletti árokban, rájuk kukkantottam, hátha ül egy köztük koronásan. Ennyi idősen már épp jó lennék királynénak, azt hiszem...

― Búúú...

Az árnyék, ami elvált a faltól, elég szép darabnak látszott. Aztán kiderült, árnyéknak nem árnyék, de épp elég sötét így is. Igazi külvárosi kemény csávó, „brúszlí” ― tablettán és szteroidon nevelkedett, pénzsóvár vadbarom.

Megálltunk. Halmos már-már kíváncsian mérte végig, ez vajon mit akar. A fickó nem hagyott minket sokáig kétségek közt vergődni.

― Adjál má' egy kis pénzt, tesókám ― kérését egy arasznyi pengével nyomatékosította ― Akinek ilyen gádzsira fussa, annak van lóvéja bőven... ― A testtartásából, abból, ahogy a bicskát fogta, lazán, szinte lógott a karja, sejtettem, hogy nem ma kezdte az ipart és nem bodzán meg dinnyén gyakorolt. ― Okos vagy te, tesóm, tudtam én.

Mesterem megfontolt mozdulattal nyúlt a farzsebe felé és szép lassan szemmagasságba emelt egy kapoccsal összefogott, kövér bankjegyköteget. Egy nagyon kövér bankjegyköteget. Tudtam, hogy Halmos aznap vette magához a befizetett tagdíjakat, hogy másnap reggel fizethesse a terembért és minden ilyesmit. Szemlátomást komoly összeget tartott a kezében. A faszi szeme kiguvadt. A pénzt bámulta, követte a tekintetével, ahogy karnyújtásnyira került hozzá. Nyúlt érte, hogy elvegye, de a bankók kicsúsztak Halmos ujjai közül. A fickó

tekintete a pénzen, ahogy utána kapott. Nagy hiba volt.

Mesterem mint a kobra lendült előre: félresöpörte a hozzá közelebbi, az üres kezet, elkapta a kést tartó másikat, csavart egyet rajta könnyedén, a penge nagyot csendült az aszfalton, a fazon felordított, távolabbi, szabad kezével megpróbált Halmos arcába vágni, kezét erővel kiszabadítani. Zoltán engedett a lendületnek, elől lévő lábával maga mögé lépett, a vagány mint akit láthatatlan spirál húz, megperdült, le a földre. Biztos, ami biztos, Halmos elhelyezett még rajta pár ütést, bár merőben feleslegesen: a fickó egészen összement az eltelt húsz másodpercben.

Mentorom felvette a pénzt, zsebre tette, a kést a bozótosba rúgta és szélesen rám vigyorgott. Mire felocsúdtam, a csávó feltápászkodott és kapott veréshez képest elég fürgén olajra lépett.

― Hát ez angolosan távozott ― néztem utána. ― Nem kéne a rendőrségnek szólni?

― Majd holnap, úgyis van dolgom náluk. Ismerik már ezeket, jobban, mint a saját anyjuk. A nyilvántartóból megtalálják nekem. Minek rendeltessem be valamelyik nyomozót? Hadd pihenjenek. Gyerünk haza, éhes vagyok!

Valami hasonló történt már velem is :)

