Irgalom - részlet a harmadik könyvből

Hatodik rész

Irgalom

Az az alig fényes,
csak kínban érvényes,
ki rábír egészen
hogy magam emésszem;
hív is hozzá népet,
hét asztalvendéget:
hétfőtől hétfőig,
keddtől keddig éget ―

Három halál közül

ha ez választ engem:
mindegyik szavamért
szívem hagyja ennem.
Sem hamar irgalmas,
sem lassan alkalmas,
de míg ki nem alszom
enged lánggá lennem.

Keresztes Ágnes: Ballada

― Gál őrmester vagyok. Ön Szentmihályi Dániel? ― Az igenlő válaszra a rendőr félrenézett, valahová messze, el Dániel válla fölött.

― Szomorú kötelességemnek kell eleget tennem ― a szavak tompán kongtak.

― Uram, Kelemen Olga százados meghalt. ― Az őrmester ismét a szemébe nézett, hogy a feltámadó hitetlenséget, tagadást és reményt egyetlen mondatával semmivé tegye. ― A társa, Angyal nyomozó már azonosította a holttestet. Fogadja őszinte részvétemet, uram.

Az orvos ― kölyökképű, szalmaszőke fickó ― félrehúzódott az útjából, engedte, hogy a boncterem képe beleivódjon az emlékezetébe. Örökre, kitörölhetetlenül…

Érezte a csontjaiba befurakodó hideget. A kórboncnok az asztalon fekvő, letakart testhez lépett, valószínűtlenül kék szemeiben a kérdéssel: “Biztosan ezt akarja? Látni a halálba dermedt vonásokat, a vértelen ajkakat? Ezt a képet akarja megőrizni róla?”

Olga bőre márványfehér volt, Dániel megérintette a halott arcát és kiáltani akart, ám taplószáraz ajkai közül nem jött ki hang. Képtelen volt elhúzni a kezét: a holttestből a dermesztő hideg lassan kúszott fel az ujjain át az agyába, a szívébe. Beköltözött, hogy többé ne szabadulhasson tőle…

Nem emlékezett a hazaútra. A lakás előtt csak ült a kocsiban, úgy nézte volánon nyugvó, reszkető kezét, mintha nem is a sajátja lenne. Idegen volt minden: a világ, az autó, a teste. Idegené ez a fájdalom, másé ez a mindent kitöltő üresség.

NEM AZ ENYÉM A FÁJDALOM! VEDD EL TŐLEM! VEDD MÁR EL!!!

Kivette a hátsó ülésről a katanát és felsétált a lakásba.

Tudta, hol tartja Olga a pisztolyát, ismerte a szekrénybe épített széf kódját is. A hűvös fém érintésére csitult a reszketés, de hideg, a hullaház hidege ismét szétáradt benne. Dániel ellenőrizte a tárat, csőre töltötte és elbiztosította a SIG Sauert. Felemelte, maga felé fordította és belenézett a csőtorkolat feketeségébe, aztán leengedte megint.

Ez nem én vagyok. Ez nem az én utam. Ez nem az én végzetem. Ez nem az én halálom.

Kiürítette a fegyvert, de nem tette vissza a széfbe Megkereste a tartalék tokot, saját méretére igazította, magához vette a második tárat is és csak ekkor hajtotta be a kicsi páncélszekrény ajtaját.

A tágas loft az ő ötlete volt, de Olga is beleszeretett. Volt helyük edzeni, volt helyük elvonulni, összebújni. Hajnalonként a hatalmas ablakokon ezernyi sugárban tűzött be a nap, végigkúszott a falakon és a régi gyárépület másik oldalán nézett be ismét. Most azonban éjszaka volt, véget nem érő, talán örök éjszaka.

Vetkőzni kezdett, helyére téve kabátot, inget. Szerette a rendet. Helye van mindennek, helye és rendje. Letisztult formák – akár a kard.

Félmeztelenül állt a nappaliban, talpa alatt érezte a padló simaságát. És újra az a hideg! A borzongató , megdermesztő, elnémító hideg, ami a parketta felől kúszott a lábaiba.

Kezébe vette a kardot és letérdelt. A Tiszteletadás szertartása ez.

