Keserű ima halott ég alatt
A felhők szürkéjét füst sötétítette, szállongó pernye keserítette a levegőt. A föld meghasadt és tüzet okádott, az ég megnyílt és tüzet okádott. Az estaquon nép Egyetlen Istene elfordult, nem nézett a városra. Nem volt már mit nézni rajta. Vörösen izzó, olvadt kőzet kúszott a lapályon túli tenger felé, ott ahol valaha virágzott az élet.
Ahol valaha Gloria-Eternaa állt.
A város eltűnt, eltűnt a hegy, melyre évezredekkel ezelőtt épült. Nem volt haláltusája, nem volt vergődés: dübörgés támadt, rázkódott a föld, mintha levetni készülne magáról a bűnben tobzódó parányokat. Aztán az ég elsötétült, a hegy szája elnyílt és ömlött, ömlött a Poklok dühe a világra. Az olvadt kőzet végighömpölygött a lejtőn, elpárolgott a termékeny talaj, eltűntek a szőlőültetvények, a gyümölcsfák, elhamvadtak az erdők.
A nap vérszín korongja a tenger színe fölé kínlódta magát, aztán fekete fellegek takarták el. A reggel nem köszöntött Gloria-Eternaara. Nem lesz több hajnal ezen a parton.
A karcsú, fehér kőcsipkés tornyok megrogytak, beleomlottak az izzó folyamba, a nincstelen páriák viskói elgőzölögtek, lakói szeméből az álomnak nem maradt ideje elszállni. A Palotanegyed épületei, a kikötő kőhídjai megolvadtak, az égből előbb sziklakoloncok, aztán hamu és pernye, aztán tűzeső hullt. Napokon és éjszakákon át hullott a tűz a városra, míg nem maradt ott csupán más, mint néhány megfeketedett, tűzhalál kínjától meggörbedt, égre mutató, megtépázott torony.
Nem lobogtak már selyemzászlók, hirdetve a Házak dicsőségét, nem ragyogtak a metszett üvegablakok az Egyetlen katedrálisában. Hogyan is ragyognának? A pokoli forróság szele a tűzfolyam előtt csapott a még alvó városra, s elsőként az üvegablakokat robbantotta szét. Lángra kaptak a selymek, a durva vásznak, az éltető levegő elillant, megfojtva, kiszikkasztva mindent, ami élt. Nemigen maradt élő, mire megérkezett a poklok tüze.
A hegy, a Por paa Nube magányosan nézett szembe a pusztulással. Tehette: már ismerte az Öreg Istenek dühét, hisz maga is tűzből formáltatott, neki az Egyetlen haragja kevés volt. Igaz, kegyelme sem ért sokat: kopár maradt, terméketlen, semmi élő nem maradt meg rajta, fekete sziklái az eget ostromolták. Lábánál, ahol a Déli-tenger fenyegetőzött morogva, törékeny alak kuporgott egy víz fölé nyúló bazalttömbön. Azóta állt ott, hogy a tűzvihar bömbölve elszabadult odaát.
A meddő sziklán vérvörös rúnák alkotta kör: Berguz, Ten-Sah, Elmanach, Kechyr, Imdar. Tilalmas rajzok az Egyetlen ege alatt.
A nő nézte a vastag gőzoszlopot, amely a tengerből robbant elő, ahol a folyékony tűz a hullámok közé csúszott. A fehérség eltakart mindent, ami a városból, a hegyből megmaradt.
Az udvart is, ahol Aldunt kutyákkal tépette szét az apja.
Kutyákkal, mint egy rajtakapott, mocskos tolvajt! Tiszta volt Aldun vére, ősi, akár az övé, akár azé a férfié, aki megölette. Hogy megakadályozza, ami már úgyis megtörtént. Mert amikor a férfit orgyilkos nyílvessző sebezte halálra a nyári lak előtt, magja már megfogant Sonreira méhében. Az anyja elájult ― talán most az egyszer nem színlelte ― , az apja őrjöngött. Ő másnak szánta a lányt.
Hol volt akkor az Egyetlen, aki a megbocsátásról tanított? Hol voltak a tiszta homlokú angyalai? Hol az Élet Védelmezője? Az Anyák Oltalma? Hová néztek? Nincs bűnbocsánat? Csak boldog akart lenni. Szeretni és szerelmet kapni.
Sonreira felszegte a fejét. Ősi vére lángot vetett, gyémánt-fekete szemei állták az apa tekintetét.
― Soha!
― Eltiporlak! A Házunkra hozol romlást, hálátlan céda! Hozzámégy Al'gardo hercegéhez. Így kívánja a család érdeke.
― A Háztól rég elfordította tekintetét a Fényességes Úr, apám ― és meg sem várta, mit felel, mit tesz a ház ura, magukra hagyta őket.
Nem hozta a tudtukra, hogy áldott állapotban van. Hogy meg kell szülnie ezt a gyermeket, hiszen csak ezt az egy esélyt kapta. Nem tudták azok ott az Ősök Termében, hogy mellébe burjánkór fészkelte be magát. A vajákos szerint a benne növekvő élet, a férfi magja szabadította el a betegséget, ami felfalja majd a testét, ha a gyermek világra jön. De előbb világra jöhet a fia, Aldun gyermeke, szerelmes ölelésének gyümölcse.
Megtalálta a véres csontokat a nyári lak udvarán, a tollatlan acélvesszőt, a szétcibált göndör, barna fürtöket és a medált, amit ő adott szerelmi zálogul. Akkor még könnyezett. Később, amikor felvágta az ereit, hogy a fekete sziklára engedje a sűrű, sötét cseppeket, már száraz volt a szeme, száraz torokkal kiáltotta az éjbe a bosszú szavait. Megtagadta önnön vérét.
Az apagyilkosokra az Egyetlen Sötét Arcának büntetése vár. A hetedik bugyor. Mindig behegedő sebüket, testüket dögmadarak marcangolják.
A gyermekgyilkosokra az Egyetlen Sötét Arcának büntetése vár. A kilencedik bugyor. Tűztó és kénköves eső.
A pap fel sem kiáltott, a hóhajú testőr szíven döfte. Vér csordult a márványlapokra, vér szennyezte az Egyetlen oltárát. Sonreira intett: "Tovább!" Le, a kazamatákba, az óvó jelekkel telerótt ajtó mögé.
A férfitenyérben elférő, puha bundájú állatka szeme felragyogott, ahogy a nő a mágiával telített jelekhez emelte. Kinyújtotta rózsaszín nyelvecskéjét és csak nyelte, nyelte a Manát.
Odabent pókháló, évszázados por és néhány málló csontváz vigyázta csupán az ősi fóliánst.
Tiltott tudás az Egyetlen ege alatt.
Berguz, Ten-Sah, Elmanach, Kechyr, Imdar.
Sötét angyalok.
Hatalmasok.
Dale me nu sangre y dale me nu carne
Véred add nekem, húsodat.
Dal sangre y santis me nu dolor .
Adj vért és szenteld nekem a kínodat.
Comucis me nu primenis fetos
Nekem áldozd legelső magzatod!
Mustra mos cada yo soy!
Mutasd, hogy mindennél több vagyok!
Az öregasszony sötét szemeire hályogot vont az idő, de így is meglátta a fájdalmat a lány arcán, látta a bosszú vörös sebeit a karján. És mert látta a halált is a nő mögött álló hóhajú fejvadász tekintetében, nem kérdezett semmit.
― Fiatal őz szíve kell meg akasztottak füve, aranyfaló rozsdagomba, anyarozs. Az ára, nemesenszületett, neked is annyi, mint másnak.
Jól bánt a fegyverekkel, Sh'Annar tanította. Kard, tőr, könnyű íj, a hosszú ujjú kezek kecsesen, hatékonyan forgatták valamennyit. Most sem remegett meg a keze, ahogy megfeszítette az ideget. A pár napos őzbakot az anyja csupán percekre hagyta egyedül, ám ennyi épp elég volt. A vessző suhant, a fiatal bak megrázkódott, sötét szemei ― ó, Aldun, Aldun! ― a nőre nyíltak és már vége is volt. Sh'Annar a vérét vette, szívét kivágta és úrnője elé tette.
A főzet émelyítő édes illatú volt, gyökerek zubogtak benne, összeaszott állatszív, rozsdamarta aranyrög, de Sonreira nem érezte a szagokat, a pálinkával elkevert hétlélekfű mindent elnyomott.
Az ócska viskó mögött térdelt az avarban, őzvérrel festett levelek körében, szoborszerű testét vérvörös rúnák fedték csupán.
Berguz, Ten-Sah, Elmanach, Kechyr, Imdar.
Ősi technika, hatalom a test felett, a fájdalom tagadása, harcos ősök hagyatéka, Sh'Annar ajándéka ez is.
Dale me nu sangre y dale me nu carne
Véred add nekem, húsodat.
A fáklya szövétnekébe az Elemi Tűz jelét varrta, hogy elég forró és erős legyen. Karján az Állhatatosság Bélyege, hogy ne remegjen a keze.
Nézte a fehér bőrt, a feszes, tökéletes melleket, magán érezte Aldun kezét, forró, szép vonalú száját, ahogy a bimbóra tapad, ahogy kéjt ad és felnyög a kéjben.
A penge saját húsába mart, kitépve a burjánkór mételyezte szövetet. A fáklya lángja felcsapott, égett hús bűze mart az orrába, a fájdalom fehér fényként robbant az elméjében. Elharapta a nyelvét, de nem ordított. A pálinka mélységes közönyét megsokszorozta a hétlélekfű ereje, elsodorta, távolivá tette lassan a kínt. Elharapott nyelvéből szivárgott a vér, de ahogy a fehér hajú testőr újra odanyújtotta a kulacsot, lenyelte azt is, ahogy a pálinkát.
A testőrtől kapta a kenőcsöt, amivel a feketére üszkösödött bőrt bekente. Fehér vászon a fekete sebeken, az elevent nedvedző hólyagokon. Fehér haj az ő éjsötét fürtjeivel keveredve, ahogy a fejvadász hozzá hajolt. Az egyetlen emberi lény, aki megmaradt neki.
Mire a nap a tengerbe bukott, visszatért az ereje is. Tudta, hogy szüksége lesz rá.
Méhe felől furcsa bizsergés indult, mocorgás, ahogy a magzat először megmozdult odabent. Parányi lepkeszárnyak erőtlen verdesése.
Lepke?
Angyal.
Berguz, Ten-Sah, Elmanach, Kechyr, Imdar.
Sötét angyalok.
„Kiüríted a hatalom poharát és beléd szállok. Erőm a tiéd lesz, tudásom a tiéd lesz. Megbirkózol-é vele, emberízík? Rúnáimat a föld testébe metszed, vérrel kötöd a paktumot. Hitet adsz, parány, hited táplál, tüzed bennem lobog majd, olthatatlan, míg világ a világ. Vér kísér majd, úr leszel életen és halálon. Győzhetetlenné teszlek!”
Az ital nem gőzölgött, már rég félrehúzta az üstöt a tűzről a vénasszony. A reves ónkupa sötét volt, a hold fénye nem azon, hanem Sonreira tőrén csillant meg, ahogy torkon szúrta a boszorkányt.
„Vérben adom meg az árát...”
Dal sangre y santis me nu dolor .
Adj vért és szenteld nekem a kínodat.
Felhajtotta az émelyítő illatú folyadékot és várta, aminek jönnie kellett.
Berguz, Ten-Sah, Elmanach, Kechyr, Imdar.
Berguz, Ten-Sah, Elmanach, Kechyr, Imdar.
Elmondhatatlan volt a fájdalom. Görcsökben tört rá, a vérmocskos avarba taszította. Vért verejtékezett, vért okádott, könnyei elpárologtak forró bőréről. A földet marta, vinnyogott, szűkölt, üvöltött. És látta, hogy a körön kívül ott ül a hószín hajú, idegen vérből való fejvadász, aki kölyökként esküdött hűséget neki.
Berguz, Ten-Sah, Elmanach, Kechyr, Imdar.
A kín lassan eresztette el. A zöld fényű hold már útja végén tartott, amikor a nő felemelte a fejét.
― Bosszú! ― sikoltatta.
Tengerszín szemekkel találkozott a pillantása, Sh'Annar őrködött a rúnák körén túl.
Remegve tápászkodott fel a vértől lucskos halott levelekről, de nem a tengerhez indult. Még dolga volt előbb.
Comucis me nu primenis fetos
Nekem áldozd legelső magzatod
Máglyát rakott és ráhelyezte az a tenyérnyi kis húsdarabot, ami a testéből szakadt ki az imént, s csak eztán indult, hogy a tengerben tisztára mossa magát.
A Por paa Nube sziklái már nem kértek a véréből, könnyűszerrel feljutott a tenger fölé magasodó lapos szirtre.
Sonreira a máglyáról összeszedett hamvakat keverte borral, vérrel és úgy rajzolta a rúnákat a kopár sziklalapra.
Berguz, Ten-Sah, Elmanach, Kechyr, Imdar.
Súlyosan, tompán gördültek elő a szavak a torkából, a vaskos fóliáns embervérrel írt szavait citálta. Elsötétült felette az ég, a tenger hegymagas hullámokat vetett, a szikla inogni kezdett a lába alatt. Az éjszaka meghasadt, mindennél feketébb sötétséget lehelt, ami körülölelte az asszonyt, betakarta, belé hatolt. Megízlelte a vérét, az emlékeit, a gyönyörét.
Sonreira sikolya nyögésbe fúlt.
Hosszú volt a csend, a fehér hajú férfi tisztes távolból őrizte úrnőjét, várta, hogy magához térjen, akinek élettel, becsülettel tartozik. Várta, hogy újra ráragyogjanak a bársonyos-meleg szemek. De amikor a nő szemhéja megrezzent, izzó zsarátnokkal találkozott a férfi tekintete. Sonreira immár nem volt egyedül.
A nő felült. Meztelen testén elmosódtak a rúnák, megperzselt mellkasán felhasadt a száraz var, alatta új, rózsaszín bőr sarjadt. A sápadt holdra nézett, aztán az elcsendesült tengerre.
― Ki vagy? ― fordult befelé.
― Berguz.
Lángok sziszegése, izzó kövek áradata, mindent elnyelő tűz.
Mustra mos cada yo soy.
Mutasd, hogy mindennél több vagyok.
Felállt az asszony, a szélbe feszítette magát. Sebeibe belemart a sós szél, a vére kiserkedt.
Vért adj még! Vért! Vért! Vért, hogy hatalmas legyek! Vért, hogy hatalmasak legyünk!
A hószín hajú férfi tekintete összekapcsolódott Sonreira tekintetével. A testőr a körhöz lépett, letérdelt, a torkához illesztette tőrét. Tudta, mit kell tennie.
Az utolsó szolgálat.
Az egyetlen emberi lény, aki megmaradt neki.
Az átmetszett torkú férfi a körbe hanyatlott, a habos lüktetés alatt felparázslottak a rúnák. Sonreira a tengerszín szemekbe nézett.
― Naggyá teszem minden ivadékodat ― suttogta a haldoklónak.
― Bosszú ― rikoltotta most az asszony. Lába sziklát repesztő erővel dobbant és odaát, Gloria-Eternaa alatt megremegett a föld, aztán repedés támadt rajta, végigszaladt, és izzó folyamot engedett a felszínre. Az ég elsötétült, kénes bűz terjengett, pernye és hamu szitált, a levegő surrogott.
Szárnyak.
Sötét angyalok.
Mezőtúr, 2010. március 1.
2011. július 31., vasárnap
Szuperhősös... Figyelem! Erotikus tartalom, csak 18 éven felülieknek!!!
Koma Judit
Ágnes álma
Sokadik órát töltöttem aznap este a gép előtt, virtuális szuperhősről, regényekről, filmekről, titkos szerelmekről, szeretőkről olvastam. Elég mára! A zuhany alá álltam, de a képektől mégsem szabadultam.
Egy férfi képétől. Fekete köpeny, éjszakai ragadozószemek, izmos test, izmos kar. Védelmet nyújt egy fáradt nőnek. Vagy csak átöleli. Nagyon vágytam arra, hogy valaki átöleljen.
Pedig nem vagyok romantikus alkat. Szóló vagyok. Testőr. A melónak vége. Fogtam a málhazsákot, a fegyvereimet, a napszemüvegemet és "Viszlát, uram!" megint itt vagyok ebben a kis lyukban. A Lyukban, hogy pontos legyek. A tetőtéri szobámban, magasan a város felett, ahol már nem hallatszik fel a lenti black metál hörgés, nem hallatszik fel semmi és nem látszanak, csak a távoli fények.
Fáradt voltam és elégedetlen, át kellett volna állnom az éjszakai életről a nappalira. Milyen dolog ez már? Nappal dolgozni? Szokatlan lesz, az elmúlt hetekben megfordult a világ körülöttem, most meg állítsam vissza...
A rám zubogó forró víz azért most is segített. A kence, amit a bőrömre öntöttem, aprócska luxus: valami egzotikus fürdőszer, az illata buja kerteket idéző. És eszembe juttatta megint a férfit. Bosszantó dolog. Miért is foglalkozok ennyit egy nem létező személlyel? Ennyi erővel bármelyik VR játék macsójáról is álmodozhatnék, aki a Háló világán vár, ott száguld és oszt igazságot meg gyönyört.
Fekete köpeny? Egy ezer év előtti város és birodalom őrzője. Harcos. Sziklaszilárd elvekkel, hajlíthatatlan jellemmel. Ugyan mihez kezdene ebben az elkorcsosult, durva világban? Egy hanyatló korban is találna célt, amiért küzdeni érdemes?
Nem értettem, mi kavart fel ennyire. Talán nekem is szükségem lenne a segítségére.
Végignéztem magamon: nincs selyemköntösöm, nincs szatén veddfelkém, csábos csipkecsodáim. A szuperhősök nem ilyen nőkre vágynak. Maradok a magam harcánál, a magam világában. Jobb lesz ez így.
Pólóba bújtam és a konyhába indultam, amikor az ablak csattanva kivágódott és a szobába betört a jeges őszi szél. Borzongva fordultam vissza, bezártam és megmozgattam a kilincset. Minden rendben. Kedvetlenül bámultam ki a hajnali szürkeségbe, a napnak nyoma sincs még, de az éjszaka varázsa már oda.
A küszöbig sem értem, az újabb csattanás megállított. Az ablak ismét kinyílt és egy alak bukott be rajta.
A pisztolyom után nyúltam, aztán valami mégis visszatartott. A földön elterülő férfi mozdulatlan maradt, ám én fegyverrel a kézben óvakodtam a falig, védekezésre készen hajoltam hozzá.
A bélelt katonai zubbonyt sötét folt csúfította, a férfi arcra borulva hevert. Kitapintottam az érverését: alig érezhető. Az ablakot újra behajtottam, a rolót leeresztettem és hátára fordítottam az ismeretlent.
A barna haj katonásan rövidre nyírt, a szép vonalú száj vértelen, az arc vonzó, még így, lehunyt szemekkel is. A zubbony kapcsai után nyúltam, megszabadítottam tőle, aztán az ingtől is. Sebet kerestem rajta, és amint megtaláltam, kötszert kerítettem. Az elsősegély-chip súgott, mit tegyek és én óvatosan megtisztogattam a sebet.
Kár, hogy a szubrutinok nem súgták meg, vajon miért is teszem, amit teszek...
Az idegen szemhéja megrezdült, talán mégse olyan ügyes a kezem, talán...
Megborzongtam, amikor kinyitotta a szemét. Éji szemek, ragadozószemek. Elvesztem bennük.
A pillanat elmúlt, a különös szemek ismét lecsukódtak, én pedig az ágyig vonszoltam a különös vendéget. A programot átpörgetve tudtam, mire van szükségem, a zsákom mélyéről elő is kerültek a kincsek: egy szúrás a felkarba - végigsimítottam, hová is döfjem a tűt és belém villant: íme, az izmos férfikar - és a páciens magához tér mindjárt.
Így lett. Szemei ismét rám villantak. Milyen furcsa a pupilla, akár az ék, akár a macska szeme. És furcsaságában is milyen szép. Felmérhetetlen mélységet láttam bennük.
- Veszélyes mutatvány volt, harcos, az ötödiken... - zavarba jöttem, elhallgattam, aztán a hűtőre böktem. - Szedd össze magad, a szereknek mindjárt hatniuk kell, én kerítek valamit neked enni. Rendben?
Ételt melegítettem, tálcára pakoltam és az éjjeliszekrényt helyettesítő letakart kartondobozra tettem az egészet.
A fickó ülő helyzetbe tornázta magát megvizsgálta a bordái fölött a kötést, a tányérba pillantott, aztán megint rám.
- Enni adsz nekem...
- Ha már a nyakamba estél - végigmért és én ráébredtem: elég kevés a ruha rajtam... - Edd csak meg, aztán hagylak is pihenni. Mozgalmas éjszakád lehetett.
Megőrültem. Más magyarázat nincs arra, amit teszek. Vagy azok a különös szemek. Vagy valami ősi, mélyről jövő késztetés? Valami sugallat, hogy a harcból megtérő harcost ápoljam és ételt tegyek elé?
Nem kaptam választ, a férfi csendesen evett, láttam, a drogok szépen hatnak, hat a benti jó meleg és a fénylő macskaszemekre álmot hoznak.
Elvettem tálcát és a dolgom után láttam, tettem-vettem, volt mit csinálnom bőven, ebéd után még a Lyukba is leugrottam egy dzsúsz erejéig. Borongós félhomály lett, mire visszaértem, reméltem, a vendégem is erőre kapott mostanra.
A kis szobában már sötét volt egészen, a két parázsló folt láttán a fegyver után kaptam, aztán ráébredtem, mit látok.
- Jobban vagy? - az ágyhoz léptem. A szobában gyenge fény derengett, a lámpa fénye elfolyt, megfakult, hiába kattintgattam a szabályzón. - Megnézem a kötést, nem vérzett-e át...
- Jól vagyok - nyúlt a kezem után a férfi. - Hagyd...
Amint hozzám ért, elszabadult bennem valami. Valami ősi asszony-ösztön. Öleljen. Hogy érezzem az erejét. Vegyen birtokba. Most.
Az ujjai bilincsként zárultak össze a csuklómon, fogva tartott, akár a tekintete. Mellém lépett az ágyból, mögém egész szorosan és szembe fordított a gardrób ajtaján az embernyi tükörrel. A nyakamba csókolt, ujjai pedig kioldották a hajamat összefogó keskeny bőrszíjat. Aztán a fegyvereimtől szabadított meg, végül a ruháimtól.
- Nézd a tükröt! -suttogta és én engedelmeskedtem.
Állt mögöttem, végigsimított a nyakamon, lassan elért a mellemig, onnét tovább a derekamra, a csípőmre. Lejjebb, egyre lejjebb. Ahogy magához szorított, éreztem, mennyire kíván.
Meg akartam fordulni, de nem engedte. Játszott velem és én néztem minden mozdulatát. A tükörből ragyogott rám az az izzó szempár. Néztem a kezét a combjaim között, a mellemen. Az ágy szélére ült, az ölébe húzott, úgy helyezkedett, hogy lássam, amint belém hatol. Nem engedett mozogni, az egyik keze a mellemet simogatta, másik lent a combjaim között.
A kezéért nyúltam, ő pedig most engedett. Az ajkaimat simította végig, én meg mohón kaptam az ujjai után. Játszani azonban most sem hagyott, végigdőlt az ágyon, maga mellé húzott és így hatolt belém. Még mindig simogatott és még mindig nézett. Én pedig láttam, hogy bennem van, hogy mozog bennem, láttam az ujjait, ahogy simogat, aztán már semmit, de semmit, csak a szeme parazsát.
Nem mozdult, nem szólt, várt, hogy észhez térjek. Az ágy széléhez húztam, oda ültettem, szembe a tükörrel, én pedig elé térdeltem. A hajammal játszott, én pedig vele. Nyalogattam, simogattam, kényeztettem, a melleim közé vettem. Aztán a számba. Mozogni kezdett, az ujjai keményen markoltak a vállamba. Felnyögött, megfeszültek az izmai, a gyönyöre elborított, a szám megtelt az ízével, a forróságával. Felnéztem rá, a tekintetét kerestem és amikor megtaláltam, szinte égetett.
Megborzongott, magához húzott az ágyra, átölelt, újra meg újra végigsimított a hajamon, a vállamon, a hátamon. Hozzá simultam, öleltem volna, ujjaim azonban a félrecsúszott kötéshez értek.
Felültem.
- Átkötöm - akartam mondani, de elakadt a szavam.
A sebnek nyoma sem volt már, eltűnt.
Éjszakai ragadozószemek. A parazsuk égetett, egészen a lelkem legmélyére valamit, amit már majdnem elfelejtettem: nő vagyok...
Látta, hogy az elcsúszott kötést figyelem.
- Nincs semmi baj - suttogta - , aludj!
A karjai közé fészkeltem magam, a szívverését - eső dobolt az ablakon - hallgattam és elaludtam.
Reggel egyedül ébredtem az ágyon, az ablak zárva, a roló lehúzva, ahogyan hagytam. Egyetlen keskeny fénypászma hatolt a szobába, megvilágítva a földön heverő könyvet.
A borítón egy fekete köpenyes alak volt.
2010. január 7.
Ágnes álma
Sokadik órát töltöttem aznap este a gép előtt, virtuális szuperhősről, regényekről, filmekről, titkos szerelmekről, szeretőkről olvastam. Elég mára! A zuhany alá álltam, de a képektől mégsem szabadultam.
Egy férfi képétől. Fekete köpeny, éjszakai ragadozószemek, izmos test, izmos kar. Védelmet nyújt egy fáradt nőnek. Vagy csak átöleli. Nagyon vágytam arra, hogy valaki átöleljen.
Pedig nem vagyok romantikus alkat. Szóló vagyok. Testőr. A melónak vége. Fogtam a málhazsákot, a fegyvereimet, a napszemüvegemet és "Viszlát, uram!" megint itt vagyok ebben a kis lyukban. A Lyukban, hogy pontos legyek. A tetőtéri szobámban, magasan a város felett, ahol már nem hallatszik fel a lenti black metál hörgés, nem hallatszik fel semmi és nem látszanak, csak a távoli fények.
Fáradt voltam és elégedetlen, át kellett volna állnom az éjszakai életről a nappalira. Milyen dolog ez már? Nappal dolgozni? Szokatlan lesz, az elmúlt hetekben megfordult a világ körülöttem, most meg állítsam vissza...
A rám zubogó forró víz azért most is segített. A kence, amit a bőrömre öntöttem, aprócska luxus: valami egzotikus fürdőszer, az illata buja kerteket idéző. És eszembe juttatta megint a férfit. Bosszantó dolog. Miért is foglalkozok ennyit egy nem létező személlyel? Ennyi erővel bármelyik VR játék macsójáról is álmodozhatnék, aki a Háló világán vár, ott száguld és oszt igazságot meg gyönyört.
Fekete köpeny? Egy ezer év előtti város és birodalom őrzője. Harcos. Sziklaszilárd elvekkel, hajlíthatatlan jellemmel. Ugyan mihez kezdene ebben az elkorcsosult, durva világban? Egy hanyatló korban is találna célt, amiért küzdeni érdemes?
Nem értettem, mi kavart fel ennyire. Talán nekem is szükségem lenne a segítségére.
Végignéztem magamon: nincs selyemköntösöm, nincs szatén veddfelkém, csábos csipkecsodáim. A szuperhősök nem ilyen nőkre vágynak. Maradok a magam harcánál, a magam világában. Jobb lesz ez így.
Pólóba bújtam és a konyhába indultam, amikor az ablak csattanva kivágódott és a szobába betört a jeges őszi szél. Borzongva fordultam vissza, bezártam és megmozgattam a kilincset. Minden rendben. Kedvetlenül bámultam ki a hajnali szürkeségbe, a napnak nyoma sincs még, de az éjszaka varázsa már oda.
A küszöbig sem értem, az újabb csattanás megállított. Az ablak ismét kinyílt és egy alak bukott be rajta.
A pisztolyom után nyúltam, aztán valami mégis visszatartott. A földön elterülő férfi mozdulatlan maradt, ám én fegyverrel a kézben óvakodtam a falig, védekezésre készen hajoltam hozzá.
A bélelt katonai zubbonyt sötét folt csúfította, a férfi arcra borulva hevert. Kitapintottam az érverését: alig érezhető. Az ablakot újra behajtottam, a rolót leeresztettem és hátára fordítottam az ismeretlent.
A barna haj katonásan rövidre nyírt, a szép vonalú száj vértelen, az arc vonzó, még így, lehunyt szemekkel is. A zubbony kapcsai után nyúltam, megszabadítottam tőle, aztán az ingtől is. Sebet kerestem rajta, és amint megtaláltam, kötszert kerítettem. Az elsősegély-chip súgott, mit tegyek és én óvatosan megtisztogattam a sebet.
Kár, hogy a szubrutinok nem súgták meg, vajon miért is teszem, amit teszek...
Az idegen szemhéja megrezdült, talán mégse olyan ügyes a kezem, talán...
Megborzongtam, amikor kinyitotta a szemét. Éji szemek, ragadozószemek. Elvesztem bennük.
A pillanat elmúlt, a különös szemek ismét lecsukódtak, én pedig az ágyig vonszoltam a különös vendéget. A programot átpörgetve tudtam, mire van szükségem, a zsákom mélyéről elő is kerültek a kincsek: egy szúrás a felkarba - végigsimítottam, hová is döfjem a tűt és belém villant: íme, az izmos férfikar - és a páciens magához tér mindjárt.
Így lett. Szemei ismét rám villantak. Milyen furcsa a pupilla, akár az ék, akár a macska szeme. És furcsaságában is milyen szép. Felmérhetetlen mélységet láttam bennük.
- Veszélyes mutatvány volt, harcos, az ötödiken... - zavarba jöttem, elhallgattam, aztán a hűtőre böktem. - Szedd össze magad, a szereknek mindjárt hatniuk kell, én kerítek valamit neked enni. Rendben?
Ételt melegítettem, tálcára pakoltam és az éjjeliszekrényt helyettesítő letakart kartondobozra tettem az egészet.
A fickó ülő helyzetbe tornázta magát megvizsgálta a bordái fölött a kötést, a tányérba pillantott, aztán megint rám.
- Enni adsz nekem...
- Ha már a nyakamba estél - végigmért és én ráébredtem: elég kevés a ruha rajtam... - Edd csak meg, aztán hagylak is pihenni. Mozgalmas éjszakád lehetett.
Megőrültem. Más magyarázat nincs arra, amit teszek. Vagy azok a különös szemek. Vagy valami ősi, mélyről jövő késztetés? Valami sugallat, hogy a harcból megtérő harcost ápoljam és ételt tegyek elé?
Nem kaptam választ, a férfi csendesen evett, láttam, a drogok szépen hatnak, hat a benti jó meleg és a fénylő macskaszemekre álmot hoznak.
Elvettem tálcát és a dolgom után láttam, tettem-vettem, volt mit csinálnom bőven, ebéd után még a Lyukba is leugrottam egy dzsúsz erejéig. Borongós félhomály lett, mire visszaértem, reméltem, a vendégem is erőre kapott mostanra.
A kis szobában már sötét volt egészen, a két parázsló folt láttán a fegyver után kaptam, aztán ráébredtem, mit látok.
- Jobban vagy? - az ágyhoz léptem. A szobában gyenge fény derengett, a lámpa fénye elfolyt, megfakult, hiába kattintgattam a szabályzón. - Megnézem a kötést, nem vérzett-e át...
- Jól vagyok - nyúlt a kezem után a férfi. - Hagyd...
Amint hozzám ért, elszabadult bennem valami. Valami ősi asszony-ösztön. Öleljen. Hogy érezzem az erejét. Vegyen birtokba. Most.
Az ujjai bilincsként zárultak össze a csuklómon, fogva tartott, akár a tekintete. Mellém lépett az ágyból, mögém egész szorosan és szembe fordított a gardrób ajtaján az embernyi tükörrel. A nyakamba csókolt, ujjai pedig kioldották a hajamat összefogó keskeny bőrszíjat. Aztán a fegyvereimtől szabadított meg, végül a ruháimtól.
- Nézd a tükröt! -suttogta és én engedelmeskedtem.
Állt mögöttem, végigsimított a nyakamon, lassan elért a mellemig, onnét tovább a derekamra, a csípőmre. Lejjebb, egyre lejjebb. Ahogy magához szorított, éreztem, mennyire kíván.
Meg akartam fordulni, de nem engedte. Játszott velem és én néztem minden mozdulatát. A tükörből ragyogott rám az az izzó szempár. Néztem a kezét a combjaim között, a mellemen. Az ágy szélére ült, az ölébe húzott, úgy helyezkedett, hogy lássam, amint belém hatol. Nem engedett mozogni, az egyik keze a mellemet simogatta, másik lent a combjaim között.
A kezéért nyúltam, ő pedig most engedett. Az ajkaimat simította végig, én meg mohón kaptam az ujjai után. Játszani azonban most sem hagyott, végigdőlt az ágyon, maga mellé húzott és így hatolt belém. Még mindig simogatott és még mindig nézett. Én pedig láttam, hogy bennem van, hogy mozog bennem, láttam az ujjait, ahogy simogat, aztán már semmit, de semmit, csak a szeme parazsát.
Nem mozdult, nem szólt, várt, hogy észhez térjek. Az ágy széléhez húztam, oda ültettem, szembe a tükörrel, én pedig elé térdeltem. A hajammal játszott, én pedig vele. Nyalogattam, simogattam, kényeztettem, a melleim közé vettem. Aztán a számba. Mozogni kezdett, az ujjai keményen markoltak a vállamba. Felnyögött, megfeszültek az izmai, a gyönyöre elborított, a szám megtelt az ízével, a forróságával. Felnéztem rá, a tekintetét kerestem és amikor megtaláltam, szinte égetett.
Megborzongott, magához húzott az ágyra, átölelt, újra meg újra végigsimított a hajamon, a vállamon, a hátamon. Hozzá simultam, öleltem volna, ujjaim azonban a félrecsúszott kötéshez értek.
Felültem.
- Átkötöm - akartam mondani, de elakadt a szavam.
A sebnek nyoma sem volt már, eltűnt.
Éjszakai ragadozószemek. A parazsuk égetett, egészen a lelkem legmélyére valamit, amit már majdnem elfelejtettem: nő vagyok...
Látta, hogy az elcsúszott kötést figyelem.
- Nincs semmi baj - suttogta - , aludj!
A karjai közé fészkeltem magam, a szívverését - eső dobolt az ablakon - hallgattam és elaludtam.
Reggel egyedül ébredtem az ágyon, az ablak zárva, a roló lehúzva, ahogyan hagytam. Egyetlen keskeny fénypászma hatolt a szobába, megvilágítva a földön heverő könyvet.
A borítón egy fekete köpenyes alak volt.
2010. január 7.
Körtánc
Körtánc
A sötét szemek tökéletesen üresek és halottak voltak. Közönyösen bámultak a világba, semmi érzelemnek nem adva tanújelét. Ám néhány perc múlva dühös lángot vetettek a kihűlt szemek: gyűlölet táplálta tűz hevítette őket. Pillantása a szemközt ülő fiatal lányra tévedt, annak szép ruhája, mosolygós arca dühítette fel. És az idő! Még az is az ember bosszantására van! Reggel a hó esett, most az eső verte néma konoksággal az ablakot...
