Az emelvényen öt birodalom uralkodója ült, előttük, a hosszú, faragott asztal mellett a Szövetség tudósainak színe-java — tanácskozásra gyűltek össze, sok év után először. Előttük a nyugati ormenek követe állt, a férfi szemei köré sötét árnyékot rajzolt a kimerültség, a középkorú férfi vállai megrogytak, mintha mázsás terheket cipelne.
— Lon el Taah nagy királya, Santia dicső hercege, Haaneh bölcs saabja, Sylíria fényességes császára! Bár magamat hozzátok mérnem nem lehet, most mégis kérlek titeket, hallgassatok meg engem. Számmal távoli szövetségesetek, Quintis régenstanácsa szól.
Az uralkodók felkapták a fejüket — régenstanács? A követ fejét lehajtva suttogott.
— Renado il Montor őfelsége merénylet áldozata lett, s megölték királynénkat is. Ilior herceg súlyos sebet kapott, nem titkolhatom, talán nem éri meg hazatérésemet sem — az őszinte szavakra összenéztek a koronás fők. — Egyedül a gyermek Serina hercegnő sértetlen...
— A merénylők ... — Santia ifjú hercege, Wron di San volt a házigazda. A követ szavait hallva gyönyörű asszonya jutott eszébe. — Tudja a Tanács, hogy ki áll a merénylet mögött?
— Igen, fenség. Azok, akik fejünkre idéztek egy olyan veszélyt, amely az egész világot pusztulással fenyegeti. Nagyobbat, semhogy a tengerek útját állhatnák. Mágusaink a tengerentúlról a Vihar energiájának szokatlan mértékű kavargását érzékelték, hatalmas erők koncentrálódnak Xanthua fölött.
— A mágikus örvénylésről mi is tudunk — Bon-Monti, a Vizek Ismerője, Lon el Taah ősz hajú uralkodója igen nagy hatalommal bírt. — Ti pedig azt is kiderítettétek, mi okozza...
— Igen, excelis — a férfi a király tengerzöld szemeibe nézett. — A xanthuaiak önnön hatalmukban bízva megidézték Wruzt, a Tűz Démonhercegét.
A tudósok némelyike hitetlenkedve csóválta fejét, némelyik sokatmondó pillantást váltott szomszédjával, volt, akinek az arcából az összes vér kiszaladt: szempillantás alatt megtört a csend, odalett az áhítatos figyelem.
— De uraim, kérem! — Wron herceg udvarmestere egészen elsápadt. Őt nem a démon emlegetése rémítette: kétségbeesett ilyen modortalanság láttán…
— Miért volt Wruzra szükségük? — kérdezte a saab, a tanácskozás legidősebb résztvevője s hangjára azonnal elült minden zaj.
— Amint az ismert, Wruz egyszer már végigpusztította a fél világot 800 évvel ezelőtt. Most is ezzel fenyegetőzik a legnagyobb mágusuk.
— Mi a helyzet az országban? — Sylíria császára nemrég került a trónra, de bölcs és sokat tapasztalt ember volt. A hatalmas sylír birodalmat nem fenyegette közvetlen veszély, kérdés persze az, mit jelent egy démonhercegnek a távolság?
— Xanthuában is hasonló állapotok uralkodnak, mint nálunk. Ott azonban nem követtek el merényletet, hanem egyszerűen elsöpörték a trónon levő Wiars-családot. Az az őrült mágus, Questor el Sitarsis lépett a helyére, mágus-királynak nevezi magát...
— Tehát ő fenyegetőzik városok, országok elpusztításával? Épp úgy, mint Wruz évszázadokkal ezelőtti megidézői...
— Igen, fenség. Csakhogy akkor nem gondoskodtak a megfékezéséről, ezért aztán óriási áldozatok árán sikerült a démont visszajuttatniuk saját világára. Egyik legnagyobb hatalmú varázstudónk is a vele vívott küzdelemben halt meg. A halálakor felszabaduló energiákat használták fel társai és tanítványai egy Kapu nyitásához.
— Miért nem jelent most veszélyt a megidézőkre? — Wron herceg elgondolkodva simogatta a nyakában függő láncot.
— Tanultak a múlt hibáiból. Mágikus jégbilincsbe zárták és egy ősi kötést olvastak rá. Számításaikba azonban hiba csúszott, a szertartás valamelyik részét elvéthették, mert a ráaggatott béklyók egyre gyengülnek.
— Mennyi időnk lehet még?
— Mivel Wruz a mi világunkban nem bír akkora hatalommal, mint a sajátján, meg kell erősödnie. Ha ez túl gyorsan történne, a mágusok elveszítenék fölötte az uralmat. Ez pedig azt jelenti, hogy ha a xanthuaiak nem tévedtek, fél évünk van., ha igen, egy hónapunk... S mivel nem tudok többet mondani, engedelmetekkel visszavonulnék.
— Természetesen, grófom — A hírhozó meghajolt és távozott. Wron di San társaira nézett. — Barátaim! Azt hiszem, kíséretetek tudós tagjaira most nagy szükségünk lesz. — Látva a többiek helyeslését, folytatta. — Javaslom, mára fejezzük be a tanácskozást.
Vendégei hamarosan visszavonultak lakosztályaikba, a fiatal férfi pedig fogadószobájába sietett. Az aprócska szoba azonban üresen várta. Sejtette, hogy így lesz, tudta azt is, barátját és bizalmasát nem mindig egyszerű előkeríteni, most azonban nehéz volt várnia. Az ajtó végre feltárult, de nem Tien-Ti Maridu érkezett, hanem az ifjú hercegné.
Wron elgyönyörködött kedvesében, átölelte és szeretett volna minden gondot, bajt félretenni, Lynna elől azonban nem tudta elrejteni gondjait.
— Mondd el, mi bánt, kedvesem! Szeretnék segíteni — a herceg azonban nem szólt, csak még szorosabban ölelte asszonyát.
A halk kopogást a herceg meg sem hallotta, Lynna szavára lépett be Tien-Ti Maridu.
Húszas évei vége felé járó férfi érkezett. Acélkék szemei kikezdhetetlen derűvel néztek a világba, bőrét a nap cserzette barnára, világosbarna haja erős szálú volt s nem éppen katonásan rövid. Frissen borotvált arcán elégedettség látszott — a férfi útiruhát viselt, kezében iszákja, oldalán a kard, hátán barna tokban az istoni bárdok hagyományos hangszere, a lant függött. Kék inge elővillant fekete köpenye alól, ahogy széles mozdulattal egy szál rózsát bűvölt elő a semmiből. A hercegné csengő hangon kacagott.
— Sin pate con vos! Béke legyen veletek! — hajtott fejet a hercegi pár előtt a bárd és átadta a virágot a hercegnének.
— Concedre Celetist. Adják meg az Égiek. Útra készen vagy?
— Amint látod, igen.
— Mondd, Tien, mennyit tudtál meg a követtől? — és bizalmasát figyelve eszébe jutott, hányszor óvták az udvarbéli nemesek ettől az embertől.
"Világcsavargó, otthontalan senki. Szélhámos, talán nemesi címe sem valódi — éppenséggel kártyán is nyerhette... Nőbolond szerencsevadász, egy csinos pofikáért elad még téged, fenség..." "Hogyan bízhatsz meg ebben, uram?! Muzsikás csavargó csupán, semmi több! Tudja is az ilyen, mi a becsület és a hűség" "Ismerjük a fajtáját!"