Nukicuke – egyetlen sima mozdulat, ahogyan kiröppen a kard és már vág is.

Szeme – enyém az erő, enyém a fölény, én uralom, én irányítom.

Furi kaburi – a kard felemelkedik, átfordul – út a végzethez.

Kiricuke – a másik kéz is ráfog a markolatra és zúg le a penge. A végső csapás.

Nincs más, csak az itt és a most. A világ összezárul és kitágul a belső létezés.

Újra és újra a formákat, egymás után mind a tizenkettőt.

Megrezzent a telefon a kicsi faasztalon. Egyetlen ember lehet, tudta jól. Angyal Erik.

Erik részeg volt. Nagyon részeg.

- Meghalt! Érted, testvér? Meghalt!!! - elcsuklott a hangja.

- Igen, tudom. Voltam bent ... nála.

- Te láttad... őt? Most? Így?

- Láttam... Majd beszélünk, Erik. Most aludj – és arra gondolt, milyen fáradtság kell most ahhoz, hogy neki álmot hozzon.

Szülőként megélni II.

Szülőként megélni 2. rész
Az elő kissé talán elkeseredettre sikeredett? Mentségemre szolgáljon, hogy épp el is voltam keseredve. Pedig nem a depressziót akarom bemutatni.
Annak idején sokat beszélgettem a neurológussal. Tehettem, hisz szinte mindig utolsók voltunk nála. Elnézést kérve kedves mosollyal mondta: "Juditka, ne haragudjon, ugye nem baj?"
Beszélgettünk sorsokról, versekről, borról, irodalomról,  hitről - tehettük, hiszen a gyerek állapotáról nem kellett sokat beszélnünk. Ő mondta: írjam meg az életem egész történetét regényben, hogy a nők tanulhassanak belőle.
Talán úgy akarta mondani: hogy ne kövessék el ugyanazokat a hibákat? Nyilván ezek is benne voltak. De talán azoknak kell ilyen, akik frissen szembesülnek valami hasonló diagnózissal. Aztán, ha megértette, akkor már megy magától minden.
Addig? Addig nehéz. De kell valami támaszt találni. Valamit, ami erőt ad. Valamit, ami mindentől és mindenkitől függetlenül van és ÚGY ad erőt. Nem valaki, mert a valaki nem biztos, hogy mindig melletted lesz. Valami, amit szeretsz csinálni és csak a tiéd.
Kert - ha szerettél bogarászni a növények közt, legyen ez. Ha csak zsebkendőnyi, akkor is: "nézzenek oda, mekkora lett az a tök!" "Micsoda színe van a rózsának".
Sport - bármi. Ha torna otthon, akkor az. Az az idő csak a tiéd. Kell, különben beleőrülsz.
Zene, vers, írás, festés - alkotsz. "Kiszabadulsz". Kiírod magadból, kimondod és feltöltődsz.
Senki, de senki sem lehet a gyermeke rabszolgája. Apjának, anyjának kell lennie, nem a rabszolgájának. Nem leszel vele rosszabb, ha nem áldozol fel mindent, ami fontos neked, a gyerekedért. Nem vagy önző, ha néha gondolsz magadra. Aki mindent odaad magából, az előbb-utóbb elfogy. Aki figyel, aki el-ellop egy félórát, az tovább marad erős.
A baj úgyis megtalál. A gond úgyis megtalál. Úgyis elveszítesz annyi mindent, elvisz annyi mindent a betegség, a specialitások.
De erős vagy és talpra állsz. Századszor is akár. És teremtesz. Új életet, új otthont, új reményt.

