A múlt héten nekiültünk a fiammal, hogy megnézzük az Avatart. Fenntartásokkal fogadtam, szó mi szó, előítéleteim voltak. Túl felkapott ez nekem - gondoltam. De aztán egyre inkább magával ragadott. Először csak a képi világ: a buján tenyésző erdők, a különös állatok. Aztán a na'vik eszembe juttatták gyermekkorom indiánjait és innét már a film nyert.
Márkó nézte, nézte, aztán feltette a kérdést:
- Anya, ezt a bolygót is kizsigereljék, mint a Földet?
Izgalmában eltévesztette a ragozást, de azért elgondolkodtató, hogy egy hatéves gyereknek ez jut eszébe a filmről.
És elmondtam neki, hogy bizony ilyen az ember. Hogy ezt valóban már sokszor megtette a Földön. Mert az embernek a haszon számít, az hogy most neki jó legyen és nem érdekli, mi lesz majd évek múlva, mi lesz másokkal.
Tudom, hogy kegyetlenül, cinikusan hangzik, és talán lesz, aki azt mondja, nem való ez egy ilyen kisgyereknek.
Gyűlölöm a rajzfilmnek álcázott ocsmány és értelmetlen baromságokat. Sokan azt hiszik, rajzolva van, tehát ott lehet előtte hagyni a gyereket. Nem értek ezzel egyet. Márkó is néz egyedül mesecsatornát, de pontosan tudja - és tartja magát hozzá -, mit nézhet, mit nem.
Inkább megnézzük együtt az Avatart vagy a Gyűrűk urát vagy a Harry Pottert. Fél tőle? Nem hinném. Nem hiszem, hogy az öldöklés, a harc, a vér rajzolva kevésbé ijesztő. És most nem a japán animékről van szó, hanem egy mesecsatorna vagy a kereskedelmi tévék matinés műsoráról. Gyereknek szánt rajzfilmekről. Persze, nem vagyok pszichológus. Meg aztán már annyi elmélet született mindenre és mindennek az ellenkezőjére is, hogy ki-ki megtalálhatja azt, ami őt és a nevelési elveit igazolja.
Azt hiszem, mint mindenben, itt is elválik a helyes és a könnyű út...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése