http://www.youtube.com/watch?v=Cm_CG_gwiYA
http://www.youtube.com/watch?v=fYWPhorjbFA&feature=related
http://www.youtube.com/watch?v=neE45JS6RYs&feature=related
2011. december 23., péntek
2011. december 10., szombat
2011. december 2., péntek
Kalkuttai Teréz anya: Mégis...
Ha jót teszel, megvádolnak, hogy önzés és hátsó gondolat vezérli
cselekedetedet,
mégis tégy jót!
Ha sikeres vagy, hamis barátokat és igazi ellenségeket nyersz,
mégis érj célt!
A jó, amit teszel, holnap már feledésbe megy,
mégis tedd a jót!
A becsületesség és őszinteség sebezhetővé tesz,
mégis légy becsületes és nyílt!
Amit évek alatt felépítesz, egy nap alatt lerombolják,
mégis építs!
Az embereknek szükségük van segítségedre, és ha segítesz, támadás érhet,
mégis segíts!
A legjobbat add a világnak abból, amid csak van, s ha verést kapsz is cserébe,
mégis a legjobbat add a világnak, amid van!
cselekedetedet,
mégis tégy jót!
Ha sikeres vagy, hamis barátokat és igazi ellenségeket nyersz,
mégis érj célt!
A jó, amit teszel, holnap már feledésbe megy,
mégis tedd a jót!
A becsületesség és őszinteség sebezhetővé tesz,
mégis légy becsületes és nyílt!
Amit évek alatt felépítesz, egy nap alatt lerombolják,
mégis építs!
Az embereknek szükségük van segítségedre, és ha segítesz, támadás érhet,
mégis segíts!
A legjobbat add a világnak abból, amid csak van, s ha verést kapsz is cserébe,
mégis a legjobbat add a világnak, amid van!
Kalkuttai Teréz anya: Az Élet himnusza
Az élet az egyetlen esély, vedd komolyan!
Az élet szépség, csodáld meg!
Az élet boldogság, ízleld!
Az élet álom, tedd valósággá!
Az élet kihívás, fogadd el!
Az élet kötelesség, teljesítsd!
Az élet játék, játszd!
Az élet vagyon, használd fel!
Az élet szeretet, add át magad!
Az élet titok, fejtsd meg!
Az élet ígéret, teljesítsd!
Az élet szomorúság, győzd le!
Az élet dal, énekeld!
Az élet küzdelem, harcold meg!
Az élet kaland, vállald!
Az élet jutalom érdemeld ki!
Az élet élet - éljed!
Az élet szépség, csodáld meg!
Az élet boldogság, ízleld!
Az élet álom, tedd valósággá!
Az élet kihívás, fogadd el!
Az élet kötelesség, teljesítsd!
Az élet játék, játszd!
Az élet vagyon, használd fel!
Az élet szeretet, add át magad!
Az élet titok, fejtsd meg!
Az élet ígéret, teljesítsd!
Az élet szomorúság, győzd le!
Az élet dal, énekeld!
Az élet küzdelem, harcold meg!
Az élet kaland, vállald!
Az élet jutalom érdemeld ki!
Az élet élet - éljed!
Honnan jöttünk...
A vak leány
Volt egyszer egy vak leány, aki gyűlölte magát amiatt, hogy vak volt. Mindenkit gyűlölt, kivéve a kedvesét. Mondta egyszer a barátjának: - Ha láthatnám a világot, hozzád mennék feleségül.
Egy napon valaki ajándékozott neki egy szempárt. Amikor levették szeméről a kötést, láthatta az egész világot, beleértve a barátját is.
A fiú megkérdezte:
- Most, hogy látod a világot, hozzám jössz feleségül?
A leány a fiúra nézett, és látta, hogy vak. A lehunyt szemhéjak látványa szinte sokkolta. Erre nem számított. Az a gondolat, hogy az élete hátralévő részében ezt kell nézze, arra a döntésre vezette, hogy visszautasítsa a fiút.
A fiú csendesen könnyezett, majd pár nap múlva üzent a leánynak:
- Vigyázz jól a szemeidre, mert mielőtt a tied lettek, előtte az enyémek voltak.
Valahogy így működik az emberi agy, amikor megváltozik a helyzetünk. Csak kevesen emlékeznek arra, milyen volt az életük azelőtt és ki az, aki mindig mellettük volt a nehéz időkben.
Volt egyszer egy vak leány, aki gyűlölte magát amiatt, hogy vak volt. Mindenkit gyűlölt, kivéve a kedvesét. Mondta egyszer a barátjának: - Ha láthatnám a világot, hozzád mennék feleségül.
Egy napon valaki ajándékozott neki egy szempárt. Amikor levették szeméről a kötést, láthatta az egész világot, beleértve a barátját is.
A fiú megkérdezte:
- Most, hogy látod a világot, hozzám jössz feleségül?
A leány a fiúra nézett, és látta, hogy vak. A lehunyt szemhéjak látványa szinte sokkolta. Erre nem számított. Az a gondolat, hogy az élete hátralévő részében ezt kell nézze, arra a döntésre vezette, hogy visszautasítsa a fiút.
A fiú csendesen könnyezett, majd pár nap múlva üzent a leánynak:
- Vigyázz jól a szemeidre, mert mielőtt a tied lettek, előtte az enyémek voltak.
Valahogy így működik az emberi agy, amikor megváltozik a helyzetünk. Csak kevesen emlékeznek arra, milyen volt az életük azelőtt és ki az, aki mindig mellettük volt a nehéz időkben.
2011. november 14., hétfő
Utazás a koponyám körül
Hosszú, súlyos betegség után...
... a gyógyulás útjára léptem.
A depresszió alattomos betegség.
"Rossz kedvem van, majd elmúlik." "Csak nincs kedvem most..." "Biztosan az időjárás..."
- gondolja magáról az ember. - "Fáradt vagyok, biztosan vitaminhiány." "Jaj, hát a mindennapi gondok." "Más is biztosan így érzi..." "Jaj, hát épp a nehéz napjaimat élem, persze, hogy sírdogáltam ma."
De nem múlik el, és a rossz kedv megmarad. És egyre sötétebbé és sötétebbé válik minden. Már nincs öröme semmiben, már nem tudja hinni, hogy valaha is lehet jó. Nem tesz semmit, mert ugyan minek?
A mindene volt valaha a kert? Most egyszerre csak teher, sok ronda gaz, idegesítő gyom mind, ami a kertben vagy cserépben nő.
Sport? Jaj, hát ma egész nap úton voltam, lótottam-futottam, még edzésre is menjek?
Aztán egyszer rájön vagy a környezete ébreszti rá: valami nincs rendben. Már nem tud beszélgetni, beszélni senkivel. Vagy épp ellenkezőleg: mindenkivel kiabál. Vagy feltűnik a családnak, hogy csak gubbaszt szegény otthon, már napok óta, mered a semmibe. Vagy nem eszik, nem alszik. "Nahát, mennyit fogytál!" "Beteg vagy, hogy csomókban hull a hajad?" "Annyit sírsz. Nem vagy te depressziós?"
Jön a tagadás, a hárítás korszaka.
"Csak rossz kedvem van." "Felmérgelt a főnök, az anyám, a kutyám, a hivatalnok." "Semmi bajom, jól vagyok."
"Nem vagyok dilinyós, nem megyek dilidokihoz!" "Mit mondanak az emberek, ha megtudják, hogy pszichiáterhez mentem???" "Nem vagyok hülye, értelmes, okos ember vagyok."
De a rossz kedv csak megmarad. A homály egyre sűrűbb, az út egyre inkább elvész. Elmaradnak a barátok is, a beteg ember néha olyan, mint a veszett állat: megmarja még a segítő kezet is.
Az ősz, a tél csak ront a bajokon. A hideg, a felhők, a hosszú estét, a ködös, borongós reggelek.
A depressziós beteg hiába tudja, hogy baj van, hogy csak talpra kéne állni, kimenni a napra, melegedni, sétálni, nézni a madarakat. Nem tud. Csak le kéne ráznod magadról a gondot, mint kutya a vizet? A depressziós nem tudja megtenni.
Pedig nem gyávább, mint más. Nem gyengébb, mint más. A depresszió ördögi köréből szabadulni nehéz. Orvosi segítséggel is. Hát még anélkül!
Jó esetben orvosi segítséget kér és kap az ember.
Rossz esetben eljön egy pillanat, amikor azt mondja: elég! Elég a magány, elég a fájdalom, elég a szégyenből, a kilátástalanságból, boldogtalanságból, elég mindabból, ami ide juttatott, akármi volt is. És ha elég nagy az elkeseredés, akkor legyűr minden félelmet, maga alá gyűri a józan ész szabta korlátokat. És akkor gyere, altató, gyere Berettyó, gyere vonat, gyere toronyház...
Talán nem is meghalni, menekülni akar, hanem csak segélykiáltás ez, a legvégső. Hátha nem sikerül. Hátha megmentenek. Hátha megtalálnak és segítenek, meggyógyítanak.
És ha senki nem segít, senki nem hallja meg, senki nem érti meg ezután sem, akkor jön a komolyabb próbálkozás. A még elkeseredettebb, még elszántabb, hiszen senki nem vette észre az ő fájdalmát, az ő gondját, baját, senkinek nem számít, tehát felesleges ezen a világon. Addig próbálja, amíg nem sikerül.
Jó esetben eljut oda: orvos kell, aki megmutatja, hogyan tovább. Aki nem bogyókat ad, hanem technikát, amivel megtalálom az utat önmagamhoz. Gondolom, orvosi segítség mellett is nehéz.
Én nem kaptam meg ezt a segítséget. Hiába mentem szakemberhez, nem adta meg a segítséget. Rájöttem, egyedül kell talpra állnom. És az "egyedül" ilyenkor tényleg egyedült jelent, hiába van család, aki mellé áll. Az ember önmagával vív harcot.
Ez kegyetlen dolog: szembenézni a múlttal, a hibáinkkal, rádöbbenni, mit, hol rontottam el. És rájönni, hogy így is van tovább. Innét is. Felébredni egy mély, évek óta tartó Csipkerózsika-álomból. Meg kell érteni, hogy mindig van tovább és mindig van miért.
Hatalmas árat fizettem érte. Megjártam a poklot, a depresszió poklát. A sötétséget.
De most már tudom, milyen a napon melegedni, milyen jó élni. Most már tudom, hogy van kiút!
Én most már tudom, milyen erős vagyok. Meg akarok gyógyulni és meg is fogok!
... a gyógyulás útjára léptem.
A depresszió alattomos betegség.
"Rossz kedvem van, majd elmúlik." "Csak nincs kedvem most..." "Biztosan az időjárás..."
- gondolja magáról az ember. - "Fáradt vagyok, biztosan vitaminhiány." "Jaj, hát a mindennapi gondok." "Más is biztosan így érzi..." "Jaj, hát épp a nehéz napjaimat élem, persze, hogy sírdogáltam ma."
De nem múlik el, és a rossz kedv megmarad. És egyre sötétebbé és sötétebbé válik minden. Már nincs öröme semmiben, már nem tudja hinni, hogy valaha is lehet jó. Nem tesz semmit, mert ugyan minek?
A mindene volt valaha a kert? Most egyszerre csak teher, sok ronda gaz, idegesítő gyom mind, ami a kertben vagy cserépben nő.
Sport? Jaj, hát ma egész nap úton voltam, lótottam-futottam, még edzésre is menjek?
Aztán egyszer rájön vagy a környezete ébreszti rá: valami nincs rendben. Már nem tud beszélgetni, beszélni senkivel. Vagy épp ellenkezőleg: mindenkivel kiabál. Vagy feltűnik a családnak, hogy csak gubbaszt szegény otthon, már napok óta, mered a semmibe. Vagy nem eszik, nem alszik. "Nahát, mennyit fogytál!" "Beteg vagy, hogy csomókban hull a hajad?" "Annyit sírsz. Nem vagy te depressziós?"
Jön a tagadás, a hárítás korszaka.
"Csak rossz kedvem van." "Felmérgelt a főnök, az anyám, a kutyám, a hivatalnok." "Semmi bajom, jól vagyok."
"Nem vagyok dilinyós, nem megyek dilidokihoz!" "Mit mondanak az emberek, ha megtudják, hogy pszichiáterhez mentem???" "Nem vagyok hülye, értelmes, okos ember vagyok."
De a rossz kedv csak megmarad. A homály egyre sűrűbb, az út egyre inkább elvész. Elmaradnak a barátok is, a beteg ember néha olyan, mint a veszett állat: megmarja még a segítő kezet is.
Az ősz, a tél csak ront a bajokon. A hideg, a felhők, a hosszú estét, a ködös, borongós reggelek.
A depressziós beteg hiába tudja, hogy baj van, hogy csak talpra kéne állni, kimenni a napra, melegedni, sétálni, nézni a madarakat. Nem tud. Csak le kéne ráznod magadról a gondot, mint kutya a vizet? A depressziós nem tudja megtenni.
Pedig nem gyávább, mint más. Nem gyengébb, mint más. A depresszió ördögi köréből szabadulni nehéz. Orvosi segítséggel is. Hát még anélkül!
Jó esetben orvosi segítséget kér és kap az ember.
Rossz esetben eljön egy pillanat, amikor azt mondja: elég! Elég a magány, elég a fájdalom, elég a szégyenből, a kilátástalanságból, boldogtalanságból, elég mindabból, ami ide juttatott, akármi volt is. És ha elég nagy az elkeseredés, akkor legyűr minden félelmet, maga alá gyűri a józan ész szabta korlátokat. És akkor gyere, altató, gyere Berettyó, gyere vonat, gyere toronyház...
Talán nem is meghalni, menekülni akar, hanem csak segélykiáltás ez, a legvégső. Hátha nem sikerül. Hátha megmentenek. Hátha megtalálnak és segítenek, meggyógyítanak.
És ha senki nem segít, senki nem hallja meg, senki nem érti meg ezután sem, akkor jön a komolyabb próbálkozás. A még elkeseredettebb, még elszántabb, hiszen senki nem vette észre az ő fájdalmát, az ő gondját, baját, senkinek nem számít, tehát felesleges ezen a világon. Addig próbálja, amíg nem sikerül.
Jó esetben eljut oda: orvos kell, aki megmutatja, hogyan tovább. Aki nem bogyókat ad, hanem technikát, amivel megtalálom az utat önmagamhoz. Gondolom, orvosi segítség mellett is nehéz.
Én nem kaptam meg ezt a segítséget. Hiába mentem szakemberhez, nem adta meg a segítséget. Rájöttem, egyedül kell talpra állnom. És az "egyedül" ilyenkor tényleg egyedült jelent, hiába van család, aki mellé áll. Az ember önmagával vív harcot.
Ez kegyetlen dolog: szembenézni a múlttal, a hibáinkkal, rádöbbenni, mit, hol rontottam el. És rájönni, hogy így is van tovább. Innét is. Felébredni egy mély, évek óta tartó Csipkerózsika-álomból. Meg kell érteni, hogy mindig van tovább és mindig van miért.
Hatalmas árat fizettem érte. Megjártam a poklot, a depresszió poklát. A sötétséget.
De most már tudom, milyen a napon melegedni, milyen jó élni. Most már tudom, hogy van kiút!
Én most már tudom, milyen erős vagyok. Meg akarok gyógyulni és meg is fogok!
2011. szeptember 3., szombat
A nagy leszámolás
2011. augusztus 30. 15:00. J. és K. ellenséges ügynökök találkoztak egy vízzel elárasztott városban. Kezdetét vette a harc. Tűz(víz)fegyverrel, tüskés labdával, kemény ütésekkel harcolt a két ügynök.
M. ügynök harcra készen.
J. ügynök tekintete az ellenfelet keresi.
Harcoltak az ódon falak között...
... és kőhidak alatt, lépcsőkön és falakon.
...váltakozó sikerrel. Itt még J. ügynök úgy hitte, győzhet.
Küzdöttek keményen. Fedezéktől fedezékig szökkenve, gurulva, úszva folyt a harc, nemegyszer ádáz kézitusává fajult, míg...
... M. ügynök bevetette szuperképességeit, felöltötte az Aquaform-ot (a képen az átalakulást megelőző pillanatokban látható) és ezzel eldőlt a csata.
A több sebből vérző (pénztárcájú) és végsőkig kimerült J. ügynök letette a fegyvert és megadta magát M. ügynöknek.
A győztes, harcban megfáradt és megéhezett M. ügynök kék kepiben ülve táplálékot vesz magához.
M. ügynök harcra készen.
J. ügynök tekintete az ellenfelet keresi.
Harcoltak az ódon falak között...
... és kőhidak alatt, lépcsőkön és falakon.
...váltakozó sikerrel. Itt még J. ügynök úgy hitte, győzhet.
Küzdöttek keményen. Fedezéktől fedezékig szökkenve, gurulva, úszva folyt a harc, nemegyszer ádáz kézitusává fajult, míg...
... M. ügynök bevetette szuperképességeit, felöltötte az Aquaform-ot (a képen az átalakulást megelőző pillanatokban látható) és ezzel eldőlt a csata.
A több sebből vérző (pénztárcájú) és végsőkig kimerült J. ügynök letette a fegyvert és megadta magát M. ügynöknek.
A győztes, harcban megfáradt és megéhezett M. ügynök kék kepiben ülve táplálékot vesz magához.
2011. augusztus 22., hétfő
Márkó és a Vonzás Törvénye
"Ne mondd azt, anya, hogy jó dolgokra kell gondolni, meg arra, amit nagyon szeretnénk. Ez egy nagy butaság. Mert ha arra gondolsz, amit szeretnél és arra, hogy az miért jó neked, akkor nagyon fog majd hiányozni. Minél többet gondolsz arra, annál jobban hiányzik. Inkább nem kell rágondolni. Kicsit se. El kell terelni a figyelmünket. Játszani kell. Vagy megnézni egy mesét. Játszhatsz velem, ha gondolod. Én is így csinálom. És akkor nem gondolok rá."
Miért nem hallgatunk mi felnőttek soha a gyerekekre? Miért nem látunk úgy, mint ők? Miért nem tudunk olyan őszinték lenni?
Miért nem hallgatunk mi felnőttek soha a gyerekekre? Miért nem látunk úgy, mint ők? Miért nem tudunk olyan őszinték lenni?
Piton vs. Zentai Lukács Márk, avagy részlet a crossoverből, ami majd elkészül
A kesehajú megunta a dolgot.
- Na jó. Ki vele, de gyorsan: mi ez az egész, ki maga, hogyan jött be és miért? Gyorsan, mert holnap sűrű napom lesz.
- Perselus Piton vagyok, a Roxfort professzora. 1960-ban születtem és néhány perce még azt hittem, meghalok – egész lassan emelte vállmagasságig véres tenyerét. - És annyit tudok csupán, hogy Hermione Granger megpróbált egy varázslattal a Szent Mungóba juttatni. Megpróbált megmenteni – ismét megtapintotta a nyakát – Sikerrel. De ez nem az ispotály...
Márk nagy levegőt vett.. Kezdett érdekelni, mire jutnak egymással. Ez szép meccs lesz, ha Piton tényleg olyan, mint a regényekben...
- Nem, valóban nem az – az ex-szólónak már-már sikerült együttérző kifejezést varázsolnia az arcára. - Nagyon megütötte a fejét?
A férfi feltápászkodott a földről.
- Nem hisz nekem?
- Nem igazán. De még mindig érdekelne, hogyan jutott be és mit akar itt... Ne nyúlkáljon a zsebe felé, mert ideges leszek!
- A pálcám...
A kesehajú tengerszín szemei szikráztak a dühtől. Nem szerette, ha hülyének nézik.
- Hombre! Nézz ide! Itt van az én kis 9 mm-es varázspálcám. Lángot is tudok vele, meg füstöt meg egy baszott nagy lukat a fejedbe... Vagy ahová kéred.
- Maga normálisabbnak tűnik – fordult felém a horgas orrú. - Kigombolná a taláromat? A belső zsebemben van a pálcám.
Valóban ott volt. Amikor megfogtam, furcsán elevennek, melegnek éreztem a szépen faragott fát, ujjaimon bizsergés futott végig.
- Márk... Én azt hiszem... Azt hiszem, igazat mond.
Mindhárman a pálcára meredtünk: halvány, erőtlen fény szivárgott elő belőle, lecsorgott a padlóra, hogy aztán ott semmivé foszoljon.
Az ex-szóló a fejét rázta.
- Ez egy mese, Ágnes. Gyerekmese. A film is több, mint tíz éves.
- Én hiszek neki.
- Köszönöm – biccentett felém a fekete hajú férfi. - Visszakaphatnám a pálcámat?
- Itt nincs mágia, semmire sem megy vele.
- Akkor tehát visszakaphatom?
Márkra néztem, megvontam a vállam és átnyújtottam neki.
- Capitulatus! - csattant a hangja, a kesehajú kezében megremegett a pisztoly, ám más nem történt. Több ideje viszont nem maradt a jó professzornak, mert elkaptam a pálcaforgató karját és lefegyvereztem. Mintaszerűen, ahogyan azt kungfuedzéseken szokás...
- Köszönje meg, hogy nem lőtte le magát – nem voltam vele kíméletes, ahogy a karját a háta mögé feszítettem, térde rogyott.
- Gyenge a mágia – nyögött fel.
- Akkor ezt megbeszéltük. Nyugton marad, ha elengedem?
- A barátja úgyis pisztolyt tart a fejemhez...
- Ezt igennek veszem.
Elengedtem. Rám nézett és most igazi rémületet láttam a tekintetében.
- Nem tudtam lefegyverezni...
Márk vigyorgott:
- Ez egy másik világ.
Megcsóváltam a fejem.
- Perselus Piton egy regény hőse. Látja? - orra alá dugtam a filmchipet. - Tudja, mi ez?
Némán betűzte ki a feliratot a tokon.
- Film? Amivel a muglik szórakoztatják magukat?
Igent intettem és felvettem a lejátszómat az asztalról. Belepattintottam a chipet és a kezébe nyomtam. Megbabonázva meredt a tenyérnyi monitorra. Ahhoz a részhez pörgettem, amikor Nagini előkúszott mágikus ketrecéből, hogy megtámadja őt. Láttam az iszonyatot az arcán. Tudtam, hogy igazat beszélt. A saját halálát látta most a kezében tartott kis szerkezetben.
- Elég! - visszalökte az asztalra a lejátszót, az ágy szélére ült és a tenyerébe temette az arcát.
- Egyszerűbb lett volna ott meghalni – nézett fel egy kis idő múltán.
- Hülye helyzet – szólt most Márk. - Valahogy azt kell hinnem, tényleg igaz ez az egész.
- Mielőtt maga megjelent a szobánkban, láttam egy zöld fényörvényt...
- A kapu, amit Hermione nyitott... De valami eltéríthette – látszott az arcán, hogy emlékezni próbál. - Haldokoltam, a saját véremtől fuldokolva a mocskos padlón. És jött az a két gyerek. Meg akartak menteni. Megnyitották a kaput... És valami... Valami dübörgött odakint. Robbanás... Igen, valami elszabadult mágia.
- Na jó. Ki vele, de gyorsan: mi ez az egész, ki maga, hogyan jött be és miért? Gyorsan, mert holnap sűrű napom lesz.
- Perselus Piton vagyok, a Roxfort professzora. 1960-ban születtem és néhány perce még azt hittem, meghalok – egész lassan emelte vállmagasságig véres tenyerét. - És annyit tudok csupán, hogy Hermione Granger megpróbált egy varázslattal a Szent Mungóba juttatni. Megpróbált megmenteni – ismét megtapintotta a nyakát – Sikerrel. De ez nem az ispotály...
Márk nagy levegőt vett.. Kezdett érdekelni, mire jutnak egymással. Ez szép meccs lesz, ha Piton tényleg olyan, mint a regényekben...
- Nem, valóban nem az – az ex-szólónak már-már sikerült együttérző kifejezést varázsolnia az arcára. - Nagyon megütötte a fejét?
A férfi feltápászkodott a földről.
- Nem hisz nekem?
- Nem igazán. De még mindig érdekelne, hogyan jutott be és mit akar itt... Ne nyúlkáljon a zsebe felé, mert ideges leszek!
- A pálcám...
A kesehajú tengerszín szemei szikráztak a dühtől. Nem szerette, ha hülyének nézik.
- Hombre! Nézz ide! Itt van az én kis 9 mm-es varázspálcám. Lángot is tudok vele, meg füstöt meg egy baszott nagy lukat a fejedbe... Vagy ahová kéred.
- Maga normálisabbnak tűnik – fordult felém a horgas orrú. - Kigombolná a taláromat? A belső zsebemben van a pálcám.