Szülőként megélni

Szülőként megélni
Amíg nem volt gyerekem, csak elképzeltem, milyen az az érzés, amikor rettegsz valakiért. Élénk a fantáziám, nagyon is. Bármit el tudok képzelni - néha elgondolkodok, hogy talán ez lehet a gond... De azt nem tudtam elképzelni, milyen félteni a gyerekemet.
Féltettem a szerelememet, nehogy rossz történjen vele. Én nagyon tudok szeretni: bárki, aki közel kerül hozzám, akit szeret, azt szívemből szeretem. Nem tudok félig. Én belehalok minden szerelembe. "Semmiért egészen..."
De így vagyok mindennel: csak szívből tudok csinálni bármit: írást, munkát, otthon a háztartást. És hiszek is olyankor. Tudom, hogy kell csinálni és hogy ez a jó.
De azt megélni, milyen a KELL, azt akkor tanultam meg, amikor a gyerekemet KELLETT vinnem orvoshoz, ide-oda.
Szolnokra, neurológiára.
Egyedülálló anya, akinek sem autója, sem jogosítványa. Akinek a testvére dolgozik, a szülei idősek, betegek, mozgáskorlátozottak.
Babakocsival tőlünk az állomás 40 perc. Igen, szakadó esőben is. Hóban, jeges úton több. Kimentem.
A hét hetes babát nem lehet feltenni a vonatra a mélykocsival. Mózeskosár. Cipeld. Aztán a három hónaposnak már sportkocsi (azt hiszem, ötöt fogyasztottunk a három év alatt, míg kocsiztunk...)
És tudod, lehet, hogy tényleg buddhista vagyok (a neurotikus fajtájából), de az is lehet, hogy az anyaság korai tünetei ezek:
- szállnál fel a vonatra - tömeg
arrébb mégy egy kocsival - ott is
felmászol a mózeskosárral, megállapodsz a folyosón- szuszogsz -gyerek a kosárban a földön
Erre jön egy ideges alak, hogy miért állod el a folyosót, hogy tud így felszállni?
És ekkor udvarias mosollyal közlöd, hogy te sem szórakozásból állsz a folyosón a csecsemőddel és a felszállás úgy megy, hogy leszáll, keres egy másik ajtót és az lesz a helyes megfejtés. És nem rúgod le. Pedig szeretnéd. Vagy sírni szeretnél, de addigra beér a vonat Szolnokra és le kell szállni és meg kell keresni a buszt.
És végre beérsz a kórházba, ambulancia. Kitöltik a papírt és helyed már nincs, hiszen vannak a tiédnél jóval kisebb, koraszülött babák, tehát te már a földön ülve szoptatsz. Vagy szoptatsz már bárhol, ülsz a táskán, a hátizsákon, a frissen vásárolt pelenkacsomagon.
És akkor is te vagy az utolsó, ha elsőként érkeztél. És vársz, hiszen a tiéd egészséges!!! És végignézed a Down-kóros szívbeteg kislányt, aki odabújik és megölel és gyengéd puszit nyom a kisfiad talpára és az öledbe ül és mesél és kérdez: csak nem beteg a kisfiú is???
Látod azt a koraszülöttet, akit a Peter Cherny Alapítványos mentő inkubátorban hozza és nem nagyobb a két öklödnél. Végighallgatod a nálad is fiatalabb anyukát, aki megköszöni Istennek, hogy egyáltalán oda jutott, hogy méhen belül még, de megoperálhatták a kisbabáját és csak enyhe rendellenességgel született.
Látod a kisfiút, aki alig tisztul fel az epilepsziás rohamokból és hatévesen babakocsiban fekszik.
Hallod, ahogy oda fordul egy nagymama a főorvosodhoz, akire te is vársz:
- De mondja meg, főorvos úr, hogy lehet egy kisbabával vonaton utazni? Sehogy. Még autóval is alig - és számolod: anyuka, apuka, nagymama, nagypapa, sógor... Lóbálják a slusszkulcsot.
