Hosszú, súlyos betegség után...
... a gyógyulás útjára léptem.
A depresszió alattomos betegség.
"Rossz kedvem van, majd elmúlik." "Csak nincs kedvem most..." "Biztosan az időjárás..."
- gondolja magáról az ember. - "Fáradt vagyok, biztosan vitaminhiány." "Jaj, hát a mindennapi gondok." "Más is biztosan így érzi..." "Jaj, hát épp a nehéz napjaimat élem, persze, hogy sírdogáltam ma."
De nem múlik el, és a rossz kedv megmarad. És egyre sötétebbé és sötétebbé válik minden. Már nincs öröme semmiben, már nem tudja hinni, hogy valaha is lehet jó. Nem tesz semmit, mert ugyan minek?
A mindene volt valaha a kert? Most egyszerre csak teher, sok ronda gaz, idegesítő gyom mind, ami a kertben vagy cserépben nő.
Sport? Jaj, hát ma egész nap úton voltam, lótottam-futottam, még edzésre is menjek?
Aztán egyszer rájön vagy a környezete ébreszti rá: valami nincs rendben. Már nem tud beszélgetni, beszélni senkivel. Vagy épp ellenkezőleg: mindenkivel kiabál. Vagy feltűnik a családnak, hogy csak gubbaszt szegény otthon, már napok óta, mered a semmibe. Vagy nem eszik, nem alszik. "Nahát, mennyit fogytál!" "Beteg vagy, hogy csomókban hull a hajad?" "Annyit sírsz. Nem vagy te depressziós?"
Jön a tagadás, a hárítás korszaka.
"Csak rossz kedvem van." "Felmérgelt a főnök, az anyám, a kutyám, a hivatalnok." "Semmi bajom, jól vagyok."
"Nem vagyok dilinyós, nem megyek dilidokihoz!" "Mit mondanak az emberek, ha megtudják, hogy pszichiáterhez mentem???" "Nem vagyok hülye, értelmes, okos ember vagyok."
De a rossz kedv csak megmarad. A homály egyre sűrűbb, az út egyre inkább elvész. Elmaradnak a barátok is, a beteg ember néha olyan, mint a veszett állat: megmarja még a segítő kezet is.
Az ősz, a tél csak ront a bajokon. A hideg, a felhők, a hosszú estét, a ködös, borongós reggelek.
A depressziós beteg hiába tudja, hogy baj van, hogy csak talpra kéne állni, kimenni a napra, melegedni, sétálni, nézni a madarakat. Nem tud. Csak le kéne ráznod magadról a gondot, mint kutya a vizet? A depressziós nem tudja megtenni.
Pedig nem gyávább, mint más. Nem gyengébb, mint más. A depresszió ördögi köréből szabadulni nehéz. Orvosi segítséggel is. Hát még anélkül!
Jó esetben orvosi segítséget kér és kap az ember.
Rossz esetben eljön egy pillanat, amikor azt mondja: elég! Elég a magány, elég a fájdalom, elég a szégyenből, a kilátástalanságból, boldogtalanságból, elég mindabból, ami ide juttatott, akármi volt is. És ha elég nagy az elkeseredés, akkor legyűr minden félelmet, maga alá gyűri a józan ész szabta korlátokat. És akkor gyere, altató, gyere Berettyó, gyere vonat, gyere toronyház...
Talán nem is meghalni, menekülni akar, hanem csak segélykiáltás ez, a legvégső. Hátha nem sikerül. Hátha megmentenek. Hátha megtalálnak és segítenek, meggyógyítanak.
És ha senki nem segít, senki nem hallja meg, senki nem érti meg ezután sem, akkor jön a komolyabb próbálkozás. A még elkeseredettebb, még elszántabb, hiszen senki nem vette észre az ő fájdalmát, az ő gondját, baját, senkinek nem számít, tehát felesleges ezen a világon. Addig próbálja, amíg nem sikerül.
Jó esetben eljut oda: orvos kell, aki megmutatja, hogyan tovább. Aki nem bogyókat ad, hanem technikát, amivel megtalálom az utat önmagamhoz. Gondolom, orvosi segítség mellett is nehéz.
Én nem kaptam meg ezt a segítséget. Hiába mentem szakemberhez, nem adta meg a segítséget. Rájöttem, egyedül kell talpra állnom. És az "egyedül" ilyenkor tényleg egyedült jelent, hiába van család, aki mellé áll. Az ember önmagával vív harcot.
Ez kegyetlen dolog: szembenézni a múlttal, a hibáinkkal, rádöbbenni, mit, hol rontottam el. És rájönni, hogy így is van tovább. Innét is. Felébredni egy mély, évek óta tartó Csipkerózsika-álomból. Meg kell érteni, hogy mindig van tovább és mindig van miért.
Hatalmas árat fizettem érte. Megjártam a poklot, a depresszió poklát. A sötétséget.
De most már tudom, milyen a napon melegedni, milyen jó élni. Most már tudom, hogy van kiút!
Én most már tudom, milyen erős vagyok. Meg akarok gyógyulni és meg is fogok!