Valóban ott volt. Amikor megfogtam, furcsán elevennek, melegnek éreztem a szépen faragott fát, ujjaimon bizsergés futott végig.
- Márk... Én azt hiszem... Azt hiszem, igazat mond.
Mindhárman a pálcára meredtünk: halvány, erőtlen fény szivárgott elő belőle, lecsorgott a padlóra, hogy aztán ott semmivé foszoljon.
Az ex-szóló a fejét rázta.
- Ez egy mese, Ágnes. Gyerekmese. A film is több, mint tíz éves.
- Én hiszek neki.
- Köszönöm – biccentett felém a fekete hajú férfi. - Visszakaphatnám a pálcámat?
- Itt nincs mágia, semmire sem megy vele.
- Akkor tehát visszakaphatom?
Márkra néztem, megvontam a vállam és átnyújtottam neki.
- Capitulatus! - csattant a hangja, a kesehajú kezében megremegett a pisztoly, ám más nem történt. Több ideje viszont nem maradt a jó professzornak, mert elkaptam a pálcaforgató karját és lefegyvereztem. Mintaszerűen, ahogyan azt kungfuedzéseken szokás...
- Köszönje meg, hogy nem lőtte le magát – nem voltam vele kíméletes, ahogy a karját a háta mögé feszítettem, térde rogyott.
- Gyenge a mágia – nyögött fel.
- Akkor ezt megbeszéltük. Nyugton marad, ha elengedem?
- A barátja úgyis pisztolyt tart a fejemhez...
- Ezt igennek veszem.
Elengedtem. Rám nézett és most igazi rémületet láttam a tekintetében.
- Nem tudtam lefegyverezni...
Márk vigyorgott:
- Ez egy másik világ.
Megcsóváltam a fejem.
- Perselus Piton egy regény hőse. Látja? - orra alá dugtam a filmchipet. - Tudja, mi ez?
Némán betűzte ki a feliratot a tokon.
- Film? Amivel a muglik szórakoztatják magukat?
Igent intettem és felvettem a lejátszómat az asztalról. Belepattintottam a chipet és a kezébe nyomtam. Megbabonázva meredt a tenyérnyi monitorra. Ahhoz a részhez pörgettem, amikor Nagini előkúszott mágikus ketrecéből, hogy megtámadja őt. Láttam az iszonyatot az arcán. Tudtam, hogy igazat beszélt. A saját halálát látta most a kezében tartott kis szerkezetben.
- Elég! - visszalökte az asztalra a lejátszót, az ágy szélére ült és a tenyerébe temette az arcát.
- Egyszerűbb lett volna ott meghalni – nézett fel egy kis idő múltán.
- Hülye helyzet – szólt most Márk. - Valahogy azt kell hinnem, tényleg igaz ez az egész.
- Mielőtt maga megjelent a szobánkban, láttam egy zöld fényörvényt...
- A kapu, amit Hermione nyitott... De valami eltéríthette – látszott az arcán, hogy emlékezni próbál. - Haldokoltam, a saját véremtől fuldokolva a mocskos padlón. És jött az a két gyerek. Meg akartak menteni. Megnyitották a kaput... És valami... Valami dübörgött odakint. Robbanás... Igen, valami elszabadult mágia.
Márkó Avatart néz
A múlt héten nekiültünk a fiammal, hogy megnézzük az Avatart. Fenntartásokkal fogadtam, szó mi szó, előítéleteim voltak. Túl felkapott ez nekem - gondoltam. De aztán egyre inkább magával ragadott. Először csak a képi világ: a buján tenyésző erdők, a különös állatok. Aztán a na'vik eszembe juttatták gyermekkorom indiánjait és innét már a film nyert.
Márkó nézte, nézte, aztán feltette a kérdést:
- Anya, ezt a bolygót is kizsigereljék, mint a Földet?
Izgalmában eltévesztette a ragozást, de azért elgondolkodtató, hogy egy hatéves gyereknek ez jut eszébe a filmről.
És elmondtam neki, hogy bizony ilyen az ember. Hogy ezt valóban már sokszor megtette a Földön. Mert az embernek a haszon számít, az hogy most neki jó legyen és nem érdekli, mi lesz majd évek múlva, mi lesz másokkal.
Tudom, hogy kegyetlenül, cinikusan hangzik, és talán lesz, aki azt mondja, nem való ez egy ilyen kisgyereknek.
Gyűlölöm a rajzfilmnek álcázott ocsmány és értelmetlen baromságokat. Sokan azt hiszik, rajzolva van, tehát ott lehet előtte hagyni a gyereket. Nem értek ezzel egyet. Márkó is néz egyedül mesecsatornát, de pontosan tudja - és tartja magát hozzá -, mit nézhet, mit nem.
Inkább megnézzük együtt az Avatart vagy a Gyűrűk urát vagy a Harry Pottert. Fél tőle? Nem hinném. Nem hiszem, hogy az öldöklés, a harc, a vér rajzolva kevésbé ijesztő. És most nem a japán animékről van szó, hanem egy mesecsatorna vagy a kereskedelmi tévék matinés műsoráról. Gyereknek szánt rajzfilmekről. Persze, nem vagyok pszichológus. Meg aztán már annyi elmélet született mindenre és mindennek az ellenkezőjére is, hogy ki-ki megtalálhatja azt, ami őt és a nevelési elveit igazolja.
Azt hiszem, mint mindenben, itt is elválik a helyes és a könnyű út...
Márkó nézte, nézte, aztán feltette a kérdést:
- Anya, ezt a bolygót is kizsigereljék, mint a Földet?
Izgalmában eltévesztette a ragozást, de azért elgondolkodtató, hogy egy hatéves gyereknek ez jut eszébe a filmről.
És elmondtam neki, hogy bizony ilyen az ember. Hogy ezt valóban már sokszor megtette a Földön. Mert az embernek a haszon számít, az hogy most neki jó legyen és nem érdekli, mi lesz majd évek múlva, mi lesz másokkal.
Tudom, hogy kegyetlenül, cinikusan hangzik, és talán lesz, aki azt mondja, nem való ez egy ilyen kisgyereknek.
Gyűlölöm a rajzfilmnek álcázott ocsmány és értelmetlen baromságokat. Sokan azt hiszik, rajzolva van, tehát ott lehet előtte hagyni a gyereket. Nem értek ezzel egyet. Márkó is néz egyedül mesecsatornát, de pontosan tudja - és tartja magát hozzá -, mit nézhet, mit nem.
Inkább megnézzük együtt az Avatart vagy a Gyűrűk urát vagy a Harry Pottert. Fél tőle? Nem hinném. Nem hiszem, hogy az öldöklés, a harc, a vér rajzolva kevésbé ijesztő. És most nem a japán animékről van szó, hanem egy mesecsatorna vagy a kereskedelmi tévék matinés műsoráról. Gyereknek szánt rajzfilmekről. Persze, nem vagyok pszichológus. Meg aztán már annyi elmélet született mindenre és mindennek az ellenkezőjére is, hogy ki-ki megtalálhatja azt, ami őt és a nevelési elveit igazolja.
Azt hiszem, mint mindenben, itt is elválik a helyes és a könnyű út...
2011. augusztus 21., vasárnap
Vajon kitől származhat ilyen ötlet? :)
Tizenkettő.
Csendesen ballagtunk egymás mellett mentorommal hazafelé. Nyári este, virágillat meg kipufogófüst, lassan mélyülő színek az égen, pazar, igazán pazar. Ballagtunk haza és azon gondolkodtam, hogy hogyan is lehet ott izomlázam, ahol izmot se sejtettem eddig. Szép dolog a harcművészet, a testtudat kialakulása: tudni tudtam eddig is, hogy van, de ilyenkor már érzem is... Hajjaj, de még hogy!
Halmos bőszen telefonált, már a sokadik hívását bonyolította le séta közben. Sok emberért felelt, ami így, távolból elég kemény meló. Megint egy újabb fesztivál, egy újabb koncert és ő nem lehet mindenhol ott, bár sokan úgy hiszik. Dühösen tette zsebre a telefont.
― Hát ez nem igaz! Mondd meg nekem, hogy szerezzek nekik holnapra három embert? Hogy? Innét Győrbe??? Olyat, aki jó kiállású, értelmes és megbízható. Ilyen lenne. De annyi pénzért, amennyit ők gondolnak... Ilyen nincs! ― nagyot fújt, megigazította fekete sapkáját, aztán legyintett. ― Gyere, átvágunk a kertek alatt.
A régi rendező-pályaudvar felé kanyarodtunk. Arra jóval rövidebb volt és ha már gyalogolnunk kellett, ilyesmi is számít. Fene nagy jómódunkban már el is felejtettük, hogy a buszok bizony menetrend szerint közlekednek és ez estefelé egyre ritkul.
A betonkerítés tövében rég szétmarta a járda aszfaltját az idő meg a fagy, de a lámpákat csak a napokban törhette össze valami lövészhajlamokkal megvert kölyök. Sötét volt, az árnyékok hatalmasra nőttek, a legközelebbi fényt a vasút hatalmas reflektora adta.
Békakórus harsogott a töltés melletti árokban, rájuk kukkantottam, hátha ül egy köztük koronásan. Ennyi idősen már épp jó lennék királynénak, azt hiszem...
― Búúú...
Az árnyék, ami elvált a faltól, elég szép darabnak látszott. Aztán kiderült, árnyéknak nem árnyék, de épp elég sötét így is. Igazi külvárosi kemény csávó, „brúszlí” ― tablettán és szteroidon nevelkedett, pénzsóvár vadbarom.
Megálltunk. Halmos már-már kíváncsian mérte végig, ez vajon mit akar. A fickó nem hagyott minket sokáig kétségek közt vergődni.
― Adjál má' egy kis pénzt, tesókám ― kérését egy arasznyi pengével nyomatékosította ― Akinek ilyen gádzsira fussa, annak van lóvéja bőven... ― A testtartásából, abból, ahogy a bicskát fogta, lazán, szinte lógott a karja, sejtettem, hogy nem ma kezdte az ipart és nem bodzán meg dinnyén gyakorolt. ― Okos vagy te, tesóm, tudtam én.
Mesterem megfontolt mozdulattal nyúlt a farzsebe felé és szép lassan szemmagasságba emelt egy kapoccsal összefogott, kövér bankjegyköteget. Egy nagyon kövér bankjegyköteget. Tudtam, hogy Halmos aznap vette magához a befizetett tagdíjakat, hogy másnap reggel fizethesse a terembért és minden ilyesmit. Szemlátomást komoly összeget tartott a kezében. A faszi szeme kiguvadt. A pénzt bámulta, követte a tekintetével, ahogy karnyújtásnyira került hozzá. Nyúlt érte, hogy elvegye, de a bankók kicsúsztak Halmos ujjai közül. A fickó
tekintete a pénzen, ahogy utána kapott. Nagy hiba volt.
Mesterem mint a kobra lendült előre: félresöpörte a hozzá közelebbi, az üres kezet, elkapta a kést tartó másikat, csavart egyet rajta könnyedén, a penge nagyot csendült az aszfalton, a fazon felordított, távolabbi, szabad kezével megpróbált Halmos arcába vágni, kezét erővel kiszabadítani. Zoltán engedett a lendületnek, elől lévő lábával maga mögé lépett, a vagány mint akit láthatatlan spirál húz, megperdült, le a földre. Biztos, ami biztos, Halmos elhelyezett még rajta pár ütést, bár merőben feleslegesen: a fickó egészen összement az eltelt húsz másodpercben.
Mentorom felvette a pénzt, zsebre tette, a kést a bozótosba rúgta és szélesen rám vigyorgott. Mire felocsúdtam, a csávó feltápászkodott és kapott veréshez képest elég fürgén olajra lépett.
― Hát ez angolosan távozott ― néztem utána. ― Nem kéne a rendőrségnek szólni?
― Majd holnap, úgyis van dolgom náluk. Ismerik már ezeket, jobban, mint a saját anyjuk. A nyilvántartóból megtalálják nekem. Minek rendeltessem be valamelyik nyomozót? Hadd pihenjenek. Gyerünk haza, éhes vagyok!
Valami hasonló történt már velem is :)
Ettől a naptól kezdve Halmos egyre gyakrabban kapott rajta, hogy tanulok, küzdök a matekkal, olvasom a törikönyvet, de nem tett megjegyzést. A következő szombaton viszont autóba ültetett. Hosszan tekeregtünk ki a városból, amikor már a Tisza-gát alatt kocsikáztunk, nem bírtam a kíváncsiságommal.
– Hová megyünk?
Mesterem csak mosolygott és a CD-lejátszó hangerején állított. Queensryche-ot hallgattunk, tudtam, nosztalgiával gondol megboldogult főiskolás éveire.
Bekanyarodtunk egy fűzfáktól takart keskeny műútra és máris egy magas kerítés előtt találtuk magunkat. Jól megtermett kutya nézett át a rácsokon, farka a tartózkodó állásból barátságos billegetésbe váltott, ám az öröm jelei nem nekünk, hanem a ház mögül előballagó férfinak szóltak. A magas, testes férfi haja szürke, tömött bajusza már fehér volt, mégse gondoltam volna negyvenötnél többnek. Kezet rázott mentorommal, aztán én következtem. Csak a keresztneve maradt a fejemben: errefelé, úgy látszik, az Istent is Zoltánnak hívják...
A kerítésen belül a német juhász végigszaglászott, aztán megnyalta a kezemet. Nem tűnt túl izgágának ez a jószág. Szóvá is tettem.
– Persze – somolygott bajszos házigazdánk – lőtéri kutyáknál nem egészséges a túlhúzott idegrendszer...
Lőtér... Nagyot dobbant a szívem, kezemet elő se húztam a zsebemből, hogy észre ne vegyék a remegését. Bent a házban nyugodtan szétnézhettem, míg a két férfi mindenféléről beszélgetett és közben lefőtt egy nagy adag kávé. A tulaj elém is tett egy csészével, aztán Halmosra nézett.
– Most csak a Walther P99-esem van kint, elég lesz?
– A kisasszony azzal lő, amink van. Egyébként meg itt a Berettám – tette a pultra a fémkazettát.
Jött az oktatás. Persze, elméletben már ezeket oda-vissza tudtam: Weaver-fogás, ököltartás, tárazás, szán hátra, kibiztosít, de itt most nagyon más volt minden.
– A koronglövő most épp nem működik, nem baj? Pisztollyal korongra lőni, na az a valami... – mosolygott a főnök.
– Rossz vicc – azt hittem, az izgalmamat már nem lehet fokozni, de tévedtem.
– Lőlapot, találatragasztót kintről veszünk magunkhoz – fogta a P99-est, a doboz lőszert és mentünk.
A tulaj érthetően, világosan beszélt, jól magyarázott, lassú mozdulatokkal mutatott mindent.
– Remeg a kezem – nyögtem.
– Az nem baj – nézett rám. – Attól még olyan tízest lehet lőni, hogy csak na! A sütés a lényeg...
Kitette a táblát, morcosan néztem utána.
– Messze van – , hát közelebb hozta egy kicsivel. – Még mindig messze van...
– Na ne! Ha ennél közelebb hoznám, már nem lőni kéne, hanem fejbe vágni a
markolattal. Jó lesz ott, ahol van.
Én nem így láttam, de nem vitatkoztam. Fülvédő fel, láttam, mindkét Zoltánon van már.
– Hangos lesz – hallottam a főnök hangját. – Lassan, nagyon-nagyon lassan sütjük el. Nem is tudjuk, mikor fog elsülni.
Bumm!
Tényleg hangos volt, fülvédő mellett is. De a műanyagtokos P99-es súlyát alig éreztem, igaz, a tárban most csupán három lőszer volt.
Aztán megint és megint.
– Jó. Hátul maradt a szán. Mi jön most? Töltetlenség, tár ki, fegyvert letesszük, találatragasztót kézbe. Nézzük, mit lőttünk.
Megnéztük. Nyolcasnál rosszabb nem is volt.
– Nem rossz – most esett le: jé, Halmos is itt van...
– Próbáljunk még jobban a tízeshez közelíteni. Jó lesz ez!
Fehér korongocskákkal ragasztottam le a golyó ütötte lyukakat. Mire végeztem, már a kezem se remegett. Érdekes...
Halmos betárazta a Berettát, és megmutatta, mit is tud az, aki a Köztársasági Őrezrednél kiképző... Aztán megint kaptam néhány csillogó lőszert, ám az idő repült és bánatosan vettem tudomásul: mára bizony ennyi volt.