És amikor bejutsz végre - fél egy már rég elmúlt... - csak ránézel a dokira, akit ismersz még gyerekkorodból.
- Tudja, főorvos úr, lehet kisgyerekkel vonattal utazni. Még egyedül is. Csak ... ku... csak nagyon nehéz...
És rád néz.
Kérdez. Apáról. Családról. Mondod, amit tudsz. És a szégyen, hogy te kevesebb vagy, mert nincs apa. Hogy bűnös vagy, mert nincs apa. Hibáztál. Nem adtad meg, amit egy jó anya megad a gyerekének. Hogy mi múlt rajtad.
Protokoll van. És még... Egészségügyi dolgozó vagy - ha senkinél soha, nálad biztos beüt a krach. Ezt senki fel nem vállalná. Nem veszi le a diagnózist. Csak ha végigcsináltad.
Veleszületett vízfejűség.
"Ha tagadsz, állítasz..."
Annak idején beszélgettem a gyerekem apjával( aki nem volt még apa akkor): mi lenne, ha sérült gyerekem születik.
Nem tudnám ellátni, mondtam én. Nem lenne erőm, nem tudnám tenni, amit kell. Biztos intézetbe adnám, ahol gondoskodnak róla... Ilyen terhet...
Vigyázz, mit kérsz!
Mert nekem megmutatták, hogyan kell. Megtudtam, mit tesz az, akinek sérült gyereke születik. Harcol. Csinálja a napi dolgait. Káromkodik, sír, szidja, akit ér, ölel, akit ér. De megy. És megint és megint.
És nem hiszi el, hogy pont ő.
Dühös: ráment a munkahelyem. Hiszen mehettem volna dolgozni. Akartam.
 Dühös: oda a másoddiplomám. Gyes alatt ingyen meglett volna és akkor jobb eséllyel...
Fáradt, ingerült. Azzal ordít, akivel nem lenne szabad. Nem érted? Nem segítesz?
És jön a szégyen. Persze, hisz gyenge vagy. Bírnod kéne. De nem bírod.
És mesélsz. A fiadnak. Mindent, mint verset, úgy sorolod, mi volt. És mit szólsz ehhez? Látod, látod...
Közben jársz orvostól orvosig. Minden hét így telik: háziorvos - beutaló és ellenőrzés, hogy utazhatsz vele - szakorvos - lelettel vissza. Ó, hát ez teljesen jó - pont mint a múltkori...
KutacsUH. MR. Semmi kórjelző. UH megint. És ekkor jön majd a végszó: a diagnózis veleszületett vízfejűségről nagyfejűségre módosítható...
Kardiológia, Pest.
Az előzmény? Magzati UH, 30. hét. "A magzat szívének mérete a mellkas átmérőjének felét meg haladja, javasolt magzati echokardiográfia..."
"Nyugodjon meg, anyuka, ne idegeskedjen." "Kér majd időpontot és ott megnéznek mindent."
Dátum? December 27...
Vizsgálat időpontja: január 6.
Emlékszem, ahogy zokogva kiáltottam rá a nagymamámra, aki elújságolta, mennyi pénzt gyűjtött már a kis "Fincánkának": "még azt se tudjuk, megszülethet-e!!!"
Mert nem tudtuk, mi ez. Mi lesz a szívével, a tüdejével, mi ez az egész.
Echocardiográfia? Gottshegen György Országos Kardiológiai Központ, Pest.
Végigülni fél napot, harminckét hetes  terhesen. Nézni, hallgatni a másik tragédiáját. A tiéd csak mese. Álom.
És a végeredmény? A professzor asszony kedves, kedvesebb, mint egész nap bárki. Mosolyog és megsimitja az arcod. "Ne féljen, anyuka."
"Persze, szülhet majd ott és úgy, ahogyan következik, ahogyan akar és tud. Határértéken belül vannak az értékek. Itt írja alá, anyuka..."
A szülés? Ahogy eltervezted... :) "Tessék engem felpofozni, mert olyan hisztis vagyok"
De nem pofoznak fel, tizenegy-két-három óra múlva sem.
"Ebből a gyerekből katona lesz, mert szalutálva jött a világra."