Ettől a naptól kezdve Halmos egyre gyakrabban kapott rajta, hogy tanulok, küzdök a matekkal, olvasom a törikönyvet, de nem tett megjegyzést. A következő szombaton viszont autóba ültetett. Hosszan tekeregtünk ki a városból, amikor már a Tisza-gát alatt kocsikáztunk, nem bírtam a kíváncsiságommal.
– Hová megyünk?
Mesterem csak mosolygott és a CD-lejátszó hangerején állított. Queensryche-ot hallgattunk, tudtam, nosztalgiával gondol megboldogult főiskolás éveire.
Bekanyarodtunk egy fűzfáktól takart keskeny műútra és máris egy magas kerítés előtt találtuk magunkat. Jól megtermett kutya nézett át a rácsokon, farka a tartózkodó állásból barátságos billegetésbe váltott, ám az öröm jelei nem nekünk, hanem a ház mögül előballagó férfinak szóltak. A magas, testes férfi haja szürke, tömött bajusza már fehér volt, mégse gondoltam volna negyvenötnél többnek. Kezet rázott mentorommal, aztán én következtem. Csak a keresztneve maradt a fejemben: errefelé, úgy látszik, az Istent is Zoltánnak hívják...
A kerítésen belül a német juhász végigszaglászott, aztán megnyalta a kezemet. Nem tűnt túl izgágának ez a jószág. Szóvá is tettem.
– Persze – somolygott bajszos házigazdánk – lőtéri kutyáknál nem egészséges a túlhúzott idegrendszer...
Lőtér... Nagyot dobbant a szívem, kezemet elő se húztam a zsebemből, hogy észre ne vegyék a remegését. Bent a házban nyugodtan szétnézhettem, míg a két férfi mindenféléről beszélgetett és közben lefőtt egy nagy adag kávé. A tulaj elém is tett egy csészével, aztán Halmosra nézett.
– Most csak a Walther P99-esem van kint, elég lesz?
– A kisasszony azzal lő, amink van. Egyébként meg itt a Berettám – tette a pultra a fémkazettát.
Jött az oktatás. Persze, elméletben már ezeket oda-vissza tudtam: Weaver-fogás, ököltartás, tárazás, szán hátra, kibiztosít, de itt most nagyon más volt minden.
– A koronglövő most épp nem működik, nem baj? Pisztollyal korongra lőni, na az a valami... – mosolygott a főnök.
– Rossz vicc – azt hittem, az izgalmamat már nem lehet fokozni, de tévedtem.
– Lőlapot, találatragasztót kintről veszünk magunkhoz – fogta a P99-est, a doboz lőszert és mentünk.
A tulaj érthetően, világosan beszélt, jól magyarázott, lassú mozdulatokkal mutatott mindent.
– Remeg a kezem – nyögtem.
– Az nem baj – nézett rám. – Attól még olyan tízest lehet lőni, hogy csak na! A sütés a lényeg...
Kitette a táblát, morcosan néztem utána.
– Messze van – , hát közelebb hozta egy kicsivel. – Még mindig messze van...
– Na ne! Ha ennél közelebb hoznám, már nem lőni kéne, hanem fejbe vágni a
markolattal. Jó lesz ott, ahol van.
Én nem így láttam, de nem vitatkoztam. Fülvédő fel, láttam, mindkét Zoltánon van már.
– Hangos lesz – hallottam a főnök hangját. – Lassan, nagyon-nagyon lassan sütjük el. Nem is tudjuk, mikor fog elsülni.
Bumm!
Tényleg hangos volt, fülvédő mellett is. De a műanyagtokos P99-es súlyát alig éreztem, igaz, a tárban most csupán három lőszer volt.
Aztán megint és megint.
– Jó. Hátul maradt a szán. Mi jön most? Töltetlenség, tár ki, fegyvert letesszük, találatragasztót kézbe. Nézzük, mit lőttünk.
Megnéztük. Nyolcasnál rosszabb nem is volt.
– Nem rossz – most esett le: jé, Halmos is itt van...
– Próbáljunk még jobban a tízeshez közelíteni. Jó lesz ez!
Fehér korongocskákkal ragasztottam le a golyó ütötte lyukakat. Mire végeztem, már a kezem se remegett. Érdekes...
Halmos betárazta a Berettát, és megmutatta, mit is tud az, aki a Köztársasági Őrezrednél kiképző... Aztán megint kaptam néhány csillogó lőszert, ám az idő repült és bánatosan vettem tudomásul: mára bizony ennyi volt.
A hazavezető úton túláradó izgalmamban és örömömben összevissza fecsegtem. Láttam Halmoson, örül az örömömnek és ez nagyon jól esett.

Tükörvilág II. második részlet

Maridu a második napot töltötte már Yiko társaságában, s a férfinak rá kellett jönnie, milyen veszélyes érzéseket ébresztget benne a kis árva: apai ösztönei és család utáni vágya erősödött fel s a bárd igyekezett kényelmessé tenni a gyermek számára az utazást. Ez az erdőben, az óriási hegyek között nem bizonyult könnyű feladatnak, ám a kisfiú felnőtteket megszégyenítő türelemmel és megértéssel fogadta a nehézségeket.
A férfi egy szűk, lomboktól árnyékolt ösvényre tért, lovát száron vezetve tovább. Néhány lépést tettek meg csupán, amikor az állat halk horkantással megállt és nem volt hajlandó elindulni. A bárd ismerte már hátasát, így aztán a gyermeket a ló mellett hagyva követte az ösvényt.
A bokrok takarásából egy szürkébe öltözött alak bukkant ki. Bár a férfi csak a hátát láthatta, tartásából, mozdulataiból egyértelműen kiderült: harcos állt az úton és várta a hat, fekete ruhát és maszkot viselő támadását. Az egyik maszkos néhány szót vetett oda a galambszürke öltözékűnek, az azonban csak a fejét rázta, mire a vezetőnek tűnő harcos intésére egyikük könnyű léptekkel megindult felé. A harc rövid volt, a szürke mozdulatai pedig már-már követhetetlenül gyorsak, s ellenfele a földre került. Azonnal másik állt a helyére, ám ezt már a bárd sem akarta tétlenül végignézni.
— Hé! — lassan sétált feléjük. — Nem tudom, kik vagytok, de azt tudom, nem tisztességes dolog hatnak támadni egyre.
— Ne avatkozz olyan ügybe, amiről fogalmad sincs, idegen! — a vezetőjük kivonta a kardját. — Maradj távol és mi neked ajándékozzuk az életedet. Tanaima!
Amelyikük legközelebb állt a harcoshoz, azonnal támadásba lendült, a szürkébe öltözöttet azonban nem tudta meglepni, csont reccsent és a támadó összecsuklott. Tien ezt a pillanatot választotta a közbeavatkozásra. Amint kardot fogott a kezébe, egy maszkos szintén elővonta a kardját. Jó vívó volt, de nem tudott mit kezdeni a külországi furcsa, kaotikus stílusával, s egy gyors riposzt a pokolra küldte.
A három életben maradt tekintete összevillant, aztán bevetették magukat a fák közé. A galambszürke ruhás csak most fordult Maridu felé, akinek csak nehezen sikerült palástolnia meglepetését: egy fiatal lány állt előtte.
Nem volt szabályos arcú szépség, de határozottan sugárzott belőle valami különleges, ami felkavarta a bárdot. Gesztenyeszín haját egyenesre, rövidre vágva hordta, különös metszésű szemének zöldje versenyre kelhetett a fenyvesekkel, érzéki, formás ajkai pedig meglehetősen ide nem illő gondolatokat ébresztettek a férfiban.
Tien szemügyre vette a lány homlokára kötött, nuan jellel hímzett, fehér kendőt, a vékony vászoninget, a bő szabású nadrágot, a saru szíjait a karcsú bokákra tekerve. Még mielőtt jobban elmélyülhetett volna a harcművész formáinak tanulmányozásában, a kevertvérű lány meghajolt felé.
— Köszönöm, idegen, a segítségedet, bár lehet, hogy jobban jártál volna, ha nem avatkozol bele. Az itteniek nehezen felejtenek...
Rémült sikoly szakította félbe a szavait, a bárd szívét jeges félelem szorította össze. Futva indult az ösvényen hagyott lova felé, ám ott senkit sem talált.
— Irgalmas istenek!
A kardot a hüvelybe lökte, s kapkodva igazította a tárat a számszeríjába. Amikor végzett a feszítőszerkezettel, nyugalma is visszatért és szívdobbanásait számolgatva sétált a lányhoz. Jól számított: az út árnyékos felén, háta mögött a nappal, kezében a gyermekkel, ott állt a maszkosok vezetője és nyolc hüvelyk hosszú pengéjét tartotta Yiko torkához, két oldalán pedig emberei várakoztak.
— Tedd le a fegyvert! Veled semmi dolgunk, s azt, hogy testvérünk életét elvetted, később megbeszéljük. Ha okos vagy, elmehetsz, de ha nem engedelmeskedsz, elvágom a kölyköd nyakát.
— Ereszd el a fiút! — Tien mérlegelt: a vessző ívét mérte fel, a szelet, ami változtathat a röppálya ívén, a másik kettő távolságát Yikótól, a napsugarak vakító fényét, végül lehunyta a szemét, szelleme erejét szabadon engedte és
Arion, segíts meg!
lőtt. Az első nyílvessző a fiút fenyegető fickó jobb szemébe, a második a bal oldali torkába, a harmadik az utolsó maszkos szívébe talált. A testek a földre rogytak, a bárd félrelökte a fegyvert és a karjaiba kapta a kisfiút.
— Nagyon vakmerő vagy, Santia szülötte! — a lány ismét meghajolt. — De esztelenül sokat kockáztatsz egy idegenért. Még egyszer köszönöm a segítségedet. A nevem Ryan Se Tun.
Maridu a név hallatán felkapta a fejét és kivette a nyakából a medált. Az ékszer láttán a nő elmosolyodott és leoldotta homlokáról a kendőt: bőrére ugyanazt az ábrát tetoválták.

Tükörvilág II. - Egyszer úgyis felkel a nap (részlet)

Az emelvényen öt birodalom uralkodója ült, előttük, a hosszú, faragott asztal mellett a Szövetség tudósainak színe-java — tanácskozásra gyűltek össze, sok év után először. Előttük a nyugati ormenek követe állt, a férfi szemei köré sötét árnyékot rajzolt a kimerültség, a középkorú férfi vállai megrogytak, mintha mázsás terheket cipelne.
— Lon el Taah nagy királya, Santia dicső hercege, Haaneh bölcs saabja, Sylíria fényességes császára! Bár magamat hozzátok mérnem nem lehet, most mégis kérlek titeket, hallgassatok meg engem. Számmal távoli szövetségesetek, Quintis régenstanácsa szól.
Az uralkodók felkapták a fejüket — régenstanács? A követ fejét lehajtva suttogott.
— Renado il Montor őfelsége merénylet áldozata lett, s megölték királynénkat is. Ilior herceg súlyos sebet kapott, nem titkolhatom, talán nem éri meg hazatérésemet sem — az őszinte szavakra összenéztek a koronás fők. — Egyedül a gyermek Serina hercegnő sértetlen...
— A merénylők ... — Santia ifjú hercege, Wron di San volt a házigazda. A követ szavait hallva gyönyörű asszonya jutott eszébe. — Tudja a Tanács, hogy ki áll a merénylet mögött?
— Igen, fenség. Azok, akik fejünkre idéztek egy olyan veszélyt, amely az egész világot pusztulással fenyegeti. Nagyobbat, semhogy a tengerek útját állhatnák. Mágusaink a tengerentúlról a Vihar energiájának szokatlan mértékű kavargását érzékelték, hatalmas erők koncentrálódnak Xanthua fölött.
— A mágikus örvénylésről mi is tudunk — Bon-Monti, a Vizek Ismerője, Lon el Taah ősz hajú uralkodója igen nagy hatalommal bírt. — Ti pedig azt is kiderítettétek, mi okozza...
— Igen, excelis — a férfi a király tengerzöld szemeibe nézett. — A xanthuaiak önnön hatalmukban bízva megidézték Wruzt, a Tűz Démonhercegét.
A tudósok némelyike hitetlenkedve csóválta fejét, némelyik sokatmondó pillantást váltott szomszédjával, volt, akinek az arcából az összes vér kiszaladt: szempillantás alatt megtört a csend, odalett az áhítatos figyelem.
— De uraim, kérem! — Wron herceg udvarmestere egészen elsápadt. Őt nem a démon emlegetése rémítette: kétségbeesett ilyen modortalanság láttán…
— Miért volt Wruzra szükségük? — kérdezte a saab, a tanácskozás legidősebb résztvevője s hangjára azonnal elült minden zaj.
— Amint az ismert, Wruz egyszer már végigpusztította a fél világot 800 évvel ezelőtt. Most is ezzel fenyegetőzik a legnagyobb mágusuk.
— Mi a helyzet az országban? — Sylíria császára nemrég került a trónra, de bölcs és sokat tapasztalt ember volt. A hatalmas sylír birodalmat nem fenyegette közvetlen veszély, kérdés persze az, mit jelent egy démonhercegnek a távolság?
— Xanthuában is hasonló állapotok uralkodnak, mint nálunk. Ott azonban nem követtek el merényletet, hanem egyszerűen elsöpörték a trónon levő Wiars-családot. Az az őrült mágus, Questor el Sitarsis lépett a helyére, mágus-királynak nevezi magát...
— Tehát ő fenyegetőzik városok, országok elpusztításával? Épp úgy, mint Wruz évszázadokkal ezelőtti megidézői...
— Igen, fenség. Csakhogy akkor nem gondoskodtak a megfékezéséről, ezért aztán óriási áldozatok árán sikerült a démont visszajuttatniuk saját világára. Egyik legnagyobb hatalmú varázstudónk is a vele vívott küzdelemben halt meg. A halálakor felszabaduló energiákat használták fel társai és tanítványai egy Kapu nyitásához.
— Miért nem jelent most veszélyt a megidézőkre? — Wron herceg elgondolkodva simogatta a nyakában függő láncot.
— Tanultak a múlt hibáiból. Mágikus jégbilincsbe zárták és egy ősi kötést olvastak rá. Számításaikba azonban hiba csúszott, a szertartás valamelyik részét elvéthették, mert a ráaggatott béklyók egyre gyengülnek.
— Mennyi időnk lehet még?
— Mivel Wruz a mi világunkban nem bír akkora hatalommal, mint a sajátján, meg kell erősödnie. Ha ez túl gyorsan történne, a mágusok elveszítenék fölötte az uralmat. Ez pedig azt jelenti, hogy ha a xanthuaiak nem tévedtek, fél évünk van., ha igen, egy hónapunk... S mivel nem tudok többet mondani, engedelmetekkel visszavonulnék.
— Természetesen, grófom — A hírhozó meghajolt és távozott. Wron di San társaira nézett. — Barátaim! Azt hiszem, kíséretetek tudós tagjaira most nagy szükségünk lesz. — Látva a többiek helyeslését, folytatta. — Javaslom, mára fejezzük be a tanácskozást.


Vendégei hamarosan visszavonultak lakosztályaikba, a fiatal férfi pedig fogadószobájába sietett. Az aprócska szoba azonban üresen várta. Sejtette, hogy így lesz, tudta azt is, barátját és bizalmasát nem mindig egyszerű előkeríteni, most azonban nehéz volt várnia. Az ajtó végre feltárult, de nem Tien-Ti Maridu érkezett, hanem az ifjú hercegné.
Wron elgyönyörködött kedvesében, átölelte és szeretett volna minden gondot, bajt félretenni, Lynna elől azonban nem tudta elrejteni gondjait.
— Mondd el, mi bánt, kedvesem! Szeretnék segíteni — a herceg azonban nem szólt, csak még szorosabban ölelte asszonyát.
A halk kopogást a herceg meg sem hallotta, Lynna szavára lépett be Tien-Ti Maridu.
Húszas évei vége felé járó férfi érkezett. Acélkék szemei kikezdhetetlen derűvel néztek a világba, bőrét a nap cserzette barnára, világosbarna haja erős szálú volt s nem éppen katonásan rövid. Frissen borotvált arcán elégedettség látszott — a férfi útiruhát viselt, kezében iszákja, oldalán a kard, hátán barna tokban az istoni bárdok hagyományos hangszere, a lant függött. Kék inge elővillant fekete köpenye alól, ahogy széles mozdulattal egy szál rózsát bűvölt elő a semmiből. A hercegné csengő hangon kacagott.
— Sin pate con vos! Béke legyen veletek! — hajtott fejet a hercegi pár előtt a bárd és átadta a virágot a hercegnének.
— Concedre Celetist. Adják meg az Égiek. Útra készen vagy?
— Amint látod, igen.
— Mondd, Tien, mennyit tudtál meg a követtől? — és bizalmasát figyelve eszébe jutott, hányszor óvták az udvarbéli nemesek ettől az embertől.
"Világcsavargó, otthontalan senki. Szélhámos, talán nemesi címe sem valódi — éppenséggel kártyán is nyerhette... Nőbolond szerencsevadász, egy csinos pofikáért elad még téged, fenség..." "Hogyan bízhatsz meg ebben, uram?! Muzsikás csavargó csupán, semmi több! Tudja is az ilyen, mi a becsület és a hűség" "Ismerjük a fajtáját!"
A herceg két okból nem foglalkozott a suttogásokkal, sem a nyíltan rágalmazókkal: barátja helyett ő nem vehetett elégtételt a sértésekért, másrészt pedig ismerte Maridut, sokat köszönhetett már neki eddig is. Most is láthatta, mennyit ér a nála néhány évvel idősebb férfi barátsága: a bárd kísérte Santiába a követet, miután egy fogadóban rábukkant a szorongatott helyzetben lévő Symur grófra és megfogyatkozott kíséretére. A quentisi követ Mariduval tartott, a kíséret megmaradt tagjai pedig, egy sebesült tisztet Symurnak nevezve nagy csinnadrattával továbbutaztak. A számítás bevált: a santiai határig még három támadás érte az ,,álkövetet”, a valódit azonban sokáig szem elől tévesztették.