A hazavezető úton túláradó izgalmamban és örömömben összevissza fecsegtem. Láttam Halmoson, örül az örömömnek és ez nagyon jól esett.
– Hová megyünk?
Mesterem csak mosolygott és a CD-lejátszó hangerején állított. Queensryche-ot hallgattunk, tudtam, nosztalgiával gondol megboldogult főiskolás éveire.
Bekanyarodtunk egy fűzfáktól takart keskeny műútra és máris egy magas kerítés előtt találtuk magunkat. Jól megtermett kutya nézett át a rácsokon, farka a tartózkodó állásból barátságos billegetésbe váltott, ám az öröm jelei nem nekünk, hanem a ház mögül előballagó férfinak szóltak. A magas, testes férfi haja szürke, tömött bajusza már fehér volt, mégse gondoltam volna negyvenötnél többnek. Kezet rázott mentorommal, aztán én következtem. Csak a keresztneve maradt a fejemben: errefelé, úgy látszik, az Istent is Zoltánnak hívják...
A kerítésen belül a német juhász végigszaglászott, aztán megnyalta a kezemet. Nem tűnt túl izgágának ez a jószág. Szóvá is tettem.
– Persze – somolygott bajszos házigazdánk – lőtéri kutyáknál nem egészséges a túlhúzott idegrendszer...
Lőtér... Nagyot dobbant a szívem, kezemet elő se húztam a zsebemből, hogy észre ne vegyék a remegését. Bent a házban nyugodtan szétnézhettem, míg a két férfi mindenféléről beszélgetett és közben lefőtt egy nagy adag kávé. A tulaj elém is tett egy csészével, aztán Halmosra nézett.
– Most csak a Walther P99-esem van kint, elég lesz?
– A kisasszony azzal lő, amink van. Egyébként meg itt a Berettám – tette a pultra a fémkazettát.
Jött az oktatás. Persze, elméletben már ezeket oda-vissza tudtam: Weaver-fogás, ököltartás, tárazás, szán hátra, kibiztosít, de itt most nagyon más volt minden.
– A koronglövő most épp nem működik, nem baj? Pisztollyal korongra lőni, na az a valami... – mosolygott a főnök.
– Rossz vicc – azt hittem, az izgalmamat már nem lehet fokozni, de tévedtem.
– Lőlapot, találatragasztót kintről veszünk magunkhoz – fogta a P99-est, a doboz lőszert és mentünk.
A tulaj érthetően, világosan beszélt, jól magyarázott, lassú mozdulatokkal mutatott mindent.
– Remeg a kezem – nyögtem.
– Az nem baj – nézett rám. – Attól még olyan tízest lehet lőni, hogy csak na! A sütés a lényeg...
Kitette a táblát, morcosan néztem utána.
– Messze van – , hát közelebb hozta egy kicsivel. – Még mindig messze van...
– Na ne! Ha ennél közelebb hoznám, már nem lőni kéne, hanem fejbe vágni a
markolattal. Jó lesz ott, ahol van.
Én nem így láttam, de nem vitatkoztam. Fülvédő fel, láttam, mindkét Zoltánon van már.
– Hangos lesz – hallottam a főnök hangját. – Lassan, nagyon-nagyon lassan sütjük el. Nem is tudjuk, mikor fog elsülni.
Bumm!
Tényleg hangos volt, fülvédő mellett is. De a műanyagtokos P99-es súlyát alig éreztem, igaz, a tárban most csupán három lőszer volt.
Aztán megint és megint.
– Jó. Hátul maradt a szán. Mi jön most? Töltetlenség, tár ki, fegyvert letesszük, találatragasztót kézbe. Nézzük, mit lőttünk.
Megnéztük. Nyolcasnál rosszabb nem is volt.
– Nem rossz – most esett le: jé, Halmos is itt van...
– Próbáljunk még jobban a tízeshez közelíteni. Jó lesz ez!
Fehér korongocskákkal ragasztottam le a golyó ütötte lyukakat. Mire végeztem, már a kezem se remegett. Érdekes...
Halmos betárazta a Berettát, és megmutatta, mit is tud az, aki a Köztársasági Őrezrednél kiképző... Aztán megint kaptam néhány csillogó lőszert, ám az idő repült és bánatosan vettem tudomásul: mára bizony ennyi volt.
A hazavezető úton túláradó izgalmamban és örömömben összevissza fecsegtem. Láttam Halmoson, örül az örömömnek és ez nagyon jól esett.
2011. augusztus 14., vasárnap
Tükörvilág II. második részlet
Maridu a második napot töltötte már Yiko társaságában, s a férfinak rá kellett jönnie, milyen veszélyes érzéseket ébresztget benne a kis árva: apai ösztönei és család utáni vágya erősödött fel s a bárd igyekezett kényelmessé tenni a gyermek számára az utazást. Ez az erdőben, az óriási hegyek között nem bizonyult könnyű feladatnak, ám a kisfiú felnőtteket megszégyenítő türelemmel és megértéssel fogadta a nehézségeket.
A férfi egy szűk, lomboktól árnyékolt ösvényre tért, lovát száron vezetve tovább. Néhány lépést tettek meg csupán, amikor az állat halk horkantással megállt és nem volt hajlandó elindulni. A bárd ismerte már hátasát, így aztán a gyermeket a ló mellett hagyva követte az ösvényt.
A bokrok takarásából egy szürkébe öltözött alak bukkant ki. Bár a férfi csak a hátát láthatta, tartásából, mozdulataiból egyértelműen kiderült: harcos állt az úton és várta a hat, fekete ruhát és maszkot viselő támadását. Az egyik maszkos néhány szót vetett oda a galambszürke öltözékűnek, az azonban csak a fejét rázta, mire a vezetőnek tűnő harcos intésére egyikük könnyű léptekkel megindult felé. A harc rövid volt, a szürke mozdulatai pedig már-már követhetetlenül gyorsak, s ellenfele a földre került. Azonnal másik állt a helyére, ám ezt már a bárd sem akarta tétlenül végignézni.
— Hé! — lassan sétált feléjük. — Nem tudom, kik vagytok, de azt tudom, nem tisztességes dolog hatnak támadni egyre.
— Ne avatkozz olyan ügybe, amiről fogalmad sincs, idegen! — a vezetőjük kivonta a kardját. — Maradj távol és mi neked ajándékozzuk az életedet. Tanaima!
Amelyikük legközelebb állt a harcoshoz, azonnal támadásba lendült, a szürkébe öltözöttet azonban nem tudta meglepni, csont reccsent és a támadó összecsuklott. Tien ezt a pillanatot választotta a közbeavatkozásra. Amint kardot fogott a kezébe, egy maszkos szintén elővonta a kardját. Jó vívó volt, de nem tudott mit kezdeni a külországi furcsa, kaotikus stílusával, s egy gyors riposzt a pokolra küldte.
A három életben maradt tekintete összevillant, aztán bevetették magukat a fák közé. A galambszürke ruhás csak most fordult Maridu felé, akinek csak nehezen sikerült palástolnia meglepetését: egy fiatal lány állt előtte.
Nem volt szabályos arcú szépség, de határozottan sugárzott belőle valami különleges, ami felkavarta a bárdot. Gesztenyeszín haját egyenesre, rövidre vágva hordta, különös metszésű szemének zöldje versenyre kelhetett a fenyvesekkel, érzéki, formás ajkai pedig meglehetősen ide nem illő gondolatokat ébresztettek a férfiban.
Tien szemügyre vette a lány homlokára kötött, nuan jellel hímzett, fehér kendőt, a vékony vászoninget, a bő szabású nadrágot, a saru szíjait a karcsú bokákra tekerve. Még mielőtt jobban elmélyülhetett volna a harcművész formáinak tanulmányozásában, a kevertvérű lány meghajolt felé.
— Köszönöm, idegen, a segítségedet, bár lehet, hogy jobban jártál volna, ha nem avatkozol bele. Az itteniek nehezen felejtenek...
Rémült sikoly szakította félbe a szavait, a bárd szívét jeges félelem szorította össze. Futva indult az ösvényen hagyott lova felé, ám ott senkit sem talált.
— Irgalmas istenek!