A herceg két okból nem foglalkozott a suttogásokkal, sem a nyíltan rágalmazókkal: barátja helyett ő nem vehetett elégtételt a sértésekért, másrészt pedig ismerte Maridut, sokat köszönhetett már neki eddig is. Most is láthatta, mennyit ér a nála néhány évvel idősebb férfi barátsága: a bárd kísérte Santiába a követet, miután egy fogadóban rábukkant a szorongatott helyzetben lévő Symur grófra és megfogyatkozott kíséretére. A quentisi követ Mariduval tartott, a kíséret megmaradt tagjai pedig, egy sebesült tisztet Symurnak nevezve nagy csinnadrattával továbbutaztak. A számítás bevált: a santiai határig még három támadás érte az ,,álkövetet”, a valódit azonban sokáig szem elől tévesztették.
A bárd Kapuk használata nélkül heteket utazott a követtel. Támadás őket is érte, ám az igric népes segítőtáborra talált, s a kocsmai verekedésnek szánt merénylet meghiúsult. Másodszor orvlövész próbálkozott: a nyílvesszőt Maridu kapta, de a sérülés nem bizonyult olyan komolynak, hogy visszatartsa — a merénylőt még ugyanazon órában ártalmatlanná tette. Santia határára érve aztán eltűntek az üldözők elől, az ország Maridu választott hazája volt, nála jobban talán csak a Könnyűléptűek ismerhették.
Nem hallgatott tehát a kétkedőkre, a bárd hűségében biztos volt, barátságát pedig érezhette. A herceg most sem csalódott Mariduban.
— Többet, mint amennyit nektek elmondhatott. Symur fél. Fél, hogy itt is megtalálják, fél, hogy a régenstanács csupán a xanthuai mágus-király bábja. Fél, hogy a démon elszabadul. Tart tőletek, nem bízik senkiben.
— És benned? — Wron valahogy sejtette a választ, hisz ismerte a muzsikást körbelengő különleges aurát.
— Bennem megbízott, megmentettem az életét. A bizalom tehát megvolt, az út pedig hosszú Quentistől Santiáig, ha nem használhatjuk a Kaput... A zűrzavar nagy a koronavárosban, a régenstanács kezéből rég kiesett már a hatalom pálcája. A járások és megyék élén álló bárók és grófok hamarosan egymás torkának esnek, a régenstanács pedig nem törődik vele, gazdasági ügyeket és utódlási kérdéseket intéz. — A bárd elhúzta a száját. — Attól tartok, hogy az utódlási kérdések megoldásába az a boldogtalan gyermek, Serina fog belehalni. Hogy a régenstanács tisztelt tagjai hogyan irtják ki egymást, az nem érdekel.
— Mit tehetnénk?
— Azért az országért egyelőre semmit, hiába a szövetségesünk. A gyermek halálraítélt. Hogyan menekíthetnéd ki a saját országából az ifjú trónörököst?! — Maridu szeme villanására a hercegné néma maradt. — Drága barátom, tudom, hogy a halott királyné Lynna anyjának nővére volt, így a gyermek egyetlen élő rokona most a Kicsi Virágszál, de ezen a címen sem avatkozhatunk az ország belügyeibe. Serina nem egy gyermek, hanem hercegnő, a trón várományosa.
— És a démon?
— A démon egyre erősebb. Egyetlen embernek engedelmeskedik maradéktalanul, ha ugyan embernek lehet nevezni azt a szörnyeteget... Vele viszont remekül megértik egymást. A mágusok azt hiszik, uralják Wruzt és markukban tartják a beteg elméjű mágus-királyukat: Jégbilincs meg kötés védi őket a démontól, Sitarsistól pedig együttes hatalmuk és a démont kényszerítő igék. Csak ezek egyre kevésbé működnek... Wruz talán már most ki tudna szabadulni, ha akarna — Látva a herceg döbbenetét, hozzátette — Erről Symur nem tudott...
— Akkor te honnét tudod?
— Kapcsolatban állok valakivel, akinek nem jelentenek gondot a távolságok — várt, vajon barátja megelégszik-e a válasszal, de aztán folytatta. — Az egyetlen, ami tehetünk, hogy megkeressük a Kiválasztottat, akinek a jóslatok szerint nagy szerepe lesz e kor alakulásában.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése