Nem vagyok sem agresszív, se feminista. Ennek ellenére az érdeklődési körömhöz tartozó dolgokat férfiasnak nevezik. Van, aki jobban fél tőlem, mint a sárga darázstól... Miért?

Verekedős

2009. november 15.

Már egészen apró gyermekként is hatalmas volt a mozgásigényem. Nem lehettem túl jó gyerek. Én voltam az, aki alatt rendszeresen letört a faág (különösen, ha lajhármászásban közlekedtem rajta), aki a KRESZ-versenyen feltörölte a salakpályát, mert akkorát zakózott a biciklivel. Aki felmászott a répáshutai barlang tetejére, kitűzte a zászlót és aztán ölében hozta le a nála jóval kisebb leánykát, aki csak felfelé tudott mászni.
Versenyzői karrierem általános iskola alsó tagozatában kezdődött. Atlétika edzésekre kezdtem járni, egészen a megyei bajnokságig jutottam a csapattal, de semmi említésre méltó eredményt nem értem el.
Felsőben tovább atletizáltam és bevállaltam mellé a kézilabdát is, mint finom és nőies sportot. Városi bajnokságok, véraláfutások sora következett, majd a kézilabda az általános iskola befejezésével kimaradt az életemből.
Talán 8 éves lehettem, amikor az egyik osztálytársammal kitaláltuk (ó, gyerekszerelem!), mi bizony harcművészetet fogunk tanulni. Ő a dzsúdót javasolta. legyen hát! Kick-box lett belőle, amit nem bántam meg sosem. Néhány hónapig lelkesen jártam, aztán valamiért abbamaradt. úgy emlékszek, szüleim nálam sokkal kevésbé lelkesedtek ezért a szép sportért...
14 évesen újrakezdtem a kick-box-ot. Ismét lelkesedtem, képes voltam a rekkenő nyári hőségben is lebicajozni az edzőteremhez, akkor is, ha ott csupán rajtam kívül három edzőtárs lézengett. Részt vettem életem első övvizsgáján, az oklevelet azóta is őrzöm: 10. kyu fokozat viselésére vagyok jogosult.
16 évesen megint abbahagytam az edzést, jött helyette a tinédzserkori depresszió.
17-18 éves lehettem, amikor az egyik szórakozóhelyen összefutottam egy régi, kedves edzőtárssal, aki meghívott a következő edzésre. (Szó szerint a következő hangzott el: "Vagy eljössz a legközelebbi edzésre, vagy ott lesz edzés, ahol legközelebb találkozunk...") Lehet egy ilyen invitálásnak ellenállni??? Elmentem.
Középiskola után Műegyetem. A kötelező testnevelés keretében én az "Általános erőfejlesztés" nevű tréningre jelentkeztem. Itt részint a kondigépeket nyűttem számtalan elszánt hímneműtől körülvéve, részint velük kosaraztam. Általánosan fejlesztve mindezekkel testi erőmet.
A következő sportág, amivel megismerkedtem, az a repülés volt. Az egyetemről...
A mezőtúri fősulin is volt kötelező testnevelés óra. A hatalmas kínálatból én az aerobic-oktatást választottam. Nem bántam meg: jó oktató, jó csapat, jó alak :)...
2001 őszén elkezdőzött Szolnokon a rendszerinformatikus tanfolyam. Öcsémmel együtt vettünk részt rajta és elhatároztuk, hogy itt az ideje megint valami verekedős sportot űzni. Találtunk is egyet: a szolnoki vasútállomás mellett volt egy edzőterem. Én, a bátor, a határozott egyetlen jól irányzott mozdulattal belöktem fitestvéremet a terembe, hogy tájékozódjon. Sikerült: nemsokára jönni fog egy másik kopasz, ő tartja az edzést, nála jelentkezzünk.
Jaj, Istenem, mennyire nem szerettem a kopaszokat. Ez is majd ordítozni fog, shaolin szerzeteseket akar belőlünk nevelni. Menjünk haza!
Nem mentünk, hanem átöltöztünk. A nagydarab, fekete ruhás kopasz kiállt előre, vezényelte a dolgokat, mi meg csináltuk. Egyáltalán nem ordítozott, viszont mosolygott. Egész kedvesen és egész tűrhetően is ment neki. Még az elején feltett egy kérdést a csapatnak:"Ki tudna bejönni extra takarításra? Jön a nagymester és hát..." Senki sem jelentkezett. Öcsémmel egymásra néztünk: ajjaj... De jelentkezni nem mertünk, mert hát mégiscsak ez az első edzésünk.
Az instruktornak csak egészen picit komorodott el a tekintete. Viszont lett fekvőtámasz, guggolás, felülés. "És most megfogjuk kis társunk vállát és összeérintgetjük a sípcsontunkat..." A külső comb, belső comb vezényszavaknál töltött el minket az imádat: áhítat ülhetett ki az arcunkra és csüngtünk minden szaván. Még most se ordított...
Edzés végén a kopasz odajött hozzánk és elnézést kért: nem ilyenek szoktak lenni az edzések, csak most rendet kellett tenni a fejekben... Mi üdvözült mosollyal közöltük, hogy ez nekünk tetszik, ezt szeretjük és szeretnénk jelentkezni és máris befizetnénk a tagdíjat. Hát így kezdődött.
Nagyon megszerettem. úgy éreztem, ezt keresem 8 éves korom óta. Nagyon jók voltak az edzések, a stílus csodálatos, az instruktor erre született. Heti két edzés volt, aztán egyszer csak azt vettük észre, hogy már nem csak a kezdő foglalkozásokon vagyunk, hanem a gyerekekén is, meg a haladókén is. Heti öt alkalommal, napi két edzés. Életem egyik legjobb időszaka volt. Vizsgáztunk is, természetesen. Ebben is hoztam a formámat. Az első övvizsgát kontaktlencse, szemüveg nélkül csináltam végig, mert a szemem úgy begyulladt, hogy szemcseppeken éltem. Körvonalakat láttam csak, tekintve, hogy ma is 7-8 dioptriás rövidlátással küzdök. tehát amíg a többieknek megmutatták, mi is a feladat, addig nekem külön, lassan, érthetően elmondták, hogy "jobb kézzel ezt, ballal azt". Sikerült, meg is dicsértek. A következő vizsga dettó: előtte néhány nappal egy laza kis szemináriumon úgy szétrúgtuk egymást az öcsémmel, hogy a vizsga végén, az erőnléti gyakorlatoknál ordítani szerettem volna. Sebaj, ez is sikerült. A harmadik előtti éjszakán a lázas férjemet ápoltam. Persze, ez a vizsga is sikerült, mindkettőnknek, mert ekkorra már férjem is a kis csapatot erősítette. A negyedik volt a legszebb: hangszál- és hörgőgyulladás, férjemtől való elköltözés és a várva várt munkahelyről három nap után elküldés... A vizsgát végigpörögtem, megdicsértek.
Ezek után is jártam edzésre, szerettem, érdekelt, hajtottam edzésen, de valami eltört. Megváltozhatott bennem valami, lelkileg. Nem mentem több vizsgára. Aztán hamarosan terhes lettem, Mezőtúrra költöztem és az itteni edzésen folytattam. Vigyáztak rám, mint a hímes tojásra, nekem viszont nem kellett vigyáznom senkire:) . A harmincadik hétig jártam, volt, aki szerint a gyermekem első szava ez lesz "Mindenki beáll a helyére...". Nem találtam annyira viccesnek.
Szülés után két hónappal ismét elkezdtem edzeni, de aztán sajnos magántermészetű problémák miatt feladtam. Visszamentem kick-box-ozni, aztán nem bírtam a Wing Chun nélkül és megpróbáltam még egyszer. Párhuzamosan csináltam a kettőt. Egy év se telt el, a személyes problémák újra jelentkeztek, megoldást nem láttam mást, minthogy eljöttem.
Amikor 2007 augusztusában Pestre költöztem, rábukkantam a Kung Fu Akadémiára. Xing Yi-t kezdtem el tanulni, egész kevés Ba Gua-val. Nagyon tetszett, nagyon érdekes, hasznos volt. Csak épp teljesen más, mint bármi, amit eddig tanultam. Hogy mennyire? Nos, úgy éreztem magam, ahogy egy pók érezhetné, ha mind a 8 lábára görkorcsolyát csatolnának... Aztán belejöttem, sajnáltam is, hogy csak kilenc hónapig tanulhattam.
Amikor 2008 tavaszán hazaköltöztem, ismét a kick-boxhoz tértem vissza. Változatlanul szerettem, érdekelt, de már nem ment: műteni kellett a térdem.
Egy ideig tehát a gyógytorna elégítette ki mozgás iránti vágyamat. sose hittem volna, hogy engem, aki hegynyi emberrel álltam le rugdosódni, megríkat egy törékeny fiatal nő. A gyógytornásznak sikerült. És sírva, de bicikliztem a műtét után két héttel. Aztán novemberre összeszedtem magam és megkerestem a régi kis csapatot: nem bírtam tovább Wing Chun nélkül. Azóta kisebb-nagyobb szünetekkel, de ott vagyok. Köszönet érte mindenkinek!