A bárd Kapuk használata nélkül heteket utazott a követtel. Támadás őket is érte, ám az igric népes segítőtáborra talált, s a kocsmai verekedésnek szánt merénylet meghiúsult. Másodszor orvlövész próbálkozott: a nyílvesszőt Maridu kapta, de a sérülés nem bizonyult olyan komolynak, hogy visszatartsa — a merénylőt még ugyanazon órában ártalmatlanná tette. Santia határára érve aztán eltűntek az üldözők elől, az ország Maridu választott hazája volt, nála jobban talán csak a Könnyűléptűek ismerhették.
Nem hallgatott tehát a kétkedőkre, a bárd hűségében biztos volt, barátságát pedig érezhette. A herceg most sem csalódott Mariduban.
— Többet, mint amennyit nektek elmondhatott. Symur fél. Fél, hogy itt is megtalálják, fél, hogy a régenstanács csupán a xanthuai mágus-király bábja. Fél, hogy a démon elszabadul. Tart tőletek, nem bízik senkiben.
— És benned? — Wron valahogy sejtette a választ, hisz ismerte a muzsikást körbelengő különleges aurát.
— Bennem megbízott, megmentettem az életét. A bizalom tehát megvolt, az út pedig hosszú Quentistől Santiáig, ha nem használhatjuk a Kaput... A zűrzavar nagy a koronavárosban, a régenstanács kezéből rég kiesett már a hatalom pálcája. A járások és megyék élén álló bárók és grófok hamarosan egymás torkának esnek, a régenstanács pedig nem törődik vele, gazdasági ügyeket és utódlási kérdéseket intéz. — A bárd elhúzta a száját. — Attól tartok, hogy az utódlási kérdések megoldásába az a boldogtalan gyermek, Serina fog belehalni. Hogy a régenstanács tisztelt tagjai hogyan irtják ki egymást, az nem érdekel.
— Mit tehetnénk?
— Azért az országért egyelőre semmit, hiába a szövetségesünk. A gyermek halálraítélt. Hogyan menekíthetnéd ki a saját országából az ifjú trónörököst?! — Maridu szeme villanására a hercegné néma maradt. — Drága barátom, tudom, hogy a halott királyné Lynna anyjának nővére volt, így a gyermek egyetlen élő rokona most a Kicsi Virágszál, de ezen a címen sem avatkozhatunk az ország belügyeibe. Serina nem egy gyermek, hanem hercegnő, a trón várományosa.
— És a démon?
— A démon egyre erősebb. Egyetlen embernek engedelmeskedik maradéktalanul, ha ugyan embernek lehet nevezni azt a szörnyeteget... Vele viszont remekül megértik egymást. A mágusok azt hiszik, uralják Wruzt és markukban tartják a beteg elméjű mágus-királyukat: Jégbilincs meg kötés védi őket a démontól, Sitarsistól pedig együttes hatalmuk és a démont kényszerítő igék. Csak ezek egyre kevésbé működnek... Wruz talán már most ki tudna szabadulni, ha akarna — Látva a herceg döbbenetét, hozzátette — Erről Symur nem tudott...
— Akkor te honnét tudod?
— Kapcsolatban állok valakivel, akinek nem jelentenek gondot a távolságok — várt, vajon barátja megelégszik-e a válasszal, de aztán folytatta. — Az egyetlen, ami tehetünk, hogy megkeressük a Kiválasztottat, akinek a jóslatok szerint nagy szerepe lesz e kor alakulásában.