A kardot a hüvelybe lökte, s kapkodva igazította a tárat a számszeríjába. Amikor végzett a feszítőszerkezettel, nyugalma is visszatért és szívdobbanásait számolgatva sétált a lányhoz. Jól számított: az út árnyékos felén, háta mögött a nappal, kezében a gyermekkel, ott állt a maszkosok vezetője és nyolc hüvelyk hosszú pengéjét tartotta Yiko torkához, két oldalán pedig emberei várakoztak.
— Tedd le a fegyvert! Veled semmi dolgunk, s azt, hogy testvérünk életét elvetted, később megbeszéljük. Ha okos vagy, elmehetsz, de ha nem engedelmeskedsz, elvágom a kölyköd nyakát.
— Ereszd el a fiút! — Tien mérlegelt: a vessző ívét mérte fel, a szelet, ami változtathat a röppálya ívén, a másik kettő távolságát Yikótól, a napsugarak vakító fényét, végül lehunyta a szemét, szelleme erejét szabadon engedte és
Arion, segíts meg!
lőtt. Az első nyílvessző a fiút fenyegető fickó jobb szemébe, a második a bal oldali torkába, a harmadik az utolsó maszkos szívébe talált. A testek a földre rogytak, a bárd félrelökte a fegyvert és a karjaiba kapta a kisfiút.
— Nagyon vakmerő vagy, Santia szülötte! — a lány ismét meghajolt. — De esztelenül sokat kockáztatsz egy idegenért. Még egyszer köszönöm a segítségedet. A nevem Ryan Se Tun.
Maridu a név hallatán felkapta a fejét és kivette a nyakából a medált. Az ékszer láttán a nő elmosolyodott és leoldotta homlokáról a kendőt: bőrére ugyanazt az ábrát tetoválták.
A férfi egy szűk, lomboktól árnyékolt ösvényre tért, lovát száron vezetve tovább. Néhány lépést tettek meg csupán, amikor az állat halk horkantással megállt és nem volt hajlandó elindulni. A bárd ismerte már hátasát, így aztán a gyermeket a ló mellett hagyva követte az ösvényt.
A bokrok takarásából egy szürkébe öltözött alak bukkant ki. Bár a férfi csak a hátát láthatta, tartásából, mozdulataiból egyértelműen kiderült: harcos állt az úton és várta a hat, fekete ruhát és maszkot viselő támadását. Az egyik maszkos néhány szót vetett oda a galambszürke öltözékűnek, az azonban csak a fejét rázta, mire a vezetőnek tűnő harcos intésére egyikük könnyű léptekkel megindult felé. A harc rövid volt, a szürke mozdulatai pedig már-már követhetetlenül gyorsak, s ellenfele a földre került. Azonnal másik állt a helyére, ám ezt már a bárd sem akarta tétlenül végignézni.
— Hé! — lassan sétált feléjük. — Nem tudom, kik vagytok, de azt tudom, nem tisztességes dolog hatnak támadni egyre.
— Ne avatkozz olyan ügybe, amiről fogalmad sincs, idegen! — a vezetőjük kivonta a kardját. — Maradj távol és mi neked ajándékozzuk az életedet. Tanaima!
Amelyikük legközelebb állt a harcoshoz, azonnal támadásba lendült, a szürkébe öltözöttet azonban nem tudta meglepni, csont reccsent és a támadó összecsuklott. Tien ezt a pillanatot választotta a közbeavatkozásra. Amint kardot fogott a kezébe, egy maszkos szintén elővonta a kardját. Jó vívó volt, de nem tudott mit kezdeni a külországi furcsa, kaotikus stílusával, s egy gyors riposzt a pokolra küldte.
A három életben maradt tekintete összevillant, aztán bevetették magukat a fák közé. A galambszürke ruhás csak most fordult Maridu felé, akinek csak nehezen sikerült palástolnia meglepetését: egy fiatal lány állt előtte.
Nem volt szabályos arcú szépség, de határozottan sugárzott belőle valami különleges, ami felkavarta a bárdot. Gesztenyeszín haját egyenesre, rövidre vágva hordta, különös metszésű szemének zöldje versenyre kelhetett a fenyvesekkel, érzéki, formás ajkai pedig meglehetősen ide nem illő gondolatokat ébresztettek a férfiban.
Tien szemügyre vette a lány homlokára kötött, nuan jellel hímzett, fehér kendőt, a vékony vászoninget, a bő szabású nadrágot, a saru szíjait a karcsú bokákra tekerve. Még mielőtt jobban elmélyülhetett volna a harcművész formáinak tanulmányozásában, a kevertvérű lány meghajolt felé.
— Köszönöm, idegen, a segítségedet, bár lehet, hogy jobban jártál volna, ha nem avatkozol bele. Az itteniek nehezen felejtenek...
Rémült sikoly szakította félbe a szavait, a bárd szívét jeges félelem szorította össze. Futva indult az ösvényen hagyott lova felé, ám ott senkit sem talált.
— Irgalmas istenek!
A kardot a hüvelybe lökte, s kapkodva igazította a tárat a számszeríjába. Amikor végzett a feszítőszerkezettel, nyugalma is visszatért és szívdobbanásait számolgatva sétált a lányhoz. Jól számított: az út árnyékos felén, háta mögött a nappal, kezében a gyermekkel, ott állt a maszkosok vezetője és nyolc hüvelyk hosszú pengéjét tartotta Yiko torkához, két oldalán pedig emberei várakoztak.
— Tedd le a fegyvert! Veled semmi dolgunk, s azt, hogy testvérünk életét elvetted, később megbeszéljük. Ha okos vagy, elmehetsz, de ha nem engedelmeskedsz, elvágom a kölyköd nyakát.
— Ereszd el a fiút! — Tien mérlegelt: a vessző ívét mérte fel, a szelet, ami változtathat a röppálya ívén, a másik kettő távolságát Yikótól, a napsugarak vakító fényét, végül lehunyta a szemét, szelleme erejét szabadon engedte és
Arion, segíts meg!
lőtt. Az első nyílvessző a fiút fenyegető fickó jobb szemébe, a második a bal oldali torkába, a harmadik az utolsó maszkos szívébe talált. A testek a földre rogytak, a bárd félrelökte a fegyvert és a karjaiba kapta a kisfiút.
— Nagyon vakmerő vagy, Santia szülötte! — a lány ismét meghajolt. — De esztelenül sokat kockáztatsz egy idegenért. Még egyszer köszönöm a segítségedet. A nevem Ryan Se Tun.
Maridu a név hallatán felkapta a fejét és kivette a nyakából a medált. Az ékszer láttán a nő elmosolyodott és leoldotta homlokáról a kendőt: bőrére ugyanazt az ábrát tetoválták.
Tükörvilág II. - Egyszer úgyis felkel a nap (részlet)
Az emelvényen öt birodalom uralkodója ült, előttük, a hosszú, faragott asztal mellett a Szövetség tudósainak színe-java — tanácskozásra gyűltek össze, sok év után először. Előttük a nyugati ormenek követe állt, a férfi szemei köré sötét árnyékot rajzolt a kimerültség, a középkorú férfi vállai megrogytak, mintha mázsás terheket cipelne.
— Lon el Taah nagy királya, Santia dicső hercege, Haaneh bölcs saabja, Sylíria fényességes császára! Bár magamat hozzátok mérnem nem lehet, most mégis kérlek titeket, hallgassatok meg engem. Számmal távoli szövetségesetek, Quintis régenstanácsa szól.
Az uralkodók felkapták a fejüket — régenstanács? A követ fejét lehajtva suttogott.
— Renado il Montor őfelsége merénylet áldozata lett, s megölték királynénkat is. Ilior herceg súlyos sebet kapott, nem titkolhatom, talán nem éri meg hazatérésemet sem — az őszinte szavakra összenéztek a koronás fők. — Egyedül a gyermek Serina hercegnő sértetlen...
— A merénylők ... — Santia ifjú hercege, Wron di San volt a házigazda. A követ szavait hallva gyönyörű asszonya jutott eszébe. — Tudja a Tanács, hogy ki áll a merénylet mögött?
— Igen, fenség. Azok, akik fejünkre idéztek egy olyan veszélyt, amely az egész világot pusztulással fenyegeti. Nagyobbat, semhogy a tengerek útját állhatnák. Mágusaink a tengerentúlról a Vihar energiájának szokatlan mértékű kavargását érzékelték, hatalmas erők koncentrálódnak Xanthua fölött.