Nem, nem kopasz, szemöldöke is van. Mindene megvan. Kisfiú. Hogy hová viszik? A gyerekosztály főorvosa, a kardiológus megvizsgálja. SzívUH, meg minden,
És a szülőágyon, az őrzőben, délelőtt tíz körül a megmeredt, jéghideg lángos a legeslegfinomabb reggeli és úgy érzed, ki tudnál menni a világból. Nem érted, miért sír az anyád, amikor meglát, csak amikor tükörbe nézel: bevérzett szemek, megpattant erek - lidércnyomás...
De elmúlik ez is. Az, hogy más orchideát kap és"apa szeme fénye " - még sokáig fáj, de megtanulod hamar, hogyan üsd el viccel vagy legyintéssel. Kemény vagy. Anyatigris.
És persze megjárod vele Pestet, a héthetes gyerekkel: kontroll a kardiológián. "Ó, ez jó, a méretek minden határon belül. Csak egy kis pitvari  sövényhiány. Csak egy kicsi luk. De ne izguljon, anyuka, ez rutinműtét, ha mégis műteni kell. De egy éves koráig még be is forrhat. Kezelésre nincs szükség, mehetnek haza..."
És akkor jön a megaláztatás: családi jogállás rendezése. Hivatal. Hogy mire érsz haza? A gyerek sugárban hányt. Ügyelet.
"Milyen anya maga???? Nem veszi észre, milyen a gyerek feje?"
Milyen lenne???? Az enyém. Szép. Gyönyörű,pont, amilyennek álmodtam.
Hogy mik ezek az izomfeszülések? Nem tudom. Családi anamnézis: morbus sacer...
"Anyuka, ha még egyszer hány a gyerek, azonnal visszahozza. És erre most megesküszik!!!"
Kezünkbe nyomta a papírt, csak kint olvastuk el: veleszületett vízfejűség.
És azt hiszem, valahol itt kezdhettem el ezt írni...
Amikor rámegy mindened. Amikor nincs munkád. Nincs lehetőséged. Nincs társad - de tudod, hány esetben omlik össze stabil, biztos kapcsolat, ha sérül, beteg gyerek születik??? Amikor a semmit kell beosztanod, abból megoldanod. Nem a büszkeség visz.
És sírsz. Hogy csak boldog akarsz lenni. Családot akartál. Azt akarsz most is. Egészséges gyereket.
Ez az orvos nem jó. Másik kell. Elvittem. Magánrendelés. Olyan, aki száz éve ismer minket, a családomat.
"Az, hogy nincsenek kifejezett neurológiai tünetek, jó jel. Söntöt ültetnek az agyba. Ha felajánlják a műtétet, fogadja el, lehet, hogy az értelme nem sérült."
Évhalasztás a főiskolán. Aztán megint. Aztán meg már minek? Úgyis oda minden. Tudnál figyelni, ha a gyerek épp  szívműtétre vár? Tudnál jegyzetet venni, ha épp pelenka kell neki?
És magadat hibáztatod. Meg szinte bárkit, hogy miért pont így.
És lassan rájössz, hogy egészséges. EGÉSZSÉGES! Nevet, mászik, beszél, hajaj, de mennyit!
Innét kell felállni. Aztán megint és megint. Könnycsatorna szűkülete. Csípőficam többszöri előfordulása a családban - kiemelt ellenőrzés.
Lehet, hogy autista? Figyelemzavaros?
Fitymaszűkülete van?
Elég már.
Mindent megpróbáltam. Könyörgést, sírást, pert az apával, barátságot az apával, viszonyt az apával. Betegjogi képviselőt, hogy vegyék már le a diagnózist, hogy ne kelljen már járni egy egészséges gyerekkel fagyban-napsütésben-esőben.
Olyan ez, mint a vesekő. Hordod magadban, betokozódva, és néha olyan elmondhatatlan, olyan pokoli fájdalmat kelt, hogy összegörnyedsz, üvöltesz vagy hangod sincs már. Vagy a hétköznapokban viseled csendesen, tudod, hogy van és már megszoktad. Tiéd. Más lennél nélküle...
:(

