A kesehajú megunta a dolgot.
- Na jó. Ki vele, de gyorsan: mi ez az egész, ki maga, hogyan jött be és miért? Gyorsan, mert holnap sűrű napom lesz.
- Perselus Piton vagyok, a Roxfort professzora. 1960-ban születtem és néhány perce még azt hittem, meghalok – egész lassan emelte vállmagasságig véres tenyerét. - És annyit tudok csupán, hogy Hermione Granger megpróbált egy varázslattal a Szent Mungóba juttatni. Megpróbált megmenteni – ismét megtapintotta a nyakát – Sikerrel. De ez nem az ispotály...
Márk nagy levegőt vett.. Kezdett érdekelni, mire jutnak egymással. Ez szép meccs lesz, ha Piton tényleg olyan, mint a regényekben...
- Nem, valóban nem az – az ex-szólónak már-már sikerült együttérző kifejezést varázsolnia az arcára. - Nagyon megütötte a fejét?
A férfi feltápászkodott a földről.
- Nem hisz nekem?
- Nem igazán. De még mindig érdekelne, hogyan jutott be és mit akar itt... Ne nyúlkáljon a zsebe felé, mert ideges leszek!
- A pálcám...
A kesehajú tengerszín szemei szikráztak a dühtől. Nem szerette, ha hülyének nézik.
- Hombre! Nézz ide! Itt van az én kis 9 mm-es varázspálcám. Lángot is tudok vele, meg füstöt meg egy baszott nagy lukat a fejedbe... Vagy ahová kéred.
- Maga normálisabbnak tűnik – fordult felém a horgas orrú. - Kigombolná a taláromat? A belső zsebemben van a pálcám.
Valóban ott volt. Amikor megfogtam, furcsán elevennek, melegnek éreztem a szépen faragott fát, ujjaimon bizsergés futott végig.
- Márk... Én azt hiszem... Azt hiszem, igazat mond.
Mindhárman a pálcára meredtünk: halvány, erőtlen fény szivárgott elő belőle, lecsorgott a padlóra, hogy aztán ott semmivé foszoljon.
Az ex-szóló a fejét rázta.
- Ez egy mese, Ágnes. Gyerekmese. A film is több, mint tíz éves.
- Én hiszek neki.
- Köszönöm – biccentett felém a fekete hajú férfi. - Visszakaphatnám a pálcámat?
- Itt nincs mágia, semmire sem megy vele.
- Akkor tehát visszakaphatom?
Márkra néztem, megvontam a vállam és átnyújtottam neki.
- Capitulatus! - csattant a hangja, a kesehajú kezében megremegett a pisztoly, ám más nem történt. Több ideje viszont nem maradt a jó professzornak, mert elkaptam a pálcaforgató karját és lefegyvereztem. Mintaszerűen, ahogyan azt kungfuedzéseken szokás...
- Köszönje meg, hogy nem lőtte le magát – nem voltam vele kíméletes, ahogy a karját a háta mögé feszítettem, térde rogyott.
- Gyenge a mágia – nyögött fel.
- Akkor ezt megbeszéltük. Nyugton marad, ha elengedem?
- A barátja úgyis pisztolyt tart a fejemhez...
- Ezt igennek veszem.
Elengedtem. Rám nézett és most igazi rémületet láttam a tekintetében.
- Nem tudtam lefegyverezni...
Márk vigyorgott:
- Ez egy másik világ.
Megcsóváltam a fejem.
- Perselus Piton egy regény hőse. Látja? - orra alá dugtam a filmchipet. - Tudja, mi ez?
Némán betűzte ki a feliratot a tokon.
- Film? Amivel a muglik szórakoztatják magukat?
Igent intettem és felvettem a lejátszómat az asztalról. Belepattintottam a chipet és a kezébe nyomtam. Megbabonázva meredt a tenyérnyi monitorra. Ahhoz a részhez pörgettem, amikor Nagini előkúszott mágikus ketrecéből, hogy megtámadja őt. Láttam az iszonyatot az arcán. Tudtam, hogy igazat beszélt. A saját halálát látta most a kezében tartott kis szerkezetben.
- Elég! - visszalökte az asztalra a lejátszót, az ágy szélére ült és a tenyerébe temette az arcát.
- Egyszerűbb lett volna ott meghalni – nézett fel egy kis idő múltán.
- Hülye helyzet – szólt most Márk. - Valahogy azt kell hinnem, tényleg igaz ez az egész.
- Mielőtt maga megjelent a szobánkban, láttam egy zöld fényörvényt...
- A kapu, amit Hermione nyitott... De valami eltéríthette – látszott az arcán, hogy emlékezni próbál. - Haldokoltam, a saját véremtől fuldokolva a mocskos padlón. És jött az a két gyerek. Meg akartak menteni. Megnyitották a kaput... És valami... Valami dübörgött odakint. Robbanás... Igen, valami elszabadult mágia.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése