Üdvözöllek, Kedves Látogató!
Ideje frissíteni a köszöntő szavakat.
Az ember egyik része élete során folyamatosan változik. Minden hat ránk: találkozások, élmények, veszteségek, tanulás és tapasztalat. Mind-mind formál minket. Változunk. És kell is változnunk, hiszen mindig új dolgok vesznek körül, új kihívásoknak kell megfelelnünk.
Úgy vélem, másik részünk állandó. Azokra az emberi értékekre gondolok, amiket nagyon mélyen hordunk magunkban, amik azzá tesznek, amik vagyunk. Amitől én én vagyok.
„Az ember nem azt kapja az élettől, amit megérdemel, hanem ami rávall.” Max Planck mondta ezt valamikor.
Igaznak tűnik. Úgy cselekszünk, azt tesszük, ami jellemző ránk - és erre a világ reagál. A rá jellemző módon. Ezt pedig már nekünk kell a helyén kezelni. Amit ismét csak a ránk jellemző módon teszünk, ami hat ránk, változunk és mégsem.
Sokat változtam én is az évek során, de mégis van bennem, ami huszonöt éve változatlan bennem.
Huszonöt éve - talán több is - történeteket szeretnék elmesélni. Huszonöt éve próbálok történeteket elmesélni. Ez az én megküzdési stratégiám, de nem csak az enyém.
Az emberiség azóta mesél, hogy elhangott az első mondat valamelyik szőrös ősünk szájából.
Mesélt, hogy kibeszélje magából a félelmeit. A megkönnyebbülését, hogy nem végezte vacsoraként valamelyik gyorslábú ragadozó gyomrában.
A rácsodálkozását a világra. A vágyait: a repülésről, a halhatatlanságról, a titokzatos, ismeretlen világokról.
Mesélt, amikor a megmagyarázhatatlannal találkozott: villámok cikáztak az égen, tűzhányók fenyegették amúgy is törékeny világukat, földrengések rázták fel őket álmukból.
Meséltek, ha a halállal találták magukat szemben.
Meséket, legendákat, mítoszokat meséltek.
Azzal nyugtatták magukat, a gyerekeiket; azzal oldották a félelmeiket, azzal segítették a gyászt, azzal adták hírül az örömüket. Azokban tették halhatatlanná az őseiket és hőseiket és azok által váltak ők maguk, a mesélők is halhatatlanná.
Mesékkel tanítottak. Okosan, ravaszul.
Ha mesélek, utazok. Ha mesélek, olyan országokban, olyan világokban járok, ahol még sosem jártam és talán sosem fogok.
Ha mesélek, szárnyalok. Teremtek.
A világnak szükséges van a mesékre. Arra, ami a mese régen volt: közös élmény, kapocs, ami összeköti az embereket egymással, összeköti a régit az újjal. Hogy hogy hívjuk a mesét, lényegtelen. Mesélni kell. Kellenek a mesék. ma is és holnap is. Mindig.
2019.09.07.