Irigység, féltékenység és harag szállta meg; dühe hű kutyaként futott hozzá, s ő táplálta is, ahogy jó gazdához illik. Ő szép, ő jó, ő nem magányos, neki futja szép ruhákra, illatos kencékre. Ó, hogy gyűlölte azt a lányt! Lassan fogta fel csak, miért olyan ismerős az arca: Renáta ült ott, a mosolygó, a szerelmes Renáta — a halott Renáta. Keze ökölbe szorult, szájában megkeseredett a nyál.
Lehunyta a szemét, s látta a házat, a szépen berendezett szobákat, a mézesmázos hangú asszonyt — mostohaanyját vagy úrnőjét?—, a mosolygó, mindig mosolygó Renátát, vidám nővérét — a ház kisasszonyát. Az anyjának köszönheti ez a sorsot. Miből gondolta az az ostoba cseléd, hogy így jó lesz neki? Nem gondolt arra, hogy a Kisasszony levetett ruháit hordani kín? Nem jutott eszébe, hogy a lányának sohasem maradt a szeretetéből, mert mindet Renátára pazarolta?! Nem, az anyja úgy halt meg, abban a tudatban, hogy jót tett a lányával: a házvezetőnő gyermekét mindig is sajátjaként szerette a ház úrnője. Pedig ő megmaradt cselédnek, hiába volt olyan kedves hozzá az az álnok kígyó.
Még akkor is mosolygott, amikor elvette tőle az egyetlen férfit, akit szeretett. S ő a könnyeivel küszködve gratulált az esküvő napján... És kacagva döfte a tőrt Renáta mellébe! Ó, igen! Azon az éjszakán ő volt, aki nevetett! Renáta szemeiben döbbenetet látott és fájdalmat — s végre boldog volt. A tőr engedte eggyé válni őt a férfival. Neki is meg kellett halnia, hiszen beszennyezte a vér - és Renáta mosolya. De a kín tisztára mosott mindent. Vörös és fehér. Halottfehér a bőr. Márványszobor.
De most újra itt van! Visszatért, hogy feltépje a sebeket. Rápillantott a szemközt ülőkre: igen, ott van vele a ragyogó szemű, feketébe öltözött Christian is. Érezte, hogy hű ölebe vérszomjas fenevaddá válik, de ő kemény kézzel tartotta a láncokat: Kushadj! Még nincs itt a te időd! És a következő megállóban leszállt a buszról.
Elgondolkodva forgatta kezében a megsárgult, ősi kártyalapokat. Ember és Érzelem. Vénséges szemeire fáradtan ereszkedtek a pillák. Érzelmek? Nevetséges! Az emberek egyetlen érzelmet ismernek, a gyűlöletet, semmi mást. Még a pénzt, a bálványozott pénzt is gyűlölik, mert valahol a mélyben, a hús börtönében — ott, ahol a halhatatlan léleknek kellene lennie — egy ősi szikra pislákol. Ez a szilánk utáltatja meg velük pénzt, de ereje kevés ahhoz, hogy a szemüket is felnyissa. Így az emberek gyűlölködnek, még a szerelmet is harcnak tartják, ahol le kell győzniük a másikat. Gyűlölik a természetet, mert az sokkal élőbb náluk, mert sok kis gusztustalan férget jelent számukra, amiktől félniük kell. Gyűlölik az esőt, mert már megint ez az undorító locspocs . A havat, mert minek esik, úgyis csak sár és piszok lesz belőle. Felnyitotta a szemét, hogy ne hallja az acsarkodó gondolataikat.
Nem esett nehezére elképzelni a gyűlöletük tárgya — bálványuk — után rohanó embereket. Mint rég elfeledett népek hatalmas gályái, olyanok a városok: százezernyi, milliónyi halott szemű rabszolga húzza az evezőt, önkezükkel röpítve a hajót a pusztulásba. És a gyűlölet öl. Látta a láncként egymásba kapcsolódó sorsokat: hogyan válik áldozattá a gyilkos. Mert a bűn nem marad büntetlenül, s neki kisujját sem kell mozdítania.
Emberöltők óta figyelte már ezt a kisszerű komédiát, s nem tudta, hogyan viszonyuljon annak szerzőjéhez. Talán gyűlölni volna helyes, ám ő mégis valami tiszteletfélét s — igen! — kaján kis örömet érzett. A biztos tudat táplálta, hogy egyszer, nem is túl sokára, eljön majd az ő ideje is. Elrakta a kártyát a zsebébe és újra mozdulatlanságba dermedt. Az emberek, ezek a futkosó parányok észre sem vették, hogy a fejük felett, a sokadik emelet magasságában mi történt. És a hatalmas angyalszobor elmosolyodott.
Lent a mélyben, a sötétség ölén fekete alak rejtőzött. Hosszú ideje követte kiszemelt zsákmányát, de most úgy tűnt, hiába. Nem tudta, meddig képes uralkodni dühén, amely eddig segítője volt, s ami e pillanatban kárára lehet. Lehunyta hát a szemét és várt. Hallotta a közeledő lépteket, érezte a bizsergető izgalmat. Kopp, kopp — egyre erősödtek a zajok. Kinyitotta a szemét és meglátta őket. Ott álltak néhány lépésnyire tőle, ott volt a mindig mosolygó Renáta és a feketébe öltözött, szürke szemű Christian. És ott volt mögöttük egy sötét, fenyegető árnyék.
A szörnyeteg lánca hangos pattanással szakadt szét, dühe szétáradt, elöntötte a szívét. Hangtalanul támadt a két emberre. A másik azonban gyorsabb volt, s még mielőtt elérhette volna, az árny a karjaiba kapta Renátát és egy hatalmas ugrással eltűnt az éjszakában. És a törékeny öregasszony újra lesújtott. A fiatal férfi kék szeme döbbenten meredt rá. Ugyanúgy, mint akkor.
— Meg kell halnod, Christian — motyogta — mert a mosolya már megjelölt téged... Bocsáss meg, drága Christian!
— De én nem...
Félrebillentett fejjel nézte a férfi szája szegletén kibuggyanó vérpatakot. Milyen gyönyörű! Tökéletesen illik sápadt bőréhez a vörös... Csörrenés riasztotta fel mélázásából. Renáta elmenekült. De úgyis megtalálja! Meg kell fizetnie a szenvedéséért, minden percéért, amit megkeserített. Meg fog fizetni mindenért. Egy tönkretett életért halállal fizet majd... S eltette a tőrt, féltőn táskájába rejtette, aztán felállt áldozata mellől. A férfi már halott volt, a kék szemekből eltűnt a fény. Az öregasszony lassan elsétált, lépteinek hangja még sokáig visszhangzott a falak között.
Az angyal megrezzent. A mellette elszálló lélek könnyed érintése megborzongatta még őt is. Ismét eltelt egy pillanat az örökkévalóságból. Felsóhajtott és a bérházak felé fordította a fejét: onnét szállt a fohász az ég felé. Kissé gúnyosan, de elmosolyodott — ugyan ki kérheti ezt számon rajta? Aztán engedve a csábításnak, megnyitotta érzékeit a távolság előtt.
A taxis nem halt meg azonnal.
— Ó, Istenem... Könyörgök, ne! — nyöszörgött — Vidd a kocsit, a pénzt, csak ne ölj meg! Ekkora gyerekem van, mint te...
A vékonyka kislány azonban másodszor is meghúzta a ravaszt. Az arcára fröccsent vért a férfi ingével törölte le, a hullát kilökte a kocsiból, beült a sofőrülésbe és elhajtott. Rutinosan vette a kanyarokat. A város egyik legsötétebb környékén járt, a rendőrség igen ritka vendég volt errefelé, nem kellett tartania tőlük. Mástól? — ez eszébe sem jutott.
Talán tíz percet autókázott, amikor egy férfi lépett ki egy kapualjból. A kislány a járda mellé húzódott és megállt.
— Te vagy az, Bogár? — nézett nagyot a férfi.
— Szállj be! Beszélnünk kell, Mario.
Mario kelletlenül kászálódott be a gyerek mellé.
— Hát mégis csak megcsináltad. Hány éves vagy? Tizenhárom? Tizennégy?
— Semmi közöd hozzá! Pont te akarsz prédikálni nekem?! — Bogár hirtelen lépett a fékre, a férfi majdnem lefejelte a szélvédőt. — Ha jól emlékszem, megbeszéltünk valamit... — és a pisztoly csöve most egyenesen Mario fejére irányult.
— Oké, oké, csak nyugi! Tedd azt el szépen! Csak nyugalom!
— Helyet cserélünk, te vezetsz. Gyerünk! — A kislány barna szemei nagyot villantak. — És ne próbálkozz semmivel!
Mario összeharapta az ajkait. Tehetetlen volt, ismerte a kislányt, ha okoskodna, az habozás nélkül lelőné. Márpedig ez a kis szuka sokat, nagyon sokat tud. És kezd elszemtelenedni. Fenyegetőzik. Zsarolja. Hm... Ezt talán mégse kéne hagyni... De egy gyereket bántani?! Ugyan! Bogár már régen nem gyerek! Tud az üzleteiről, ismeri a kapcsolatait... És szegről-végről a rokona.
—Állj meg! — Mario összerezzent a hangra, de amikor észrevette a gyerek széles mosolyát, valami megmoccant benne. Nagyon mélyen, az elfeledett vagy soha nem ismert szenvedélyek világában ébredezett egy ősi ösztön: a vér hívó szavát hallotta. Latin őseinek tüzes vére mára felhígult, de ha halkan is, most kiadta a parancsot: ne alázkodj meg! És Mario elindult a vér szava nyomán: apjának, nagyapjának , dédapjának és a többi ősének vére mind fellázadt, úgy érezte, láva kering az ereiben. Eddigi életében csak az alázatot, a hajlongást ismerte — ő, egy nagy múltú család sarja. Elég ebből!
— Állj meg! — Bogár egy pillant alatt átváltozott. — Ugye nem felejtetted el, kedves Mario? Ugye emlékszel az ígéretedre? Emlékszel a két kisöcsém sírására? Csak nem sajnálod azt a pénzt három árvától?
Mario csöndes mosollyal fogadta a jól ismert színjátékot.
— Ugyan, Bogár, megegyeztünk. Holnap megkapod a pénzt.
Miután kiszállt, a kislány átcsúszott a helyére és elhajtott. Mario elgondolkodva sétált, régi dolgokon rágódott. Látta maga előtt az apját és a bátyját, újra magán érezte megvető pillantásukat. Aztán eszébe jutott minden sérelme, minden megaláztatás. Huszonöt éves volt: bátyja ennyi évesen az Üzletet irányította, ő az utcán rohangál, ő végzi a piszkos munkát. És bárki belé rúghat, ő a legutolsó a Családban. A lámpa fénykörében egy nő ácsorgott, a hűvös éjszaka ellenére parányi ruhácskában árulta bájait. Ahogy Mario odaért, mellélépett, bele akart karolni, de a férfi ráförmedt:
— Takarodj! — és a szajha félig ijedten, félig dühösen engedte útjára.
Hazaért. Lerúgta cipőjét és ruhástul dőlt végig az ágyon. A szemközti falon lassan-lassan kúszott tovább a sápadt hold fénye, Mario álmatlanul, nyugtalanul forgolódott. Szüksége van valamire, ami célt és erőt ad, kell valami, ami segít. Felült, kibámult az ablakon. Az épület megrázkódott, az elszáguldó vonat dübörgése itt benn tompa dobolássá csitult, Mariot azonban ez sem zökkentette ki gondolataiból. Meredten nézte a fénylő, majdnem teljesen kerek holdtányért. Tekintete a szemközti ház ereszét tartó, furcsa, torz vízköpőre tévedt, s megborzongott: a hold csalóka fényénél a szörny vigyorogni látszott. A férfi legyintett, visszafeküdt és megpróbált rendet tenni kavargó gondolatai között. Nem tudott másra gondolni, egyre csak az esti megalázó jelenet járt az eszében. Gyűlölte a gyereket, gyűlölte a Családot. Miért ő van itt? Miért ő alszik közös ágyban a csótányokkal? Be fogja bizonyítani, az ő ereiben is ugyanaz a vér folyik! Felkelt, zsebre vágta az éjjeliszekrényen heverő pisztolyt, és elindult.
Gyalog is csak tíz percre volt az a lerobbant ház, ahol a gyerek lakott. Bogár bizalmatlanul fogadta.
— Hoztad a pénzt?
— Bogár, beszéljünk okosan! Te gyerek vagy...
— És te mi vagy? — Élesen, gúnyosan felkacagott. — Te mi vagy, Mario? Férfi? A bátyád lábtörlője! Egy senki, egy...
A kis kaliberű pisztoly csattanása nem riasztott fel senkit, egy szomszéd se jött számon kérni, mi történt. Bogár homlokán aprócska sötét folt , körülötte egyre nőtt a vértócsa, szemei tágra nyíltan, vádlón meredtek Mariora. A férfi sarkon fordult és kisietett a szobából. Egyetlen pillanatra állt meg csupán egy repedt tükör előtt: nincs-e árulkodóvérnyom a ruháján. Tébolyultan üvöltött fel s eszét vesztve rohant hazáig.
Remegő kézzel zárta be az ajtót, de a tükörből rávigyorgó vízköpő képe a fürdőszobába is követte. Verítékezve, zihálva ébredt. Csak álmodta az egészet! Még éjszaka volt, a hold ugyanúgy ragyogott, mint amikor elaludt. Elaludt... De miért a fürdőszobában? Miért van itt mellette a pisztoly? És hogyan tört el a tükör? Feltápászkodott, betámolygott a szobába. Zúgott a feje, szédült és minden olyan furcsa volt. Leült az ágy szélére, kibámult az ablakon és szívébe visszatért a rettegés: a szemközti ház faláról eltűnt a vízköpő.
A magas, jóképű, sötét hajú férfi karcsú ujjai között idegesen forgatta a cigarettát.
— Mit akarsz, Mario? Már régen megmondtam, semmi közöm hozzád, nem érdekel, mi van veled. Nem a te érdemed, hogy egy apától származunk. Felejtsd el, hogy van testvéred. Én nem vagyok a testvéred!
— Valóban, mert a testvérem meghalt! — vigyorodott el őrült módjára Mario. — Én öltem meg! — kiáltott és a zsebéhez kapott, de a másik férfi gyorsabb volt.
A sötét hajú fickó átlépett a holttesten és a nyitott ajtón keresztül kiszólt testőrének.
— Intézzétek el a temetését! De ne az apám mellé kerüljön...
A magas, jóképű férfi szórakozottan sétált a lány mellett, gondolatai messze jártak. A testvérére gondolt, Mariora, akit már rég megtagadott. Egy pillanatra elszörnyedt: minden emberség kiveszett belőle? Tényleg szörnyeteggé vált? De nem, hiszen szereti ezt a lányt, s az viszontszereti őt, anélkül, hogy tisztában lenne igazi hatalmával és vagyoni helyzetével... Nem, még nem hűlt ki a szíve, s a forró déli vér soha nem is hagyja, hogy ez megtörténjen. Egy üzlet előtt jártak éppen. A férfi vetett egy pillantást a kirakatüvegre s elégedett volt a látvánnyal: a tükröződő felületről feketébe öltözött, csinos férfi nézett rá vissza. Aztán végigmérte kedvesét. A lány szép volt és életvidám, szeme ragyogott a szerelemtől és a boldogságtól, amikor találkozott a tekintetük.
— Ő az igazi vagyonom! — futott át a férfi agyán a gondolat.
Ismét visszajött hát?! Miért tépi fel újra és újra a régi sebeket? Miért kísérti az emlék? Az öregasszony szívében fellángolt ismét a gyűlölet. Renáta és Christian! Tudta, érezte, hogy nem menekülhetnek előle, és a nyomukba eredt.
Az angyal ismét érezte a bizsergést: a mellkasából — ott, ahol a szívnek kellett volna lennie — indult és végigfutott a testén, egészen addig, ameddig élő volt — ezúttal a derekáig. Az évezredek bűne eddig engedte. Nem volt túl sok, félig szabad még csak, de mit számít száz év egy angyalnak? És minden perc őt segíti, minden gyarló ember őt szabadítja, őt váltja meg a vétkeivel — saját bűnhődésére. Most is hallotta az elszálló lélek sóhaját.
A férfi már halott volt, a döfés azonnal végzett vele. A lány ott térdelt élettelen kedvese mellett, fiatalsága, gyorsasága most semmit sem ért, megbénította a rémület. És az öregasszony, ajkán iszonytatóan groteszk mosollyal, belé döfte a tőrét. Aztán még egyszer és még egyszer és még egyszer...
A lány a sikátorban állt, hátát a falnak vetette, szeméből vérkönnyek hulltak. Mellette Fekete Árnyéka, haláltalan Tanítója lapult.
— Állj bosszút! — suttogta. — Most megteheted. Mire vársz még? Megölte a kedvesedet! Állj bosszút, Alex, menj! — és letörölte a lány arcáról a könnyeket, kezébe karcsú tőrt nyomott. A lány nagyot sóhajtott, kabátja alá rejtette a fegyvert és kilépett a fénybe. Lassan, szajha módra, ringó léptekkel sétált — talán a Halállal kacérkodott. Tanítója nem tévedett, hamarosan meghallotta az öreg lábak lépteinek zaját. S egy sápadt fényű sarki lámpa alatt találkozott vele.
Az öregasszony felrikoltott, amikor ráismert a nőre.
— Renáta! Most megöllek! Nem fogsz többé kísérteni!
A lány hagyta, hogy az öregasszony előkapja a kést, s akkor sem mozdult, amikor az acél a testébe vágódott. Az őrült hitetlenkedve bámult, s csak lassan fogta fel, mit lát. Alex kihúzta a tőrt, a vérzés elállt, a seb begyógyult, a lány az asszony lába elé vetette a véres pengét, s elővette sajátját...
— A halott visszatért, hogy bosszút álljon! Bosszút Renátáért, Christianért és saját magamért! Mindenkiért, akit megöltél! Ezt pedig a kedvesemért! — és szíven szúrta az öregasszonyt.
Az angyal kinyitotta a szemét, de nem tűnt el a kép: látta az utolsó bűnöst ebben a körben, látta Alexet, aki csak most ébredt rá, hogy ő kapta a legsúlyosabb büntetést. Ám ez most nem számított már: az újabb bizsergés minden eddiginél erősebb volt. De az emberek, ezek a futkosó parányok észre sem vették, hogy a fejük felett, a sokadik emelet magasságában mi történt. És a hatalmas angyalszobor elmosolyodott.
1998. február 25.
A sötét szemek tökéletesen üresek és halottak voltak. Közönyösen bámultak a világba, semmi érzelemnek nem adva tanújelét. Ám néhány perc múlva dühös lángot vetettek a kihűlt szemek: gyűlölet táplálta tűz hevítette őket. Pillantása a szemközt ülő fiatal lányra tévedt, annak szép ruhája, mosolygós arca dühítette fel. És az idő! Még az is az ember bosszantására van! Reggel a hó esett, most az eső verte néma konoksággal az ablakot...
Irigység, féltékenység és harag szállta meg; dühe hű kutyaként futott hozzá, s ő táplálta is, ahogy jó gazdához illik. Ő szép, ő jó, ő nem magányos, neki futja szép ruhákra, illatos kencékre. Ó, hogy gyűlölte azt a lányt! Lassan fogta fel csak, miért olyan ismerős az arca: Renáta ült ott, a mosolygó, a szerelmes Renáta — a halott Renáta. Keze ökölbe szorult, szájában megkeseredett a nyál.
Lehunyta a szemét, s látta a házat, a szépen berendezett szobákat, a mézesmázos hangú asszonyt — mostohaanyját vagy úrnőjét?—, a mosolygó, mindig mosolygó Renátát, vidám nővérét — a ház kisasszonyát. Az anyjának köszönheti ez a sorsot. Miből gondolta az az ostoba cseléd, hogy így jó lesz neki? Nem gondolt arra, hogy a Kisasszony levetett ruháit hordani kín? Nem jutott eszébe, hogy a lányának sohasem maradt a szeretetéből, mert mindet Renátára pazarolta?! Nem, az anyja úgy halt meg, abban a tudatban, hogy jót tett a lányával: a házvezetőnő gyermekét mindig is sajátjaként szerette a ház úrnője. Pedig ő megmaradt cselédnek, hiába volt olyan kedves hozzá az az álnok kígyó.
Még akkor is mosolygott, amikor elvette tőle az egyetlen férfit, akit szeretett. S ő a könnyeivel küszködve gratulált az esküvő napján... És kacagva döfte a tőrt Renáta mellébe! Ó, igen! Azon az éjszakán ő volt, aki nevetett! Renáta szemeiben döbbenetet látott és fájdalmat — s végre boldog volt. A tőr engedte eggyé válni őt a férfival. Neki is meg kellett halnia, hiszen beszennyezte a vér - és Renáta mosolya. De a kín tisztára mosott mindent. Vörös és fehér. Halottfehér a bőr. Márványszobor.
De most újra itt van! Visszatért, hogy feltépje a sebeket. Rápillantott a szemközt ülőkre: igen, ott van vele a ragyogó szemű, feketébe öltözött Christian is. Érezte, hogy hű ölebe vérszomjas fenevaddá válik, de ő kemény kézzel tartotta a láncokat: Kushadj! Még nincs itt a te időd! És a következő megállóban leszállt a buszról.
Elgondolkodva forgatta kezében a megsárgult, ősi kártyalapokat. Ember és Érzelem. Vénséges szemeire fáradtan ereszkedtek a pillák. Érzelmek? Nevetséges! Az emberek egyetlen érzelmet ismernek, a gyűlöletet, semmi mást. Még a pénzt, a bálványozott pénzt is gyűlölik, mert valahol a mélyben, a hús börtönében — ott, ahol a halhatatlan léleknek kellene lennie — egy ősi szikra pislákol. Ez a szilánk utáltatja meg velük pénzt, de ereje kevés ahhoz, hogy a szemüket is felnyissa. Így az emberek gyűlölködnek, még a szerelmet is harcnak tartják, ahol le kell győzniük a másikat. Gyűlölik a természetet, mert az sokkal élőbb náluk, mert sok kis gusztustalan férget jelent számukra, amiktől félniük kell. Gyűlölik az esőt, mert már megint ez az undorító locspocs . A havat, mert minek esik, úgyis csak sár és piszok lesz belőle. Felnyitotta a szemét, hogy ne hallja az acsarkodó gondolataikat.
Nem esett nehezére elképzelni a gyűlöletük tárgya — bálványuk — után rohanó embereket. Mint rég elfeledett népek hatalmas gályái, olyanok a városok: százezernyi, milliónyi halott szemű rabszolga húzza az evezőt, önkezükkel röpítve a hajót a pusztulásba. És a gyűlölet öl. Látta a láncként egymásba kapcsolódó sorsokat: hogyan válik áldozattá a gyilkos. Mert a bűn nem marad büntetlenül, s neki kisujját sem kell mozdítania.
Emberöltők óta figyelte már ezt a kisszerű komédiát, s nem tudta, hogyan viszonyuljon annak szerzőjéhez. Talán gyűlölni volna helyes, ám ő mégis valami tiszteletfélét s — igen! — kaján kis örömet érzett. A biztos tudat táplálta, hogy egyszer, nem is túl sokára, eljön majd az ő ideje is. Elrakta a kártyát a zsebébe és újra mozdulatlanságba dermedt. Az emberek, ezek a futkosó parányok észre sem vették, hogy a fejük felett, a sokadik emelet magasságában mi történt. És a hatalmas angyalszobor elmosolyodott.
Lent a mélyben, a sötétség ölén fekete alak rejtőzött. Hosszú ideje követte kiszemelt zsákmányát, de most úgy tűnt, hiába. Nem tudta, meddig képes uralkodni dühén, amely eddig segítője volt, s ami e pillanatban kárára lehet. Lehunyta hát a szemét és várt. Hallotta a közeledő lépteket, érezte a bizsergető izgalmat. Kopp, kopp — egyre erősödtek a zajok. Kinyitotta a szemét és meglátta őket. Ott álltak néhány lépésnyire tőle, ott volt a mindig mosolygó Renáta és a feketébe öltözött, szürke szemű Christian. És ott volt mögöttük egy sötét, fenyegető árnyék.
A szörnyeteg lánca hangos pattanással szakadt szét, dühe szétáradt, elöntötte a szívét. Hangtalanul támadt a két emberre. A másik azonban gyorsabb volt, s még mielőtt elérhette volna, az árny a karjaiba kapta Renátát és egy hatalmas ugrással eltűnt az éjszakában. És a törékeny öregasszony újra lesújtott. A fiatal férfi kék szeme döbbenten meredt rá. Ugyanúgy, mint akkor.
— Meg kell halnod, Christian — motyogta — mert a mosolya már megjelölt téged... Bocsáss meg, drága Christian!
— De én nem...
Félrebillentett fejjel nézte a férfi szája szegletén kibuggyanó vérpatakot. Milyen gyönyörű! Tökéletesen illik sápadt bőréhez a vörös... Csörrenés riasztotta fel mélázásából. Renáta elmenekült. De úgyis megtalálja! Meg kell fizetnie a szenvedéséért, minden percéért, amit megkeserített. Meg fog fizetni mindenért. Egy tönkretett életért halállal fizet majd... S eltette a tőrt, féltőn táskájába rejtette, aztán felállt áldozata mellől. A férfi már halott volt, a kék szemekből eltűnt a fény. Az öregasszony lassan elsétált, lépteinek hangja még sokáig visszhangzott a falak között.
Az angyal megrezzent. A mellette elszálló lélek könnyed érintése megborzongatta még őt is. Ismét eltelt egy pillanat az örökkévalóságból. Felsóhajtott és a bérházak felé fordította a fejét: onnét szállt a fohász az ég felé. Kissé gúnyosan, de elmosolyodott — ugyan ki kérheti ezt számon rajta? Aztán engedve a csábításnak, megnyitotta érzékeit a távolság előtt.
A taxis nem halt meg azonnal.
— Ó, Istenem... Könyörgök, ne! — nyöszörgött — Vidd a kocsit, a pénzt, csak ne ölj meg! Ekkora gyerekem van, mint te...
A vékonyka kislány azonban másodszor is meghúzta a ravaszt. Az arcára fröccsent vért a férfi ingével törölte le, a hullát kilökte a kocsiból, beült a sofőrülésbe és elhajtott. Rutinosan vette a kanyarokat. A város egyik legsötétebb környékén járt, a rendőrség igen ritka vendég volt errefelé, nem kellett tartania tőlük. Mástól? — ez eszébe sem jutott.
Talán tíz percet autókázott, amikor egy férfi lépett ki egy kapualjból. A kislány a járda mellé húzódott és megállt.
— Te vagy az, Bogár? — nézett nagyot a férfi.
— Szállj be! Beszélnünk kell, Mario.
Mario kelletlenül kászálódott be a gyerek mellé.
— Hát mégis csak megcsináltad. Hány éves vagy? Tizenhárom? Tizennégy?
— Semmi közöd hozzá! Pont te akarsz prédikálni nekem?! — Bogár hirtelen lépett a fékre, a férfi majdnem lefejelte a szélvédőt. — Ha jól emlékszem, megbeszéltünk valamit... — és a pisztoly csöve most egyenesen Mario fejére irányult.
— Oké, oké, csak nyugi! Tedd azt el szépen! Csak nyugalom!
— Helyet cserélünk, te vezetsz. Gyerünk! — A kislány barna szemei nagyot villantak. — És ne próbálkozz semmivel!
Mario összeharapta az ajkait. Tehetetlen volt, ismerte a kislányt, ha okoskodna, az habozás nélkül lelőné. Márpedig ez a kis szuka sokat, nagyon sokat tud. És kezd elszemtelenedni. Fenyegetőzik. Zsarolja. Hm... Ezt talán mégse kéne hagyni... De egy gyereket bántani?! Ugyan! Bogár már régen nem gyerek! Tud az üzleteiről, ismeri a kapcsolatait... És szegről-végről a rokona.
—Állj meg! — Mario összerezzent a hangra, de amikor észrevette a gyerek széles mosolyát, valami megmoccant benne. Nagyon mélyen, az elfeledett vagy soha nem ismert szenvedélyek világában ébredezett egy ősi ösztön: a vér hívó szavát hallotta. Latin őseinek tüzes vére mára felhígult, de ha halkan is, most kiadta a parancsot: ne alázkodj meg! És Mario elindult a vér szava nyomán: apjának, nagyapjának , dédapjának és a többi ősének vére mind fellázadt, úgy érezte, láva kering az ereiben. Eddigi életében csak az alázatot, a hajlongást ismerte — ő, egy nagy múltú család sarja. Elég ebből!
— Állj meg! — Bogár egy pillant alatt átváltozott. — Ugye nem felejtetted el, kedves Mario? Ugye emlékszel az ígéretedre? Emlékszel a két kisöcsém sírására? Csak nem sajnálod azt a pénzt három árvától?
Mario csöndes mosollyal fogadta a jól ismert színjátékot.
— Ugyan, Bogár, megegyeztünk. Holnap megkapod a pénzt.
Miután kiszállt, a kislány átcsúszott a helyére és elhajtott. Mario elgondolkodva sétált, régi dolgokon rágódott. Látta maga előtt az apját és a bátyját, újra magán érezte megvető pillantásukat. Aztán eszébe jutott minden sérelme, minden megaláztatás. Huszonöt éves volt: bátyja ennyi évesen az Üzletet irányította, ő az utcán rohangál, ő végzi a piszkos munkát. És bárki belé rúghat, ő a legutolsó a Családban. A lámpa fénykörében egy nő ácsorgott, a hűvös éjszaka ellenére parányi ruhácskában árulta bájait. Ahogy Mario odaért, mellélépett, bele akart karolni, de a férfi ráförmedt:
— Takarodj! — és a szajha félig ijedten, félig dühösen engedte útjára.
Hazaért. Lerúgta cipőjét és ruhástul dőlt végig az ágyon. A szemközti falon lassan-lassan kúszott tovább a sápadt hold fénye, Mario álmatlanul, nyugtalanul forgolódott. Szüksége van valamire, ami célt és erőt ad, kell valami, ami segít. Felült, kibámult az ablakon. Az épület megrázkódott, az elszáguldó vonat dübörgése itt benn tompa dobolássá csitult, Mariot azonban ez sem zökkentette ki gondolataiból. Meredten nézte a fénylő, majdnem teljesen kerek holdtányért. Tekintete a szemközti ház ereszét tartó, furcsa, torz vízköpőre tévedt, s megborzongott: a hold csalóka fényénél a szörny vigyorogni látszott. A férfi legyintett, visszafeküdt és megpróbált rendet tenni kavargó gondolatai között. Nem tudott másra gondolni, egyre csak az esti megalázó jelenet járt az eszében. Gyűlölte a gyereket, gyűlölte a Családot. Miért ő van itt? Miért ő alszik közös ágyban a csótányokkal? Be fogja bizonyítani, az ő ereiben is ugyanaz a vér folyik! Felkelt, zsebre vágta az éjjeliszekrényen heverő pisztolyt, és elindult.
Gyalog is csak tíz percre volt az a lerobbant ház, ahol a gyerek lakott. Bogár bizalmatlanul fogadta.
— Hoztad a pénzt?
— Bogár, beszéljünk okosan! Te gyerek vagy...
— És te mi vagy? — Élesen, gúnyosan felkacagott. — Te mi vagy, Mario? Férfi? A bátyád lábtörlője! Egy senki, egy...
A kis kaliberű pisztoly csattanása nem riasztott fel senkit, egy szomszéd se jött számon kérni, mi történt. Bogár homlokán aprócska sötét folt , körülötte egyre nőtt a vértócsa, szemei tágra nyíltan, vádlón meredtek Mariora. A férfi sarkon fordult és kisietett a szobából. Egyetlen pillanatra állt meg csupán egy repedt tükör előtt: nincs-e árulkodóvérnyom a ruháján. Tébolyultan üvöltött fel s eszét vesztve rohant hazáig.
Remegő kézzel zárta be az ajtót, de a tükörből rávigyorgó vízköpő képe a fürdőszobába is követte. Verítékezve, zihálva ébredt. Csak álmodta az egészet! Még éjszaka volt, a hold ugyanúgy ragyogott, mint amikor elaludt. Elaludt... De miért a fürdőszobában? Miért van itt mellette a pisztoly? És hogyan tört el a tükör? Feltápászkodott, betámolygott a szobába. Zúgott a feje, szédült és minden olyan furcsa volt. Leült az ágy szélére, kibámult az ablakon és szívébe visszatért a rettegés: a szemközti ház faláról eltűnt a vízköpő.
A magas, jóképű, sötét hajú férfi karcsú ujjai között idegesen forgatta a cigarettát.
— Mit akarsz, Mario? Már régen megmondtam, semmi közöm hozzád, nem érdekel, mi van veled. Nem a te érdemed, hogy egy apától származunk. Felejtsd el, hogy van testvéred. Én nem vagyok a testvéred!
— Valóban, mert a testvérem meghalt! — vigyorodott el őrült módjára Mario. — Én öltem meg! — kiáltott és a zsebéhez kapott, de a másik férfi gyorsabb volt.
A sötét hajú fickó átlépett a holttesten és a nyitott ajtón keresztül kiszólt testőrének.
— Intézzétek el a temetését! De ne az apám mellé kerüljön...
A magas, jóképű férfi szórakozottan sétált a lány mellett, gondolatai messze jártak. A testvérére gondolt, Mariora, akit már rég megtagadott. Egy pillanatra elszörnyedt: minden emberség kiveszett belőle? Tényleg szörnyeteggé vált? De nem, hiszen szereti ezt a lányt, s az viszontszereti őt, anélkül, hogy tisztában lenne igazi hatalmával és vagyoni helyzetével... Nem, még nem hűlt ki a szíve, s a forró déli vér soha nem is hagyja, hogy ez megtörténjen. Egy üzlet előtt jártak éppen. A férfi vetett egy pillantást a kirakatüvegre s elégedett volt a látvánnyal: a tükröződő felületről feketébe öltözött, csinos férfi nézett rá vissza. Aztán végigmérte kedvesét. A lány szép volt és életvidám, szeme ragyogott a szerelemtől és a boldogságtól, amikor találkozott a tekintetük.
— Ő az igazi vagyonom! — futott át a férfi agyán a gondolat.
Ismét visszajött hát?! Miért tépi fel újra és újra a régi sebeket? Miért kísérti az emlék? Az öregasszony szívében fellángolt ismét a gyűlölet. Renáta és Christian! Tudta, érezte, hogy nem menekülhetnek előle, és a nyomukba eredt.
Az angyal ismét érezte a bizsergést: a mellkasából — ott, ahol a szívnek kellett volna lennie — indult és végigfutott a testén, egészen addig, ameddig élő volt — ezúttal a derekáig. Az évezredek bűne eddig engedte. Nem volt túl sok, félig szabad még csak, de mit számít száz év egy angyalnak? És minden perc őt segíti, minden gyarló ember őt szabadítja, őt váltja meg a vétkeivel — saját bűnhődésére. Most is hallotta az elszálló lélek sóhaját.
A férfi már halott volt, a döfés azonnal végzett vele. A lány ott térdelt élettelen kedvese mellett, fiatalsága, gyorsasága most semmit sem ért, megbénította a rémület. És az öregasszony, ajkán iszonytatóan groteszk mosollyal, belé döfte a tőrét. Aztán még egyszer és még egyszer és még egyszer...
A lány a sikátorban állt, hátát a falnak vetette, szeméből vérkönnyek hulltak. Mellette Fekete Árnyéka, haláltalan Tanítója lapult.