Sárkány és hold

Második rész

Sárkány és hold

Három halál közül
ha ez választ engem:
mert volna mit szólnom,
némává kell lennem.
De második is van.

Keresztes Ágnes: Ballada

A Semmi örvénye eleresztett, a kavargás elenyészett körülöttem és amikor nagyot sóhajtva kiléptem a fénybe, égig érő, zöld hegyeket láttam. Az ormokon szikrázó fehér hó és felettem a végtelen kékben hatalmas madár vitorlázott mozdulatlan szárnyakkal, árnyéka átsuhant az arcomon. Egy meredély peremén álltam, előttem kitárult a völgy: szemközt teraszról teraszra, kiszögellésről kiszögellésre zubogó vízesés, felette milliónyi kristályszilánk: a vízpermeten ragyogó nap. Vaskos falak ölelte csúcsos tetejű épületek, pirosra festett kapuk, lépcsők hosszú sora egy hatalmas palota előtt – Ryan Se Tun otthona, a Vízfátyol Kolostor. Az én otthonom.

A zuhatag vize gyors sodrású folyóként száguldott a kolostorerőd felé, lent, a katlan alján meglassúdott, és eltűnt az összesimuló fák között. A kolostor udvarán apró alakok mozogtak: zajlott a napi élet.

A kislány futott. Csuklóin, bokáin egy-egy vaskos kötés: apró szemű kaviccsal töltött zsákok. A hegyen felfelé kanyargó ösvény keskeny volt, a lehajló hosszú levelek kardpengeként suhogtak és hajladoztak a sűrű esőben. Futni kell. A csúcs még messze van. Hallotta a társai lábai zaját az ázott avaron. Ha megáll, beérik. Nem érhetik utol. Neki kell elsőnek a csúcsra érnie.

Fent csak a Sanhai várta. Bólintott. „Jó. És most indulj vissza. Úgy, ahogyan a tigris fut...”

A víz, a zuhatag vize sosem volt langyos. Metszően hideg, dermesztő, de kristálytiszta volt. A vízhordó rúd nyomta a vállát, a durva vászon sok meleget nem adott és mikor telik még meg az a nagy dézsa!

A lezúduló eső sártengerré változtatta a szentély előtti teret. Aon Sanhai ült a tető alatt, pipájából fehéren bodorodott elő a füst. A sárban öt gyerek állt, mozdulatlanul, kezük-lábuk-testük belemerevedve a Sárkány-tartásba. A vízcseppek úgy csorogtak le rajtuk, mintha maguk is épp olyan szobrok lettek volna, mint amik kőbe zárva évszázadok óta figyelik a növendékek minden mozdulatát.

„Újra! - nézett fel Lon Sanhai. - Egyensúly! - és ő újra végigcsinálta a 108 mozdulatot. - Jó. Sárkány-állás – a Sanhai intett és két tar fejű növendék lépett a farönkök mellé., aminek tetején már fertályórája egyensúlyozott - Légy mozdulatlan, légy rendíthetetlen, mint a szikla!” - hátán, lábszárán, vállán bambuszbot csattant, de neki állnia kellett, akár a szikla...

Nincs családod. Nincs anyád, nincs apád. Csak a kolostor van. Testvéreid vannak. És a Sanhai. Velük alszol, velük eszel, velük sírsz, velük élsz. Nincs a kolostor falain kívül más világ. A Vízfátyol az otthonod.

A tetováló sanhai tintába mártotta a tűt. - „Gyógyítás Fehér Virága” Kwaan Hua Bai lett a neve és a virág a mágikus erejű fehér tintával a homlokán bontogatta szirmait.

A hajnal már az udvaron találta, Niang Ti-Ku, a Gyógyító, a Hatalmas Kígyó szobra alatt. Újra és újra kezdte a formát. Érezte az energiák áramlását, ahogy forróság költözik a tagjaiba, szétárad és újra visszatér.

Galambszürke ruhája makulátlan tiszta volt, bőre jéghideg a nemrég vett fürdőtől. Állt a szentély előtt és megborzongott. Kétoldalt felduhogtak a dobok, aztán elhalkultak, helyüket átvette egy éteri, tiszta hang: bambuszfurulya. Meghajolt: üdvözlet az ősöknek, az eltávozottaknak, tisztelet és hála a Kígyónak. Lassan mozdult, légzése üteme, szívverése: szél oson a rizsföldek fölött. Lágy a mozdulat, az energiák áramlása mégis oly erős, vibrál, élettel telődik körülötte még a levegő is. Assa papja rámosolyog a kopasz növendékre s int: tovább.

Mozdulatlan szárnnyal ringó hatalmas madár. Sino-Ki tánca ez, ahogyan legyező bomlik a kezében s a szobrok alatt bólint egy fehér ruhás szerzetes, kezében nagyot dörren a madárfejes bot vasalt vége.

A tizenkét szerzetes értő szeme előtt járta különös táncát a lány. Tánc volt ez, olyan forma, amiben benne volt az istenek igaz valója. Íj, kard, tőr, legyező, lándzsa, bot – az istenek gyilkos adománya, számot kellett adnia ezek forgatásának tudományából is.

