Descansos

Descansos

Követ a kőre.
Kiserkent a vérem, mégis rakom.
Követ a kőre.
Fel, fel, emelkedik egy újabb halom.
Fáj, fáj, fáj, fáj!
Nevet vések a kőbe,
körmeimmel, véres ujjaimmal
keresztet rajzolok.
Sötét idők voltak. Látod a nevet?
Követ a kőre.
Halottat gyászolok.
Siratok egy széttört életet.
Fáj, fáj, fáj, fáj!
Halmok az út szélén, ezernyi kőkereszt.
Követ a kőre.
Életem útját szegélyezik.
Minden kő sikoly:
egy-egy álomért, egy névért.
Fáj, fáj, fáj, fáj!
Hát csak rakom.
Követ a kőre.
Szent helyek már:
fájdalom szentelte,
lemondás szentelte,
akarat szentelte.
Sok kis halál.
Követ a kőre.
Ha visszanézek, kőhalmok erdeje:
áldott helyek, erőt adnak.
Aki voltam, nem vagyok már.
2012.10.31.

Lélekdob

Lélekdob
Talán tényleg ez az az időszak, amikor meggyengül az anyagi és a szellemi világ közötti fal. Talán ilyenkor könnyebb a lelkekbe látni, talán könnyebb a szellemekhez szólni.
Sok ilyen gondolat ébredt bennem - újra.
Néha úgy érzem, az emberi lélek alszik. Egyre mélyebb álomba merül, hibernálódik. Ez az oka annak, amiket nap mint nap látunk.
Elhagyjuk a múltunkat. Ki emlékszik már arra, mi volt a nagyapja, mit csinált, milyen világban élt? Emlékszel, miket mesélt a dédnagyanyád? Nekem mesélt. Háborúról, a gyerekkoráról - lángokba vesző világokról álmodtam akkoriban... De nem tudom már továbbadni. Nem tudom elmesélni a gyerekemnek, milyen borzalmas volt a sötét ablak, a lila papír, a sziréna süvítése. A fiamnak, aki a háborúk, a fegyverek bűvöletében él - ahogy ősidők óta élnek a fiúgyerekek... Ha nem fakarddal, ólomkatonával, hát műanyag pisztollyal játsszák.
Tudjátok, mi van a mesék mögött, amiket a gyerekeiteknek meséltek? Mi van a fekete és fehér farkas harcában? Miért tépi ízekre tulajdon keresztgyermekét a tündérkirálynő? Ezek is a múltunk részei. Úgy éltek túl mindent, úgy bújtak meg a gyerekmesében, hogy ne vehesse észre a be nem avatott.
Elhagyjuk az értékeinket. Család? Széthullnak. A kenyérharc felőröl mindjányunkat. Pedig erre vágyunk: összegyűlni a tűz körül és csillogó szemmel mesélni, mesét hallgatni. Érezni a másikat, az együttlét biztonságát magunkénak tudni.
Elhagyjuk az álmainkat. Mindenkinek vannak álmai: szerelemről, családról, munkáról, kedvtelésekről, utazásokról. Feladjuk őket, hagyjuk, hogy elvegyék őket. Kifogásokat találunk, miért is nem kellenek már. És azután megszürkülve, fáradtan nézzük a készen kapott álmokat.
Alszik a lélek. Vagy a világ lelke, ha úgy tetszik. Vagy elszökött? Elkóborolt a testtől, ettől az anyagi világtól és most nem talál haza.
Tegyünk hát ki csalétket, csalogassuk vissza, énekeljük neki a kedvenc dalait - így tettek a sámánok is a beteg ember lelkével, így akarták visszacsalogatni.
Dobosok, elő a dobokkal! Énekesek, hívjátok a szellemeket, kérjétek a segítségüket. Táncosok, a lábatokban a Föld ereje legyen, a Föld kitartása. Fel kell ébreszteni a lelket!

Hambre del Alma

Hambre del Alma
- az Éhes Lélek -
Elvitték a pusztába, kidobták.
És ő menekült.
Elvitték a hegyek közé, kidobták.