— Állj bosszút! — suttogta. — Most megteheted. Mire vársz még? Megölte a kedvesedet! Állj bosszút, Alex, menj! — és letörölte a lány arcáról a könnyeket, kezébe karcsú tőrt nyomott. A lány nagyot sóhajtott, kabátja alá rejtette a fegyvert és kilépett a fénybe. Lassan, szajha módra, ringó léptekkel sétált — talán a Halállal kacérkodott. Tanítója nem tévedett, hamarosan meghallotta az öreg lábak lépteinek zaját. S egy sápadt fényű sarki lámpa alatt találkozott vele.
Az öregasszony felrikoltott, amikor ráismert a nőre.
— Renáta! Most megöllek! Nem fogsz többé kísérteni!
A lány hagyta, hogy az öregasszony előkapja a kést, s akkor sem mozdult, amikor az acél a testébe vágódott. Az őrült hitetlenkedve bámult, s csak lassan fogta fel, mit lát. Alex kihúzta a tőrt, a vérzés elállt, a seb begyógyult, a lány az asszony lába elé vetette a véres pengét, s elővette sajátját...
— A halott visszatért, hogy bosszút álljon! Bosszút Renátáért, Christianért és saját magamért! Mindenkiért, akit megöltél! Ezt pedig a kedvesemért! — és szíven szúrta az öregasszonyt.
Az angyal kinyitotta a szemét, de nem tűnt el a kép: látta az utolsó bűnöst ebben a körben, látta Alexet, aki csak most ébredt rá, hogy ő kapta a legsúlyosabb büntetést. Ám ez most nem számított már: az újabb bizsergés minden eddiginél erősebb volt. De az emberek, ezek a futkosó parányok észre sem vették, hogy a fejük felett, a sokadik emelet magasságában mi történt. És a hatalmas angyalszobor elmosolyodott.
1998. február 25.
2011. július 30., szombat
Megtörtént eset :D
Kezdetek részlet
Tizennégy.
Pálos Karcsi egy edzés előtt félrehívott. Akarok-e dolgozni egy nyári fesztiválon? Naná, hogy akarok. Nem nagy munka, nem sok pénz, de munka és pénz. A fesztiválhoz kirakodóvásár is tartozik és a vásár idejére útlezárások lesznek. És mivel a bója, tábla tiltó ereje édeskevés, kell néhány jótét lélek, aki útba igazítja a tévelygőket, jó útra téríti a tilosban járókat. Ráadásul ehhez a remek álláshoz nem szükséges más, csak egy fényvisszaverő mellény, néhány foszforeszkáló bója és sok türelem. Egy ilyen útelzáráshoz épp jó lennénk én.
Elvállaltam. Tudtam, hogy mentorom is dolgozik majd a fesztiválon, kísérgetik a fellépőket, biztosítják a színpad környékét és ellenőrzik a vásározókat. Én is ezt szerettem volna, naiv és romantikus elképzeléseim voltak erről a munkáról. Halmos sokszor mesélt már rémtörténetnek is beillő sztorikat kollégák nyűgjéről-bajáról, kálváriájáról,de hittem is, nem is, gondoltam, félt engem. Ezt viszont nem kommentálta különösebben. Ha bóját akarok őrizni, tegyem.
Karcsi bemutatott a főnöknek, akivel egyeztettünk és a térképen már meg is mutatta nekem, hogy hol lesz majd a helyem. Remek, innét két-három megálló hazáig. Számomra a vásár előtti nap éjjelén kezdődik a szolgálat, éjfélkor és tart egészen a vásár napján délig. Váltótársam előttem-utánam dolgozik majd, de a sűrűje még így is nekem jut, erre készüljek fel ― mondta a bozontos szakállú „kisfőnök”.
A vásár előtti estén még tartott a nagyfőnök is egy eligazítást, összegyűjtöttek mindannyiunkat, kinek hol a helye, tudja-e biztosan. Szigorú utasításba kaptuk: befelé csak a kapunál, ahol a helypénzt szedik. Kissé csalódott voltam: én naiv, többet vártam, bár hogy mit, azt nem tudtam volna megmondani...
Volt időm sétálni, a vásár előtti nap programjait megnézni, mert hogy előre kialudjam magam, az nem akaródzott. Kiválasztottam egy szabadtéri koncertet, amatőr és kevésbé amatőr zenekarok léptek fel, reméltem, találok kedvemre valót közöttük.
Az első fellépő belekezdett. Nem az én világom, sétáltam hát egyet és mire visszaértem, már mások álltak a színpadon. Aztán a következő és végül hosszú hajú, sötét ruhás fiatalok pakoltak dobfelszerelést, markoltak gitárt és sörös palackot. Ígéretes, határozottan ígéretes.
A beállás kissé hosszúra nyúlt, de aztán csak felpörögtek. Semmi modern hangzás, semmi kifinomultság: nos, igen, mondhatjuk, sallangoktól mentesen lengetik az igaz rock zászlaját... Dübörgött a basszus, rázták a hajukat a rockerek és az eső szép lassan eleredt. Éjfélkor kezdődött a szolgálat, addig még volt időm bőven, ronggyá ázni is elég. Beálltam hát a színpaddal szemközti étterem eresze alá, onnét hallgattam a koncertet, kis idő múlva megelégeltem és úgy gondoltam, megyek és szórakoztatom a kollégát a felállítási helyünkön. Egy közeli buszmegállóig jutottam, mert az eső most már zuhogott. Egy autó suhant el a plexifalú építmény előtt, épp anyázni akartam a felfröcskölt víz miatt, amikor felismertem Halmos ezüst színű járgányát. „Aha, megy a vásár bejáratához, ő is éjfélkor kezd.” Némi kárörömmel nyugtáztam, hogy mesteremnek ez a sokadik vására és még egyet sem úszott meg szárazon. „Bár, most a bejáratnál szedi a helypénzt, ott meg van nekik egy sátor.”
Míg elértem a helyemre, az esőkabátom ellenére a nadrág a combomig vizes lett. Váltótársam egész kis szórakoztató társulatot gyűjtött maga köré: cimborái egymást túlharsogva meséltek valami történetet neki. Könnyen tehették: egy kis fedett teraszra húzódtak, ami két lépésre volt az útelzárásunktól. A bója tetején pislogott a narancs színű jelzőfény, az eső egyre zuhogott, végül a társaság megunta, szétszéledtek, aztán váltótársam is elköszönt.
― Itt hagyom neked a széket ― vigyorgott. ― Jó szórakozást ― és elbringázott szépen a szakadó esőben.
Elhelyezkedtem a székben, de hamarosan feltámadt a szél. A lépcső takarásába húzódtam, felvettem a tartalék dzsekit és jó hosszan morgolódtam a vizes nadrágom miatt. Semmi mozgás nem volt, csak az eső meg a szél tépte a fákat, aztán az is elcsitult.
― Egész jó ez ― gondolkodtam hangosan, de kiderült, nagyon hamar örültem. Dél felől egyre fényesebb csíkok szabdalták az eget, a dübörgés erősödött, hozta magával a szelet és az újabb felhőszakadást.
― De Uram! ― néztem morcosan az égre. ― Én még nem vagyok biztonsági őr! Csak azoknak jár ez a megtisztelő figyelem, viharral meg mindennel! Miért kell engem is mélyvízbe dobni?
Aztán eszembe jutott a többi őrködő társam: nekik nem volt fedett terasz, sőt a legtöbbnek még eresz se... A vihar pedig kitartóan tombolt, hol felerősödött, hol elhúzódott, hogy aztán egy újabb kört megtéve visszatérjen. Szerencsés helyzetem felett érzett örömömben hátradőltem a nyugágyban és ezt nem kellett volna. A szék nyikkanás nélkül csuklott össze, én pedig elterültem a kövön. Kiürítettem a hátizsákomat, leterítettem a lépcsőre és összehúztam rajta magam, amennyire lehetett.
Napkelte előtt rettentő hidegre fordult az idő. Tapasztalt ismerőseim figyelmeztettek, hogy így lesz és most ültem a lépcsőn, a fal tövében és reszkettem. Álmos voltam és morcos. Most már nem találtam olyan szórakoztatónak Halmos történeteit régi melóiról, amikor öntögette ki a bakancsából a vizet vagy épp az esőruhája is átázott már. Gondolatban bocsánatot kértem tőle, amiért akkor kinevettem. És mivel úgy gondoltam, eleget kuporogtam már és az eső is alig szemerkélt, sétára indultam. Elsétáltam a bójáig, onnét a kereszteződésig, ahol majd a vásározók állítják fel a sátrukat hamarosan. Alig volt valami mozgás: egy-egy autó, bennük alvó emberek, odébb egy kolléga, épp olyan sárga mellényben, mint én.
Hat óra tájban megérkezett az első fecske: eltévedt pék, aki dühösen keringett a városban az útlezárások miatt. Eligazítottam, de nem érkeztem a jó kis helyemre visszamenni, mert jött egy roskadásig megpakolt autó. Terebélyes asszonyság kászálódott elő belőle.
― Bemennénk...
― Jó reggelt! Itt nem lehet.
― Jaj, már drága gyerekem! Hát ne kelljen már kerülnünk. Itten van a helyünk úgyis.
― Itt nem lehet.
― Hát mondjad meg, mennyit fizetek? Fizetek neked, oszt akkor mehetünk?
- A kapunál kell fizetni, a kollégáimnak...
Morogva visszaült az autóba és elmentek.
Két autómatuzsálem érkezett, megrakva áruval. Meg emberrel. Egy egész falkányival. Karonülő csecsemő egy velem egykorú kiscsaj kezében, anyuka, nagymama, nagypapa, apuka, sógor, koma, jóbarát. Egyszerre csak lettek körülöttem vagy nyolcan. Jó szorosan.
― Miben segíthetek? ― visszaléptem a bója mögé, ki a körből.
― Hát mennénk a helyünkre. Itt van a helyünk a sarkon rögtön.
― Itt nem mehetnek be. Le van zárva az út.
― De ide szól a helyjegyünk. Itt a számla, be van fizetve.
― Nagyon sajnálom, nem engedhetek be senkit. Csak a kapunál tudnak bemenni.
Az egyik autó elment, a csapat fele maradt. Csendesen morogtak, a kiscsaj a gyerekét csitítva próbált velem beszélgetni, de a társaság másik fele hamarosan visszaért.
― Rendeztük a főnökkel. Hívja fel telefonon, majd ő megmondja.
Felhívtam. Leírtam neki az autókat, bediktáltam a rendszámot.
― Engedd be őket! Ott a helyük a stoptábla alatt a kereszteződésben.
― Mehetnek, köszönöm.
Nem sokáig maradtam egyedül. Jött egy ezeréves Mercedes, amiből tagbaszakadt, igazi „erősgyerek” szállt ki, de a kocsiban maradó társa se volt sokkal kisebb.
― Na, szedd el innen ezt a szart, mert árut hoztunk, pakolnánk kifele.
― Körbe kell menni, a bejárat nem itt van.
― De a helyünk igen.
― Sajnálom, itt senki sem mehet be.
― Hát mink meg most beszéltünk a főnökasszonyoddal, az mondta, hogy bejöhetünk.
- Senkit nem engedhetek be. Itt csak kifelé lehet menni a vásárból.
Az autóban ülő fickó kinézett:
― Hö... Csapd má' le, oszt menjünk befele! Mit szarozol annyit?
― Na, kisanyám, hívd fel a főnökasszonyodat, majd az megmondja neked.
― Jó, felhívom a főnökömet. De jobb lesz, ha kerülnek. Mondjon egy nevet és felírom az autó rendszámát és...
Mire előszedtem a tollat, papírt, addigra az erősgyerek szépen megfordult és eltűztek a lezárás elől.
― Viszontlátásra...
És beindult a nagyüzem.
Egy kirándulókat, asszonykórust vagy tudom is én, kiket szállító busz érkezett, félig letarolva az út menti fákat, nyakamba zúdítva az ágakról az összes vizet.
Újabb telefon a főnöknek: mi legyen a busszal? Beengedhetem az irodaház előtti parkolóba? Helyet csináltam a busznak, felszedegettem a bójáimat, aztán előkerestem egy színes programfüzetet, hogy megadjam a kért felvilágosítást: egy kedves fiatal srác egy alomnyi kölyökkutyával a kisállat-kiállítást kereste...
Mire térképet rajzoltam a kerülőutakról, megjött a következő istenbarma. Egy furgonnal.
Kiugrott belőle egy kigyúrt fickó meg egy számmal kisebb ― egek, ezek klónozással szaporodnak?! ― és köszönés helyet intett, hogy szedjem fel a bójákat.
― Sajnálom, ez nem bejárat.
― Itt van a helyünk.
― Nem engedhetek be senkit.
― De ide kell kiraknom az árut. A másik kocsink már bent van, várják az árut.
― Én pedig nem engedhetek be senkit. A legszigorúbban tilos. Nem lehet. Mert esetleg nem oda állnak, ahová kell ― kezdtem fáradni. Közben jött egy idősebb pár, akik a városból szerettek volna kijutni. Mit ne mondjak: megértettem őket... Elmagyaráztam, rajzoltam a térképet már rutinból.
― Látja, ők se mehetnek át. Senki.
― De mi rakodnánk. Itt.
Belégzés, kilégzés, belégzés, kilégzés...
― Innét csak kifelé lehet jönni, a bejárat nem itt van.
A kisebb darab félrekapott egy bóját, a sofőr beindította a motort és szép lassan gurulni kezdett előre. Megálltam a kocsi előtt. Gondoltam, engem csak nem gázol el...
― Na, ne szórakozzál már velünk! Te holnap már nem fogsz itt dolgozni!
Vajon mikor tegeződtünk mi össze? De sebaj, nekem nem sürgős, én mindenképp ráérek.
― Az lehet, de akkor sem mehetnek be ― nagyon bátor voltam. Velük ellentétben én pontosan tudtam, hogy holnap már valóban nem fogok itt dolgozni... ― Nézze, én nagyon ráérek. Jön hamarosan a váltásom, szépen hazamegyek, megebédelek, magának meg telik az idő, megy a vásár. És még semmit se adott el. Ki jár rosszabbul? Meddig tart elmenni a kapuhoz?
― Hát ide figyelj, te hülye rendőr! Ki van fizetve a helypénz. Add meg a főnököd telefonszámát!
― Nem adhatom, sajnálom ― hogy én milyen udvarias tudok lenni. Kedvesen mosolyogtam. Nem értékelték. Rendőr? Ha rendőr lennék, lehet, hogy nem kéne most ilyen őstulkokkal tölteni az időmet. Elővettem a noteszemet, felkörmöltem az autó rendszámát. ― Mutassanak egy számlát, amin rajta van, hogy befizették a helypénzt és itt van a helyük!
― De a számla a másik kocsiban van, ami már bent áll a helyünkön!
― Menjen be érte gyalog vagy menjenek körbe!
― Hívd fel a főnödet!
― Rendben! ― a telefonban elregéltem, hogy ők a telefonszámot akarják. Adjam meg nyugodtan, addig se az én pénzem fogy...
Megadtam hát a számot. Valamit társalkodtak, a fickó dühöngött, autóba vágta magát,elhajtottak, majd kis idő múlva visszatértek.
― Na- vigyorgott a képembe diadalmasan. ― Beszéltem a főnökkel.
― És?
― És engedjél be, azt mondta.
― Érdekes, nekem meg azt, hogy senki sem mehet be. Ha már a kapunál voltak, miért nem mentek be ott?
A fickót elfutotta az ideg. Előkapta a telefonját, tárcsázott és a kezembe nyomta a telefont. A vonal másik végén ennek az egész cirkusznak a nagyfőnöke mutatkozott be.
― Emlékszel rám? Tegnap az eligazításon beszéltünk. Barna zakó volt rajtam meg világos farmer.
― Persze, emlékszem.
― No, ezt a kék furgont beengedheted, tényleg ott a helyük és nem tudnának átmenni a kocsijukkal a soron. Bemutatták a számlájukat is, rendben vannak. És nagyon jól csinálod, így kellene dolgozni mindenkinek.
Elköszöntem, visszaadtam a telefont a faszinak.
― Megmutatná a számlát, amit kaptak a helypénz fizetésekor? ― megmutatta. ― Rendben, köszönöm. Bemehetnek.
― Na, ugye, nagyokos.
― Látja, ha rögtön hozza a számlát, már egy órája pakolhatnának.
Valamit morgott elmenőben én meg úgy gondoltam, ideje inni egy kávét itt a mellettem lévő csehóban. Meg hát egyéb dolgom is akadna... De addig jön valami idióta és felszedi a bójákat...
Felhívtam a főnököt, elpanaszoltam a dolgokat.
― Jó, akkor odaküldök egy-két biztonsági embert a nagyobbakból.
― Az jó lesz, csak igyekezzenek, mert csúful járok.
Befutott egy ismerős. Felajánlotta, hoz egy kávét. Jaj, de jó! Mire elnyeltem a forró italt, kisütött a nap és a reggeli ragyogásban megérkezett egy lovashintó. A nagybajuszú bácsi mögül széles vigyorral a képén Halmos kászálódott le, mellette a nagyfőnök, akivel az imént beszéltem telefonon és még egy fekete ruhás, „Rendező”- kitűzős, Halmos-kategóriájú srác, aki kedvesen mosolygott rám.
― Jöttünk lóhalálában ― Halmosnak széles jó kedve volt.
A nagyfőnök kezet fogott velem.
― Elnézést kérek az előbbiért ― mentegetőztem.
― Ugyan miért? Nagyon jól csináltál mindent. Köszönöm szépen. De azt mondta a Szűcs úr, hogy gond van.
― Már megoldottam, köszönöm, volt pár értetlenkedő. Hanem amíg én elmegyek a WC-re, addig kellene ide valaki, mert elhordják a bójáimat.
Nehogy már azt higgye Halmos, hogy nem boldogulok egyedül...
― Hát, fiúk, akkor megvárjuk, amíg a hölgy visszajön, aztán mehetünk is vissza.
Elkocogtam. Egy pillanatra eszembe jutott, bájos jelenség lehetek: fekete zsebes nadrág, vasalt orrú, hosszú szárú Getta, fekete, vastag lövész pulcsi, alig egy számmal nagyobb, alatt még két réteg, tekintettel az augusztus végi jó időre. És az egészet megkoronázandó, lifeg rajtam a narancssárga kukásmellény. A csemperugdosó kirakatában megpillantottam magam: copfba font hajam is elég ziláltan festett. Ehh, mindegy. Még pár óra és mehetek haza.
Amint visszaértem, Halmosék elköszöntek és büszkén feszítve a hintón, elkocsiztak, én meg összeraktam a kölcsönnyugágyamat és a napra telepedtem.
Tizennégy.
Pálos Karcsi egy edzés előtt félrehívott. Akarok-e dolgozni egy nyári fesztiválon? Naná, hogy akarok. Nem nagy munka, nem sok pénz, de munka és pénz. A fesztiválhoz kirakodóvásár is tartozik és a vásár idejére útlezárások lesznek. És mivel a bója, tábla tiltó ereje édeskevés, kell néhány jótét lélek, aki útba igazítja a tévelygőket, jó útra téríti a tilosban járókat. Ráadásul ehhez a remek álláshoz nem szükséges más, csak egy fényvisszaverő mellény, néhány foszforeszkáló bója és sok türelem. Egy ilyen útelzáráshoz épp jó lennénk én.
Elvállaltam. Tudtam, hogy mentorom is dolgozik majd a fesztiválon, kísérgetik a fellépőket, biztosítják a színpad környékét és ellenőrzik a vásározókat. Én is ezt szerettem volna, naiv és romantikus elképzeléseim voltak erről a munkáról. Halmos sokszor mesélt már rémtörténetnek is beillő sztorikat kollégák nyűgjéről-bajáról, kálváriájáról,de hittem is, nem is, gondoltam, félt engem. Ezt viszont nem kommentálta különösebben. Ha bóját akarok őrizni, tegyem.
Karcsi bemutatott a főnöknek, akivel egyeztettünk és a térképen már meg is mutatta nekem, hogy hol lesz majd a helyem. Remek, innét két-három megálló hazáig. Számomra a vásár előtti nap éjjelén kezdődik a szolgálat, éjfélkor és tart egészen a vásár napján délig. Váltótársam előttem-utánam dolgozik majd, de a sűrűje még így is nekem jut, erre készüljek fel ― mondta a bozontos szakállú „kisfőnök”.
A vásár előtti estén még tartott a nagyfőnök is egy eligazítást, összegyűjtöttek mindannyiunkat, kinek hol a helye, tudja-e biztosan. Szigorú utasításba kaptuk: befelé csak a kapunál, ahol a helypénzt szedik. Kissé csalódott voltam: én naiv, többet vártam, bár hogy mit, azt nem tudtam volna megmondani...
Volt időm sétálni, a vásár előtti nap programjait megnézni, mert hogy előre kialudjam magam, az nem akaródzott. Kiválasztottam egy szabadtéri koncertet, amatőr és kevésbé amatőr zenekarok léptek fel, reméltem, találok kedvemre valót közöttük.
Az első fellépő belekezdett. Nem az én világom, sétáltam hát egyet és mire visszaértem, már mások álltak a színpadon. Aztán a következő és végül hosszú hajú, sötét ruhás fiatalok pakoltak dobfelszerelést, markoltak gitárt és sörös palackot. Ígéretes, határozottan ígéretes.
A beállás kissé hosszúra nyúlt, de aztán csak felpörögtek. Semmi modern hangzás, semmi kifinomultság: nos, igen, mondhatjuk, sallangoktól mentesen lengetik az igaz rock zászlaját... Dübörgött a basszus, rázták a hajukat a rockerek és az eső szép lassan eleredt. Éjfélkor kezdődött a szolgálat, addig még volt időm bőven, ronggyá ázni is elég. Beálltam hát a színpaddal szemközti étterem eresze alá, onnét hallgattam a koncertet, kis idő múlva megelégeltem és úgy gondoltam, megyek és szórakoztatom a kollégát a felállítási helyünkön. Egy közeli buszmegállóig jutottam, mert az eső most már zuhogott. Egy autó suhant el a plexifalú építmény előtt, épp anyázni akartam a felfröcskölt víz miatt, amikor felismertem Halmos ezüst színű járgányát. „Aha, megy a vásár bejáratához, ő is éjfélkor kezd.” Némi kárörömmel nyugtáztam, hogy mesteremnek ez a sokadik vására és még egyet sem úszott meg szárazon. „Bár, most a bejáratnál szedi a helypénzt, ott meg van nekik egy sátor.”
Míg elértem a helyemre, az esőkabátom ellenére a nadrág a combomig vizes lett. Váltótársam egész kis szórakoztató társulatot gyűjtött maga köré: cimborái egymást túlharsogva meséltek valami történetet neki. Könnyen tehették: egy kis fedett teraszra húzódtak, ami két lépésre volt az útelzárásunktól. A bója tetején pislogott a narancs színű jelzőfény, az eső egyre zuhogott, végül a társaság megunta, szétszéledtek, aztán váltótársam is elköszönt.
― Itt hagyom neked a széket ― vigyorgott. ― Jó szórakozást ― és elbringázott szépen a szakadó esőben.
Elhelyezkedtem a székben, de hamarosan feltámadt a szél. A lépcső takarásába húzódtam, felvettem a tartalék dzsekit és jó hosszan morgolódtam a vizes nadrágom miatt. Semmi mozgás nem volt, csak az eső meg a szél tépte a fákat, aztán az is elcsitult.
― Egész jó ez ― gondolkodtam hangosan, de kiderült, nagyon hamar örültem. Dél felől egyre fényesebb csíkok szabdalták az eget, a dübörgés erősödött, hozta magával a szelet és az újabb felhőszakadást.
― De Uram! ― néztem morcosan az égre. ― Én még nem vagyok biztonsági őr! Csak azoknak jár ez a megtisztelő figyelem, viharral meg mindennel! Miért kell engem is mélyvízbe dobni?
Aztán eszembe jutott a többi őrködő társam: nekik nem volt fedett terasz, sőt a legtöbbnek még eresz se... A vihar pedig kitartóan tombolt, hol felerősödött, hol elhúzódott, hogy aztán egy újabb kört megtéve visszatérjen. Szerencsés helyzetem felett érzett örömömben hátradőltem a nyugágyban és ezt nem kellett volna. A szék nyikkanás nélkül csuklott össze, én pedig elterültem a kövön. Kiürítettem a hátizsákomat, leterítettem a lépcsőre és összehúztam rajta magam, amennyire lehetett.
Napkelte előtt rettentő hidegre fordult az idő. Tapasztalt ismerőseim figyelmeztettek, hogy így lesz és most ültem a lépcsőn, a fal tövében és reszkettem. Álmos voltam és morcos. Most már nem találtam olyan szórakoztatónak Halmos történeteit régi melóiról, amikor öntögette ki a bakancsából a vizet vagy épp az esőruhája is átázott már. Gondolatban bocsánatot kértem tőle, amiért akkor kinevettem. És mivel úgy gondoltam, eleget kuporogtam már és az eső is alig szemerkélt, sétára indultam. Elsétáltam a bójáig, onnét a kereszteződésig, ahol majd a vásározók állítják fel a sátrukat hamarosan. Alig volt valami mozgás: egy-egy autó, bennük alvó emberek, odébb egy kolléga, épp olyan sárga mellényben, mint én.
Hat óra tájban megérkezett az első fecske: eltévedt pék, aki dühösen keringett a városban az útlezárások miatt. Eligazítottam, de nem érkeztem a jó kis helyemre visszamenni, mert jött egy roskadásig megpakolt autó. Terebélyes asszonyság kászálódott elő belőle.
― Bemennénk...
― Jó reggelt! Itt nem lehet.
― Jaj, már drága gyerekem! Hát ne kelljen már kerülnünk. Itten van a helyünk úgyis.
― Itt nem lehet.
― Hát mondjad meg, mennyit fizetek? Fizetek neked, oszt akkor mehetünk?
- A kapunál kell fizetni, a kollégáimnak...
Morogva visszaült az autóba és elmentek.
Két autómatuzsálem érkezett, megrakva áruval. Meg emberrel. Egy egész falkányival. Karonülő csecsemő egy velem egykorú kiscsaj kezében, anyuka, nagymama, nagypapa, apuka, sógor, koma, jóbarát. Egyszerre csak lettek körülöttem vagy nyolcan. Jó szorosan.
― Miben segíthetek? ― visszaléptem a bója mögé, ki a körből.
― Hát mennénk a helyünkre. Itt van a helyünk a sarkon rögtön.
― Itt nem mehetnek be. Le van zárva az út.
― De ide szól a helyjegyünk. Itt a számla, be van fizetve.
― Nagyon sajnálom, nem engedhetek be senkit. Csak a kapunál tudnak bemenni.
Az egyik autó elment, a csapat fele maradt. Csendesen morogtak, a kiscsaj a gyerekét csitítva próbált velem beszélgetni, de a társaság másik fele hamarosan visszaért.
― Rendeztük a főnökkel. Hívja fel telefonon, majd ő megmondja.
Felhívtam. Leírtam neki az autókat, bediktáltam a rendszámot.
― Engedd be őket! Ott a helyük a stoptábla alatt a kereszteződésben.
― Mehetnek, köszönöm.
Nem sokáig maradtam egyedül. Jött egy ezeréves Mercedes, amiből tagbaszakadt, igazi „erősgyerek” szállt ki, de a kocsiban maradó társa se volt sokkal kisebb.
― Na, szedd el innen ezt a szart, mert árut hoztunk, pakolnánk kifele.
― Körbe kell menni, a bejárat nem itt van.
― De a helyünk igen.
― Sajnálom, itt senki sem mehet be.
― Hát mink meg most beszéltünk a főnökasszonyoddal, az mondta, hogy bejöhetünk.
- Senkit nem engedhetek be. Itt csak kifelé lehet menni a vásárból.
Az autóban ülő fickó kinézett:
― Hö... Csapd má' le, oszt menjünk befele! Mit szarozol annyit?
― Na, kisanyám, hívd fel a főnökasszonyodat, majd az megmondja neked.
― Jó, felhívom a főnökömet. De jobb lesz, ha kerülnek. Mondjon egy nevet és felírom az autó rendszámát és...
Mire előszedtem a tollat, papírt, addigra az erősgyerek szépen megfordult és eltűztek a lezárás elől.
― Viszontlátásra...
És beindult a nagyüzem.
Egy kirándulókat, asszonykórust vagy tudom is én, kiket szállító busz érkezett, félig letarolva az út menti fákat, nyakamba zúdítva az ágakról az összes vizet.
Újabb telefon a főnöknek: mi legyen a busszal? Beengedhetem az irodaház előtti parkolóba? Helyet csináltam a busznak, felszedegettem a bójáimat, aztán előkerestem egy színes programfüzetet, hogy megadjam a kért felvilágosítást: egy kedves fiatal srác egy alomnyi kölyökkutyával a kisállat-kiállítást kereste...
Mire térképet rajzoltam a kerülőutakról, megjött a következő istenbarma. Egy furgonnal.
Kiugrott belőle egy kigyúrt fickó meg egy számmal kisebb ― egek, ezek klónozással szaporodnak?! ― és köszönés helyet intett, hogy szedjem fel a bójákat.
― Sajnálom, ez nem bejárat.
― Itt van a helyünk.
― Nem engedhetek be senkit.
― De ide kell kiraknom az árut. A másik kocsink már bent van, várják az árut.
― Én pedig nem engedhetek be senkit. A legszigorúbban tilos. Nem lehet. Mert esetleg nem oda állnak, ahová kell ― kezdtem fáradni. Közben jött egy idősebb pár, akik a városból szerettek volna kijutni. Mit ne mondjak: megértettem őket... Elmagyaráztam, rajzoltam a térképet már rutinból.
― Látja, ők se mehetnek át. Senki.
― De mi rakodnánk. Itt.
Belégzés, kilégzés, belégzés, kilégzés...
― Innét csak kifelé lehet jönni, a bejárat nem itt van.
A kisebb darab félrekapott egy bóját, a sofőr beindította a motort és szép lassan gurulni kezdett előre. Megálltam a kocsi előtt. Gondoltam, engem csak nem gázol el...
― Na, ne szórakozzál már velünk! Te holnap már nem fogsz itt dolgozni!
Vajon mikor tegeződtünk mi össze? De sebaj, nekem nem sürgős, én mindenképp ráérek.
― Az lehet, de akkor sem mehetnek be ― nagyon bátor voltam. Velük ellentétben én pontosan tudtam, hogy holnap már valóban nem fogok itt dolgozni... ― Nézze, én nagyon ráérek. Jön hamarosan a váltásom, szépen hazamegyek, megebédelek, magának meg telik az idő, megy a vásár. És még semmit se adott el. Ki jár rosszabbul? Meddig tart elmenni a kapuhoz?
― Hát ide figyelj, te hülye rendőr! Ki van fizetve a helypénz. Add meg a főnököd telefonszámát!
― Nem adhatom, sajnálom ― hogy én milyen udvarias tudok lenni. Kedvesen mosolyogtam. Nem értékelték. Rendőr? Ha rendőr lennék, lehet, hogy nem kéne most ilyen őstulkokkal tölteni az időmet. Elővettem a noteszemet, felkörmöltem az autó rendszámát. ― Mutassanak egy számlát, amin rajta van, hogy befizették a helypénzt és itt van a helyük!
― De a számla a másik kocsiban van, ami már bent áll a helyünkön!
― Menjen be érte gyalog vagy menjenek körbe!
― Hívd fel a főnödet!
― Rendben! ― a telefonban elregéltem, hogy ők a telefonszámot akarják. Adjam meg nyugodtan, addig se az én pénzem fogy...
Megadtam hát a számot. Valamit társalkodtak, a fickó dühöngött, autóba vágta magát,elhajtottak, majd kis idő múlva visszatértek.
― Na- vigyorgott a képembe diadalmasan. ― Beszéltem a főnökkel.
― És?
― És engedjél be, azt mondta.
― Érdekes, nekem meg azt, hogy senki sem mehet be. Ha már a kapunál voltak, miért nem mentek be ott?
A fickót elfutotta az ideg. Előkapta a telefonját, tárcsázott és a kezembe nyomta a telefont. A vonal másik végén ennek az egész cirkusznak a nagyfőnöke mutatkozott be.
― Emlékszel rám? Tegnap az eligazításon beszéltünk. Barna zakó volt rajtam meg világos farmer.
― Persze, emlékszem.
― No, ezt a kék furgont beengedheted, tényleg ott a helyük és nem tudnának átmenni a kocsijukkal a soron. Bemutatták a számlájukat is, rendben vannak. És nagyon jól csinálod, így kellene dolgozni mindenkinek.
Elköszöntem, visszaadtam a telefont a faszinak.
― Megmutatná a számlát, amit kaptak a helypénz fizetésekor? ― megmutatta. ― Rendben, köszönöm. Bemehetnek.
― Na, ugye, nagyokos.
― Látja, ha rögtön hozza a számlát, már egy órája pakolhatnának.
Valamit morgott elmenőben én meg úgy gondoltam, ideje inni egy kávét itt a mellettem lévő csehóban. Meg hát egyéb dolgom is akadna... De addig jön valami idióta és felszedi a bójákat...
Felhívtam a főnököt, elpanaszoltam a dolgokat.
― Jó, akkor odaküldök egy-két biztonsági embert a nagyobbakból.
― Az jó lesz, csak igyekezzenek, mert csúful járok.
Befutott egy ismerős. Felajánlotta, hoz egy kávét. Jaj, de jó! Mire elnyeltem a forró italt, kisütött a nap és a reggeli ragyogásban megérkezett egy lovashintó. A nagybajuszú bácsi mögül széles vigyorral a képén Halmos kászálódott le, mellette a nagyfőnök, akivel az imént beszéltem telefonon és még egy fekete ruhás, „Rendező”- kitűzős, Halmos-kategóriájú srác, aki kedvesen mosolygott rám.
― Jöttünk lóhalálában ― Halmosnak széles jó kedve volt.
A nagyfőnök kezet fogott velem.
― Elnézést kérek az előbbiért ― mentegetőztem.
― Ugyan miért? Nagyon jól csináltál mindent. Köszönöm szépen. De azt mondta a Szűcs úr, hogy gond van.
― Már megoldottam, köszönöm, volt pár értetlenkedő. Hanem amíg én elmegyek a WC-re, addig kellene ide valaki, mert elhordják a bójáimat.
Nehogy már azt higgye Halmos, hogy nem boldogulok egyedül...
― Hát, fiúk, akkor megvárjuk, amíg a hölgy visszajön, aztán mehetünk is vissza.
Elkocogtam. Egy pillanatra eszembe jutott, bájos jelenség lehetek: fekete zsebes nadrág, vasalt orrú, hosszú szárú Getta, fekete, vastag lövész pulcsi, alig egy számmal nagyobb, alatt még két réteg, tekintettel az augusztus végi jó időre. És az egészet megkoronázandó, lifeg rajtam a narancssárga kukásmellény. A csemperugdosó kirakatában megpillantottam magam: copfba font hajam is elég ziláltan festett. Ehh, mindegy. Még pár óra és mehetek haza.
Amint visszaértem, Halmosék elköszöntek és büszkén feszítve a hintón, elkocsiztak, én meg összeraktam a kölcsönnyugágyamat és a napra telepedtem.
2011. július 29., péntek
Labormunka
Szeretem a labormunkát, szeretem a drogismeretet. A patendulában lévő anyagokat kevergetem a pisztillussal - szigorúan az óramutató járásával ellentétes irányban -, itthon tanulom hogy "Althaeae radix, folium et flos" vagy Myrtillli fructus siccus" és szinte hallom:
"- Mit kapok, ha ürömteába őrölt aszfodéloszgyökeret keverek? ... Tájékoztatásul közlöm, Potter, hogy az üröm és az aszfodélosz keveréke altató hatású, olyannyira, hogy az élő halál eszenciájának is nevezik. A bezoár a kecske gyomrából kivett kő: védelmet nyújt a legtöbb méreggel szemben. Ami a sisakvirágot és a farkasölőfüvet illeti, a kettő egy és ugyanaz. Ebrontófűnek avagy Aconitumnak is nevezik. Nos,
mire várnak? Miért nem jegyzetelnek?"
:D
"- Mit kapok, ha ürömteába őrölt aszfodéloszgyökeret keverek? ... Tájékoztatásul közlöm, Potter, hogy az üröm és az aszfodélosz keveréke altató hatású, olyannyira, hogy az élő halál eszenciájának is nevezik. A bezoár a kecske gyomrából kivett kő: védelmet nyújt a legtöbb méreggel szemben. Ami a sisakvirágot és a farkasölőfüvet illeti, a kettő egy és ugyanaz. Ebrontófűnek avagy Aconitumnak is nevezik. Nos,
mire várnak? Miért nem jegyzetelnek?"
:D
Jaj
Ez már kész őrület! tényleg mindenhová tollat és papírt kell vinnem magammal, hogy leírhassam, ami eszembe jut. De állandóan eszembe jut valami. Most ez:
"gonosz,kegyetlen múzsa
versével tép az eleven húsba"
Mi lesz ebből? Kis lazítás kéne, kikapcsolódás, feltöltődés.
"gonosz,kegyetlen múzsa
versével tép az eleven húsba"
Mi lesz ebből? Kis lazítás kéne, kikapcsolódás, feltöltődés.
Crossover
Vannak fenntartásaim a crossoverekkel - ez az, amikor vérfarkasok a vámpírok ellen, esetleg velük egy csapatban és hasonlók -, de jókat lehet ebből kihozni. És ma reggel valami nagyon furcsa jutott eszembe crossover-témában.
Vegyük a Roxfort "nagyranőtt denevérét" rajongásom tárgyát, Piton professzort és tegyük egy teljesen más környezetbe. Egy olyan környezetbe, ami mindig annyira meg tudja mozgatni a fantáziámat - nem, semmi köze ennek most a szexhez... -, tegyük át tehát a jó öreg Pitont a Cyberpunk 2020 világába.
Én minden további nélkül el tudom képzelni, ahogy fekete talárját hosszú, fekete bőrkabátra cseréli, felteszi a dögös napszemüvegét és seprű helyett motoron száguld. Tudom, hogy agyament ötlet. Vagy nem? De annyira adja magát. Piton a maga cinikus, kegyetlen modorával, az egész "halálmadár-atmoszférájával" tökéletesen beleillik egy durva, sötét, pörgős CP-sztoriba.
És már azt is tudom, mi lesz az a sztori...
Most pedig lehet megkövezni.
Vegyük a Roxfort "nagyranőtt denevérét" rajongásom tárgyát, Piton professzort és tegyük egy teljesen más környezetbe. Egy olyan környezetbe, ami mindig annyira meg tudja mozgatni a fantáziámat - nem, semmi köze ennek most a szexhez... -, tegyük át tehát a jó öreg Pitont a Cyberpunk 2020 világába.
Én minden további nélkül el tudom képzelni, ahogy fekete talárját hosszú, fekete bőrkabátra cseréli, felteszi a dögös napszemüvegét és seprű helyett motoron száguld. Tudom, hogy agyament ötlet. Vagy nem? De annyira adja magát. Piton a maga cinikus, kegyetlen modorával, az egész "halálmadár-atmoszférájával" tökéletesen beleillik egy durva, sötét, pörgős CP-sztoriba.
És már azt is tudom, mi lesz az a sztori...
Most pedig lehet megkövezni.
2011. július 28., csütörtök
Egyelőre töredék
A dalok most tetten érnek
pedig benned is ketten élnek
és nem vigyázol
csak a tűzzel játszol
azt hiszed, elég
amit leteszel elém
...
remekül menekül
az értelem
akárhogy kérlelem
nincs tovább
remeg a pillanat
felfal vagy felkavar
az őrület
nyitja a határokat
látom a képeket
iszonyú szépeket
angyal a sárban
kitépett szárnnyal
egy városközeli élmény
elszabadulni innét
utazok maradok
azt hiszem meghalok
2011.07.28
pedig benned is ketten élnek
és nem vigyázol
csak a tűzzel játszol
azt hiszed, elég
amit leteszel elém
...
remekül menekül
az értelem
akárhogy kérlelem
nincs tovább
remeg a pillanat
felfal vagy felkavar
az őrület
nyitja a határokat
látom a képeket
iszonyú szépeket
angyal a sárban
kitépett szárnnyal
egy városközeli élmény
elszabadulni innét
utazok maradok
azt hiszem meghalok
2011.07.28
Orosz költő verse a hatvanas évekből
Ha szemed látta már
A soha nem láthatót
Már bejártál mindent
Utat, teret, földet, folyót
S megmérted a mérhetetlent
Ismerve már a fényeket, a
Csillagok porát
Zöld vadont, a jeges északot
Odafent a csillagok honát
Lent a föld összes vándorát
Tapintottad a kézzel nem foghatót
Állj meg akkor, mert mondhatod:
Nem megyek tovább.
A soha nem láthatót
Már bejártál mindent
Utat, teret, földet, folyót
S megmérted a mérhetetlent
Ismerve már a fényeket, a
Csillagok porát
Zöld vadont, a jeges északot
Odafent a csillagok honát
Lent a föld összes vándorát
Tapintottad a kézzel nem foghatót
Állj meg akkor, mert mondhatod:
Nem megyek tovább.
Az utolsó Brandon Lee - interjú
Nem tudom és nem tudhatod te sem,
meddig ér a széles végtelen.
Emlékszel a régi délutánra?
Gyermekjátékra, esti utazásra?
Filléres kacatok, a szívedbe vésve,
nem is emlékszel, hogyan vitted végbe.
Látom még a holdat? Egyszer? Kétszer? Százszor?
Mégis az enyém az itt és a bárhol.
Cigidbe szívsz, a füst az égbe kószál.
Ma még vagy, de holnap már csak voltál.
2011.07.28
meddig ér a széles végtelen.
Emlékszel a régi délutánra?
Gyermekjátékra, esti utazásra?
Filléres kacatok, a szívedbe vésve,
nem is emlékszel, hogyan vitted végbe.
Látom még a holdat? Egyszer? Kétszer? Százszor?
Mégis az enyém az itt és a bárhol.
Cigidbe szívsz, a füst az égbe kószál.
Ma még vagy, de holnap már csak voltál.
2011.07.28
A mackó reggelije
A mackó reggelije -
avagy miért nem ette meg egyszer Márkó az ebédet
Téli álmot alszik a mókus, a medve,
elvackolnak a lombjukvesztett fák,
hópaplant húz magára reszketve
a városszéli táj.
Barna mackód foltos hátát
jólelkűn püföli kezed:
téli álmot alszik ő kábán
fel ne ébressze semmi se.
Lábát fogod, úgy lógatod
két párna közt a nagy bocsot.
Csüng le a feje bambán,
de medvééknél megszokott e látvány.
Egy híres rokon is így utazott...
Koppan is a lépcsőn a medvefog.
Téli álma egyszerre odalett,
sírásra készül a kis szemed.
Nem baj, kincsem, nem fáj neki...
Mézes kenyér várja az ébredő bocsot.
Nézd, kettőt tettem, hátha szereti,
s kakaót hozzá - de ja, morog!
Márkó nézi a mackót és nevet:
- Anya, a macik nem esznek kenyeret!
- Nem? Akkor most mi legyen vele?
- Halat adj neki - már csillog a szeme.
Kinyúl a kenyérért, cakkosra harapja...
Ezért még utolér a medvéd haragja!...
De az ebédnél már békül a brumi:
Övé lett a főzelék s a husi...
2011.07.27.
avagy miért nem ette meg egyszer Márkó az ebédet
Téli álmot alszik a mókus, a medve,
elvackolnak a lombjukvesztett fák,
hópaplant húz magára reszketve
a városszéli táj.
Barna mackód foltos hátát
jólelkűn püföli kezed:
téli álmot alszik ő kábán
fel ne ébressze semmi se.
Lábát fogod, úgy lógatod
két párna közt a nagy bocsot.
Csüng le a feje bambán,
de medvééknél megszokott e látvány.
Egy híres rokon is így utazott...
Koppan is a lépcsőn a medvefog.
Téli álma egyszerre odalett,
sírásra készül a kis szemed.
Nem baj, kincsem, nem fáj neki...
Mézes kenyér várja az ébredő bocsot.
Nézd, kettőt tettem, hátha szereti,
s kakaót hozzá - de ja, morog!
Márkó nézi a mackót és nevet:
- Anya, a macik nem esznek kenyeret!
- Nem? Akkor most mi legyen vele?
- Halat adj neki - már csillog a szeme.
Kinyúl a kenyérért, cakkosra harapja...
Ezért még utolér a medvéd haragja!...
De az ebédnél már békül a brumi:
Övé lett a főzelék s a husi...
2011.07.27.
2011. július 24., vasárnap
Irigység, hősök, angyalok
Jó lehet színésznek lenni. Mindig mássá válni. Akkor lehetnék hős. Vagy kalóz. Gonosz boszorkány (jó, az egyszer voltam, angolul játszottuk el a Hófehérkét :D ), igazi angyal, szárnyakkal, kémnő, titkos ügynök. Gyerekként annyi minden szerettem volna lenni: régész, ápolónő, csillagász, geológus, kamionsofőr, kutyakiképző. Aztán meg tanár. Lehet, hogy a színészetet kellett volna megpróbálni? És akkor mindegyik valóra válhatott volna akár?
De azokat is irigylem, akik értenek valamihez, ami megragadja és megörökíti a pillanatot, az érzéseket. Fotós, festő, költő, író, zenész. Ott van bennem, de nem tudom elmondani - fogom a ceruzát és lerajzolom. De jó lenne. De nem tudok. Írogatok, de ez is olyan fura dolog. Mostanában csak olyankor ülök le és írok, amikor úgy érzem, fáj, ha nem teszem. Talán tényleg pszichoterápiának használom az írást, nem pedig azért, hogy az olvasó szórakozzon. De hát nem arról szól ez, hogy ÉN hogyan látom ezt a világot? Én mit érzek és mit tartok fontosnak? És ha az, amit látok, érdemes rá, akkor meglátja más is?
Nem csinálunk egy filmet? Angyalokkal? Vagy kalózokkal. Csak kicsit lehessek hős. Olyan jó lenne.
De azokat is irigylem, akik értenek valamihez, ami megragadja és megörökíti a pillanatot, az érzéseket. Fotós, festő, költő, író, zenész. Ott van bennem, de nem tudom elmondani - fogom a ceruzát és lerajzolom. De jó lenne. De nem tudok. Írogatok, de ez is olyan fura dolog. Mostanában csak olyankor ülök le és írok, amikor úgy érzem, fáj, ha nem teszem. Talán tényleg pszichoterápiának használom az írást, nem pedig azért, hogy az olvasó szórakozzon. De hát nem arról szól ez, hogy ÉN hogyan látom ezt a világot? Én mit érzek és mit tartok fontosnak? És ha az, amit látok, érdemes rá, akkor meglátja más is?
Nem csinálunk egy filmet? Angyalokkal? Vagy kalózokkal. Csak kicsit lehessek hős. Olyan jó lenne.
2011. július 23., szombat
Piton, Piton, Piton... ;)
http://www.youtube.com/watch?v=V5Rvx6pClBI>http://www.youtube.com/watch?v=V5Rvx6pClBI>http://www.youtube.com/watch?v=V5Rvx6pClBI
http://www.youtube.com/watch?v=Er3TjtVe06Q&NR=1
http://www.youtube.com/watch?v=lKw8oPHdcG8&feature=related
http://www.youtube.com/watch?v=e-yA_HZrKUg&feature=related
http://www.youtube.com/watch?v=L8p9P5dfFIw
http://www.youtube.com/watch?v=Qe68sccqbhA&NR=1
http://www.youtube.com/watch?v=ZM8CUC2r-Xk&NR=1
http://www.youtube.com/watch?v=TcKpfUentrQ&feature=grec_index
http://www.youtube.com/watch?v=lKAninEBINI&feature=related
http://www.youtube.com/watch?v=ruWPNl0lz0M&NR=1
http://www.youtube.com/watch?v=6fVsFCfTtOs&NR=1
http://www.youtube.com/watch?v=DgVP4T45a7o
http://www.youtube.com/watch?v=qfpJ66MVTug&feature=related
http://www.youtube.com/watch?v=Qaeu87nabLw
http://www.harrypottervilag.gportal.hu/gindex.php?pg=20562782 - zseniális... :D
http://www.youtube.com/watch?v=Er3TjtVe06Q&NR=1
http://www.youtube.com/watch?v=lKw8oPHdcG8&feature=related
http://www.youtube.com/watch?v=e-yA_HZrKUg&feature=related
http://www.youtube.com/watch?v=L8p9P5dfFIw
http://www.youtube.com/watch?v=Qe68sccqbhA&NR=1
http://www.youtube.com/watch?v=ZM8CUC2r-Xk&NR=1
http://www.youtube.com/watch?v=TcKpfUentrQ&feature=grec_index
http://www.youtube.com/watch?v=lKAninEBINI&feature=related
http://www.youtube.com/watch?v=ruWPNl0lz0M&NR=1
http://www.youtube.com/watch?v=6fVsFCfTtOs&NR=1
http://www.youtube.com/watch?v=DgVP4T45a7o
http://www.youtube.com/watch?v=qfpJ66MVTug&feature=related
http://www.youtube.com/watch?v=Qaeu87nabLw
http://www.harrypottervilag.gportal.hu/gindex.php?pg=20562782 - zseniális... :D
Furcsa szerelem
Furcsa szerelem
Jönni, menni, járni, kelni
— tébolyító messze vagy.
Nincsen rá szó,
nincs már semmi!
Múljon inkább, váljon köddé
— soha többé, nem lehet!
Játék volt csak,
semmi más!
Kígyóméreg cseppje édes
— minden szavam árulás.
Szerettelek,
el is adlak
— hát kit érdekel, mit csinálsz?!
Gyilkos, önző vágyak égnek
— és Te nem hívsz, nem szólsz…
Elfelejtesz?
Hát úgy legyen!
És Te nézel mosolyogva,
fájdalmasan-szótlanul:
megbocsátod,
amit tettem,
farkas-törvény sem riaszt,
átölelsz és úgy suttogod:
hisz szeretlek,
kishúgom!
Jönni, menni, járni, kelni
— tébolyító messze vagy.
Nincsen rá szó,
nincs már semmi!
Múljon inkább, váljon köddé
— soha többé, nem lehet!
Játék volt csak,
semmi más!
Kígyóméreg cseppje édes
— minden szavam árulás.
Szerettelek,
el is adlak
— hát kit érdekel, mit csinálsz?!
Gyilkos, önző vágyak égnek
— és Te nem hívsz, nem szólsz…
Elfelejtesz?
Hát úgy legyen!
És Te nézel mosolyogva,
fájdalmasan-szótlanul:
megbocsátod,
amit tettem,
farkas-törvény sem riaszt,
átölelsz és úgy suttogod:
hisz szeretlek,
kishúgom!
Angyalok kertje
Angyalok kertje
Ahol csönd van és béke
ahol nincs gyűlölet
ahol tavasszal zöld minden
és ősszel zizegnek a földön a levelek
ahol nem átkozódik senki
ahol nem zúg a Város
ahol a fájdalmat könny mossa
ahol fehér köveket fürdet a holdfény
ahol már a némaság beszél
ahol lesben áll a Feledés
s ahol a kaput angyalok őrzik:
ott kezdődik az Emlékezet.
Ahol csönd van és béke
ahol nincs gyűlölet
ahol tavasszal zöld minden
és ősszel zizegnek a földön a levelek
ahol nem átkozódik senki
ahol nem zúg a Város
ahol a fájdalmat könny mossa
ahol fehér köveket fürdet a holdfény
ahol már a némaság beszél
ahol lesben áll a Feledés
s ahol a kaput angyalok őrzik:
ott kezdődik az Emlékezet.
Szerelem II.
Szerelem II.
Várok a csöndben
s Te gyilkos közönnyel
nézel át rajtam
Várok a ködben
s kéjes örömmel
nézem a vért
Várok a csöndben
szememben könnyel
halottat gyászolok
Várok a ködben
a vádló ordító csöndben
gyilkosod vagyok
1997. november 7.
Várok a csöndben
s Te gyilkos közönnyel
nézel át rajtam
Várok a ködben
s kéjes örömmel
nézem a vért
Várok a csöndben
szememben könnyel
halottat gyászolok
Várok a ködben
a vádló ordító csöndben
gyilkosod vagyok
1997. november 7.
Telihold
Telihold
Rohannék, sikoltanék,
kezem ökölbe szorul —
s vérvirág sarjad körmeim alól.
Fentről vigyorogva, gúnyosan
néz le rám a Hold:
ezernyi apró jelzés
— ti-tá-ti-tá-ti-tá—
morse-parancsot lüktet agyamban a vér.
Élni — menni — ölni —.halni
vér — vér — vér — vér.
Felhördülök, a testem görcsbe rándul,
megfeszül minden izom.
Ugrásra kész vagyok — ölök
s nem nézem, ki az áldozat.
Vadászok ma éjjel.
Úgy vonz és csábít a Hold.
Ember-bőröm burokként szétreped,
elönt az ősi düh — nincs irgalom.
…
Ragyog a tisztás ezüstfényben
s mi ketten lassan táncolunk.
Halálos tánc ez, véres,
gyilkos játék —
nem kér s nem ad kegyelmet senki.
…
A vér a hóra lecsordul —
szemedben döbbenet.
Igen, szerelmem, én vagyok,
aki halálra sebeztelek.
Rohannék, sikoltanék,
kezem ökölbe szorul —
s vérvirág sarjad körmeim alól.
Fentről vigyorogva, gúnyosan
néz le rám a Hold:
ezernyi apró jelzés
— ti-tá-ti-tá-ti-tá—
morse-parancsot lüktet agyamban a vér.
Élni — menni — ölni —.halni
vér — vér — vér — vér.
Felhördülök, a testem görcsbe rándul,
megfeszül minden izom.
Ugrásra kész vagyok — ölök
s nem nézem, ki az áldozat.
Vadászok ma éjjel.
Úgy vonz és csábít a Hold.
Ember-bőröm burokként szétreped,
elönt az ősi düh — nincs irgalom.
…
Ragyog a tisztás ezüstfényben
s mi ketten lassan táncolunk.
Halálos tánc ez, véres,
gyilkos játék —
nem kér s nem ad kegyelmet senki.
…
A vér a hóra lecsordul —
szemedben döbbenet.
Igen, szerelmem, én vagyok,
aki halálra sebeztelek.
Séta a havas erdőben (Werewolf & Vampire)
Séta a havas erdőben
(Werewolf & Vampire)
Csitt, kedvesem,
szent helyen járunk:
körülöttünk vénséges fák,
lábunk alatt friss és illatos a hó.
Jöjj, feküdj mellém a hóba!
Felejts el mindent,
ember-arcunkat, mint megunt ruhát
dobjuk a tiszta, ragyogó hóra!
Állati énünk, ősi vadságunk
forrón és zokogva bukjon,
törjön ki belőlünk
s együtt zuhanjunk a hóra!
Nézd a mennyboltozatot:
a fák tartják fölénk,
mint pillérek a kőből emelt,
szentnek mondott templomtornyokat…
…
Forog velem a világ.— szédülök;
lelkem mezítlen vacog előtted,
de én nem értem, mit teszel,
miért térdelsz a hóban.
Szimatolsz, felhúzod ínyed,
tested izmai feszülnek,
mint acélos rugók —
s morogsz a világra…
Meztelen testtel fekszem a hóban,
Te forró vagy, én jéghideg.
Arcom puha bundádba fúrom:
szép vagy, én kedvesem.
Meztelen testtel fekszem a hóban.
Felhők takarják el az eget,
hópelyhek pettyezik az éjszakát —
kárhozott lelkemet talán tisztára mossák.
1996. nov. 17.
(Werewolf & Vampire)
Csitt, kedvesem,
szent helyen járunk:
körülöttünk vénséges fák,
lábunk alatt friss és illatos a hó.
Jöjj, feküdj mellém a hóba!
Felejts el mindent,
ember-arcunkat, mint megunt ruhát
dobjuk a tiszta, ragyogó hóra!
Állati énünk, ősi vadságunk
forrón és zokogva bukjon,
törjön ki belőlünk
s együtt zuhanjunk a hóra!
Nézd a mennyboltozatot:
a fák tartják fölénk,
mint pillérek a kőből emelt,
szentnek mondott templomtornyokat…
…
Forog velem a világ.— szédülök;
lelkem mezítlen vacog előtted,
de én nem értem, mit teszel,
miért térdelsz a hóban.
Szimatolsz, felhúzod ínyed,
tested izmai feszülnek,
mint acélos rugók —
s morogsz a világra…
Meztelen testtel fekszem a hóban,
Te forró vagy, én jéghideg.
Arcom puha bundádba fúrom:
szép vagy, én kedvesem.
Meztelen testtel fekszem a hóban.
Felhők takarják el az eget,
hópelyhek pettyezik az éjszakát —
kárhozott lelkemet talán tisztára mossák.
1996. nov. 17.
Téboly
Téboly
Hosszú a csend, ami átölel,
nincs fény és nincs kegyelem.
Nem menekülhetsz — élsz…
Monoton, őrjítő neszezés:
esőcseppek mérik a lehulló Időt.
gondolkodsz és szenvedsz,
fáj minden pillanat.
Önmagaddal vagy összezárva,
és senki sincs, aki látna.
Elmerülsz a sötétben — ó, jó a csend!
de feletted ott áll a rettenet:
jégszárnyú angyal mosolyog rád,
kezét nyújtja — csak téged vár.
Szárnyain ragyog a fény
— ujjaival húsodba tép.
Nincs vér, csak őrjítő kín.
Nincs halál, csak elmúlás.
Nincs szerelem, csak fájdalom.
Nincs álom, csak lázas téboly.
Nincs… Nincs… Nincs…
Csak a Semmi van!
Kívülről látom magamat
— képtelenség színes képekben:
Te is én vagyok…
Vagyis inkább én is Te vagyok…
Én vagyok a világ…
S ha a világ én vagyok —
akkor bennem ragyognak a csillagok?
Lépteid visszhangzanak
— fülemben zúg a vér.
Az ajtón kopogtatnak
— de nem te jöttél.
Átkozódom, aztán sírok.
Forró az arcom a könnyektől,
de érzem a jeges érintést.
Igen, az angyal, ő simogat…
S én hívom: “Jöjj, kedves, annyira szép vagy!”
Ő iszonyú, bűzös csontváz-mosolyát
csábítva villantja rám.
“Igen, én hívtalak… Én, a parány!
Hűvös szárnyaiddal enyhítsd lázamat!
Ölelj fényből szőtt álom-testedhez,
ha itt a pillanat.
Éles karmaiddal ízekre téped
lángoló, izzó elmém,
s bársony ajkaiddal életet lehelsz belém.”
És kíméletlenül hullnak a cseppek:
cseppre csepp — percre perc.
Hullik az Idő — időeső hull.
Lábaim előtt pocsolya: végtelen Idő-tenger…
Jaj! Nehezen telik az éjszaka!
Hiányod fáj, mint vérző, eleven seb…
Rám zuhant az éjszaka magánya…
Üvöltésem nem hallja senki,
fejem koppan a padlón:
egy mozdulat — BUMM! – s az egész csak ENNYI!
Hosszú a csend, ami átölel,
nincs fény és nincs kegyelem.
Nem menekülhetsz — élsz…
Monoton, őrjítő neszezés:
esőcseppek mérik a lehulló Időt.
gondolkodsz és szenvedsz,
fáj minden pillanat.
Önmagaddal vagy összezárva,
és senki sincs, aki látna.
Elmerülsz a sötétben — ó, jó a csend!
de feletted ott áll a rettenet:
jégszárnyú angyal mosolyog rád,
kezét nyújtja — csak téged vár.
Szárnyain ragyog a fény
— ujjaival húsodba tép.
Nincs vér, csak őrjítő kín.
Nincs halál, csak elmúlás.
Nincs szerelem, csak fájdalom.
Nincs álom, csak lázas téboly.
Nincs… Nincs… Nincs…
Csak a Semmi van!
Kívülről látom magamat
— képtelenség színes képekben:
Te is én vagyok…
Vagyis inkább én is Te vagyok…
Én vagyok a világ…
S ha a világ én vagyok —
akkor bennem ragyognak a csillagok?
Lépteid visszhangzanak
— fülemben zúg a vér.
Az ajtón kopogtatnak
— de nem te jöttél.
Átkozódom, aztán sírok.
Forró az arcom a könnyektől,
de érzem a jeges érintést.
Igen, az angyal, ő simogat…
S én hívom: “Jöjj, kedves, annyira szép vagy!”
Ő iszonyú, bűzös csontváz-mosolyát
csábítva villantja rám.
“Igen, én hívtalak… Én, a parány!
Hűvös szárnyaiddal enyhítsd lázamat!
Ölelj fényből szőtt álom-testedhez,
ha itt a pillanat.
Éles karmaiddal ízekre téped
lángoló, izzó elmém,
s bársony ajkaiddal életet lehelsz belém.”
És kíméletlenül hullnak a cseppek:
cseppre csepp — percre perc.
Hullik az Idő — időeső hull.
Lábaim előtt pocsolya: végtelen Idő-tenger…
Jaj! Nehezen telik az éjszaka!
Hiányod fáj, mint vérző, eleven seb…
Rám zuhant az éjszaka magánya…
Üvöltésem nem hallja senki,
fejem koppan a padlón:
egy mozdulat — BUMM! – s az egész csak ENNYI!
A művészet nevében
A művészet nevében
A dalnok kiállt a nép elé:
,,Közös a bánat, ami nekem fáj —
idegen had fenyegeti a hazát!”
A tömeg válaszul fujjogott:
,,Nem kell a mézes-mázos honfi-arc,
míg messze van, ki érdekel a harc!”
Az énekes hát új dalba fog:
,,A lány kedvesétől búcsúzott zokogva,
talán érezte, hogy nem látja soha!”
A csőcselék gúnyosan kacagott:
,,A fickó ostoba volt nagyon,
s a nőt jobban érdekelte a vagyon!”
A lantos már sápadt volt, de tovább énekelt:
,,Két férfi ha összefog, igaz szívvel, bátran —
testvérként helytállhat bármilyen csatában.”
A zaj magasra száll, az ének elakad.
,,Tehetségtelen pojáca, dalt bárki tud.
Játssz valami mást nekünk, hazudj!”
Megremegett a dalnok ajka,
ujjai alatt felsírt ismét a lant
és sírva játszotta az utolsó dalt.
Éneke hangjaival fogyott el élete,
kezéből a hangszer kihullt
s ő a lant mellé, a földre borult.
A tömeg morogva fordított hátat:
,,Ripacs! Még meghalni sem tud szépen
s még ő szólt a művészet nevében!”
A dalnok kiállt a nép elé:
,,Közös a bánat, ami nekem fáj —
idegen had fenyegeti a hazát!”
A tömeg válaszul fujjogott:
,,Nem kell a mézes-mázos honfi-arc,
míg messze van, ki érdekel a harc!”
Az énekes hát új dalba fog:
,,A lány kedvesétől búcsúzott zokogva,
talán érezte, hogy nem látja soha!”
A csőcselék gúnyosan kacagott:
,,A fickó ostoba volt nagyon,
s a nőt jobban érdekelte a vagyon!”
A lantos már sápadt volt, de tovább énekelt:
,,Két férfi ha összefog, igaz szívvel, bátran —
testvérként helytállhat bármilyen csatában.”
A zaj magasra száll, az ének elakad.
,,Tehetségtelen pojáca, dalt bárki tud.
Játssz valami mást nekünk, hazudj!”
Megremegett a dalnok ajka,
ujjai alatt felsírt ismét a lant
és sírva játszotta az utolsó dalt.
Éneke hangjaival fogyott el élete,
kezéből a hangszer kihullt
s ő a lant mellé, a földre borult.
A tömeg morogva fordított hátat:
,,Ripacs! Még meghalni sem tud szépen
s még ő szólt a művészet nevében!”
A Víz fia
A Víz fia
Szívem nincs, a lelkem szabad —
a világ csupán szám s adat.
Bensőmet nem fűti semmi.
Értelem — nevem csupán ennyi.
Nem számít pénz, hatalom,
én a tiszta Tudást akarom.
Az érzelmet nem ismerem,
nem hiszek szép eszmékbe’ sem.
Még lelkesedni sem tudok,
soha, semmi után nem futok.
Én vagyok maga a Közöny —
egy előttem sírás és öröm.
Hazudni nem tudok soha,
csak ember lehet ily ostoba.
Nem örököltem anyám vad szívét:
gyilkos hullámot sem keltek én.
Hangom nincs, beszélni nem tudok,
s fojtogatnak kitörni kész dalok.
Néha unom már létemet
s irigylem a földi férgeket.
Néha érzem, valami sajog —
fáj, hogy ember nem vagyok!
Szívem nincs, a lelkem szabad —
a világ csupán szám s adat.
Bensőmet nem fűti semmi.
Értelem — nevem csupán ennyi.
Nem számít pénz, hatalom,
én a tiszta Tudást akarom.
Az érzelmet nem ismerem,
nem hiszek szép eszmékbe’ sem.
Még lelkesedni sem tudok,
soha, semmi után nem futok.
Én vagyok maga a Közöny —
egy előttem sírás és öröm.
Hazudni nem tudok soha,
csak ember lehet ily ostoba.
Nem örököltem anyám vad szívét:
gyilkos hullámot sem keltek én.
Hangom nincs, beszélni nem tudok,
s fojtogatnak kitörni kész dalok.
Néha unom már létemet
s irigylem a földi férgeket.
Néha érzem, valami sajog —
fáj, hogy ember nem vagyok!
A Föld fia
A Föld fia
Szívem fáj, a testem sajog —
én a por, a Föld fia vagyok.
Lépteim nehezek, vállamon teher —
hogy mivé leszek? senkit sem érdekel.
Sorsom küzdelem, kudarc, kín és halál —
társaim nincsenek, részem az örök magány.
Nem tudok bízni, hinni, mert nincs miben —
elmerül életem a mély Semmiben.
Kezemen bilincs, tehetetlen vagyok —
mit viszek, a súly alatt leroskadok.
A földről én többé már föl nem kelek —
kínozzatok bátran, csak üssetek!
Mindig szolga voltam, de most lázadok —
S én a por, a Föld fia — emberként — meghalok!
Szívem fáj, a testem sajog —
én a por, a Föld fia vagyok.
Lépteim nehezek, vállamon teher —
hogy mivé leszek? senkit sem érdekel.
Sorsom küzdelem, kudarc, kín és halál —
társaim nincsenek, részem az örök magány.
Nem tudok bízni, hinni, mert nincs miben —
elmerül életem a mély Semmiben.
Kezemen bilincs, tehetetlen vagyok —
mit viszek, a súly alatt leroskadok.
A földről én többé már föl nem kelek —
kínozzatok bátran, csak üssetek!
Mindig szolga voltam, de most lázadok —
S én a por, a Föld fia — emberként — meghalok!
A Nap fia
A Nap fia
Lángokból születtem, lángként lobog,
szívemet feszítik büszke, vad dalok.
Amerre járok, hitet és fényt adok:
a Nap fiaként a Fény vagyok.
Ellenségem csak egy van: a Sötét,
ki ellen arany láng-vértet öltök én.
Gyenge szikra vagyok vagy tűzvész talán?
A változás egy új, jobb kor hajnalán.
Szólok és szavam a remény hite:
tudás, jobb élet — a Fény ígérete.
Melegem és vérem lángjaimmal egyre fogy,
apám a Nap s ő mégis elhagyott.
A Sötét is rám tör és én gyengülök —
e hidegben lehet, hogy eltűnök?
Nem lehet, mert hatalmam végtelen:
a Tudás s a Fény az úr az életen.
Lángom ég, lobog, míg világ a világ —
tiszteljétek a Fényt, a Nap fiát!
Lángokból születtem, lángként lobog,
szívemet feszítik büszke, vad dalok.
Amerre járok, hitet és fényt adok:
a Nap fiaként a Fény vagyok.
Ellenségem csak egy van: a Sötét,
ki ellen arany láng-vértet öltök én.
Gyenge szikra vagyok vagy tűzvész talán?
A változás egy új, jobb kor hajnalán.
Szólok és szavam a remény hite:
tudás, jobb élet — a Fény ígérete.
Melegem és vérem lángjaimmal egyre fogy,
apám a Nap s ő mégis elhagyott.
A Sötét is rám tör és én gyengülök —
e hidegben lehet, hogy eltűnök?
Nem lehet, mert hatalmam végtelen:
a Tudás s a Fény az úr az életen.
Lángom ég, lobog, míg világ a világ —
tiszteljétek a Fényt, a Nap fiát!
A Levegő fia
A Levegő fia
Szívem könnyű, szárnyam a magasba visz,
lelkemet nem húzza földi bú,
fellegekben jár, aki én bennem hisz.
társaim nincsenek, egyedül szárnyalok,
a nagy cél előttem lebeg,
én elérem ami a ti vágyatok!
Bízni, hinni, szeretni, tudni,
semmi elől soha meg nem futni.
repülni, szállni, suhanni — élni,
s ha jön, hát a haláltól se félni!
Ez vagyok én: a szárnyaló Szabadság,
kitől lelküket a hősök kapják.
Dalom akár a szárnyaló ima —
ez vagyok én: a levegő fia!
Szívem könnyű, szárnyam a magasba visz,
lelkemet nem húzza földi bú,
fellegekben jár, aki én bennem hisz.
társaim nincsenek, egyedül szárnyalok,
a nagy cél előttem lebeg,
én elérem ami a ti vágyatok!
Bízni, hinni, szeretni, tudni,
semmi elől soha meg nem futni.
repülni, szállni, suhanni — élni,
s ha jön, hát a haláltól se félni!
Ez vagyok én: a szárnyaló Szabadság,
kitől lelküket a hősök kapják.
Dalom akár a szárnyaló ima —
ez vagyok én: a levegő fia!
A hős
A hős
Szeme könnyes, de ő rázza csak fejét.
A tiszt felcsattan: ,,Te őrült! Hát nem beszélsz?!
Vigyétek! Lőjétek agyon!”
Egy év eltelt, a fiú sírján virág.
A hant körül gyászolók hada áll:
egy hősnek ennyi igazán jár.
,,Hallgatott, nem törte meg a fájdalom,
nem törte meg a vallatás,
mint e sír, őrizte titkát!”
Este van, a temetőben csend honol,
a hős fejfájához ősz asszony borul.
Átöleli a fát, zokog és felsikolt:
,,A fiam nem hős, csak néma volt!”
Szeme könnyes, de ő rázza csak fejét.
A tiszt felcsattan: ,,Te őrült! Hát nem beszélsz?!
Vigyétek! Lőjétek agyon!”
Egy év eltelt, a fiú sírján virág.
A hant körül gyászolók hada áll:
egy hősnek ennyi igazán jár.
,,Hallgatott, nem törte meg a fájdalom,
nem törte meg a vallatás,
mint e sír, őrizte titkát!”
Este van, a temetőben csend honol,
a hős fejfájához ősz asszony borul.
Átöleli a fát, zokog és felsikolt:
,,A fiam nem hős, csak néma volt!”
Céltalan emlék, múló varázslat
Céltalan emlék, múló varázslat
2009. november 15.
Céltalan emlék, múló varázslat —
Ezerszer fáj, hogyha látlak.
Ezernyi emlék suttog és hív —
Ezernyi édes, mardosó kín.
Álom a csókod, álom a vágy —
Hideg a világ, a valóság fáj.
Álom, hogy szeretsz, álom, hogy ölelsz —
De ha hívlak, hát nem felelsz.
Szemed a bűnös, miért hiteget?!
Máskor meg miért küld hideget?!
Gyáva vagyok, félek nagyon —
Szeretlek, de hogy elmenj, mégis hagyom.
Álom a csókod s az életet is álmodom —
Úgy szeretnék sírni a válladon!
Úgy szeretném fogni a kezed —
Hallgasd hát meg azt, aki szeret!
Nem tudom már, emlék vagy álom —
A szemed biztatását látom.
Minden álmom hozzád visz —
De talán álom vagy te is!
1996. február 21.
2009. november 15.
Céltalan emlék, múló varázslat —
Ezerszer fáj, hogyha látlak.
Ezernyi emlék suttog és hív —
Ezernyi édes, mardosó kín.
Álom a csókod, álom a vágy —
Hideg a világ, a valóság fáj.
Álom, hogy szeretsz, álom, hogy ölelsz —
De ha hívlak, hát nem felelsz.
Szemed a bűnös, miért hiteget?!
Máskor meg miért küld hideget?!
Gyáva vagyok, félek nagyon —
Szeretlek, de hogy elmenj, mégis hagyom.
Álom a csókod s az életet is álmodom —
Úgy szeretnék sírni a válladon!
Úgy szeretném fogni a kezed —
Hallgasd hát meg azt, aki szeret!
Nem tudom már, emlék vagy álom —
A szemed biztatását látom.
Minden álmom hozzád visz —
De talán álom vagy te is!
1996. február 21.
Kötelék 3. részlet
Bécs
Sűrű és édes illatú volt a füst, a táncosnő tökéletes testét csupán festék borította: igazi nagymacskává változott, ébenszín partnernője lábai előtt a dárdától sebzett párduc haláltusáját játszotta épp. A zene elhallgatott, a két lány mozdulatlanná dermedt, a közönség ordítva ünnepelt, ám a fények máris változtak, a színek szelíddé tompultak, a zene lassan kúszott az emberek felé, fájdalmasan gyönyörű volt, akárcsak a lány, aki a színpadra lépett.
Lángvörös ruhája mohó szeretőként tapadt a testére, körmei, ajkai vérszínűek voltak. Sötét szemének pillantása rabul ejtette Dánielt, a mozdulat, ahogy éjfekete hajába túrt, felkorbácsolta a férfi érzékeit. A smink, a zene a békebeli gengszterfilmek világát idézte, az amerikai szesztilalom boldog éveit, a nő hangja pedig a rég eltemetett álmokat. Emlékeket: egy másik világot, egy másik életet. Egy nő emlékét, illatát, csókjait. A halált.
Dániel belekortyolt az italába: folyékony tűzre volt szüksége most, más nem melegíthette át jéggé dermedt testét-lelkét.
A hideg — a hullaház hidege — hat éve nem tágít tőle. Azon a hűvös őszi éjszakán borzongatta meg először, amikor a kerületi kapitányság embere becsöngetett hozzá.
— Gál őrmester vagyok. Ön Mr. Szentmihályi Dániel? — Az igenlő válaszra a rendőr félrenézett, valahová messze, el Dániel válla fölött.
— Szomorú kötelességemnek kell eleget tennem — a szavak tompán kongtak.
— Uram, Kelemen Olga hadnagy meghalt. — Az őrmester ismét a szemébe nézett, hogy a feltámadó hitetlenséget, tagadást és reményt egyetlen mondatával semmivé tegye. — A társa, Angyal nyomozó már azonosította a holttestet. Fogadja őszinte részvétemet, uram.
Az orvos — kölyökképű, szalmaszőke fickó — félrehúzódott az útjából, engedte, hogy a boncterem képe beleivódjon az emlékezetébe. Örökre, kitörölhetetlenül…
Érezte a csontjaiba befurakodó hideget. A kórboncnok az asztalon fekvő, letakart testhez lépett, valószínűtlenül kék szemeiben a kérdéssel: “Biztosan ezt akarja? Látni a halálba dermedt vonásokat, a vértelen ajkakat? Ezt a képet akarja megőrizni róla?”
Olga bőre márványfehér volt, a vért lemosták róla, csupán a homlokán sötétlett a kis kaliberű golyó ütötte seb. Dániel megérintette a halott arcát és kiáltani akart, ám taplószáraz ajkai közül nem jött ki hang. Képtelen volt elhúzni a kezét: a holttestből a dermesztő hideg lassan kúszott fel az ujjain át az agyába, a szívébe. Beköltözött, hogy többé ne szabadulhasson tőle…
Dániel megrázta a fejét, a látomás szertefoszlott, s a harmadik pohár után már a hideg is enyhült ott belül. Felnézett a színpadra, ám a vörösbe öltözött helyén egy remekbe szabott szőkeség vonaglott. Látta árnyéka rosszalló tekintetét, de nem törődött vele. Ivott megint, aztán a kijárat felé indult. A bejáratnál halk hang állította meg.
— Kérem, uram! — felismerte az ébenszínű lányt. — Ez a levél önnek szól.
Finom illatú volt a papír, vörös körmű kezek rótták rá a sorokat…
Nem ismerem Önt, de tudom, találkoznunk és beszélnünk kell. Amikor a szemembe nézett, láttam valamit, ami megrémisztett. Remélem, segít.
A Császár állt az erkélyen, s a torkában meggyűlő keserűséget whiskyvel igyekezett lemosni. Megérezte az üvegajtó mögött álló árnyékának jelenlétét.
— Mit akarsz?
A feketébe öltözött férfi meghajolt, mozdulatában tisztelet és erő feszült.
— Uram, kötelességem, hogy figyelmeztesselek: nem helyes, amit teszel. Az én hibám…
— Igen, a tiéd — nem is akarta visszafogni tehetetlen és érthetetlen dühét. — Mint ahogy a new orleansi is. Az életemet bíztam rád, te pedig hibát hibára halmozol. Tudnod kellene, hol az a nő!
— Megtalált téged — a férfi a földet nézte. — Megtalált és most itt van, beszélni akar veled.
Dániel öklével a férfi arcába sújtott, a kicsorduló vér látványa lehűtötte.
— Menj és vezesd a nappaliba — ivott még egy kortyot, aztán belépett ő is a sötét szobába.
A nő szeme megrebbent, ahogy egymásba kapcsolódott a tekintetük. Dániel megérezte, mennyire különleges az előtte álló teremtés.
— Lilian Martinelli.
Amikor egymáshoz ért a kezük, a Császárt azonnal elárasztották a képek.
A hang halk, ám félreismerhetetlen. Az, akinek a szemével látja ezeket, megdermed. Fegyveresek. Várni, aztán cselekedni. Nem adhat időt, nem hibázhat. És mégis…A dörejt nem hallja, a fájdalom éles, a földre rogy, aztán találkozik a tekintetük: ez iszonytatóbb minden kínnál, ez éget, a lelkébe mar. A barátja, a testvére. Ó, Eric!
— Ki vagy te? Honnét ismered ezt a történetet? — megragadta a nő vállát és megrázta. — Beszélj!
— A klubban tegnap éjjel…A szemembe néztél és akkor láttam először hasonló képeket. Mind halálról, bosszúról, árulásról szólt. Téged láttalak, te voltál, aki bosszúra szomjasan bejártad a világot. Megijedtem: mi közöm nekem ehhez? De az álmaiban is felbukkantál, és ma este már pontosan éreztem, merre keresselek.
Dániel magához húzta a lányt és olyan vadul, olyan mohón kezdte csókolni, mintha tudta volna: az utolsó esélyt kapja ezzel kárhozott lelkének megmentésére. Őrjítő türelmetlenség, kapkodó bizonytalanság űzte a lány karjaiba és amikor végre birtokba vette a testét, a gyönyör pillanatában az a mélység tárult fel előtte, amely régóta elnyeléssel fenyegette.
— Te vagy a kulcs a látomásaimhoz — suttogta a lány kimerülten, már félig sem ébren. — Gyógyíts meg engem, gyógyíts meg!
A Császár dermedten figyelte a nyakában lógó ősi szimbólumot, a kulcsot, az örök élet kulcsát és már tudta, hogy el kell pusztítania a lányt.
Sűrű és édes illatú volt a füst, a táncosnő tökéletes testét csupán festék borította: igazi nagymacskává változott, ébenszín partnernője lábai előtt a dárdától sebzett párduc haláltusáját játszotta épp. A zene elhallgatott, a két lány mozdulatlanná dermedt, a közönség ordítva ünnepelt, ám a fények máris változtak, a színek szelíddé tompultak, a zene lassan kúszott az emberek felé, fájdalmasan gyönyörű volt, akárcsak a lány, aki a színpadra lépett.
Lángvörös ruhája mohó szeretőként tapadt a testére, körmei, ajkai vérszínűek voltak. Sötét szemének pillantása rabul ejtette Dánielt, a mozdulat, ahogy éjfekete hajába túrt, felkorbácsolta a férfi érzékeit. A smink, a zene a békebeli gengszterfilmek világát idézte, az amerikai szesztilalom boldog éveit, a nő hangja pedig a rég eltemetett álmokat. Emlékeket: egy másik világot, egy másik életet. Egy nő emlékét, illatát, csókjait. A halált.
Dániel belekortyolt az italába: folyékony tűzre volt szüksége most, más nem melegíthette át jéggé dermedt testét-lelkét.
A hideg — a hullaház hidege — hat éve nem tágít tőle. Azon a hűvös őszi éjszakán borzongatta meg először, amikor a kerületi kapitányság embere becsöngetett hozzá.
— Gál őrmester vagyok. Ön Mr. Szentmihályi Dániel? — Az igenlő válaszra a rendőr félrenézett, valahová messze, el Dániel válla fölött.
— Szomorú kötelességemnek kell eleget tennem — a szavak tompán kongtak.
— Uram, Kelemen Olga hadnagy meghalt. — Az őrmester ismét a szemébe nézett, hogy a feltámadó hitetlenséget, tagadást és reményt egyetlen mondatával semmivé tegye. — A társa, Angyal nyomozó már azonosította a holttestet. Fogadja őszinte részvétemet, uram.
Az orvos — kölyökképű, szalmaszőke fickó — félrehúzódott az útjából, engedte, hogy a boncterem képe beleivódjon az emlékezetébe. Örökre, kitörölhetetlenül…
Érezte a csontjaiba befurakodó hideget. A kórboncnok az asztalon fekvő, letakart testhez lépett, valószínűtlenül kék szemeiben a kérdéssel: “Biztosan ezt akarja? Látni a halálba dermedt vonásokat, a vértelen ajkakat? Ezt a képet akarja megőrizni róla?”
Olga bőre márványfehér volt, a vért lemosták róla, csupán a homlokán sötétlett a kis kaliberű golyó ütötte seb. Dániel megérintette a halott arcát és kiáltani akart, ám taplószáraz ajkai közül nem jött ki hang. Képtelen volt elhúzni a kezét: a holttestből a dermesztő hideg lassan kúszott fel az ujjain át az agyába, a szívébe. Beköltözött, hogy többé ne szabadulhasson tőle…
Dániel megrázta a fejét, a látomás szertefoszlott, s a harmadik pohár után már a hideg is enyhült ott belül. Felnézett a színpadra, ám a vörösbe öltözött helyén egy remekbe szabott szőkeség vonaglott. Látta árnyéka rosszalló tekintetét, de nem törődött vele. Ivott megint, aztán a kijárat felé indult. A bejáratnál halk hang állította meg.
— Kérem, uram! — felismerte az ébenszínű lányt. — Ez a levél önnek szól.
Finom illatú volt a papír, vörös körmű kezek rótták rá a sorokat…
Nem ismerem Önt, de tudom, találkoznunk és beszélnünk kell. Amikor a szemembe nézett, láttam valamit, ami megrémisztett. Remélem, segít.
A Császár állt az erkélyen, s a torkában meggyűlő keserűséget whiskyvel igyekezett lemosni. Megérezte az üvegajtó mögött álló árnyékának jelenlétét.
— Mit akarsz?
A feketébe öltözött férfi meghajolt, mozdulatában tisztelet és erő feszült.
— Uram, kötelességem, hogy figyelmeztesselek: nem helyes, amit teszel. Az én hibám…
— Igen, a tiéd — nem is akarta visszafogni tehetetlen és érthetetlen dühét. — Mint ahogy a new orleansi is. Az életemet bíztam rád, te pedig hibát hibára halmozol. Tudnod kellene, hol az a nő!
— Megtalált téged — a férfi a földet nézte. — Megtalált és most itt van, beszélni akar veled.
Dániel öklével a férfi arcába sújtott, a kicsorduló vér látványa lehűtötte.
— Menj és vezesd a nappaliba — ivott még egy kortyot, aztán belépett ő is a sötét szobába.
A nő szeme megrebbent, ahogy egymásba kapcsolódott a tekintetük. Dániel megérezte, mennyire különleges az előtte álló teremtés.
— Lilian Martinelli.
Amikor egymáshoz ért a kezük, a Császárt azonnal elárasztották a képek.
A hang halk, ám félreismerhetetlen. Az, akinek a szemével látja ezeket, megdermed. Fegyveresek. Várni, aztán cselekedni. Nem adhat időt, nem hibázhat. És mégis…A dörejt nem hallja, a fájdalom éles, a földre rogy, aztán találkozik a tekintetük: ez iszonytatóbb minden kínnál, ez éget, a lelkébe mar. A barátja, a testvére. Ó, Eric!
— Ki vagy te? Honnét ismered ezt a történetet? — megragadta a nő vállát és megrázta. — Beszélj!
— A klubban tegnap éjjel…A szemembe néztél és akkor láttam először hasonló képeket. Mind halálról, bosszúról, árulásról szólt. Téged láttalak, te voltál, aki bosszúra szomjasan bejártad a világot. Megijedtem: mi közöm nekem ehhez? De az álmaiban is felbukkantál, és ma este már pontosan éreztem, merre keresselek.
Dániel magához húzta a lányt és olyan vadul, olyan mohón kezdte csókolni, mintha tudta volna: az utolsó esélyt kapja ezzel kárhozott lelkének megmentésére. Őrjítő türelmetlenség, kapkodó bizonytalanság űzte a lány karjaiba és amikor végre birtokba vette a testét, a gyönyör pillanatában az a mélység tárult fel előtte, amely régóta elnyeléssel fenyegette.
— Te vagy a kulcs a látomásaimhoz — suttogta a lány kimerülten, már félig sem ébren. — Gyógyíts meg engem, gyógyíts meg!
A Császár dermedten figyelte a nyakában lógó ősi szimbólumot, a kulcsot, az örök élet kulcsát és már tudta, hogy el kell pusztítania a lányt.
Kötelék 2. részlet
A Sanhai a fejét csóválta, de nem szólt semmit: ha így döntöttem, ha menni akarok, hát legyen. Hajnalban indultam. Nyoma sem volt a nyárnak, a ragyogó kék égnek. ólmos felhők súrolták a hegyeket, időről időre hűvös eső vert végig az úton.
Reméltem, hogy nem ismernek fel. Liana Sun Jang halott — holttestét a Főszentély előtt bárki láthatta. Világos bőrömet a kolostor udvarán sötétre festette a nap, szél durvította, munka kérgesítette a kezemet. Hajam épp hogy az államig ért, homlokomon kendő szorította le a makacs fürtöket. A Kígyó-szerzetesek galambszürke ruháját viseltem, a Primessa tanítványaként keltem útra, köpenyemen, földbarna övemen ott a jel. S hogy még biztosabb legyen, arcomat a kámzsa árnyékába rejtettem.
A Korona Városa felé indultam, haza akartam jutni. Volt időm, hisz Narasakától is még ötven najra, nehezen megközelíthető helyen élt a Primessa, innét pedig Dion igencsak távol feküdt. Töprenghettem, vajon mit is akarok kezdeni otthon…
Elsőként a bosszú gondolata ébredt fel bennem. Híveket találni, katonákat toborozni, visszavágni a bitorlónak, elsöpörni a föld színéről is — semmi mást nem akartam, az úton azonban híreket hallottam.
“Adják az Égiek, hogy helyrehozhassa, amit a gyilkos tönkretett!”
“Fohászkodom az ősökhöz — talán közbenjárnak értünk az isteneknél. Niran nagyúr elsöpörte a véreskezű bitorlót, csak a Sárkánynak Gyermeke tehette ezt… Adja áldását a nagyúrra az Örök Lánggal Égő!”
“Niran bosszút állt a Jang-házért — balkézi leszármazott lehet… Politika ez is?”
“ A nagyúr gyönyörű, mint Liung Ni-Ro maga. Mi ez, ha nem égi jel?!”
Niran… Csak ezt a nevet hallottam, áhítattal, félelemmel, de mindig tisztelettel kiejtve. Niran… Ki vagy te? Mely Ház szülötte? Honnét jöttél? Egyre jobban elkeseredtem. Rak császár halott, a trónörökös, Liana Sun Jang hercegnő halott, nincs egyetlen élő leszármazottja sem az uralkodónak. A Jang-ház elbukott. Niran lesz a császár. Tisztelik ezt az embert. És félnek. Ahogy közeledtem Alm’ Enrahbi felé, úgy nőtt az emberek az emberekben a félelem. Olyan nevet suttogtak, amit nagyon jól ismertem: már Quaban nagyúr birtokán jártam. Quaban nagyúr, az Őrzők Erődjének régi-új birtokosa.
Inata Miuki Sano — A Halálból Jött Úr… Az én orvosom, a bizalmasom, felvidítóm, nevelőm! Arcán a festék halotti maszk, bőre hideg, mint a jég, mint a holtaké! Szolgálóleányaim hamuszürke arccal ejtették ki a nevét, rettegtek, hogy ágyasává választja valamelyiküket. Teste hideg, vesszeje kemény, magja forró — ezt mondták az asszonyok. Halott, hideg hús és mégis férfi. Démon! Démon a Császárságban!
Megnyerő a modora, irigylésre méltó a termete, vonzó — ha csak a szememmel nézem. Akkor nem taszít a furcsa arcfestés, páncéljának különös formája, bőrének jeges érintése. Ha azonban másként, a lelkemmel figyelek rá… A vonzereje sötét, a csábítás rossz, a simaság, a kellem iszonyú mélységeket rejt.
Quaban tanított engem, hogyan használhatom szellemem erejét a harcban. Meglepett, milyen jó harcos, lenyűgözött a tudása, szórakoztatott a humora. De egy éjjel meghalt az egyik ágyasa… Az Igazak előtt kellett megvédenie magát. Fent ültem, apám mellett, magasan a bírák fölött, magasan a megvádolt fölött. Quaban a tekintetemet kereste mindvégig — biztos volt az igazában. Tisztázta magát s amikor apám előtt térdelt — elveszítve a főhajtás kiváltságát — felpillantott rám: mérhetetlen gúnyt láttam a tekintetében…
És ez az ember most az Őrzők Erődjének ura, Niran legfőbb támasza, bizalmasa — köpönyegforgató gazember? Több annál, veszedelmesebb. Majd kiderül ez is, ha Dionba érek.
Gyaloghintó zászlaja lebbent előttem a keskeny erdei ösvényen. Félreálltam, behúzódtam a sűrűbe, hogy a szembejövő uraság kényelmesen elférjen. A hintó sötétjéből vezényszó harsant, a testőrség megtorpant, két katona azonnal felém indult.
— Hová mégy, szerzetes?
Lehajtott fejjel válaszoltam.
— A Koronavárosba.
— A nagyúr látni kíván, de okos légy, szentéletű! — A gyaloghintóhoz kísértek, kezem máris mozdult: a Kígyó gyermeke tiszteleg a Sárkány jele előtt…
— Bizonnyal maga Niang Ti-Ku vezérelt utamba — Hatalommal telített hang — Az erődben most híján vagyunk szentéletűeknek…
Az Őrzők Erődjének urával beszélek… Quaban!
— Igono ragadzasi, Sano. Bocsáss meg nekem, nagyúr! Öltözékemmel megtévesztettelek. Nem szerzetes vagyok, csupán nie-no.
— Harcosom van elég, menj utadra békével!
Áldást kérő köszöntést mormoltam, meghajoltam és hagytam, hogy a gyaloghintó, melyet egy másik követett, továbbhaladjon. A második aruine függönyei szétváltak egy pillanatra és egy nő nézett rám. Elgyötört arca gyönyörű volt, szemében kimondhatatlan rettegés szűkölt. Egy szívdobbanásnyi ideig tartott csupán, azonban a lányból sugárzó félelem így is megérintett. És rájöttem, kit láttam: Idorato Siniko ült abban a gyaloghintóban, a lány, akinek annyi mindent tanítottam, akinek boldoggá kellett volna tennie az öcsémet…
Későre járt már, az Erődöt nem érhették el napszálltáig. Meg kell állniuk éjszakára, biztonságosabb éjjel egy helyben maradni, még Quabannak is. A két gyaloghintó egy tisztáson sátorrá alakult, azonban cseppet sem lett megközelíthetőbb, a nie-nók gyűrűje láttán, amely körbefogta a könnyű, de stabil építményt, gondolkodóba estem. Ki kell onnét hoznom Sinikót! — ez volt az első gondolat. Sokszoros túlerővel állok szemben — ez a második; élnem kell! — ez pedig a harmadik. A hirtelen jött ötlettől kacaghatnékom támadt — a vicsornak beillő mosolyomat senki sem látta —, mert volt még valami a tarsolyomban: Quabantól Quaban ellen…
A Kígyók Óráját bearanyozta a lenyugvó nap fénye, s e fénynél vettem elő féltett kincseimet. Festékek, ecset, parányi tükör — és az elmém rejtett zugából az általam ismert egyetlen mágikus formula. A földön térdeltem, a füveknek suttogott szavaim leheletfinom hálóba szőtték a Vihar megcsapolt energiáit. Az önkívület határára jutva kevertem a tégelyekben a festékeket. Sohasem vegyítettem még a színeket, sohasem használtam még egyszerre egynél többet. Mindig tudtam, mit akarok, milyen hatáshoz mely szín mágiája illik. Quaban mutatta meg nekem, azért, hogy az őszi esőkkel érkező búskomorságomon valamit enyhítsen. Sohasem használtam másként, csak játéknak, hogy csapongó képzeletemnek utat keressek; ihletnek, hogy az ürességet valahogy kitöltsem. Használtam, ha a megtapasztalhatatlant kerestem: mozdulatlanná, mozdíthatatlanná váltam, mint a szikla vagy gyorssá, mint a gondolat. Játszottam, de a játékban minden előre megtervezett volt, igazán rögtönöznöm sohasem kellett, s most, hogy a színeket kevertem, megremegett a kezem.
Arany — Te, aki adtad az embernek a tudást…
— Jöjj, Tűzúr, segíts!
Fekete — Sen Tu Jang, leszármazottad vagyok!
— Jöjj, Harcnak Istene, adj erőt!
Kobaltkék — Sino-Ki, te ringattál, te dajkáltál engem…
— Jöjj, Levegő Ura, adj gyorsaságot!
Jádezöld — Öröktől Létező, fényednél élek s halok…
— Fogadd lelkemet, atyám!
Kezem rég nem remegett már, lassan születtek a vonalak s éreztem, ahogy a formába kényszerített mana meg-megvonaglott. Járomcsontom felett megfeszült a bőr: arcom jobb felére a csend kobaltkék jelét írtam, bal felől arannyal a hit került. Kétoldalt, a halántékomon fekete sebhely: élet és halál. Kezemre, lábamra a jól ismert jegyet írtam: hűség és odaadás, színük arany és fekete — párjuk a hit és a halál… Az utolsó szín, a jádezöld szava váratott magára s én nem sürgettem. Féken tartottam a megfeszülő szálakat, a Vihar egy darabja készült kitörni bennem.
Uralnom kellett az energiákat, s hiába volt a biztos formula, e keverék mágiához ihlet is szükségeltetett. Befelé figyeltem, a szívem ritmusára: mozdulataimat már a szél, a tűz és a föld irányította, hiányzott azonban valami, ami egybefogja a szétáradó erőt — az ecset megmártózott a jádezöld porban és homlokomra az álom jelét rajzoltam.
Az iszákomba hulltak a kincsek, elhalt hatszor tizenkét szívdobbanás és a tábor felé indultam. Éji ragadozó voltam, pillantásom a sötéten is áthatolt, a világ jó ismerőssé, otthonná lett körülöttem. Félelmeimet eloszlatta a varázslat, hittem, nem állíthat meg senki — a hold fényénél ma én ölök…
Tudnom kellett volna, hogy hibáztam, fel kellett volna ismernem a bajt, de a kezemből kicsúszott irányítást már átvette a varázslat, a képzelet mágiája. A nie-nók többsége fel sem eszmélt, őket készületlenül érte a halál. Nagymacskaként harcoltam, egyetlen ütésem koponyát zúzott be, gerincet roppantott el. Körmeim a gyenge húst könnyedén tépték fel, vér ömlött a kezemre, mancsomat vér áztatta.
A vérszagtól megvadulva rontottam a két sátor elé. Egyetlen ugrás választott el a nagyúrtól, kiszemelt prédám azonban furcsát, keményet kiáltott, én meg üvöltöttem a kíntól. Mintha korbács vágott volna végig rajtam, a fájdalom megőrjített. A férfi ismét rikoltott, hangja a finom szövedékbe tépett és mágiám szertefoszlott. Meglódult a vérem, a tüdőmet forróság lepte el, köhögve, fuldokolva kellett volna lerogynom a mágus lábaihoz, azonban valami vitt tovább. Quaban ugrott, de egyik harcosa, egy összeégett képű, fehér üstökű fickó megelőzte. Már csak a rám zúduló sötétségre kaptam oldalra a fejem, a harcos alakja kitörölhetetlenül vésődött emlékeimbe. A kard markolatával ütött meg, azt hiszem — én pedig szép csendesen a földre roskadtam.
Felfordult a gyomrom a szagoktól: vér és égett hús szaga. Ragacsos kezemhez mocskos szalma tapadt, a számban összegyűlt véres nyáltól öklendezni kezdtem. Zajok törtek át a sötétségen, lánc nyikorgása, nehéz döndülés, fémen csikorduló fém hangja, sikoly és tűz ropogása. A rácsokon túlról fény közeledett és nekem minden erőmre szükségem volt, hogy feltápászkodjak. Fekete alakba, mozdulatlan testbe ütköztem váratlanul, s miután riadtan visszahőköltem, fedeztem csak fel benne az embert. A halovány fényben szemügyre vettem: a falhoz láncolt férfi hosszú haja az arcába hullt, ahogy feje előrebicsaklott, meztelen karján, mellkasán sebeket láttam. Közelebb léptem, tudni akartam, él-e még. A holtnak tűnő test összerándult, a férfi felemelte a fejét — halálra rémültem a mozdulatától —, és a szemembe nézett.
— Üdvözöllek a pokolban, Olga! — mosolygott rám, én pedig elájultam.
A mennyezet lustán hullámzott felettem, aztán szép lassan megállt. Száraz, égő szemeimet az eszméletlenség sötétsége után erős fény vakította el, bizonytalan körvonalakat láttam csupán.
— Vakarjátok ki őket a mocsokból és vigyétek át a másik cellába! Szedjétek rendbe mindkettőt!— lánccsörgés, ordítás, puffanó, tompa zaj, durva szitok. — Elég! Ha megölöd, a te halálod sokkal gyötrelmesebb lesz.
— Igono ragadzasi, Sano! Ez a vadállat még mindig próbálkozik.
— Ez a vadállat a Fényességes Császárt kell hogy szórakoztassa a halálával, ha eljön az ünnep. Anatinaru ka?
— Hai, Sano. És a nő?
— Az életetekkel feleltek érte is. Nem mindennapi látványosságban lesz része a Fényességesnek a Viadalon… — Vészjóslóvá halkult a hangja. — És nem a ti szórakoztatásotokra van itt!
A szavak, a hangok kifakultak a tudatomból, ismét elvesztettem az eszméletem, hogy halk motoszkálás, sötétség és friss szalma illata vegyen körül, amikor magamhoz térek…
Reméltem, hogy nem ismernek fel. Liana Sun Jang halott — holttestét a Főszentély előtt bárki láthatta. Világos bőrömet a kolostor udvarán sötétre festette a nap, szél durvította, munka kérgesítette a kezemet. Hajam épp hogy az államig ért, homlokomon kendő szorította le a makacs fürtöket. A Kígyó-szerzetesek galambszürke ruháját viseltem, a Primessa tanítványaként keltem útra, köpenyemen, földbarna övemen ott a jel. S hogy még biztosabb legyen, arcomat a kámzsa árnyékába rejtettem.
A Korona Városa felé indultam, haza akartam jutni. Volt időm, hisz Narasakától is még ötven najra, nehezen megközelíthető helyen élt a Primessa, innét pedig Dion igencsak távol feküdt. Töprenghettem, vajon mit is akarok kezdeni otthon…
Elsőként a bosszú gondolata ébredt fel bennem. Híveket találni, katonákat toborozni, visszavágni a bitorlónak, elsöpörni a föld színéről is — semmi mást nem akartam, az úton azonban híreket hallottam.
“Adják az Égiek, hogy helyrehozhassa, amit a gyilkos tönkretett!”
“Fohászkodom az ősökhöz — talán közbenjárnak értünk az isteneknél. Niran nagyúr elsöpörte a véreskezű bitorlót, csak a Sárkánynak Gyermeke tehette ezt… Adja áldását a nagyúrra az Örök Lánggal Égő!”
“Niran bosszút állt a Jang-házért — balkézi leszármazott lehet… Politika ez is?”
“ A nagyúr gyönyörű, mint Liung Ni-Ro maga. Mi ez, ha nem égi jel?!”
Niran… Csak ezt a nevet hallottam, áhítattal, félelemmel, de mindig tisztelettel kiejtve. Niran… Ki vagy te? Mely Ház szülötte? Honnét jöttél? Egyre jobban elkeseredtem. Rak császár halott, a trónörökös, Liana Sun Jang hercegnő halott, nincs egyetlen élő leszármazottja sem az uralkodónak. A Jang-ház elbukott. Niran lesz a császár. Tisztelik ezt az embert. És félnek. Ahogy közeledtem Alm’ Enrahbi felé, úgy nőtt az emberek az emberekben a félelem. Olyan nevet suttogtak, amit nagyon jól ismertem: már Quaban nagyúr birtokán jártam. Quaban nagyúr, az Őrzők Erődjének régi-új birtokosa.
Inata Miuki Sano — A Halálból Jött Úr… Az én orvosom, a bizalmasom, felvidítóm, nevelőm! Arcán a festék halotti maszk, bőre hideg, mint a jég, mint a holtaké! Szolgálóleányaim hamuszürke arccal ejtették ki a nevét, rettegtek, hogy ágyasává választja valamelyiküket. Teste hideg, vesszeje kemény, magja forró — ezt mondták az asszonyok. Halott, hideg hús és mégis férfi. Démon! Démon a Császárságban!
Megnyerő a modora, irigylésre méltó a termete, vonzó — ha csak a szememmel nézem. Akkor nem taszít a furcsa arcfestés, páncéljának különös formája, bőrének jeges érintése. Ha azonban másként, a lelkemmel figyelek rá… A vonzereje sötét, a csábítás rossz, a simaság, a kellem iszonyú mélységeket rejt.
Quaban tanított engem, hogyan használhatom szellemem erejét a harcban. Meglepett, milyen jó harcos, lenyűgözött a tudása, szórakoztatott a humora. De egy éjjel meghalt az egyik ágyasa… Az Igazak előtt kellett megvédenie magát. Fent ültem, apám mellett, magasan a bírák fölött, magasan a megvádolt fölött. Quaban a tekintetemet kereste mindvégig — biztos volt az igazában. Tisztázta magát s amikor apám előtt térdelt — elveszítve a főhajtás kiváltságát — felpillantott rám: mérhetetlen gúnyt láttam a tekintetében…
És ez az ember most az Őrzők Erődjének ura, Niran legfőbb támasza, bizalmasa — köpönyegforgató gazember? Több annál, veszedelmesebb. Majd kiderül ez is, ha Dionba érek.
Gyaloghintó zászlaja lebbent előttem a keskeny erdei ösvényen. Félreálltam, behúzódtam a sűrűbe, hogy a szembejövő uraság kényelmesen elférjen. A hintó sötétjéből vezényszó harsant, a testőrség megtorpant, két katona azonnal felém indult.
— Hová mégy, szerzetes?
Lehajtott fejjel válaszoltam.
— A Koronavárosba.
— A nagyúr látni kíván, de okos légy, szentéletű! — A gyaloghintóhoz kísértek, kezem máris mozdult: a Kígyó gyermeke tiszteleg a Sárkány jele előtt…
— Bizonnyal maga Niang Ti-Ku vezérelt utamba — Hatalommal telített hang — Az erődben most híján vagyunk szentéletűeknek…
Az Őrzők Erődjének urával beszélek… Quaban!
— Igono ragadzasi, Sano. Bocsáss meg nekem, nagyúr! Öltözékemmel megtévesztettelek. Nem szerzetes vagyok, csupán nie-no.
— Harcosom van elég, menj utadra békével!
Áldást kérő köszöntést mormoltam, meghajoltam és hagytam, hogy a gyaloghintó, melyet egy másik követett, továbbhaladjon. A második aruine függönyei szétváltak egy pillanatra és egy nő nézett rám. Elgyötört arca gyönyörű volt, szemében kimondhatatlan rettegés szűkölt. Egy szívdobbanásnyi ideig tartott csupán, azonban a lányból sugárzó félelem így is megérintett. És rájöttem, kit láttam: Idorato Siniko ült abban a gyaloghintóban, a lány, akinek annyi mindent tanítottam, akinek boldoggá kellett volna tennie az öcsémet…
Későre járt már, az Erődöt nem érhették el napszálltáig. Meg kell állniuk éjszakára, biztonságosabb éjjel egy helyben maradni, még Quabannak is. A két gyaloghintó egy tisztáson sátorrá alakult, azonban cseppet sem lett megközelíthetőbb, a nie-nók gyűrűje láttán, amely körbefogta a könnyű, de stabil építményt, gondolkodóba estem. Ki kell onnét hoznom Sinikót! — ez volt az első gondolat. Sokszoros túlerővel állok szemben — ez a második; élnem kell! — ez pedig a harmadik. A hirtelen jött ötlettől kacaghatnékom támadt — a vicsornak beillő mosolyomat senki sem látta —, mert volt még valami a tarsolyomban: Quabantól Quaban ellen…
A Kígyók Óráját bearanyozta a lenyugvó nap fénye, s e fénynél vettem elő féltett kincseimet. Festékek, ecset, parányi tükör — és az elmém rejtett zugából az általam ismert egyetlen mágikus formula. A földön térdeltem, a füveknek suttogott szavaim leheletfinom hálóba szőtték a Vihar megcsapolt energiáit. Az önkívület határára jutva kevertem a tégelyekben a festékeket. Sohasem vegyítettem még a színeket, sohasem használtam még egyszerre egynél többet. Mindig tudtam, mit akarok, milyen hatáshoz mely szín mágiája illik. Quaban mutatta meg nekem, azért, hogy az őszi esőkkel érkező búskomorságomon valamit enyhítsen. Sohasem használtam másként, csak játéknak, hogy csapongó képzeletemnek utat keressek; ihletnek, hogy az ürességet valahogy kitöltsem. Használtam, ha a megtapasztalhatatlant kerestem: mozdulatlanná, mozdíthatatlanná váltam, mint a szikla vagy gyorssá, mint a gondolat. Játszottam, de a játékban minden előre megtervezett volt, igazán rögtönöznöm sohasem kellett, s most, hogy a színeket kevertem, megremegett a kezem.