Újra feldübörgött a dobok földet rengető hangja. Már csak egyetlen forma volt hátra: a Kígyó gyakorlata.

A Hídkeresés, a 108 mozdulat, a Repülő Ujjak – ereiben ott zúgott a Vízfátyol zuhatag ereje, gondolatait tisztára mosták az erdőket fürdető esők.

Fehér a hó a bérceken.

Egy asszony lépett elő a tizenkét szerzetes mögül. Szépsége lélegzetelállító, szürke-földbarna köntösén arany jelek. Ő a Primessa, a Harc Örökéletű Nagyasszonya.

A lány mélyen meghajolt előtte. Az asszony intett – még várt rá egy küzdelem...

A dobok akár a vergődő szív. A dobok a föld morajlása. A vér lüktetése. A diadal csendje.

„Méltónak találtattál rá – mosolygott a Primessa. - vidd hát és tedd ajándékod a szentélybe.”

A lány a tűzhöz lépett. Meghajolt és fohászkodott. „Jöjj, Niang Ti-Ku, gyermeked vagyok! Jöjj, Mindenek Ura, Jádesárkány, Öröktől Létező, segíts meg!”

Ökölbe szorította két kezét és mindkét alkarját a tűz fölött álló edényhez szorította. Égett bőr, égett hús bűze csapta meg az orrát, de ő nem látott semmit, csak a szentély bejáratát. Tizenhárom lépcső és még tizenhárom lépés az oltárig.

Fehér a hó a bérceken.

Az oltár előtt koppan a bronzedény, koppant a homloka is a hűs kövön. Bőre az edényen maradt, a vére végigfolyt a karján. „Ételt, italt adok, vért adok, húst adok.”

A szentély félhomályában a Primessa hozzá hajolt, bűvös érintése enyhet adott, a két seb bezárult s barnás rózsaszín hegként tekergett immár alkarján a Kígyó és a Sárkány.

Kint ismét felduhogtak a dobok.

Fehér a hó a bérceken...

Emlékeztem mindenre. Hazaérkeztem. Itt kell megtalálnom önmagamat és a hazavezető utat.

Tiszta égbolt

Tiszta égbolt

„És mondd, mi van, ha nincs is lélek...”

(October: Ha még sincs lélek)

Robinak a dalokért

Tamásnak csak úgy

Az October zenekarnak, mert vannak megint

Azoknak, akik keresztbe tettek nekem

2016 és március. Korán jött a tavasz, korábban, mint emlékeim szerint bármikor. A nap ragyogott, még Pest szürke, összesimuló, rideg házai közé is utat talált, az ember vére pedig pezsgett. Az enyémet nem a szerelem, nem is a nap tüze hevítette: még mindig a bosszú lobogott benne, az sürgetett. Az tartott Dávid Zsolt klubjában, az suttogott szavakat a fülembe, amikor a boxzsákot rúgtam, az villantott képeket előttem, amikor a lőtéren célra emeltem a P239-et.

Zsolt tudott a dolgaimról. Tudott Halmosról, tudott – hogy ne tudott volna – Ákosról, Ákos haláláról. Neki, meg a nemzetbiztonsági kapcsolatainak sokat köszönhettem. Azt hiszem, többet tett ő értem, mint bárki más.

Annak az október végi éjszakának minden pillanata az emlékeimbe, nem is, a lelkembe égett. A nedves, karcos neszek, a morzsává hullott üveg csikorgása. Az ázott avar szaga a törött ablakon túlról, vér és lőpor szagával. Vér a padlón, az ablakpárkányon, a falon. Vér Ákos pólóján és a kezemen.

A nyomozás a gyilkosa után. Ez volt az ételem, italom, a levegőm: megtalálni és megtudni: miért??? Megtalálni és kamatostul megadni neki mindent. Megtalálni és megismertetni annyi kínnal, amennyivel csak lehet.

Az üres, kiégett, lepusztult raktár – igazi patkánycsapda... Ott kaptam el a fickót, addig a sötét sarokig loholtam a nyomába.

Minden emberség kiveszett ott belőlem. Amikor utolértem, már nem volt lőszere, nem volt semmije. Megütött és én abban a pillanatban megvadultam. Senki nem volt most ott, hogy visszafogjon, de mégsem öltem meg. Nem akkor öltem meg.

Valami ócska madzaggal kötöttem össze a csuklóit, aztán otthagytam. Reggeltájban mentem csak vissza.

- Miért? Ki bízott meg vele?

Nem beszélt. Legközelebb már egy oltópisztollyal érkeztem: sokba került az igazságszérum, de ha a fél karomat kérte volna a díler, azt is megadom érte.

Elmondhatatlan volt a bűz: a falakat feketére festő lángok közt emberek haltak meg nem is olyan régen. Bűzlött a fickó is, lábán a seb váladékozott, lépteimre patkányok futottak szét.

Mégsem adta olcsón magát. Mint egy veszett állat, vicsorogva és hörögve igyekezett megrúgni. Belenyomtam a szérumot és vártam.

Amikor Ákost emlegette, elborult az agyam. A rúgásaim nyomán újra felszakadtak a sebek – hogy én mit kaptam, nem törődtem vele. Még egy adagot nyomtam bele, aminek már nem tudott ellenállni. Beszélt. Én pedig megöltem.

Emlékszem a számat elöntő keserűségre, amikor a Tisza-part szürke ege alatt öklendeztem. Emlékszem, hogy Dávid Zsolt, a mesterem, a majdnem-barát szedett össze és vakart ki a szarból. Nem tett szemrehányást, nem emlegetett sem embert, sem Istent, se semmit. „Este nyolckor te vagy Istvánnal a kapuban.” - és mindent ment tovább.

A kocsmájában melóztam. Kidobó lettem – szó se róla, nem a legbékésebb fajta... És mellette mindent elvállaltam. Ma már tudom: kerestem a balhét, hogy bizonyítsak. Hogy hírnevem legyen. Hogy AZ A ROHADÉK tudjon rólam. Tudja, ki vagyok. Tudja, hogy meg fogom találni. Hogy mire megtalálom, féljen.

Mert én már tudtam, kivel állok szemben. Dr Herman András. Tudom a neved, tudom, ki vagy és megtalállak.

Emlékszem a tetoválómester csontos ujjaira, ahogy az I HATE YOU gót betűit kanyarítják a papírra.

Zsoltnak időnként komolyan meg kellett mozgatnia a szálakat az érdekemben. Szerintem a nyugdíját kockáztatta miattam. De megoldotta. Én meg törlesztettem, ahogy tudtam.

A tavasz nekem a vándorélet kezdetét jelentette hosszú évek óta: fesztiválok, koncertek – ott dolgoztam, ahová hívtak.

Február végén egy plakát került ki a Rockterem falára. Koncert: a Depth Intoxication újjászületése... Megrohantak az emlékek: egy szegedi klub, egy kékben tobzódó plakát, a zene áradása és Halmos. Halmos meg a régi szerb templom, Dávid Zsolt akciója, az eltűnt és megkerült lány. A riport a szegedi tévében. Márai Levente, a bársonyos hangú, göndör sörényű riporter, a Depth Intoxication énekese.

A zenéjüket szerettem nagyon. Felkavart, megfogott, de mivel szinte minden számukba beleértettem Halmost és a dolgainkat, nem hallgattam. Vad zenéket hallgattam, amivel a világba üvölthettem a gyűlöletemet, a gyászomat, azt a végtelen magányt, ami Ákos halála óta vett körül. De most, hogy a plakátot megláttam, előkerestem a fekete-fehér, meg a csupa kék lemezeket.

Álltam esténként az ablakban, figyeltem a távolban kígyózó síneket, aztán meg a sötétség beálltával az ismeretlen célok felé robogó fényfüzéreket. A Depth Intoxication dalai lassan elcsitították a fájdalmamat. Már nem volt az az éles, forró, üvöltésre késztető. Tompa lett, belenőtt a húsomba, ott lüktettet a szívemmel egy ütemre.

Úgy gondoltam, elmegyek a koncertre. Szabadnapot kértem aznapra Zsolttól és vártam az estét.

Élénkek voltak a régi emlékek: Levente, ahogy jön-megy a színpadon, ahogy pózol és hülyéskedik a társaival., ahogy felém int a sörével és rám nevet.