És ő menekült.
Elvitték a vizek mellé, kidobták.
És ő menekült.
Elvitték a városokba, körülfogták.
Már nem menekült.
Ruhákat adtak rá, kigúnyolták.
Már nem menekült.
Add fel, add fel, add fel - ezt dúdolták.
Ne adj, ne élj, ne szeress - ezt dúdolták.
Ne hallj, ne láss, ne énekelj - ezt dúdolták.
Légy jó, légy szép, mosolyogj, ha fáj - ezt dúdolták.
És ő jó lett.
Csendes, szürke, fáradt.
Nem üvöltött a holdra.
Nem táncolt a fényben.
És tanították:
Nézd, ez jó. Így jó. Így kell. Csináld!
És jó leszel. Így szép leszel. Így kellesz.
És tűzbe dobták szárnyait.
Nem sikoltott, csak nézte némán.
Ezt adjuk neked - zúgták
és ráhúztak gyémánttal ékes ruhát.
Megrogyott a súly alatt.
Nem szökellt, nem táncolt, szépen ült.
Ablakából sóváran leste csak a holdat.
És akkor dobolni kezdett a hold:
tiéd, tiéd, tiéd, tiéd!
dalol már füledben a vér.
tiéd, tiéd, tiéd, tiéd
Szárnyakat adott neki,
selymes éj-szárnyakat.
Látod, éjjel jó repülni,
haza is érsz, mire megvirrad.
És ő repült.
Mámoros örömmel, tébolyult örömmel,
hold-szőtte szárnyakkal repült.
Minden éjjel vérrel-fénnyel-szőtt szárnyakkal suhant.
Minden reggel fehér ágyban találták.
Nem látták a véres vállú ruhát.
Mosolygott rájuk. Így tanították.
Fogyott a vére - kell az a szárnyhoz.
Igyekezz haza, közel a hajnal!
De még repülni vágyott.
Féktelen örömmel repült a fényben.
Tudta, hogy látják, hogy mennyien nézik.
És ő kacagott. Suhanva szárnyalt.
Lent ordítva szidták, üvöltve hívták.
Miénk vagy! Nem tudsz repülni!
És ő csak repült.
A hold adta-vér szőtte szárnyak széthulltak.
És ő zuhant.
És kacagott.
(2012. 10. 28.)

A Csontváz Asszony dala

Altató: a Csontváz Asszony dala
 - a Férfinak dúdolom -

Aludj, aludj, aludj
a mélyből jöttem hozzád
Aludj, aludj, aludj
tudattalan is engem hívtál
Aludj, aludj, aludj
csúf csontjaimat dajkáld
Aludj, aludj, aludj
fájdalmad most engem táplál
Aludj, aludj, aludj
félelmed is engem táplál
Aludj, aludj, aludj
könnyeidből innom adtál
Aludj, aludj, aludj
szíved teszem döngő dobbá
Aludj, aludj, aludj
az Élettel Halál is jár
Aludj, aludj, aludj
annyi évet vártam lent rád
Aludj, aludj, aludj
most én vigyázok rád
2012.10.23.

És repültek.

"Kivittük őket a hegytetőre és mondtuk, hogy repüljenek. De ők maradtak. Repüljetek, mondtuk. Ők maradtak. Átlöktük őket a gerincen. És repültek." (Guillaume Apollinaire)

Termékeny korszakomat élem. Húsz éve írok, de ennyi vers még sohasem született ilyen rövid idő alatt. Pedig csak akkor írok, ha már szenvedek attól, hogy nem írok... A verses füzetem, az én "kapcsos könyvem" ma megtelt.
Mázsás súly alól szabadultam. Elmúlt a megfelelés kényszere, a mindenáron tetszés rettenetes késztetése. A fájdalmak lassan emlékké szelídülnek, termékeny talajjá, ami engedi, hogy alkossak. Engedem meghalni, aminek halni kell. Másként nem lehet. Nincsenek véletlenek. Most vettem elő újra azt a könyvet, aminek tankönyvként, napi imádságként mindenki ágya mellett ott kellene lennie.
Húsz év versei vannak egyben. Húsz éve regényei, novellái. És mennyi, mennyi félbehagyott dolog. Azokon ma már nehezen találnék fogást, nehéz a folytatás. Ennyi év után nehéz újra megfogni a pillanatot, az érzést, azt a szót, szerelmet, alakot, aki bennem élt.
"és így van ez jól" hiszen változunk. És ami jön, ami megy, ami van, amivé leszek, úgyis megírom verssé vagy regénnyé.

Októberi eszmefuttatás

Októberi eszmefuttatás

Hallottad már azt, hogy ha gyermeked van, nem lehetsz magányos?
Vajon ezt hogyan is értik?
Én nem azért szültem gyereket, hogy ne legyek magányos.
Nem is azért, hogy legyen, aki megvalósítja helyettem az álmaimat. Az én álmaimat majd megvalósítom én, ha tudom, ha nem, hát megmarad álomnak. Ő álmodjon magának és valósítsa meg. Harcoljon a saját álmaiért, ne az enyémekért. Ha már belőlem nem lett ez vagy az, belőle legyen? De miért? Nekem azzal miért lesz jobb? Hiszen úgysem élem meg általa. Nem jobb, ha nem rakok még egy terhet a vállára? Lesz ott majd úgyis épp elég. Álmodjon csak, járja csak a saját útját.
És attól, hogy gyermeked van, még lehetsz magányos. Hatalmas tömegben is lehetsz magányos. A gyereked nem lehet minden. Nem zúdíthatsz rá mindent, nem csünghetsz rajta, hogy ne legyél egyedül.
Nem hiszek a véletlenekben.
Abban hiszek, hogy valami szándék, valami értelem mindenben - vagy majdnem mindenben :) - van. Nem, ez nem az eleve elrendeltetés; a fatalizmus, a teljes kiszolgáltatottság gondolata rettenetes számomra. De úgy hiszem, oka van a dolgoknak.
Oka van, hogy az történik, ami. Kegyetlen, racionális gondolkodás? Ugyan! Arra gondolok, hogy a "vágy az hatalom" *. Hogy a gondolatok teremteni és rombolni képesek.
Arra gondolok, hogy az én fiam sem véletlenül született ide. Nem véletlen, hogy pont ő, pont ilyen. Tudom, hogy tanulnom kell. Fejlődnöm. Sokszor éreztem már azt, hogy azért éppen ő a fiam, mert tanítani jött.
És azt is olyan sokszor éreztem, hogy megbuktam. Hogy elfáradtam. Annyiszor estem már el, annyiszor álltam talpra. Nem találom azt a titokzatos valamit, amit erőt ad. Ami eddig ott volt és erőt adott. Pedig most már egyre sürgetőbben érzem, hogy meg kell találnom. Meg kell érintenem, látnom, érezem, ízlelnem, vagy bármi, de bizonyosság kell. Hogy létezik. Hogy holnap is tud nekem erőt adni, ha kell. Nagyon kell.

Ajándék helyett

Ajándék helyett
 - Nándinak -

Veled ébredek minden reggel
s melletted alszom éjjelente.
Ismerlek, mint kiismerhetetlent:
a régi vagy s meg-megújuló.
titkaid a férfiszív csodái:
farkasének téli völgy felett;
az Idő elröpült s most játszik a képzelet.
Vad őseinkkel száguld együtt lovad
vagy macskaléptű angyalok kísérnek,
de utam és életem tiédbe fonódott:
ezer szállal fűz össze a jövő és a múlt.
Vágyak csatája tán csókokká csitult
de a vad szenvedély gyakran elsodor:
s ha macska-módra kóborolni,
felfedezni indulok,
lépteimet mindig óvod
 - Te vagy, ki minden titkomat tudod.
Csak fakó szavak a papíron:
el nem érlek, messze vagy.
Itthon várlak, jössz-e végre,
én uram!
2002. 11. 03.

Csöndek

Csöndek

Csöndem mélyén
magányom éjén
megtaláltalak.

Mosolyod fényét
szemednek kékjét
hiányolom.

Csöndem mélyén
üvölt a fájdalom.
Csönded mélyét
még be nem láthatom.

Magányod béke
vagy csöndek emléke.
Magányom fájó
csöndben rád váró.

2012.10.06.