Arany — Te, aki adtad az embernek a tudást…
— Jöjj, Tűzúr, segíts!
Fekete — Sen Tu Jang, leszármazottad vagyok!
— Jöjj, Harcnak Istene, adj erőt!
Kobaltkék — Sino-Ki, te ringattál, te dajkáltál engem…
— Jöjj, Levegő Ura, adj gyorsaságot!
Jádezöld — Öröktől Létező, fényednél élek s halok…
— Fogadd lelkemet, atyám!
Kezem rég nem remegett már, lassan születtek a vonalak s éreztem, ahogy a formába kényszerített mana meg-megvonaglott. Járomcsontom felett megfeszült a bőr: arcom jobb felére a csend kobaltkék jelét írtam, bal felől arannyal a hit került. Kétoldalt, a halántékomon fekete sebhely: élet és halál. Kezemre, lábamra a jól ismert jegyet írtam: hűség és odaadás, színük arany és fekete — párjuk a hit és a halál… Az utolsó szín, a jádezöld szava váratott magára s én nem sürgettem. Féken tartottam a megfeszülő szálakat, a Vihar egy darabja készült kitörni bennem.
Uralnom kellett az energiákat, s hiába volt a biztos formula, e keverék mágiához ihlet is szükségeltetett. Befelé figyeltem, a szívem ritmusára: mozdulataimat már a szél, a tűz és a föld irányította, hiányzott azonban valami, ami egybefogja a szétáradó erőt — az ecset megmártózott a jádezöld porban és homlokomra az álom jelét rajzoltam.
Az iszákomba hulltak a kincsek, elhalt hatszor tizenkét szívdobbanás és a tábor felé indultam. Éji ragadozó voltam, pillantásom a sötéten is áthatolt, a világ jó ismerőssé, otthonná lett körülöttem. Félelmeimet eloszlatta a varázslat, hittem, nem állíthat meg senki — a hold fényénél ma én ölök…
Tudnom kellett volna, hogy hibáztam, fel kellett volna ismernem a bajt, de a kezemből kicsúszott irányítást már átvette a varázslat, a képzelet mágiája. A nie-nók többsége fel sem eszmélt, őket készületlenül érte a halál. Nagymacskaként harcoltam, egyetlen ütésem koponyát zúzott be, gerincet roppantott el. Körmeim a gyenge húst könnyedén tépték fel, vér ömlött a kezemre, mancsomat vér áztatta.
A vérszagtól megvadulva rontottam a két sátor elé. Egyetlen ugrás választott el a nagyúrtól, kiszemelt prédám azonban furcsát, keményet kiáltott, én meg üvöltöttem a kíntól. Mintha korbács vágott volna végig rajtam, a fájdalom megőrjített. A férfi ismét rikoltott, hangja a finom szövedékbe tépett és mágiám szertefoszlott. Meglódult a vérem, a tüdőmet forróság lepte el, köhögve, fuldokolva kellett volna lerogynom a mágus lábaihoz, azonban valami vitt tovább. Quaban ugrott, de egyik harcosa, egy összeégett képű, fehér üstökű fickó megelőzte. Már csak a rám zúduló sötétségre kaptam oldalra a fejem, a harcos alakja kitörölhetetlenül vésődött emlékeimbe. A kard markolatával ütött meg, azt hiszem — én pedig szép csendesen a földre roskadtam.
Felfordult a gyomrom a szagoktól: vér és égett hús szaga. Ragacsos kezemhez mocskos szalma tapadt, a számban összegyűlt véres nyáltól öklendezni kezdtem. Zajok törtek át a sötétségen, lánc nyikorgása, nehéz döndülés, fémen csikorduló fém hangja, sikoly és tűz ropogása. A rácsokon túlról fény közeledett és nekem minden erőmre szükségem volt, hogy feltápászkodjak. Fekete alakba, mozdulatlan testbe ütköztem váratlanul, s miután riadtan visszahőköltem, fedeztem csak fel benne az embert. A halovány fényben szemügyre vettem: a falhoz láncolt férfi hosszú haja az arcába hullt, ahogy feje előrebicsaklott, meztelen karján, mellkasán sebeket láttam. Közelebb léptem, tudni akartam, él-e még. A holtnak tűnő test összerándult, a férfi felemelte a fejét — halálra rémültem a mozdulatától —, és a szemembe nézett.
— Üdvözöllek a pokolban, Olga! — mosolygott rám, én pedig elájultam.
A mennyezet lustán hullámzott felettem, aztán szép lassan megállt. Száraz, égő szemeimet az eszméletlenség sötétsége után erős fény vakította el, bizonytalan körvonalakat láttam csupán.
— Vakarjátok ki őket a mocsokból és vigyétek át a másik cellába! Szedjétek rendbe mindkettőt!— lánccsörgés, ordítás, puffanó, tompa zaj, durva szitok. — Elég! Ha megölöd, a te halálod sokkal gyötrelmesebb lesz.
— Igono ragadzasi, Sano! Ez a vadállat még mindig próbálkozik.
— Ez a vadállat a Fényességes Császárt kell hogy szórakoztassa a halálával, ha eljön az ünnep. Anatinaru ka?
— Hai, Sano. És a nő?
— Az életetekkel feleltek érte is. Nem mindennapi látványosságban lesz része a Fényességesnek a Viadalon… — Vészjóslóvá halkult a hangja. — És nem a ti szórakoztatásotokra van itt!
A szavak, a hangok kifakultak a tudatomból, ismét elvesztettem az eszméletem, hogy halk motoszkálás, sötétség és friss szalma illata vegyen körül, amikor magamhoz térek…
Kötelék 1. részlet
A város lüktetett. Virágdíszeket, lampionokat himbált a szél, a démonűző harangocskák csilingelése az ünnepi zenével keveredett. Sárkánymaszkos wu-táncosok kavarogtak az utcákon, Assa-papok kosaraikból virágszirmokat szórtak az ünneplőkre. És ott voltak Niang Ti-Ku, a hatalmas és bölcs Kígyó gyermekei, a galambszürke ruhás szerzetesek a déli tartományokból, élükön a Primessának, a Harc Örökéletű Nagyasszonyának legkiválóbb tanítványaival.
Az ünneplők a Szentélyek Terére tartottak, a menet a közrendűek számára itt véget ért. A papok áldozatot mutattak be, megköszönték az életet a Jáde Sárkánynak és kezdetét vette a mulatozás. A nemesek számára a Palotanegyed tartogatta az igazi látnivalót. A Szentélyek Teréről a táncosok és a papok menete a Főszentélyhez vonult, ahol minden Ház elhelyezhette áldozati ajándékát.
Néhány kiváltságos Ház részesülhetett csak abban a kegyben, hogy a Császár után hódolhasson a Sárkánynak. A Sárkánynak, aki legyőzi Nar Dor démonherceget, véget vetve ezzel négy éjjen át tartó, vérszínű uralmának.
Így volt ez minden évben, ezt láttam gyermekként, így lesz most is. Figyeltem a virágszirom-esőt és eszembe jutott az álmom. Ghes mellettem állt, együtt figyeltük az ünneplőket — társaink visszavonultak, hogy szokásaik szerint készüljenek az eljövendőkre.
A testőr szótlanul hallgatta az álmomat, csak a szemébe költözött vissza az a tompa szomorúság. Amikor az álom jelentéséről próbáltam faggatni, félrenézett, a távoli hegyeket bámulta s csak nagy sokára szólalt meg.
— Minden álomnak van jelentése, hercegnő — keze a kard, a hosszabbik penge markolatára csúszott —, de a saját álmodat csak te fejtheted meg…
A Mézvirág Órájában indultunk, Chen a címer nélküli hintó bakján feszített, Yiko hátul lógázta a lábait, a testőr, Lihsom és én a fekete-kék párnákon ültünk. Ghes ezüstboróka porával festette át a haját és a szakállát, maszkmesterek ügyességével formálta meg arcára a ráncokat mézből, viaszból és virágporokból. Arcomat fátyol, Házam jeleivel hímzett ruhámat a barackszín köntös fedte el.
Végtelennek tűnt az utcákon kígyózó áradat, aminek részévé váltunk. Mellettünk gyerekek futkároztak, gólyalábon forgolódó táncosok lépkedtek és zúgtak a harangok, csengettyűk hangja tartotta távol az ártó szellemeket, ének és nevetés szállt mindenhonnét. Mézvirág illata keveredett a kwan-fák gyógyító illatával és a meleg nyári szél kitartóan himbálta, cibálta a lampionokat és a rizspapírból formált pillangókat.
Áldozati ajándékunkat Lihsom tette a Főszentély előtt lobogó máglyára. A színes szalagokba font gyümölcsök, a borral megöntözött rizsszalma eltűnt a lángokban s a tűz ezernyi szikrát küldött az egyre sötétedő ég felé.
A Linn-ház az idei kiválasztottak közé került — hogy milyen eszközöket használt a testőr, nem tudom, de hintónk már a Szent Liget felé tartott velünk.
A Szent Liget közepén állt a fogadalmi oltár — óriási jádetömb. Ez volt a Császár helye, előtte gyékényen és selymeken kuporgott a Sárkányt váró nemesség. Térdre hulltunk és legyezőm takarásából lopva felpillantottam az Uralkodóra.
Karcsú volt, haja kékesfekete, aranyszín köntöse köré vérvörös fényudvart vont a lenyugvó nap. Nem nézett ránk, a nyugati égboltot figyelte, ahol a baljós színű hold ragyogott. Ghes megszorította a karomat — épp időben, hogy ne kiáltsak fel. A Császár megfordult, fogadni kívánta az érkezők hódolatát — Szentmihályi Dániel állt a fogadalmi oltáron.
Városszerte elnémultak a sípok, dobok, fuvolák, csupán a démonűző harangocskák csilingeltek a Császárt óvó ernyőn, s az áhítat csöndje ereszkedett a fogadalmi oltár köré. Az ibolyakék nyugati égbolton a hegyek felé emelkedett az opálos-zöld fényű hold és lassan a vörös felé kúszott.
Éjszakai virágok illata bódított el, szívverésem egyre gyorsabb lett. A percek csak vánszorogtak, a tisztáson megdermedt az élet. Végül a világos fényű hold elérte a vöröset, s ahogy egyre nagyobb darabot mart ki belőle, úgy csitult a vérem őrült száguldása az ereimben. Zöldes fényben fürdött a tisztás, fenn a fogadalmi oltáron kitárt karokkal állt a Császár, fogadta atyja, a Jáde Sárkány csókját.
A papok csoportjában susogás támadt: egy közülük görcsökben fetrengett a földön, teste egyre törékenyebb, egyre apróbb lett, végül nem maradt ott semmi, csak egy marék szürke por. Mágiát emlegettek és démoni praktikát, óvó jeleket rajzoltak maguk elé. Az energiák áramlását érzem — hörögte egyikük.
Ám a Császár semmit sem vett észre az egészből, ő a hegyek felől érkező második zöld fényű holdat figyelte.
Ghes már rég nem térdelt s most maga mellé emelt engem is. Ősi szavakat suttogott, a papiros szavait, tekintete az egyre növekvő zöld fényörvényt tükrözte. Leoldotta övéről és a kezembe tette a csillagok porát is őrző kardot — az oltár felé indultunk.
Az örvénylő fényből kilépett Liung Ni-Ro, a Követ. Eljött, hogy átadja a testvéri csókot a Császárnak. Eljött, mert hívták a szavak, a Ghes előcitálta régi-régi varázs.
Félig ember volt, félig sárkány. Állt az oltár szélén és a Császár fölé magasodott. Gyönyörűnek láttam: haja zöld tűz, karján, vállán, mellkasán jádezöld pikkelyek; ágyékkötője, saruja színarany. Dániel— vagyis Niran — felé nyújtotta a kezét.
A Császár hangja elveszett a feltámadó szél zúgásában. Dániel valamit kiáltott, kezéből aprócska holmi röppent az ég felé, aztán a kékes villanással megnyíló Kapu elnyelte a férfit.
Remegve álltam a szélben, a kavargó levegő letépte a fátylamat. Liung Ni-Ro felénk tartott, a föld fölött lebegve. Ghes sápadt arcáról rég elveszett már a maszk, most verítékcsöppek ragyogtak a homlokán. Lehunyt szemmel álltam a Követ előtt. Illata méz volt és templomi füstölő, bőre forróságot árasztott és elsimította szívemben a félelem hullámait. Megéreztem karmos kezét a vállamon, aztán Liung Ni-Ro homlokon csókolt engem.
Fegyverek zaja, sírás és sikoly hozott vissza a valóságba. Liung Ni-Rónak nyoma sem volt már, vele tűnt tova a vérontás tilalma és a tisztás túloldaláról Quaban és a hamis császár katonái törtek utat az ünneplők soraiban. Ismét menekülnünk kellett.
Ghes halálosan kimerült volt, az idézőmágia majd’ minden erejét felemésztette. Félredobtam a barackszín köntöst, kivontam a kardot és szabad kezemmel a kábultan álló férfi karját markoltam.
— Tűnés!
Átrohantunk a fák alatt, ki a Főszentély elé. Katonák! Yiko ökölnyi gömböt hajított közéjük. Mennydörgés és füst — ennyi maradt utánuk csupán. Félretaszigáltuk a halálra rémült embereket, már a negyed határán jártunk, amikor
lebbenő köpeny és acéltüskén megcsillanó fáklyafény
Quaban bukkant fel a kapuban.
A felém röppenő zölden izzó gömb elől félrevetődtem. Szemem sarkából láttam, Lihsom elsodorja a varázslat útjából Ghest, amikor a rémálmaimnak okozójának szánt kristálytőrt elhajítottam. A mágus mozdult, de nem volt elég gyors, a tőr átégette páncélját és a vállába fúródott. Ennyit láttam csupán, mert harcosai körbefogták, testükkel óvták.
Chen keze madárként rebbent s a könnyed mozdulat mind halált osztott. A kezemben tartott kard pengéje már rég elvesztette ragyogó tisztaságát — vöröslött, mint a rőt szíjak a markolaton. Yiko ugrott, pördült, ruganyos teste akár az íj. Őt nem kötötte hozzám eskü, mégis harcolt értem… Jobbomon a testőrt vigyázva Lihsom harcolt. Kétkezes vívó volt, az egyik legjobb, akit valaha láttam — ő is az álmaiért akart megfizetni, akárcsak én.
Quaban eltűnt, az út szabaddá vált előttünk. Felrángattuk a térdre rogyó testőrt és belevetettük magunkat a Külső Város kavargó ünnepébe, fellélegezni azonban csak a vendégház zsúfolt ivójában mertünk.
Sértetlenek voltunk mindannyian, a vér, ami a ruhánkat, a testünket borította, mások vére volt. Álltam az ablaknál és néztem az opálos-zöld fényű holdat.
— Úrnőm! — Ghes halk hangját alig értettem. Az uralkodónak kijáró tisztelet pózában várakozott s a többiek is egymás után ereszkedtek térdre.
Az ünneplők a Szentélyek Terére tartottak, a menet a közrendűek számára itt véget ért. A papok áldozatot mutattak be, megköszönték az életet a Jáde Sárkánynak és kezdetét vette a mulatozás. A nemesek számára a Palotanegyed tartogatta az igazi látnivalót. A Szentélyek Teréről a táncosok és a papok menete a Főszentélyhez vonult, ahol minden Ház elhelyezhette áldozati ajándékát.
Néhány kiváltságos Ház részesülhetett csak abban a kegyben, hogy a Császár után hódolhasson a Sárkánynak. A Sárkánynak, aki legyőzi Nar Dor démonherceget, véget vetve ezzel négy éjjen át tartó, vérszínű uralmának.
Így volt ez minden évben, ezt láttam gyermekként, így lesz most is. Figyeltem a virágszirom-esőt és eszembe jutott az álmom. Ghes mellettem állt, együtt figyeltük az ünneplőket — társaink visszavonultak, hogy szokásaik szerint készüljenek az eljövendőkre.
A testőr szótlanul hallgatta az álmomat, csak a szemébe költözött vissza az a tompa szomorúság. Amikor az álom jelentéséről próbáltam faggatni, félrenézett, a távoli hegyeket bámulta s csak nagy sokára szólalt meg.
— Minden álomnak van jelentése, hercegnő — keze a kard, a hosszabbik penge markolatára csúszott —, de a saját álmodat csak te fejtheted meg…
A Mézvirág Órájában indultunk, Chen a címer nélküli hintó bakján feszített, Yiko hátul lógázta a lábait, a testőr, Lihsom és én a fekete-kék párnákon ültünk. Ghes ezüstboróka porával festette át a haját és a szakállát, maszkmesterek ügyességével formálta meg arcára a ráncokat mézből, viaszból és virágporokból. Arcomat fátyol, Házam jeleivel hímzett ruhámat a barackszín köntös fedte el.
Végtelennek tűnt az utcákon kígyózó áradat, aminek részévé váltunk. Mellettünk gyerekek futkároztak, gólyalábon forgolódó táncosok lépkedtek és zúgtak a harangok, csengettyűk hangja tartotta távol az ártó szellemeket, ének és nevetés szállt mindenhonnét. Mézvirág illata keveredett a kwan-fák gyógyító illatával és a meleg nyári szél kitartóan himbálta, cibálta a lampionokat és a rizspapírból formált pillangókat.
Áldozati ajándékunkat Lihsom tette a Főszentély előtt lobogó máglyára. A színes szalagokba font gyümölcsök, a borral megöntözött rizsszalma eltűnt a lángokban s a tűz ezernyi szikrát küldött az egyre sötétedő ég felé.
A Linn-ház az idei kiválasztottak közé került — hogy milyen eszközöket használt a testőr, nem tudom, de hintónk már a Szent Liget felé tartott velünk.
A Szent Liget közepén állt a fogadalmi oltár — óriási jádetömb. Ez volt a Császár helye, előtte gyékényen és selymeken kuporgott a Sárkányt váró nemesség. Térdre hulltunk és legyezőm takarásából lopva felpillantottam az Uralkodóra.
Karcsú volt, haja kékesfekete, aranyszín köntöse köré vérvörös fényudvart vont a lenyugvó nap. Nem nézett ránk, a nyugati égboltot figyelte, ahol a baljós színű hold ragyogott. Ghes megszorította a karomat — épp időben, hogy ne kiáltsak fel. A Császár megfordult, fogadni kívánta az érkezők hódolatát — Szentmihályi Dániel állt a fogadalmi oltáron.
Városszerte elnémultak a sípok, dobok, fuvolák, csupán a démonűző harangocskák csilingeltek a Császárt óvó ernyőn, s az áhítat csöndje ereszkedett a fogadalmi oltár köré. Az ibolyakék nyugati égbolton a hegyek felé emelkedett az opálos-zöld fényű hold és lassan a vörös felé kúszott.
Éjszakai virágok illata bódított el, szívverésem egyre gyorsabb lett. A percek csak vánszorogtak, a tisztáson megdermedt az élet. Végül a világos fényű hold elérte a vöröset, s ahogy egyre nagyobb darabot mart ki belőle, úgy csitult a vérem őrült száguldása az ereimben. Zöldes fényben fürdött a tisztás, fenn a fogadalmi oltáron kitárt karokkal állt a Császár, fogadta atyja, a Jáde Sárkány csókját.
A papok csoportjában susogás támadt: egy közülük görcsökben fetrengett a földön, teste egyre törékenyebb, egyre apróbb lett, végül nem maradt ott semmi, csak egy marék szürke por. Mágiát emlegettek és démoni praktikát, óvó jeleket rajzoltak maguk elé. Az energiák áramlását érzem — hörögte egyikük.
Ám a Császár semmit sem vett észre az egészből, ő a hegyek felől érkező második zöld fényű holdat figyelte.
Ghes már rég nem térdelt s most maga mellé emelt engem is. Ősi szavakat suttogott, a papiros szavait, tekintete az egyre növekvő zöld fényörvényt tükrözte. Leoldotta övéről és a kezembe tette a csillagok porát is őrző kardot — az oltár felé indultunk.
Az örvénylő fényből kilépett Liung Ni-Ro, a Követ. Eljött, hogy átadja a testvéri csókot a Császárnak. Eljött, mert hívták a szavak, a Ghes előcitálta régi-régi varázs.
Félig ember volt, félig sárkány. Állt az oltár szélén és a Császár fölé magasodott. Gyönyörűnek láttam: haja zöld tűz, karján, vállán, mellkasán jádezöld pikkelyek; ágyékkötője, saruja színarany. Dániel— vagyis Niran — felé nyújtotta a kezét.
A Császár hangja elveszett a feltámadó szél zúgásában. Dániel valamit kiáltott, kezéből aprócska holmi röppent az ég felé, aztán a kékes villanással megnyíló Kapu elnyelte a férfit.
Remegve álltam a szélben, a kavargó levegő letépte a fátylamat. Liung Ni-Ro felénk tartott, a föld fölött lebegve. Ghes sápadt arcáról rég elveszett már a maszk, most verítékcsöppek ragyogtak a homlokán. Lehunyt szemmel álltam a Követ előtt. Illata méz volt és templomi füstölő, bőre forróságot árasztott és elsimította szívemben a félelem hullámait. Megéreztem karmos kezét a vállamon, aztán Liung Ni-Ro homlokon csókolt engem.
Fegyverek zaja, sírás és sikoly hozott vissza a valóságba. Liung Ni-Rónak nyoma sem volt már, vele tűnt tova a vérontás tilalma és a tisztás túloldaláról Quaban és a hamis császár katonái törtek utat az ünneplők soraiban. Ismét menekülnünk kellett.
Ghes halálosan kimerült volt, az idézőmágia majd’ minden erejét felemésztette. Félredobtam a barackszín köntöst, kivontam a kardot és szabad kezemmel a kábultan álló férfi karját markoltam.
— Tűnés!
Átrohantunk a fák alatt, ki a Főszentély elé. Katonák! Yiko ökölnyi gömböt hajított közéjük. Mennydörgés és füst — ennyi maradt utánuk csupán. Félretaszigáltuk a halálra rémült embereket, már a negyed határán jártunk, amikor
lebbenő köpeny és acéltüskén megcsillanó fáklyafény
Quaban bukkant fel a kapuban.
A felém röppenő zölden izzó gömb elől félrevetődtem. Szemem sarkából láttam, Lihsom elsodorja a varázslat útjából Ghest, amikor a rémálmaimnak okozójának szánt kristálytőrt elhajítottam. A mágus mozdult, de nem volt elég gyors, a tőr átégette páncélját és a vállába fúródott. Ennyit láttam csupán, mert harcosai körbefogták, testükkel óvták.
Chen keze madárként rebbent s a könnyed mozdulat mind halált osztott. A kezemben tartott kard pengéje már rég elvesztette ragyogó tisztaságát — vöröslött, mint a rőt szíjak a markolaton. Yiko ugrott, pördült, ruganyos teste akár az íj. Őt nem kötötte hozzám eskü, mégis harcolt értem… Jobbomon a testőrt vigyázva Lihsom harcolt. Kétkezes vívó volt, az egyik legjobb, akit valaha láttam — ő is az álmaiért akart megfizetni, akárcsak én.
Quaban eltűnt, az út szabaddá vált előttünk. Felrángattuk a térdre rogyó testőrt és belevetettük magunkat a Külső Város kavargó ünnepébe, fellélegezni azonban csak a vendégház zsúfolt ivójában mertünk.
Sértetlenek voltunk mindannyian, a vér, ami a ruhánkat, a testünket borította, mások vére volt. Álltam az ablaknál és néztem az opálos-zöld fényű holdat.
— Úrnőm! — Ghes halk hangját alig értettem. Az uralkodónak kijáró tisztelet pózában várakozott s a többiek is egymás után ereszkedtek térdre.
2011. július 22., péntek
Kígyótánc
Kígyótánc
Nem kedvelem különösebben az ékszereket, de erről a különös, kortól megfeketedett ezüstkígyóról nem tudtam levenni a tekintetem. A kígyószem furcsán ragyogott a nyári napsütésben, az apró, zöld kövek mélyén vöröses tüzet véltem fellobbanni.
Én is Kígyó vagyok, a Tűz szülötte – kell nekem ez a nyaklánc! Az üzlet megköttetett, én pedig elégedetten vágtam át az ócskapiacon és kezemben egy friss kajszibarackkal hazafelé indultam.
Este dark rock koncert. Hogy vártam már! Fekete trikó, fekete nadrág – jól fog mutatni a nyakamban az ezüstkígyó, illik ehhez a szereléshez. Még egy utolsó simítás és tökéletes: a tükörbe néztem és belebújtam a láncba.
A világ meglódult körülöttem, mintha megcsavarodott volna az egész testem, mintha kirántották volna a talajt a lábam alól. Csak villódzó fények, sötét, aztán megint fénycsíkok, végül elveszett minden. Zuhantam. A földetérésből csupán egy puffanás maradt meg, reccsent valami, ám fájni csak egy pillanatig fájt, aztán elájultam.
– Uram! Professzor úr!
– Frics! Órát tartanék, ha hagyná...
– Professzor úr! – Frics megkapaszkodott a bájitaltanterem ajtajában, kifújta magát és újra kezdte. -Egy nő, uram... Egy nő fekszik az ön szobájának padlóján. Azt hiszem, halott...
Piton menet közben húzott pálcát.
– És mit keresett maga a szobámban, Frics? – kapta el dühösen a mellette loholó gondnok karját.
– Semmit, uram! Arra jártam és az ajtó nyitva volt, a résben fekete szövet látszott. Csak benéztem, hátha valamelyik bajkeverő...
A professzor a dolgozószoba ajtaja előtt megtorpant. Előreszegezte pálcáját: az ajtó valóban csupán résnyire nyílott ki.
– Aki bent van, nincs eszméleténél. Vagy valóban halott – A kilincs felé bökött, mire feltárult előttük a szoba.
Minden a helyén volt, csupán az íróasztalon dőlt fel néhány penna és a kis gúlába rendezett pergamentekercsek szanaszét gurultak. És az asztal előtt ott hevert egy mozdulatlan test.
– Menjen Madam Pomfrey-hoz! Készüljön fel egy beteg fogadására!
A mogorva gondnok sarkon fordult és feldöcögött a lépcsőn.
Piton a pálcát le nem engedve térdelt a feketébe öltözött alak mellé. Az ájult nő feje oldalra billent, arcát gesztenyeszín tincsek takarták el, az azonban egyértelmű volt: mugliöltözéket visel: fekete nadrágot és fekete, testhezálló trikót. A professzor lassú, óvatos mozdulattal megérintette a nő jobbját: a bőre alatt ott lüktetett az élet.
– Renervate!
Semmi sem történt. A férfi egészen közel hajolt a mozdulatlan testhez. Furcsa, finom illat csapta meg az orrát, talán narancs és lonc – meghatározhatatlan, ismeretlen.
Pálcájának egyetlen intésével közelebb parancsolta a gyertyákat, fényük erősebb lett és megcsillant valami a nő nyaka mellett, hidegen, vörösen, a hajtincsek takarásában. Apró szemű, a kortól megfeketedett ezüstlánc fonódott a nő nyakára, a csillogás pedig egy apró ezüstkígyó smaragdszemeinek csillanása volt.
A professzor felegyenesedett, előrenyújtotta a pálcát s a lánc – mintha mágnes vonzaná – emelkedni kezdett, végül függve maradt a levegőben, míg Piton alaposan megszemlélte.
– Ahh! Hát így! Ezért nem tért magához! – morogta s kicsiny mozdulatot tett a pálcával. A lánc az íróasztalra röppent, ahol a helyükre gurultak a pergamenek és a pennák is visszaugrottak a tartóba. – Így mindjárt más. Renervate!
A nő megborzongott, haja félrehullt az arca elől és egy nagy sóhajjal kinyitotta a szemét.
A pálca halkan koppant a padlón, Piton térdre roskadt az íróasztala előtt.
– Lily! Lily Evans!
Látta a nő arcán a fájdalmat, a zöld szemekben a döbbenetet. A professzor a pálcáért nyúlt és a padló felé fordította. Azon nyomban egy hordágy termett ott.
– Én nem... Én nem Lily Potter vagyok...
A pálca hegye most már a nő szívére mutatott, a bájitaltantanár arca fehérebb lett a fehérnél is.
– Demonstrate! Mutasd meg igazi arcodat!
– Perselus... Kérem... – nagyon erőtlen volt a hangja.
Semmi sem történt, a varázsigék hatástalanok maradtak. A nő lehunyta a szemét, homlokán verítékcsöppek csillantak.
Piton tekintete körbevillant a szobán – az ajtó halk kattanással bezáródott -, majd megállapodott az előtte fekvő. A gesztenyeszín fürtök alól vér szivárgott.
– Vulnera sanenture! – a seb lassan bezárult.
Óvatosan, meg-megremegő kézzel, lehunyt szemmel végigvezette a pálcáját a nő teste felett, miközben lágy, dallamos hangolt mormolt egy hosszú varázsigét.
– Köszönöm., Perselus! – a nő hangja immár tisztán csengett.
Felült volna, de a férfi nem engedte. Tekintetébe tébolyult elszántság és rémület költözött.
– Nem! Nem veszíthetlek el még egyszer! Nem bukkanhatnak rád! Nem tudhatják meg...
– Hallgasson meg, professzor! Az én nevem XY. Lily Potter halott, én élek! Semmi sem hozhatja vissza a halottakat!
– De.. de tökéletes mása vagy... igen... – nézte az ovális arcot, a zöld szemeket, a szemek sarkában megülő finom szarkalábakat – Igen... Ő huszonegy volt akkor... Most épp így nézne ki – egyetlen könnycsepp gördült le a férfi horgas orra mentén. Elfordult és amikor visszanézett, tekintetében nyoma sem volt már az előbbi izzásnak.
– Ismer engem, de idegen néven mutatkozik be. Megszólalásig hasonlít valakire, aki hosszú évek óta halott, aki … Felbukkan a bezárt dolgozószobámban, mugliruhában, törött csontokkal. Olyan nyakláncot visel, amin Mardekár jele van. Ami erős varázslatokat foglal magába. És ami egy zsupszkulcs volt ide... – nagy levegőt vett. – Madam Pomfrey már várja, üzentem neki. És aztán önnek szüksége lesz néhány holmira itt tartózkodása idejére, Miss... Miss Prince. Miss Christine Prince. Ön, mint az én unokahúgom, édesanyám fivére gyermekeként, nos, vendégszeretetemet fogja élvezni. Tekintse ismét otthonának a kastélyt – elgondolkodott, a nőről a gyertyákra, onnét az összehúzott függönyökre pillantott. – Meg akart látogatni engem, de történt egy sajnálatos baleset – Látta, hogy a nő szemei összeszűkülnek. – Lejárt szavatosságú hopp-por... Nem veszélytelen... Ugye, megfelel így? És most irány a gyengélkedő!
– Gyengélkedő? De hát miért? Már tökéletesen jól vagyok, mindent helyretett bennem.
– Nem vagyok képzett gyógyító! És egyébként is: ott biztonságban lesz!
– Biztonságban?
– Igen. Mivel megdöbbentő módon hasonlít Harry Potter édesanyjára... – A Potter nevet olyan megvetően mondta ki, amennyi utálatot csak bele lehet zsúfolni egy szóba. – ... néhaiédesanyjára, akivel a Sötét Nagyúr gyilkos átka végzett, úgy vélem, akadnának kíváncsiskodók. Tehát kérem, helyezkedjen el kényelmesen a hordágyon, Miss Prince és pihenjen!
Könnyű mozdulat a pálcával és a nő azonnal álomba merült. Piton felnyalábolta és mielőtt a hordágyra fektette volna, egyetlen rövidke pillanatig a karjaiban tartotta. Végül újabb varázsintésére takaró simult az alvóra.
– Locomotor hordágy!
A gyengélkedőn Madam Pomfrey már várta.
– Madam Pomfrey, az unokahúgom, Christine Prince. Látogatóba indult hozzám, de baleset történt. Úgy tűnik, a hopp-por lejárt szavatosságú lehetett. Néhány törött csont, agyrázkódás, ezeken ott helyben segítettem, de úgy gondolom, nem árt, ha a mai napot az ön közelében tölti.
– Megvizsgáljam?
– Megköszönném. De kérem, ne ébressze fel! Este bejövök hozzá.
A férfi visszatért a terembe, az óra folytatódott a szokásos menet szerint. A diákok a csengőszót hallva kitódultak a folyosóra, ahol már nyugodtan méltatlankodhattak a feladott házi feladatok mennyisége miatt... Piton senkivel sem törődve a bagolyházba sietett, fekete talárja úszott utána levegőben, dolga végeztével pedig a következő óráig dolgozószobájába zárkózott.
A nyugati égen először pislákolva feltűnő csillag már a gyengélkedőn találta a bájitaltantanárt.
– Az unokahúgánál minden rendben, professzor.
– Köszönöm, Madam Pomfrey.
A javasasszony biccentett és a szobájába vonult, kettesben hagyva Pitont az alvóval.
Piton elhúzta a pálcáját a lehunyt szemek felett, mire „unokahúga” megmoccant, sóhajtott, aztán kinyitotta a szemét.
– Jó estét, Christine. Hogy van? Visszamehetünk a szobámba. Kíváncsian várom, mit mesél nekem – a karját nyújtotta a nőnek, aki mosolyogva elfogadta a segítséget és a professzor karjába kapaszkodva felállt.
A bájitalok mestere ismét végignézett rajta. Harmincas évei elején járhatott, de nem az arca, hanem a tekintete árulta el a korát. Csinos volt, telt keblén feszült a fekete szövet, izmos karján tetoválás futott körbe.
– Vegye fel ezt, kérem – egyszerű fekete talárt borított a nő vállára, aztán félrebillentett fejjel megszemlélte az eredményt. – bár így még jobban... Így még jobban hasonlít, mint mugliruhában. Nos... Menjünk inkább.
– Egy pillanat még! – Christine szoros varkocsba fonta a haját és ismét Pitonra mosolygott. – Most jobb?
– Igen– bólintott a professzor. – Így talán jobb.
A gyertyák fénye meg-megrebbent, a falakon árnyékok táncoltak, kísérteties fénybe vonták a polcokon sorakozó üvegedényeket és azokat nyálkás lakóit. A bájitaltantanár egy pillantást vetett csupán a preparátumokra, aztán Christine-t figyelte. A nő arcán nem látszott sem utálat, se borzongás.
– Nem túl barátságos, igaz? – pálcája intésére a szobát kettéválasztó nehéz bársonyfüggöny félrecsúszott és láthatóvá vált a szoba másik fele, a professzor ágyával és szekrényével. Piton a függönyön túlra invitálta vendégét és a semmiből két kényelmes karosszéket varázsolt elő.
Palackot vett elő az egyik tárolószekrényből, beleszagolt és hosszú ujjai között két kristálypohár jelent meg. Töltött a vérszín folyadékból, az egyik poharat Christine kezébe adta.
– Elmeséli, hogyan került ide?
– Szóval egy másik világ, egy, az enyémhez hasonló világ... – a professzor elgondolkodva nézte a kezében tartott borospoharat. – És mi a helyzet ott a mágiával?
– Nem tudhatom – mosolyodott el a nő, – hiszen én mugli vagyok, semennyi varázslat nem szorult belém.
– Az kizárt. Fogja meg! – a kezébe nyomta saját pálcáját. – Fogja meg és lengesse meg!
Christine szót fogadott és a pálca végéből bágyadt virágszirmok pottyantak ki.
– Méghogy nincs! Persze, ez az én pálcám, de egy saját Ollivander-pálcával és egy kis tanulással...
– Öreg lennék roxforti diáknak, nem gondolja? – és visszaadta a pálcát a gazdájának. – Amúgy is... amúgy is haza kell mennem.
Piton felállt, hátat fordított a nőnek, kilépett az asztali lámpa fényköréből és látszólag egy preparátumnak szentelte figyelmét.
– Érzem a magából áradó erőt. Teremtő és gyógyító, jobbító erők. Elszánt és kitartó, nem igaz? Kitűnő bájitalfőző válhatna magából – félrehúzódott, mert hallotta, hogy a nő feláll, felé indul, aztán megérezte az illatát is. Annyira közel lépett hozzá, hogy összeért a karjuk.
– Úgy szeretném látni a parkot! A fúriafüzet, a kastélyt! Mindent...
A professzor a bejárati ajtó előtt megtorpant.
– Nem túl kellemes érzés, hogy mindent tud rólam...
– Talán semmit sem tudok, lehet, hogy nem is önt ismerem, professzor...
A férfi arca, mint általában, most is kifürkészhetetlen volt.
– Jöjjön hát, megmutatom, amit látni szeretne. Hosszú évek óta ez a kastély az otthonom.
– Ááá, Perselus, jó estét! – a nehéz tölgyfa ajtón túl magas, sovány alak állt, halványkék talárján fehéren omlott le haja és szakálla, félhold alakú szemüvege mögül érdeklődve nézett a távozni készülőkre. – Ó, vendége van? Milyen csinos, kedves hölgy! Az unokahúga, nemde? Madam Pomfrey említette. Örömmel látom, hogy máris jobban van. Engedje meg, hogy bemutatkozzam: Albus Dumledore, szolgálatára.
– Igen, igazgató úr, a hölgy az unokahúgom, Christine Prince.
Az ősz varázsló gálánsan kezet csókolt a vendégnek, égszínkék szeme azonban már Piton sötét szemét fürkészte.
– Sétálnak egyet? Jómagam is úgy gondoltam, ezt a májusi estét vétek a falak között tölteni, de sajnos – és felemelte jobbjában tartott pergamentekercset –, a baglyokat nem érdekli semmi. Ők végzik a dolgukat, következésképpen én sem tehetek mást. De önök csak sétáljanak, sétáljanak!
A nő könnyed léptekkel haladt a holdfényben fürdő parkban.
– Ez gyönyörű, Perselus, ezek az öreg fák, a pázsit, a tó – megfordult, felnézett a kastélyra és elakadt a szava. – Ez... Erre nincs is szó.
– Ez az otthonom.
A tóhoz értek.
– Valóban él benne óriáspolip? És sellők?
– Valóban – biccentett Piton. – Nézze a vizet! – a parttól távolabb egy ponton lustán hullámzott a víz, időről időre felbukkant valami sötét tömeg. – Talán vadászik.
– Vagy a holdat nézi...
– A holdat? Ugyan miért nézné... – észrevette, hogy a nő nevet. – Maga csak ugrat engem.
Christine leült a tóparti bükkfa alá, de Piton nem telepedett mellé.
– Van ennél jobb hely is, szebb, jobban látszik a kastély. Vagy megmutathatom az üvegházakat. Jöjjön!
– Üljön le, professzor...
A rettegett professzor most úgy ült le, mint egy megszeppent kisdiák.
A nő hátralökte válláról a talárt.
– Szokatlan viselet ez nekem... – egyszerű fehér inget viselt alatta, a roxforti egyenruhához tartozót.
Piton összeszűkült szemmel figyelte minden mozdulatát.
– Olyan, mint ő. Ő is szeretett itt ülni – motyogta.
Christine nem hallotta meg, ő a tavat nézte, a fát fölöttük, a kastély pislákoló ablakszemeit.
– Nem mesél magáról? – kérdezte immár jól hallhatóan a professzor.
A zöld és a fekete szempár összekapcsolódott.
– Kitűnő legillimentor, olvassa ki... Nyitott könyv vagyok, maga előtt, Perselus...
A bájitaltantanár megrázta a fejét.
– Nem! – a tekintetét azonban nem fordította félre.
A képek szemvillanásnyi idő alatt elárasztották az elméjét. Kislányok, testvérek, játszanak. Iskola. Furcsa sportfoglalkozás: fehérbe-feketébe öltözött emberek kesztyűvel a kezükön küzdenek egymással. Mugli gépek között áll egy olajos kezű lány. Egy szőke férfi, amint a lányt öleli. Fehér ruha, vörös rózsák. Könnyek és vita. Magány. Aztán egy tengerszín szempár...
A professzor elfordította a fejét.
A nő Piton kezére pillantott.
– Vajon én melyik házba tartoznék? – kérdezte hosszú hallgatás után.
A férfi habozás nélkül felelt.
– A Mardekárba. Hiszen az ő jele volt a nyakában.
– És vajon... vajon mi lehet az én patrónusom?
– Ismeri a varázslatot?
– Igen. Elméletben...
– Fogja meg a pálcámat! – a professzor keze Christine ujjai köré kulcsolódott. – Mondja ki a varázsigét, az én erőm segíteni fog.
– Expecto patronum!
A pálca végéből ezüstös madár robbant ki, a tó fölé szárnyalt, aztán lassan elenyészett.
– Egy főnix??? Főnix, akárcsak Dumbledore-nak? Azt hittem...
Christine elengedte a pálcát és a férfi kezéért nyúlt. A professzornak hosszú, finom ujjai voltak, bőre fehérnek tűnt a nő napbarnított bőre mellett.
Piton mozdulatlanná dermedt az érintéstől.
– Perselus...
De ő a tavat nézte és négy féktelen fiút látott, itt, ugyanezen a helyen, de évek távolában; ragyogó nyáreleji napsütést, egy tizenhat éves lányt, fehér iskolai ingén vöröses fürtök tekeregtek. És látta egykori megalázott önmagát. Látta a lányt, akit mindennél jobban... Aztán egy félhomályos szoba, a kisbaba az ágyon, az anya kitárt karokkal és már csak az a zöld villanás. Elvakította, könnyet csalt a szemébe.
– Pers... El kell engedni a holtakat... Van, amikor az élőket is el kell engednünk. De a halottakat... A halottakat talán könnyebb. Erősnek kell lenni hozzá. És jónak. Te jó ember vagy, Perselus... És erős. A legbátrabb, akivel valaha találkoztam. – Megérintette a férfi arcát, gyengéden arra kényszerítette, hogy az ránézzen. – Csodálatos ember vagy – az ujjai még mindig Piton arcát cirógatták. – Megérdemelnéd a boldogságot.
A narancs és a lonc illatával megtelt az orra, a szíve, Christine ujjai a vállára csúsztak, a nő most belé kapaszkodott, ő pedig magához húzta és elakadó lélegzettel csókolni kezdte. Christine haja kibomlott, a vöröses fürtök leomlottak, rá a professzor kezére.
– Anya!!!
– Harry! Mi a fenét csinálsz az ablakban? És miért kiáltottál? Mindenkit felébresztesz!
– Az anyám, Ron! Ott a parkban. Az anyám! Hallod, Ron? Egy férfi van vele, nézd, a füvön üldögélnek.
– Álmodtad! Gyere már aludni!
– Nem érted? És az a férfi... Az ott lent anyával... Piton! – Harry megfordult, hogy az ablakhoz cibálja barátját, a fiú azonban már újra egyenletesen szuszogott. Visszanézett a parkra, kétségbeesetten erőltette a szemét, ám a tóparton már csak a fekete taláros Piton állt.
A bájitaltanterem ajtaja kinyílt és a tanulók bevonultak. Harry egyre csak a professzor arcát fürkészte, ő azonban nem vett tudomást róla.
– Ma a Felejtés Italáról lesz szó... Elkésett, Miss Prince. Ha nem lenne itt vendég, jöhetne büntetőmunkára.
Harry egy idősebb, szemüveges lányt látott, aki két copfba fonta gesztenyeszín haját és most igyekezett minél kisebb feltűnést keltve a terem végébe surranni.
A professzor az asztalok között járkálva magyarázott.
– Feladat a táblán, lássanak hozzá!
Ő maga Christinehez lépett, aki a leghátsó sorban üldögélt egyedül.
– Megpróbálod? Itt nem lesz szükség pálcára... – olyan halkan beszélt, hogy még Christine is alig értette. Választ sem várva a hobbiszekrény felé mutatott. – Abban mindent megtalálsz, az üstöt pedig így állítjuk fel. Délután pedig beszerzünk egy pálcát... Smith! Ha ezt még egyszer így csinálja, kénytelen leszek pontot levonni a saját házamtól. Potter, fejezze be a társalgást! Öt pont a Griffendéltől, mivel zavarta az órámat.
– Pfff... Szokás szerint kivételez a mardekárosokkal...
Az óra végén Piton megszemlélte mindenki üstjét. Körsétája egészen addig tartott, míg Neville Longbottom kiáltása meg nem dermesztette a társaságot. Neville pakolás közben, a táskája mellé kuporodva a fejével meglökte az asztalt. Az üst felbillent, a bájital végigfolyt a fiú fején, arcán, de ő csak állt bambán.
– Longbottom! – egyetlen pálcaintéssel eltüntette a kiömlött folyadékot. – Jutott az italból a szájába is? Bár kétlem, hogy működne a kotyvaléka... És ha működne is, a maga memóriájában semmiféle kárt nem tudna tenni... – mégis adott neki néhány cseppet egy ezüstösen kavargó folyadékból, mire Neville tekintete kitisztult, hogy aztán rettegéssel az arcán iszkoljon el a bájitaltantanár közeléből. – Potter! Megmagyarázná mai gyalázatos teljesítményét?
– Kísértetet láttam az éjjel, tanár úr, az zaklatott fel így...
Malfoy felröhögött, némi késéssel csatlakozott hozzá Monstro és Crak is. Piton vértelen ajkai pengevékonyságúvá váltak.
– Öt pont a Griffendéltől ezért a szemtelenségért! Most mehetnek. Ne felejtsék el az esszét a következő órára!
– Először csináltad? Sose főztél még Felejtés Italát? Mondom, hogy van erőd! És tehetséged!
– Köszönöm... Harry látott engem az éjjel, azért emlegetett kísértetet.
– Ez a fiú szemtelen, arrogáns és kifejezetten szeret engem bosszantani... – Piton ingerülten legyintett. – Ma elviszlek Ollinvanderhez az Abszol Útra.
A Hopp-hálozaton át utaztak. Piton dolgozószobájából a Foltozott Üstig néhány szívdobbanásnyi ideig tartott az út.
Ollivander higanyszín szeme megrebbent, amikor végigmérte Christine-t, de nem kérdezett semmit.
– Fűzfa, hippogrifftoll maggal, tizenöt hüvelyk – vette elő az első dobozt. – Nem? Semmi baj – mondta egy kicsit később. – De a fűzfában biztos vagyok... Nézzük ezt. Érdekes, igen érdekes. Tessék: fűzfa, kékmadártoll mag, 13 hüvelyk, igazán elegáns, rugalmas... Igen! – ütötte össze a tenyerét, amikor a pálcából kék-arany ragyogás tőrt elő, Christine érintésére.
-Perselus...
A tónál ültek megint, félrehúzódva figyelték a kastély körül nyüzsgő életet.
– Jutottál valamire a lánccal? Perselus?
A professzor Christinere nézett, fekete szemében most mérhetetlen gyengédség ragyogott.
– A kígyó Mardekár jele, ez egyértelmű. Zsupszkulcs volt, ami idehozott téged. Volt rajta egy szűrőbűbáj is, hogy varázstalan személyek ne figyeljenek fel rá. Nem emlékszel, kitől vetted?
– Egy ócskástól. Nem figyeltem. Mit számít ez most? Vissza tudok jutni vele?
– Nem. A bűbájok ereje elfogyott.
– Egy útra szóló lett volna a jegy?
– Maradj itt, Christine! Maradj itt! Hiszen ide tartozol. Varázserő van benned. És a pálcádban... A pálcádban kékmadár tolla van – látva a nő értetlen tekintetét, sóhajtva hozzáfűzte – Van egy kékmadár, a boldogságkeresők kék madara. A tisztáké. Csak ahhoz kerülhetett a tolla, aki jó. Itt van a helyed.
– Bajt okoznék... Előbb-utóbb rájönnek, hogy nem az vagyok, akinek mondom magam. Kérdezni fognak. Felfigyelnek rám. Hisz te magad mondtad, Pers...
A professzor felpattant.
– Megvédelek, Christine! Ezúttal... Most nem leszek... nem leszek gyáva!
– Sose voltál gyáva...
– Megvédelek, elrejtelek, esküszöm!
A nő hallgatott.
– Amíg nem találjuk meg a visszautat, addig... Nos, addig nincs is más választásod. De mindent megteszek.
Ahányféle módszert csak ismert, mindet kipróbálta már a medálon. Bűbájokat, fürkésző varázslatokat, egy-egy csepp erős bájitalt, átoktörőket és ellenátkokat, ám az ékszer ugyanolyan élettelennek tűnt, mint amikor kivette Christine nyakából. Úgy látszott, akkor ellobbant a benne lévő mágia utolsó morzsája is.
Közben tanítgatta a nőt a mágia alapjaira, azokra, amiket mások tizenegy évesen sajátíthatnak el. Beszélgetés közben adta át a tudást, szintre észrevétlenül. És Christine tanult, hatalmas léptekkel haladt, úgy érezte, eddig nagyon-nagyon beteg volt, most kezdődött meg a gyógyulás.
– Helyed lenne a Hollóhátban. Ilyen ésszel sokra vinnéd.
Christine keserű fintort vágott.
– Sokszor hallottam már hasonlót, és mégis... Itt persze más. Itt kézzel foghatóbb a siker.
A rideg, félelmetes hírű professzor elmosolyodott.
– Perselus, ha kérhetném...Egy percre csupán – Dumbledore megvárta, míg a diákok zajosan kizúdultak a reggeli után a nagyteremből, aztán karon fogta a bájitaltantanárt és az igazgatói iroda felé kormányozta. A kőszörny mögött az égszínkék szempár a feketébe fúródott.
– Tehetséges, Perselus? Az unokahúga... Tehetséges?
– Igen, igazgató úr, az. Ollivander kékmadártoll-magvú pálcát adott neki.
– Valóban? Ez igazán érdekes?
– Ő ide tartozik közénk, a mi világunkba. És ott a nyaklánc, ami ide hozta, Mardekár kígyójával...
– Mint mondtam, Perselus, ez mind figyelemreméltó. Mindazonáltal fontosnak tartom megjegyezni: mégsem ez a mérvadó. Igaz valónkat nem a képességeink mutatják, hanem a döntéseink. Ez a legfontosabb, Perselus. Lehet bármilyen tehetséges, idevonzhatják a vágyai, ám dönteni bárhogyan dönthet.
– És ha nem tudom hazajuttatni?
– Egyetlen út van csupán, ahonnét nincs visszatérés...
Hosszan hallgattak mindketten.
– Mondd, Perselus, mihez kezdesz, ha Christine valóban itt marad közöttünk? – törte meg a csendet az ősz varázsló.
Piton felkapta a fejét, tekintetébe ismét elszántság költözött.
– Már nem az a húszéves kölyök vagyok, Dumbledore, aki gyáván meglapult egy ajtó mögött...
– Nem vontam kétségbe a bátorságát – nézett rá szelíden az igazgató.
– Megvédem. Akár az életem árán is. Most megvédem, nem hagyom, hogy bármi...
– Ő nem Lily...
– Tudom!
– Biztos vagy ebben? Nem a Lily Evans-hoz való döbbenetes hasonlósága miatt engedted közel magadhoz?
– Dumbledore, miért gyötör??? Igen, tudom, hogy ő nem Lily és hogy Lily nincs többé, de boldog vagyok vele és...
– Nézz a szívedbe, Perselus! A szíved legmélyére! Hívd elő, kérlek, a patrónusodat!
– Expecto patronum!
A pálca végéből ezüst őz szökkent elő, átsuhant a kattogó, ingó, kékesen derengő szerkezetek fölött, ki az ablakon és semmivé foszlott a fényben. A fekete szemeket könny fátyolozta el, a professzor némán nézett a szertefoszló patrónus után.
– Nem vitatom el a jogodat a boldogsághoz, Perselus. De attól félek, a sebeid nem gyógyultak be. Ahogy Christine sebei sem. Az ő főnixe, a hamvaiból újra-meg újra feltámadó tűzmadár a saját reménye. Azok az álmai, amik elkergették őt a saját világából. És amik hazahívják...
– Igazgató úr! – a kopogtató a felharsanó kiáltással egy időben zördült meg.
– Szabad... Jó reggelt, Harry! Neked nem kellene most épp órán lenni?
– Nem, uram, lyukas órám van.
– Akkor hát halljuk, mi hozott hozzám?
– Az egyik éjjel láttam valamit a parkban, uram.
A bájitaltantanár fakó arcára mérhetetlen undor és gyűlölet ült ki.
– Ha megengedi, igazgató úr, ezt inkább nem hallgatom végig... Viszontlátásra!
Fekete talárja uszályként szállt mögötte, ahogy lerobogott a lépcsőn. Dumbledore elgondolkodva nézett utána, aztán a fiú felé fordult.
– Hallgatlak, Harry.
– Igazgató úr, az édesanyám.. Az édesanyámat látom éjjelente... Ha kinézek a parkra, a háló ablakából, ha a tó felé fordulok, őt látom. Úgy érzem, itt van velem. A kastélyban. A közelemben. És mégis... Hiába indulok azonnal, hiába rejtőzök a láthatatlanná tévő köpeny alá, sose találom már ott – a fiú hangja elcsuklott, Dumbledore pedig hozzálátott, hogy megvizsgáljon egy igen érdekesnek tűnő repedést az öreg íróasztalon. – És a legelső éjjel, amikor anya megjelent ... Pitont láttam vele.
– Piton professzort, Harry...
– Igen, őt -legyintett dühösen a fiú,– csak épp amikor újra visszafordultam az ablak felé, ő már egyedül állt ott.
– Nincs abban semmi rendkívüli, hogy édesanyádat látod, az ő jelenlétét érzed. Hisz mondtam már neked: akiket igazán szeretünk, velünk maradnak mindig. Ezt sose felejtsd el, Harry!
– És Piton … professzor?
– Mindannyinknak megvannak a saját lidérceink. Mindannyiunknak szembe kell néznünk a saját kísértő árnyainkkal. És mindannyian keresünk valamit. Elfelejtetted Edevis tükrét?
– Piton sárvérűnek nevezte az édesanyámat! Láttam okklumencia-órán! Anya jó volt hozzá, ő meg gonosz vele. Vele is ... És most anya ezért kísérti őt! – fakadt ki dühösen a fiú.
– Harry, Harry – Dumbledore szomorkásan mosolygott. – A lidérceink bennünk vannak. És hagyd Piton professzort, fiam. Most pedig menj, mert elkésel az átváltoztatástan-óráról!
– Szia!
– Öhm... Szia, Harry – a lány összerezzent, de aztán gyorsan rámosolygott a fiúra.
– Sose jössz velünk sehová. Nem szabad?
– Hát...
– Szörnyű lehet Piton unokahúgának lenni, nem?
– Nem is tudom. Velem kedves.
– Aha. „Elkésett, Miss Prince, ha nem volna vendég itt, jöhetne büntetőmunkára...”
Christine elnevette magát.
– Azért tényleg nem olyan borzasztó.
– És különben is, ha már végeztél, ha már diplomás varázsló vagy, miért kell mégis bent ülnöd az óráin? Vendégként?
– Azt mondta, amíg itt vagyok, látogassam az óráit.
– Lehet, hogy azt gondolja, nem tudsz még eleget. Nem akarja, hogy szégyent hozz rá, a bájitalok Mesterére ... Nem?
– Á, szerintem kedvel engem.
– Piton? – Harry úgy meredt a copfosra, mintha az épp most közölte volna vele: Vernon Dursley cukorkát osztogat a Privet Drive-on... – Piton??? Ő senkit se szeret. Szerintem azt se tudja, mit jelent ez a szó. De ne törődj vele! – lány arcán szomorúságot vélt felfedezni. – Engem kimondottan utál, mégis megvagyok – Harry rávigyorgott a lányra. – Jé, pont olyan a szemed, mint az enyém. Zöld.
Ebben a pillanatban kinyílt a tanterem ajtaja és megjelent Piton fakó arca. Nem sok jót ígért a tekintete.
– Aha. Örülök, Harry, hogy beszélgettünk, de most azt hiszem, jobb, ha megyek. Szia.
– Szia.
– Lassan vége a tanévnek, Perselus.
– Igen, nemsokára kezdődnek a vizsgák. De miért mondod ezt?
– Hazamennek a diákok, mindenki hazamegy, a Roxfort kiürül. Te is hazamégy...
– Igen. A nyarat otthon szoktam tölteni.
– Mi lesz velem?
– Velem jössz! Elrejtelek, ahogy... Christine! Megesküszöm az életemre, hogy megvédelek! Hallod egyáltalán? Nem bízol bennem, igaz?
– Nem akarlak bajba sodorni.
– Nem számít semmi, csak te.
Magához húzta a nőt és csak csókolta, csókolta, ahogy az első tóparti estén.
– Perselus...
A férfi a talárját igazgatta épp, a tükörből figyelte Christine-t, aki dermedten állt az íróasztal előtt.
– Mardekár kígyója...
Piton megpördült.
– Mi van vele?
– Azt mondtad, kimerült a bűbáj a varázslatokban.
– Igen, és nem sikerült visszatölteni, megújítani, bárhogyan is próbálkoztam.
– Azt hiszem... Azt hiszem, párszaszóul kellene kérni. Vagy utasítani.
– Micsoda???
– Gyere, nézd! – a fények tették-e vagy az elmúlt néhány óra, nem lehetett tudni, de az ezüstkígyó mocorogni látszott.
– Ugye, te nem beszéld a kígyók nyelvét?
A nő megrázta a fejét.
– De Harry igen. Ő meg tudná parancsolni neki...
Piton arcát düh és gyűlölet torzította le.
– SOHA! SOHA NEM KÉREK POTTERTŐL SEMMIT! Nem vehet el tőlem!
– Pers... – Christine végigsimított a férfi karján. – Haza kell mennem.
– Miért? Mondd meg, miért!
– Mert az én utam nem ez. Nem ez a sorsom.
– De lehetne, Christine!
– Te is tudod, hogy nem...
A professzor lehajtott fejjel kilépett a szobából, ám Christine csak akkor kezdett sírni, amikor már a fekete köpeny csücske is eltűnt a folyosó túlfelén.
– Jó estét, igazgató úr! – Harry félénken kukkantott az irodába. – Miért hívatott?
– A segítségedet szeretném kérni – kezdte Dumbledore egyszerűen. – Nagy segítséget, olyat, amit csak tőled kaphatok meg.
– Tőlem? – csodálkozott a fiú.
– Tőled bizony. De el kell mondanom, a köszönömön kívül más jutalom nem jár érte, sőt meg kell kérjelek, bármi történik, bármit mondok, hallgass majd róla. Rendben?
– Igen, professzor úr, segítek. Ha tudok.
– Tudsz! Sőt, csak te tudsz! Egy olyan képességedre van most szükség, ami csak keveseknek adatott meg. Ebben a században egészen pontosan csak két embernek – az ősz varázsló kezében egy kortól megfeketedett ezüstlánc végén kígyó formájú medál himbálózott.
– A párszaszájúságról beszél, uram?
– Arról. Nos, ha a feltételezésem helyes, ez egy személyre szabott varázslat. Csak egyvalaki használhatja. A bűbáj viszont kimerült. Van elképzelésed, miért nem engedelmeskedik a varázsigéinknek ez a tárgy?
Harry a medálra koncentrált és egy haldokló, beteg kígyót látott.
– Ez haldoklik, uram.
– Hogyan, Harry?
– Haldoklik, uram. A kígyó. Én annak láttam. Egy kígyónak. Amiben már alig van élet.
– Vagyis valóban kimerült a bűbáj. Renervate! – bökött pálcájával a kígyó felé Dumbledore. – Ahogy vártam. És ahogyan a többi varázsige se működik. Most jössz te, Harry.
– Én, uram? De hát hol van az én erőm az ön erejéhez...
Az ősz varázsló elmosolyodott.
– Látom, érted már.
– Párszaszóul kell beszélni hozzá, igaz, uram?
– Igaz.
– De mit?
– Amit jónak látsz. Úgy vélem, hallgatni fog rád.
A fiú ismét a medálra meredt.
– Éledj fel! Gyógyulj meg! – parancsolta neki azon a fura nyelven, amit ő egyszerre hallott emberi beszédnek és kígyósziszegésnek.
A medál megmoccant, legalábbis Harry úgy látta. Aztán az aprócska smaragdok egy pillanatra hatalmas erővel ragyogtak fel.
– Jaj – a fiú megtántorodott, ösztönösen belekapaszkodott az igazgató karjába. Szerencsére szédülése amilyen gyorsan jött, úgy el is múlt. – Bocsánat, uram, csak egy kis szédülés.
– Jól vagy? – Harry aggodalmat látott az öreg szemekben.
– Jól, uram.
– És a kígyó?
– Azt hiszem, az is. Hiszen fénylik a szeme.
– Igazad lehet, Harry. Köszönöm a segítségedet! És kérlek, senkinek ne említsd, ami itt most történt.
– Igen, uram, hogyne. Jó éjszakát!
Az alagsori szobában hűvös volt, bár odakint visszavonhatatlanul megérkezett a nyár. Piton fázott. A melléből indult ki és lassan végigkúszott az egész testén ez az alattomos, dermesztő hideg. A medált nézte, ahogy a smaragdok megtörték, visszaverték a gyertyák fényét. A kígyó most ismét mozogni látszott. Égő fájdalom hasított a bal alkarjába, de legyőzte a késztetést, nem kapott oda.
Christine az apró tükör előtt öltözködött, régi mugliruháit vette vissza, a talárt és a többi iskolai holmit a székre hajtogatta. Amikor végzett, a férfihoz lépett, pillantása annak feltűrt ingujjára siklott. A professzor összefonta mellén a karjait.
– Már láttam akkor éjjel – közölte Christine tárgyilagosan, – de tudni előtte is tudtam.
– Hát persze, el is felejtettem, hogy te mindent tudsz rólam – a gúnyos hang Pitoné volt, de a sötét szemek egy kétségbeesett tizenöt éves fiú szemei.
– Úgy látszik, meg kellett volna innom azt a jól sikerült főzetemet, tudod, a Felejtés Italát. Bár akkor mindent elfelejtenék.
– Hát nem lenne az jobb? Nem lenne semmi, se emlék, se fájdalom.
– De én nem akarlak elfelejteni, Perselus.
– Kár.
Christine ujjai végigsimítottak a férfi arcán, megérintették a késpengévé keskenyedett ajkakat.
– Ha bántasz, akkor kevésbé fáj neked?
A professzor a fejét rázta. Hirtelen az asztalra esett a pillantása.
– A pálcád! Vidd magaddal!
– Miért? Odahaza nincs mágia.
– A kékmadártoll miatt... Ég veled, Christine...
– Kimondanád az igazi nevem? – a professzor megtette, ám hangját elnyelte a szoba.
– Ég veled, Perselus – megragadta a férfi karját, Piton átölelte, beszívta az illatát. Lonc és narancs, meghatározhatatlan, ismeretlen-ismerős: a lonccserje a Fonó sor végén, a lonc halvány virága, ahogy egy kislány tenyerén nyitja-zárja szirmait.
A csókja most gyengéd volt, Christine szeme pedig síró-nevető.
– Csodálatos ember vagy, Perselus.
Piton hátralépett, nem tudott szólni, csak felemelte a kezét azzal az ősi mozdulattal, amivel áldást osztanak az emberek, aztán égő szemeit
– Ég veled, Judit!
elvakította egy vörös-zöld villanás. Mire látása kitisztult, már egyedül állt a szobában.
Az egyik tárolószekrényhez lépett, apró üvegfiolát vett elő, halántékához illesztette a pálcát, ebben a pillanatban azonban éktelen csörömpölés hallatszott a folyosóról. Félrelökte az üvegcsét és kirontott a szobából. Néhány lépésnyire az ajtajától Harry és Ron hevert a földön, Hóborc a mennyezetről lógott le kacagva, a két fiú mellett ezüstös kelme és egy térkép. És egy csúf lovagi páncél...
– Potter...– a fiú megláthatta, milyen az, amikor Piton valóban gyűlöl valakit... – Potter!!!
Úgy zúgott a fejem, mintha jó pár üveg sört benyakaltam volna. Pedig el se jutottam arra a hülye koncertre! Álltam a tükör előtt, néztem a kígyó-medált és erősen koncentráltam, hogy ne hányjak. Lekuporodtam a földre, azonban megpillantottam valamit, ami feledtette velem nyomorúságos állapotomat. A pálcám, a fűzfa pálca... Felvettem és majdnem a falhoz vágtam. Mágia? Itt? Ugyan, mi varázslatos van ebben a világban?
– Lumos! – bambán bámultam a tükörre, ahonnét aranyló fénnyel megvilágított önmagam nézett vissza.
Koma Judit
Mezőtúr, 2011. 07.20. 22:05.
Nem kedvelem különösebben az ékszereket, de erről a különös, kortól megfeketedett ezüstkígyóról nem tudtam levenni a tekintetem. A kígyószem furcsán ragyogott a nyári napsütésben, az apró, zöld kövek mélyén vöröses tüzet véltem fellobbanni.
Én is Kígyó vagyok, a Tűz szülötte – kell nekem ez a nyaklánc! Az üzlet megköttetett, én pedig elégedetten vágtam át az ócskapiacon és kezemben egy friss kajszibarackkal hazafelé indultam.
Este dark rock koncert. Hogy vártam már! Fekete trikó, fekete nadrág – jól fog mutatni a nyakamban az ezüstkígyó, illik ehhez a szereléshez. Még egy utolsó simítás és tökéletes: a tükörbe néztem és belebújtam a láncba.
A világ meglódult körülöttem, mintha megcsavarodott volna az egész testem, mintha kirántották volna a talajt a lábam alól. Csak villódzó fények, sötét, aztán megint fénycsíkok, végül elveszett minden. Zuhantam. A földetérésből csupán egy puffanás maradt meg, reccsent valami, ám fájni csak egy pillanatig fájt, aztán elájultam.
– Uram! Professzor úr!
– Frics! Órát tartanék, ha hagyná...
– Professzor úr! – Frics megkapaszkodott a bájitaltanterem ajtajában, kifújta magát és újra kezdte. -Egy nő, uram... Egy nő fekszik az ön szobájának padlóján. Azt hiszem, halott...
Piton menet közben húzott pálcát.
– És mit keresett maga a szobámban, Frics? – kapta el dühösen a mellette loholó gondnok karját.
– Semmit, uram! Arra jártam és az ajtó nyitva volt, a résben fekete szövet látszott. Csak benéztem, hátha valamelyik bajkeverő...
A professzor a dolgozószoba ajtaja előtt megtorpant. Előreszegezte pálcáját: az ajtó valóban csupán résnyire nyílott ki.
– Aki bent van, nincs eszméleténél. Vagy valóban halott – A kilincs felé bökött, mire feltárult előttük a szoba.
Minden a helyén volt, csupán az íróasztalon dőlt fel néhány penna és a kis gúlába rendezett pergamentekercsek szanaszét gurultak. És az asztal előtt ott hevert egy mozdulatlan test.
– Menjen Madam Pomfrey-hoz! Készüljön fel egy beteg fogadására!
A mogorva gondnok sarkon fordult és feldöcögött a lépcsőn.
Piton a pálcát le nem engedve térdelt a feketébe öltözött alak mellé. Az ájult nő feje oldalra billent, arcát gesztenyeszín tincsek takarták el, az azonban egyértelmű volt: mugliöltözéket visel: fekete nadrágot és fekete, testhezálló trikót. A professzor lassú, óvatos mozdulattal megérintette a nő jobbját: a bőre alatt ott lüktetett az élet.
– Renervate!
Semmi sem történt. A férfi egészen közel hajolt a mozdulatlan testhez. Furcsa, finom illat csapta meg az orrát, talán narancs és lonc – meghatározhatatlan, ismeretlen.
Pálcájának egyetlen intésével közelebb parancsolta a gyertyákat, fényük erősebb lett és megcsillant valami a nő nyaka mellett, hidegen, vörösen, a hajtincsek takarásában. Apró szemű, a kortól megfeketedett ezüstlánc fonódott a nő nyakára, a csillogás pedig egy apró ezüstkígyó smaragdszemeinek csillanása volt.
A professzor felegyenesedett, előrenyújtotta a pálcát s a lánc – mintha mágnes vonzaná – emelkedni kezdett, végül függve maradt a levegőben, míg Piton alaposan megszemlélte.
– Ahh! Hát így! Ezért nem tért magához! – morogta s kicsiny mozdulatot tett a pálcával. A lánc az íróasztalra röppent, ahol a helyükre gurultak a pergamenek és a pennák is visszaugrottak a tartóba. – Így mindjárt más. Renervate!
A nő megborzongott, haja félrehullt az arca elől és egy nagy sóhajjal kinyitotta a szemét.
A pálca halkan koppant a padlón, Piton térdre roskadt az íróasztala előtt.
– Lily! Lily Evans!
Látta a nő arcán a fájdalmat, a zöld szemekben a döbbenetet. A professzor a pálcáért nyúlt és a padló felé fordította. Azon nyomban egy hordágy termett ott.
– Én nem... Én nem Lily Potter vagyok...
A pálca hegye most már a nő szívére mutatott, a bájitaltantanár arca fehérebb lett a fehérnél is.
– Demonstrate! Mutasd meg igazi arcodat!
– Perselus... Kérem... – nagyon erőtlen volt a hangja.
Semmi sem történt, a varázsigék hatástalanok maradtak. A nő lehunyta a szemét, homlokán verítékcsöppek csillantak.
Piton tekintete körbevillant a szobán – az ajtó halk kattanással bezáródott -, majd megállapodott az előtte fekvő. A gesztenyeszín fürtök alól vér szivárgott.
– Vulnera sanenture! – a seb lassan bezárult.
Óvatosan, meg-megremegő kézzel, lehunyt szemmel végigvezette a pálcáját a nő teste felett, miközben lágy, dallamos hangolt mormolt egy hosszú varázsigét.
– Köszönöm., Perselus! – a nő hangja immár tisztán csengett.
Felült volna, de a férfi nem engedte. Tekintetébe tébolyult elszántság és rémület költözött.
– Nem! Nem veszíthetlek el még egyszer! Nem bukkanhatnak rád! Nem tudhatják meg...
– Hallgasson meg, professzor! Az én nevem XY. Lily Potter halott, én élek! Semmi sem hozhatja vissza a halottakat!
– De.. de tökéletes mása vagy... igen... – nézte az ovális arcot, a zöld szemeket, a szemek sarkában megülő finom szarkalábakat – Igen... Ő huszonegy volt akkor... Most épp így nézne ki – egyetlen könnycsepp gördült le a férfi horgas orra mentén. Elfordult és amikor visszanézett, tekintetében nyoma sem volt már az előbbi izzásnak.
– Ismer engem, de idegen néven mutatkozik be. Megszólalásig hasonlít valakire, aki hosszú évek óta halott, aki … Felbukkan a bezárt dolgozószobámban, mugliruhában, törött csontokkal. Olyan nyakláncot visel, amin Mardekár jele van. Ami erős varázslatokat foglal magába. És ami egy zsupszkulcs volt ide... – nagy levegőt vett. – Madam Pomfrey már várja, üzentem neki. És aztán önnek szüksége lesz néhány holmira itt tartózkodása idejére, Miss... Miss Prince. Miss Christine Prince. Ön, mint az én unokahúgom, édesanyám fivére gyermekeként, nos, vendégszeretetemet fogja élvezni. Tekintse ismét otthonának a kastélyt – elgondolkodott, a nőről a gyertyákra, onnét az összehúzott függönyökre pillantott. – Meg akart látogatni engem, de történt egy sajnálatos baleset – Látta, hogy a nő szemei összeszűkülnek. – Lejárt szavatosságú hopp-por... Nem veszélytelen... Ugye, megfelel így? És most irány a gyengélkedő!
– Gyengélkedő? De hát miért? Már tökéletesen jól vagyok, mindent helyretett bennem.
– Nem vagyok képzett gyógyító! És egyébként is: ott biztonságban lesz!
– Biztonságban?
– Igen. Mivel megdöbbentő módon hasonlít Harry Potter édesanyjára... – A Potter nevet olyan megvetően mondta ki, amennyi utálatot csak bele lehet zsúfolni egy szóba. – ... néhaiédesanyjára, akivel a Sötét Nagyúr gyilkos átka végzett, úgy vélem, akadnának kíváncsiskodók. Tehát kérem, helyezkedjen el kényelmesen a hordágyon, Miss Prince és pihenjen!
Könnyű mozdulat a pálcával és a nő azonnal álomba merült. Piton felnyalábolta és mielőtt a hordágyra fektette volna, egyetlen rövidke pillanatig a karjaiban tartotta. Végül újabb varázsintésére takaró simult az alvóra.
– Locomotor hordágy!
A gyengélkedőn Madam Pomfrey már várta.
– Madam Pomfrey, az unokahúgom, Christine Prince. Látogatóba indult hozzám, de baleset történt. Úgy tűnik, a hopp-por lejárt szavatosságú lehetett. Néhány törött csont, agyrázkódás, ezeken ott helyben segítettem, de úgy gondolom, nem árt, ha a mai napot az ön közelében tölti.
– Megvizsgáljam?
– Megköszönném. De kérem, ne ébressze fel! Este bejövök hozzá.
A férfi visszatért a terembe, az óra folytatódott a szokásos menet szerint. A diákok a csengőszót hallva kitódultak a folyosóra, ahol már nyugodtan méltatlankodhattak a feladott házi feladatok mennyisége miatt... Piton senkivel sem törődve a bagolyházba sietett, fekete talárja úszott utána levegőben, dolga végeztével pedig a következő óráig dolgozószobájába zárkózott.
A nyugati égen először pislákolva feltűnő csillag már a gyengélkedőn találta a bájitaltantanárt.
– Az unokahúgánál minden rendben, professzor.
– Köszönöm, Madam Pomfrey.
A javasasszony biccentett és a szobájába vonult, kettesben hagyva Pitont az alvóval.
Piton elhúzta a pálcáját a lehunyt szemek felett, mire „unokahúga” megmoccant, sóhajtott, aztán kinyitotta a szemét.
– Jó estét, Christine. Hogy van? Visszamehetünk a szobámba. Kíváncsian várom, mit mesél nekem – a karját nyújtotta a nőnek, aki mosolyogva elfogadta a segítséget és a professzor karjába kapaszkodva felállt.
A bájitalok mestere ismét végignézett rajta. Harmincas évei elején járhatott, de nem az arca, hanem a tekintete árulta el a korát. Csinos volt, telt keblén feszült a fekete szövet, izmos karján tetoválás futott körbe.
– Vegye fel ezt, kérem – egyszerű fekete talárt borított a nő vállára, aztán félrebillentett fejjel megszemlélte az eredményt. – bár így még jobban... Így még jobban hasonlít, mint mugliruhában. Nos... Menjünk inkább.
– Egy pillanat még! – Christine szoros varkocsba fonta a haját és ismét Pitonra mosolygott. – Most jobb?
– Igen– bólintott a professzor. – Így talán jobb.
A gyertyák fénye meg-megrebbent, a falakon árnyékok táncoltak, kísérteties fénybe vonták a polcokon sorakozó üvegedényeket és azokat nyálkás lakóit. A bájitaltantanár egy pillantást vetett csupán a preparátumokra, aztán Christine-t figyelte. A nő arcán nem látszott sem utálat, se borzongás.
– Nem túl barátságos, igaz? – pálcája intésére a szobát kettéválasztó nehéz bársonyfüggöny félrecsúszott és láthatóvá vált a szoba másik fele, a professzor ágyával és szekrényével. Piton a függönyön túlra invitálta vendégét és a semmiből két kényelmes karosszéket varázsolt elő.
Palackot vett elő az egyik tárolószekrényből, beleszagolt és hosszú ujjai között két kristálypohár jelent meg. Töltött a vérszín folyadékból, az egyik poharat Christine kezébe adta.
– Elmeséli, hogyan került ide?
– Szóval egy másik világ, egy, az enyémhez hasonló világ... – a professzor elgondolkodva nézte a kezében tartott borospoharat. – És mi a helyzet ott a mágiával?
– Nem tudhatom – mosolyodott el a nő, – hiszen én mugli vagyok, semennyi varázslat nem szorult belém.
– Az kizárt. Fogja meg! – a kezébe nyomta saját pálcáját. – Fogja meg és lengesse meg!
Christine szót fogadott és a pálca végéből bágyadt virágszirmok pottyantak ki.
– Méghogy nincs! Persze, ez az én pálcám, de egy saját Ollivander-pálcával és egy kis tanulással...
– Öreg lennék roxforti diáknak, nem gondolja? – és visszaadta a pálcát a gazdájának. – Amúgy is... amúgy is haza kell mennem.
Piton felállt, hátat fordított a nőnek, kilépett az asztali lámpa fényköréből és látszólag egy preparátumnak szentelte figyelmét.
– Érzem a magából áradó erőt. Teremtő és gyógyító, jobbító erők. Elszánt és kitartó, nem igaz? Kitűnő bájitalfőző válhatna magából – félrehúzódott, mert hallotta, hogy a nő feláll, felé indul, aztán megérezte az illatát is. Annyira közel lépett hozzá, hogy összeért a karjuk.
– Úgy szeretném látni a parkot! A fúriafüzet, a kastélyt! Mindent...
A professzor a bejárati ajtó előtt megtorpant.
– Nem túl kellemes érzés, hogy mindent tud rólam...
– Talán semmit sem tudok, lehet, hogy nem is önt ismerem, professzor...
A férfi arca, mint általában, most is kifürkészhetetlen volt.
– Jöjjön hát, megmutatom, amit látni szeretne. Hosszú évek óta ez a kastély az otthonom.
– Ááá, Perselus, jó estét! – a nehéz tölgyfa ajtón túl magas, sovány alak állt, halványkék talárján fehéren omlott le haja és szakálla, félhold alakú szemüvege mögül érdeklődve nézett a távozni készülőkre. – Ó, vendége van? Milyen csinos, kedves hölgy! Az unokahúga, nemde? Madam Pomfrey említette. Örömmel látom, hogy máris jobban van. Engedje meg, hogy bemutatkozzam: Albus Dumledore, szolgálatára.
– Igen, igazgató úr, a hölgy az unokahúgom, Christine Prince.
Az ősz varázsló gálánsan kezet csókolt a vendégnek, égszínkék szeme azonban már Piton sötét szemét fürkészte.
– Sétálnak egyet? Jómagam is úgy gondoltam, ezt a májusi estét vétek a falak között tölteni, de sajnos – és felemelte jobbjában tartott pergamentekercset –, a baglyokat nem érdekli semmi. Ők végzik a dolgukat, következésképpen én sem tehetek mást. De önök csak sétáljanak, sétáljanak!
A nő könnyed léptekkel haladt a holdfényben fürdő parkban.
– Ez gyönyörű, Perselus, ezek az öreg fák, a pázsit, a tó – megfordult, felnézett a kastélyra és elakadt a szava. – Ez... Erre nincs is szó.
– Ez az otthonom.
A tóhoz értek.
– Valóban él benne óriáspolip? És sellők?
– Valóban – biccentett Piton. – Nézze a vizet! – a parttól távolabb egy ponton lustán hullámzott a víz, időről időre felbukkant valami sötét tömeg. – Talán vadászik.
– Vagy a holdat nézi...
– A holdat? Ugyan miért nézné... – észrevette, hogy a nő nevet. – Maga csak ugrat engem.
Christine leült a tóparti bükkfa alá, de Piton nem telepedett mellé.
– Van ennél jobb hely is, szebb, jobban látszik a kastély. Vagy megmutathatom az üvegházakat. Jöjjön!
– Üljön le, professzor...
A rettegett professzor most úgy ült le, mint egy megszeppent kisdiák.
A nő hátralökte válláról a talárt.
– Szokatlan viselet ez nekem... – egyszerű fehér inget viselt alatta, a roxforti egyenruhához tartozót.
Piton összeszűkült szemmel figyelte minden mozdulatát.
– Olyan, mint ő. Ő is szeretett itt ülni – motyogta.
Christine nem hallotta meg, ő a tavat nézte, a fát fölöttük, a kastély pislákoló ablakszemeit.
– Nem mesél magáról? – kérdezte immár jól hallhatóan a professzor.
A zöld és a fekete szempár összekapcsolódott.
– Kitűnő legillimentor, olvassa ki... Nyitott könyv vagyok, maga előtt, Perselus...
A bájitaltantanár megrázta a fejét.
– Nem! – a tekintetét azonban nem fordította félre.
A képek szemvillanásnyi idő alatt elárasztották az elméjét. Kislányok, testvérek, játszanak. Iskola. Furcsa sportfoglalkozás: fehérbe-feketébe öltözött emberek kesztyűvel a kezükön küzdenek egymással. Mugli gépek között áll egy olajos kezű lány. Egy szőke férfi, amint a lányt öleli. Fehér ruha, vörös rózsák. Könnyek és vita. Magány. Aztán egy tengerszín szempár...
A professzor elfordította a fejét.
A nő Piton kezére pillantott.
– Vajon én melyik házba tartoznék? – kérdezte hosszú hallgatás után.
A férfi habozás nélkül felelt.
– A Mardekárba. Hiszen az ő jele volt a nyakában.
– És vajon... vajon mi lehet az én patrónusom?
– Ismeri a varázslatot?
– Igen. Elméletben...
– Fogja meg a pálcámat! – a professzor keze Christine ujjai köré kulcsolódott. – Mondja ki a varázsigét, az én erőm segíteni fog.
– Expecto patronum!
A pálca végéből ezüstös madár robbant ki, a tó fölé szárnyalt, aztán lassan elenyészett.
– Egy főnix??? Főnix, akárcsak Dumbledore-nak? Azt hittem...
Christine elengedte a pálcát és a férfi kezéért nyúlt. A professzornak hosszú, finom ujjai voltak, bőre fehérnek tűnt a nő napbarnított bőre mellett.
Piton mozdulatlanná dermedt az érintéstől.
– Perselus...
De ő a tavat nézte és négy féktelen fiút látott, itt, ugyanezen a helyen, de évek távolában; ragyogó nyáreleji napsütést, egy tizenhat éves lányt, fehér iskolai ingén vöröses fürtök tekeregtek. És látta egykori megalázott önmagát. Látta a lányt, akit mindennél jobban... Aztán egy félhomályos szoba, a kisbaba az ágyon, az anya kitárt karokkal és már csak az a zöld villanás. Elvakította, könnyet csalt a szemébe.
– Pers... El kell engedni a holtakat... Van, amikor az élőket is el kell engednünk. De a halottakat... A halottakat talán könnyebb. Erősnek kell lenni hozzá. És jónak. Te jó ember vagy, Perselus... És erős. A legbátrabb, akivel valaha találkoztam. – Megérintette a férfi arcát, gyengéden arra kényszerítette, hogy az ránézzen. – Csodálatos ember vagy – az ujjai még mindig Piton arcát cirógatták. – Megérdemelnéd a boldogságot.
A narancs és a lonc illatával megtelt az orra, a szíve, Christine ujjai a vállára csúsztak, a nő most belé kapaszkodott, ő pedig magához húzta és elakadó lélegzettel csókolni kezdte. Christine haja kibomlott, a vöröses fürtök leomlottak, rá a professzor kezére.
– Anya!!!
– Harry! Mi a fenét csinálsz az ablakban? És miért kiáltottál? Mindenkit felébresztesz!
– Az anyám, Ron! Ott a parkban. Az anyám! Hallod, Ron? Egy férfi van vele, nézd, a füvön üldögélnek.
– Álmodtad! Gyere már aludni!
– Nem érted? És az a férfi... Az ott lent anyával... Piton! – Harry megfordult, hogy az ablakhoz cibálja barátját, a fiú azonban már újra egyenletesen szuszogott. Visszanézett a parkra, kétségbeesetten erőltette a szemét, ám a tóparton már csak a fekete taláros Piton állt.
A bájitaltanterem ajtaja kinyílt és a tanulók bevonultak. Harry egyre csak a professzor arcát fürkészte, ő azonban nem vett tudomást róla.
– Ma a Felejtés Italáról lesz szó... Elkésett, Miss Prince. Ha nem lenne itt vendég, jöhetne büntetőmunkára.
Harry egy idősebb, szemüveges lányt látott, aki két copfba fonta gesztenyeszín haját és most igyekezett minél kisebb feltűnést keltve a terem végébe surranni.
A professzor az asztalok között járkálva magyarázott.
– Feladat a táblán, lássanak hozzá!
Ő maga Christinehez lépett, aki a leghátsó sorban üldögélt egyedül.
– Megpróbálod? Itt nem lesz szükség pálcára... – olyan halkan beszélt, hogy még Christine is alig értette. Választ sem várva a hobbiszekrény felé mutatott. – Abban mindent megtalálsz, az üstöt pedig így állítjuk fel. Délután pedig beszerzünk egy pálcát... Smith! Ha ezt még egyszer így csinálja, kénytelen leszek pontot levonni a saját házamtól. Potter, fejezze be a társalgást! Öt pont a Griffendéltől, mivel zavarta az órámat.
– Pfff... Szokás szerint kivételez a mardekárosokkal...
Az óra végén Piton megszemlélte mindenki üstjét. Körsétája egészen addig tartott, míg Neville Longbottom kiáltása meg nem dermesztette a társaságot. Neville pakolás közben, a táskája mellé kuporodva a fejével meglökte az asztalt. Az üst felbillent, a bájital végigfolyt a fiú fején, arcán, de ő csak állt bambán.
– Longbottom! – egyetlen pálcaintéssel eltüntette a kiömlött folyadékot. – Jutott az italból a szájába is? Bár kétlem, hogy működne a kotyvaléka... És ha működne is, a maga memóriájában semmiféle kárt nem tudna tenni... – mégis adott neki néhány cseppet egy ezüstösen kavargó folyadékból, mire Neville tekintete kitisztult, hogy aztán rettegéssel az arcán iszkoljon el a bájitaltantanár közeléből. – Potter! Megmagyarázná mai gyalázatos teljesítményét?
– Kísértetet láttam az éjjel, tanár úr, az zaklatott fel így...
Malfoy felröhögött, némi késéssel csatlakozott hozzá Monstro és Crak is. Piton vértelen ajkai pengevékonyságúvá váltak.
– Öt pont a Griffendéltől ezért a szemtelenségért! Most mehetnek. Ne felejtsék el az esszét a következő órára!
– Először csináltad? Sose főztél még Felejtés Italát? Mondom, hogy van erőd! És tehetséged!
– Köszönöm... Harry látott engem az éjjel, azért emlegetett kísértetet.
– Ez a fiú szemtelen, arrogáns és kifejezetten szeret engem bosszantani... – Piton ingerülten legyintett. – Ma elviszlek Ollinvanderhez az Abszol Útra.
A Hopp-hálozaton át utaztak. Piton dolgozószobájából a Foltozott Üstig néhány szívdobbanásnyi ideig tartott az út.
Ollivander higanyszín szeme megrebbent, amikor végigmérte Christine-t, de nem kérdezett semmit.
– Fűzfa, hippogrifftoll maggal, tizenöt hüvelyk – vette elő az első dobozt. – Nem? Semmi baj – mondta egy kicsit később. – De a fűzfában biztos vagyok... Nézzük ezt. Érdekes, igen érdekes. Tessék: fűzfa, kékmadártoll mag, 13 hüvelyk, igazán elegáns, rugalmas... Igen! – ütötte össze a tenyerét, amikor a pálcából kék-arany ragyogás tőrt elő, Christine érintésére.
-Perselus...
A tónál ültek megint, félrehúzódva figyelték a kastély körül nyüzsgő életet.
– Jutottál valamire a lánccal? Perselus?
A professzor Christinere nézett, fekete szemében most mérhetetlen gyengédség ragyogott.
– A kígyó Mardekár jele, ez egyértelmű. Zsupszkulcs volt, ami idehozott téged. Volt rajta egy szűrőbűbáj is, hogy varázstalan személyek ne figyeljenek fel rá. Nem emlékszel, kitől vetted?
– Egy ócskástól. Nem figyeltem. Mit számít ez most? Vissza tudok jutni vele?
– Nem. A bűbájok ereje elfogyott.
– Egy útra szóló lett volna a jegy?
– Maradj itt, Christine! Maradj itt! Hiszen ide tartozol. Varázserő van benned. És a pálcádban... A pálcádban kékmadár tolla van – látva a nő értetlen tekintetét, sóhajtva hozzáfűzte – Van egy kékmadár, a boldogságkeresők kék madara. A tisztáké. Csak ahhoz kerülhetett a tolla, aki jó. Itt van a helyed.
– Bajt okoznék... Előbb-utóbb rájönnek, hogy nem az vagyok, akinek mondom magam. Kérdezni fognak. Felfigyelnek rám. Hisz te magad mondtad, Pers...
A professzor felpattant.
– Megvédelek, Christine! Ezúttal... Most nem leszek... nem leszek gyáva!
– Sose voltál gyáva...
– Megvédelek, elrejtelek, esküszöm!
A nő hallgatott.
– Amíg nem találjuk meg a visszautat, addig... Nos, addig nincs is más választásod. De mindent megteszek.
Ahányféle módszert csak ismert, mindet kipróbálta már a medálon. Bűbájokat, fürkésző varázslatokat, egy-egy csepp erős bájitalt, átoktörőket és ellenátkokat, ám az ékszer ugyanolyan élettelennek tűnt, mint amikor kivette Christine nyakából. Úgy látszott, akkor ellobbant a benne lévő mágia utolsó morzsája is.
Közben tanítgatta a nőt a mágia alapjaira, azokra, amiket mások tizenegy évesen sajátíthatnak el. Beszélgetés közben adta át a tudást, szintre észrevétlenül. És Christine tanult, hatalmas léptekkel haladt, úgy érezte, eddig nagyon-nagyon beteg volt, most kezdődött meg a gyógyulás.
– Helyed lenne a Hollóhátban. Ilyen ésszel sokra vinnéd.
Christine keserű fintort vágott.
– Sokszor hallottam már hasonlót, és mégis... Itt persze más. Itt kézzel foghatóbb a siker.
A rideg, félelmetes hírű professzor elmosolyodott.
– Perselus, ha kérhetném...Egy percre csupán – Dumbledore megvárta, míg a diákok zajosan kizúdultak a reggeli után a nagyteremből, aztán karon fogta a bájitaltantanárt és az igazgatói iroda felé kormányozta. A kőszörny mögött az égszínkék szempár a feketébe fúródott.
– Tehetséges, Perselus? Az unokahúga... Tehetséges?
– Igen, igazgató úr, az. Ollivander kékmadártoll-magvú pálcát adott neki.
– Valóban? Ez igazán érdekes?
– Ő ide tartozik közénk, a mi világunkba. És ott a nyaklánc, ami ide hozta, Mardekár kígyójával...
– Mint mondtam, Perselus, ez mind figyelemreméltó. Mindazonáltal fontosnak tartom megjegyezni: mégsem ez a mérvadó. Igaz valónkat nem a képességeink mutatják, hanem a döntéseink. Ez a legfontosabb, Perselus. Lehet bármilyen tehetséges, idevonzhatják a vágyai, ám dönteni bárhogyan dönthet.
– És ha nem tudom hazajuttatni?
– Egyetlen út van csupán, ahonnét nincs visszatérés...
Hosszan hallgattak mindketten.
– Mondd, Perselus, mihez kezdesz, ha Christine valóban itt marad közöttünk? – törte meg a csendet az ősz varázsló.
Piton felkapta a fejét, tekintetébe ismét elszántság költözött.
– Már nem az a húszéves kölyök vagyok, Dumbledore, aki gyáván meglapult egy ajtó mögött...
– Nem vontam kétségbe a bátorságát – nézett rá szelíden az igazgató.
– Megvédem. Akár az életem árán is. Most megvédem, nem hagyom, hogy bármi...
– Ő nem Lily...
– Tudom!
– Biztos vagy ebben? Nem a Lily Evans-hoz való döbbenetes hasonlósága miatt engedted közel magadhoz?
– Dumbledore, miért gyötör??? Igen, tudom, hogy ő nem Lily és hogy Lily nincs többé, de boldog vagyok vele és...
– Nézz a szívedbe, Perselus! A szíved legmélyére! Hívd elő, kérlek, a patrónusodat!
– Expecto patronum!
A pálca végéből ezüst őz szökkent elő, átsuhant a kattogó, ingó, kékesen derengő szerkezetek fölött, ki az ablakon és semmivé foszlott a fényben. A fekete szemeket könny fátyolozta el, a professzor némán nézett a szertefoszló patrónus után.
– Nem vitatom el a jogodat a boldogsághoz, Perselus. De attól félek, a sebeid nem gyógyultak be. Ahogy Christine sebei sem. Az ő főnixe, a hamvaiból újra-meg újra feltámadó tűzmadár a saját reménye. Azok az álmai, amik elkergették őt a saját világából. És amik hazahívják...
– Igazgató úr! – a kopogtató a felharsanó kiáltással egy időben zördült meg.
– Szabad... Jó reggelt, Harry! Neked nem kellene most épp órán lenni?
– Nem, uram, lyukas órám van.
– Akkor hát halljuk, mi hozott hozzám?
– Az egyik éjjel láttam valamit a parkban, uram.
A bájitaltantanár fakó arcára mérhetetlen undor és gyűlölet ült ki.
– Ha megengedi, igazgató úr, ezt inkább nem hallgatom végig... Viszontlátásra!
Fekete talárja uszályként szállt mögötte, ahogy lerobogott a lépcsőn. Dumbledore elgondolkodva nézett utána, aztán a fiú felé fordult.
– Hallgatlak, Harry.
– Igazgató úr, az édesanyám.. Az édesanyámat látom éjjelente... Ha kinézek a parkra, a háló ablakából, ha a tó felé fordulok, őt látom. Úgy érzem, itt van velem. A kastélyban. A közelemben. És mégis... Hiába indulok azonnal, hiába rejtőzök a láthatatlanná tévő köpeny alá, sose találom már ott – a fiú hangja elcsuklott, Dumbledore pedig hozzálátott, hogy megvizsgáljon egy igen érdekesnek tűnő repedést az öreg íróasztalon. – És a legelső éjjel, amikor anya megjelent ... Pitont láttam vele.
– Piton professzort, Harry...
– Igen, őt -legyintett dühösen a fiú,– csak épp amikor újra visszafordultam az ablak felé, ő már egyedül állt ott.
– Nincs abban semmi rendkívüli, hogy édesanyádat látod, az ő jelenlétét érzed. Hisz mondtam már neked: akiket igazán szeretünk, velünk maradnak mindig. Ezt sose felejtsd el, Harry!
– És Piton … professzor?
– Mindannyinknak megvannak a saját lidérceink. Mindannyiunknak szembe kell néznünk a saját kísértő árnyainkkal. És mindannyian keresünk valamit. Elfelejtetted Edevis tükrét?
– Piton sárvérűnek nevezte az édesanyámat! Láttam okklumencia-órán! Anya jó volt hozzá, ő meg gonosz vele. Vele is ... És most anya ezért kísérti őt! – fakadt ki dühösen a fiú.
– Harry, Harry – Dumbledore szomorkásan mosolygott. – A lidérceink bennünk vannak. És hagyd Piton professzort, fiam. Most pedig menj, mert elkésel az átváltoztatástan-óráról!
– Szia!
– Öhm... Szia, Harry – a lány összerezzent, de aztán gyorsan rámosolygott a fiúra.
– Sose jössz velünk sehová. Nem szabad?
– Hát...
– Szörnyű lehet Piton unokahúgának lenni, nem?
– Nem is tudom. Velem kedves.
– Aha. „Elkésett, Miss Prince, ha nem volna vendég itt, jöhetne büntetőmunkára...”
Christine elnevette magát.
– Azért tényleg nem olyan borzasztó.
– És különben is, ha már végeztél, ha már diplomás varázsló vagy, miért kell mégis bent ülnöd az óráin? Vendégként?
– Azt mondta, amíg itt vagyok, látogassam az óráit.
– Lehet, hogy azt gondolja, nem tudsz még eleget. Nem akarja, hogy szégyent hozz rá, a bájitalok Mesterére ... Nem?
– Á, szerintem kedvel engem.
– Piton? – Harry úgy meredt a copfosra, mintha az épp most közölte volna vele: Vernon Dursley cukorkát osztogat a Privet Drive-on... – Piton??? Ő senkit se szeret. Szerintem azt se tudja, mit jelent ez a szó. De ne törődj vele! – lány arcán szomorúságot vélt felfedezni. – Engem kimondottan utál, mégis megvagyok – Harry rávigyorgott a lányra. – Jé, pont olyan a szemed, mint az enyém. Zöld.
Ebben a pillanatban kinyílt a tanterem ajtaja és megjelent Piton fakó arca. Nem sok jót ígért a tekintete.
– Aha. Örülök, Harry, hogy beszélgettünk, de most azt hiszem, jobb, ha megyek. Szia.
– Szia.
– Lassan vége a tanévnek, Perselus.
– Igen, nemsokára kezdődnek a vizsgák. De miért mondod ezt?
– Hazamennek a diákok, mindenki hazamegy, a Roxfort kiürül. Te is hazamégy...
– Igen. A nyarat otthon szoktam tölteni.
– Mi lesz velem?
– Velem jössz! Elrejtelek, ahogy... Christine! Megesküszöm az életemre, hogy megvédelek! Hallod egyáltalán? Nem bízol bennem, igaz?
– Nem akarlak bajba sodorni.
– Nem számít semmi, csak te.
Magához húzta a nőt és csak csókolta, csókolta, ahogy az első tóparti estén.
– Perselus...
A férfi a talárját igazgatta épp, a tükörből figyelte Christine-t, aki dermedten állt az íróasztal előtt.
– Mardekár kígyója...
Piton megpördült.
– Mi van vele?
– Azt mondtad, kimerült a bűbáj a varázslatokban.
– Igen, és nem sikerült visszatölteni, megújítani, bárhogyan is próbálkoztam.
– Azt hiszem... Azt hiszem, párszaszóul kellene kérni. Vagy utasítani.
– Micsoda???
– Gyere, nézd! – a fények tették-e vagy az elmúlt néhány óra, nem lehetett tudni, de az ezüstkígyó mocorogni látszott.
– Ugye, te nem beszéld a kígyók nyelvét?
A nő megrázta a fejét.
– De Harry igen. Ő meg tudná parancsolni neki...
Piton arcát düh és gyűlölet torzította le.
– SOHA! SOHA NEM KÉREK POTTERTŐL SEMMIT! Nem vehet el tőlem!
– Pers... – Christine végigsimított a férfi karján. – Haza kell mennem.
– Miért? Mondd meg, miért!
– Mert az én utam nem ez. Nem ez a sorsom.
– De lehetne, Christine!
– Te is tudod, hogy nem...
A professzor lehajtott fejjel kilépett a szobából, ám Christine csak akkor kezdett sírni, amikor már a fekete köpeny csücske is eltűnt a folyosó túlfelén.
– Jó estét, igazgató úr! – Harry félénken kukkantott az irodába. – Miért hívatott?
– A segítségedet szeretném kérni – kezdte Dumbledore egyszerűen. – Nagy segítséget, olyat, amit csak tőled kaphatok meg.
– Tőlem? – csodálkozott a fiú.
– Tőled bizony. De el kell mondanom, a köszönömön kívül más jutalom nem jár érte, sőt meg kell kérjelek, bármi történik, bármit mondok, hallgass majd róla. Rendben?
– Igen, professzor úr, segítek. Ha tudok.
– Tudsz! Sőt, csak te tudsz! Egy olyan képességedre van most szükség, ami csak keveseknek adatott meg. Ebben a században egészen pontosan csak két embernek – az ősz varázsló kezében egy kortól megfeketedett ezüstlánc végén kígyó formájú medál himbálózott.
– A párszaszájúságról beszél, uram?
– Arról. Nos, ha a feltételezésem helyes, ez egy személyre szabott varázslat. Csak egyvalaki használhatja. A bűbáj viszont kimerült. Van elképzelésed, miért nem engedelmeskedik a varázsigéinknek ez a tárgy?
Harry a medálra koncentrált és egy haldokló, beteg kígyót látott.
– Ez haldoklik, uram.
– Hogyan, Harry?
– Haldoklik, uram. A kígyó. Én annak láttam. Egy kígyónak. Amiben már alig van élet.
– Vagyis valóban kimerült a bűbáj. Renervate! – bökött pálcájával a kígyó felé Dumbledore. – Ahogy vártam. És ahogyan a többi varázsige se működik. Most jössz te, Harry.
– Én, uram? De hát hol van az én erőm az ön erejéhez...
Az ősz varázsló elmosolyodott.
– Látom, érted már.
– Párszaszóul kell beszélni hozzá, igaz, uram?
– Igaz.
– De mit?
– Amit jónak látsz. Úgy vélem, hallgatni fog rád.
A fiú ismét a medálra meredt.
– Éledj fel! Gyógyulj meg! – parancsolta neki azon a fura nyelven, amit ő egyszerre hallott emberi beszédnek és kígyósziszegésnek.
A medál megmoccant, legalábbis Harry úgy látta. Aztán az aprócska smaragdok egy pillanatra hatalmas erővel ragyogtak fel.
– Jaj – a fiú megtántorodott, ösztönösen belekapaszkodott az igazgató karjába. Szerencsére szédülése amilyen gyorsan jött, úgy el is múlt. – Bocsánat, uram, csak egy kis szédülés.
– Jól vagy? – Harry aggodalmat látott az öreg szemekben.
– Jól, uram.
– És a kígyó?
– Azt hiszem, az is. Hiszen fénylik a szeme.
– Igazad lehet, Harry. Köszönöm a segítségedet! És kérlek, senkinek ne említsd, ami itt most történt.
– Igen, uram, hogyne. Jó éjszakát!
Az alagsori szobában hűvös volt, bár odakint visszavonhatatlanul megérkezett a nyár. Piton fázott. A melléből indult ki és lassan végigkúszott az egész testén ez az alattomos, dermesztő hideg. A medált nézte, ahogy a smaragdok megtörték, visszaverték a gyertyák fényét. A kígyó most ismét mozogni látszott. Égő fájdalom hasított a bal alkarjába, de legyőzte a késztetést, nem kapott oda.
Christine az apró tükör előtt öltözködött, régi mugliruháit vette vissza, a talárt és a többi iskolai holmit a székre hajtogatta. Amikor végzett, a férfihoz lépett, pillantása annak feltűrt ingujjára siklott. A professzor összefonta mellén a karjait.
– Már láttam akkor éjjel – közölte Christine tárgyilagosan, – de tudni előtte is tudtam.
– Hát persze, el is felejtettem, hogy te mindent tudsz rólam – a gúnyos hang Pitoné volt, de a sötét szemek egy kétségbeesett tizenöt éves fiú szemei.
– Úgy látszik, meg kellett volna innom azt a jól sikerült főzetemet, tudod, a Felejtés Italát. Bár akkor mindent elfelejtenék.
– Hát nem lenne az jobb? Nem lenne semmi, se emlék, se fájdalom.
– De én nem akarlak elfelejteni, Perselus.
– Kár.
Christine ujjai végigsimítottak a férfi arcán, megérintették a késpengévé keskenyedett ajkakat.
– Ha bántasz, akkor kevésbé fáj neked?
A professzor a fejét rázta. Hirtelen az asztalra esett a pillantása.
– A pálcád! Vidd magaddal!
– Miért? Odahaza nincs mágia.
– A kékmadártoll miatt... Ég veled, Christine...
– Kimondanád az igazi nevem? – a professzor megtette, ám hangját elnyelte a szoba.
– Ég veled, Perselus – megragadta a férfi karját, Piton átölelte, beszívta az illatát. Lonc és narancs, meghatározhatatlan, ismeretlen-ismerős: a lonccserje a Fonó sor végén, a lonc halvány virága, ahogy egy kislány tenyerén nyitja-zárja szirmait.
A csókja most gyengéd volt, Christine szeme pedig síró-nevető.
– Csodálatos ember vagy, Perselus.
Piton hátralépett, nem tudott szólni, csak felemelte a kezét azzal az ősi mozdulattal, amivel áldást osztanak az emberek, aztán égő szemeit
– Ég veled, Judit!
elvakította egy vörös-zöld villanás. Mire látása kitisztult, már egyedül állt a szobában.
Az egyik tárolószekrényhez lépett, apró üvegfiolát vett elő, halántékához illesztette a pálcát, ebben a pillanatban azonban éktelen csörömpölés hallatszott a folyosóról. Félrelökte az üvegcsét és kirontott a szobából. Néhány lépésnyire az ajtajától Harry és Ron hevert a földön, Hóborc a mennyezetről lógott le kacagva, a két fiú mellett ezüstös kelme és egy térkép. És egy csúf lovagi páncél...
– Potter...– a fiú megláthatta, milyen az, amikor Piton valóban gyűlöl valakit... – Potter!!!
Úgy zúgott a fejem, mintha jó pár üveg sört benyakaltam volna. Pedig el se jutottam arra a hülye koncertre! Álltam a tükör előtt, néztem a kígyó-medált és erősen koncentráltam, hogy ne hányjak. Lekuporodtam a földre, azonban megpillantottam valamit, ami feledtette velem nyomorúságos állapotomat. A pálcám, a fűzfa pálca... Felvettem és majdnem a falhoz vágtam. Mágia? Itt? Ugyan, mi varázslatos van ebben a világban?
– Lumos! – bambán bámultam a tükörre, ahonnét aranyló fénnyel megvilágított önmagam nézett vissza.
Koma Judit
Mezőtúr, 2011. 07.20. 22:05.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)