— A mágikus örvénylésről mi is tudunk — Bon-Monti, a Vizek Ismerője, Lon el Taah ősz hajú uralkodója igen nagy hatalommal bírt. — Ti pedig azt is kiderítettétek, mi okozza...
— Igen, excelis — a férfi a király tengerzöld szemeibe nézett. — A xanthuaiak önnön hatalmukban bízva megidézték Wruzt, a Tűz Démonhercegét.
A tudósok némelyike hitetlenkedve csóválta fejét, némelyik sokatmondó pillantást váltott szomszédjával, volt, akinek az arcából az összes vér kiszaladt: szempillantás alatt megtört a csend, odalett az áhítatos figyelem.
— De uraim, kérem! — Wron herceg udvarmestere egészen elsápadt. Őt nem a démon emlegetése rémítette: kétségbeesett ilyen modortalanság láttán…
— Miért volt Wruzra szükségük? — kérdezte a saab, a tanácskozás legidősebb résztvevője s hangjára azonnal elült minden zaj.
— Amint az ismert, Wruz egyszer már végigpusztította a fél világot 800 évvel ezelőtt. Most is ezzel fenyegetőzik a legnagyobb mágusuk.
— Mi a helyzet az országban? — Sylíria császára nemrég került a trónra, de bölcs és sokat tapasztalt ember volt. A hatalmas sylír birodalmat nem fenyegette közvetlen veszély, kérdés persze az, mit jelent egy démonhercegnek a távolság?
— Xanthuában is hasonló állapotok uralkodnak, mint nálunk. Ott azonban nem követtek el merényletet, hanem egyszerűen elsöpörték a trónon levő Wiars-családot. Az az őrült mágus, Questor el Sitarsis lépett a helyére, mágus-királynak nevezi magát...
— Tehát ő fenyegetőzik városok, országok elpusztításával? Épp úgy, mint Wruz évszázadokkal ezelőtti megidézői...
— Igen, fenség. Csakhogy akkor nem gondoskodtak a megfékezéséről, ezért aztán óriási áldozatok árán sikerült a démont visszajuttatniuk saját világára. Egyik legnagyobb hatalmú varázstudónk is a vele vívott küzdelemben halt meg. A halálakor felszabaduló energiákat használták fel társai és tanítványai egy Kapu nyitásához.
— Miért nem jelent most veszélyt a megidézőkre? — Wron herceg elgondolkodva simogatta a nyakában függő láncot.
— Tanultak a múlt hibáiból. Mágikus jégbilincsbe zárták és egy ősi kötést olvastak rá. Számításaikba azonban hiba csúszott, a szertartás valamelyik részét elvéthették, mert a ráaggatott béklyók egyre gyengülnek.
— Mennyi időnk lehet még?
— Mivel Wruz a mi világunkban nem bír akkora hatalommal, mint a sajátján, meg kell erősödnie. Ha ez túl gyorsan történne, a mágusok elveszítenék fölötte az uralmat. Ez pedig azt jelenti, hogy ha a xanthuaiak nem tévedtek, fél évünk van., ha igen, egy hónapunk... S mivel nem tudok többet mondani, engedelmetekkel visszavonulnék.
— Természetesen, grófom — A hírhozó meghajolt és távozott. Wron di San társaira nézett. — Barátaim! Azt hiszem, kíséretetek tudós tagjaira most nagy szükségünk lesz. — Látva a többiek helyeslését, folytatta. — Javaslom, mára fejezzük be a tanácskozást.
Vendégei hamarosan visszavonultak lakosztályaikba, a fiatal férfi pedig fogadószobájába sietett. Az aprócska szoba azonban üresen várta. Sejtette, hogy így lesz, tudta azt is, barátját és bizalmasát nem mindig egyszerű előkeríteni, most azonban nehéz volt várnia. Az ajtó végre feltárult, de nem Tien-Ti Maridu érkezett, hanem az ifjú hercegné.
Wron elgyönyörködött kedvesében, átölelte és szeretett volna minden gondot, bajt félretenni, Lynna elől azonban nem tudta elrejteni gondjait.
— Mondd el, mi bánt, kedvesem! Szeretnék segíteni — a herceg azonban nem szólt, csak még szorosabban ölelte asszonyát.
A halk kopogást a herceg meg sem hallotta, Lynna szavára lépett be Tien-Ti Maridu.
Húszas évei vége felé járó férfi érkezett. Acélkék szemei kikezdhetetlen derűvel néztek a világba, bőrét a nap cserzette barnára, világosbarna haja erős szálú volt s nem éppen katonásan rövid. Frissen borotvált arcán elégedettség látszott — a férfi útiruhát viselt, kezében iszákja, oldalán a kard, hátán barna tokban az istoni bárdok hagyományos hangszere, a lant függött. Kék inge elővillant fekete köpenye alól, ahogy széles mozdulattal egy szál rózsát bűvölt elő a semmiből. A hercegné csengő hangon kacagott.
— Sin pate con vos! Béke legyen veletek! — hajtott fejet a hercegi pár előtt a bárd és átadta a virágot a hercegnének.
— Concedre Celetist. Adják meg az Égiek. Útra készen vagy?
— Amint látod, igen.
— Mondd, Tien, mennyit tudtál meg a követtől? — és bizalmasát figyelve eszébe jutott, hányszor óvták az udvarbéli nemesek ettől az embertől.
"Világcsavargó, otthontalan senki. Szélhámos, talán nemesi címe sem valódi — éppenséggel kártyán is nyerhette... Nőbolond szerencsevadász, egy csinos pofikáért elad még téged, fenség..." "Hogyan bízhatsz meg ebben, uram?! Muzsikás csavargó csupán, semmi több! Tudja is az ilyen, mi a becsület és a hűség" "Ismerjük a fajtáját!"
A herceg két okból nem foglalkozott a suttogásokkal, sem a nyíltan rágalmazókkal: barátja helyett ő nem vehetett elégtételt a sértésekért, másrészt pedig ismerte Maridut, sokat köszönhetett már neki eddig is. Most is láthatta, mennyit ér a nála néhány évvel idősebb férfi barátsága: a bárd kísérte Santiába a követet, miután egy fogadóban rábukkant a szorongatott helyzetben lévő Symur grófra és megfogyatkozott kíséretére. A quentisi követ Mariduval tartott, a kíséret megmaradt tagjai pedig, egy sebesült tisztet Symurnak nevezve nagy csinnadrattával továbbutaztak. A számítás bevált: a santiai határig még három támadás érte az ,,álkövetet”, a valódit azonban sokáig szem elől tévesztették.
A bárd Kapuk használata nélkül heteket utazott a követtel. Támadás őket is érte, ám az igric népes segítőtáborra talált, s a kocsmai verekedésnek szánt merénylet meghiúsult. Másodszor orvlövész próbálkozott: a nyílvesszőt Maridu kapta, de a sérülés nem bizonyult olyan komolynak, hogy visszatartsa — a merénylőt még ugyanazon órában ártalmatlanná tette. Santia határára érve aztán eltűntek az üldözők elől, az ország Maridu választott hazája volt, nála jobban talán csak a Könnyűléptűek ismerhették.
Nem hallgatott tehát a kétkedőkre, a bárd hűségében biztos volt, barátságát pedig érezhette. A herceg most sem csalódott Mariduban.
— Többet, mint amennyit nektek elmondhatott. Symur fél. Fél, hogy itt is megtalálják, fél, hogy a régenstanács csupán a xanthuai mágus-király bábja. Fél, hogy a démon elszabadul. Tart tőletek, nem bízik senkiben.
— És benned? — Wron valahogy sejtette a választ, hisz ismerte a muzsikást körbelengő különleges aurát.
— Bennem megbízott, megmentettem az életét. A bizalom tehát megvolt, az út pedig hosszú Quentistől Santiáig, ha nem használhatjuk a Kaput... A zűrzavar nagy a koronavárosban, a régenstanács kezéből rég kiesett már a hatalom pálcája. A járások és megyék élén álló bárók és grófok hamarosan egymás torkának esnek, a régenstanács pedig nem törődik vele, gazdasági ügyeket és utódlási kérdéseket intéz. — A bárd elhúzta a száját. — Attól tartok, hogy az utódlási kérdések megoldásába az a boldogtalan gyermek, Serina fog belehalni. Hogy a régenstanács tisztelt tagjai hogyan irtják ki egymást, az nem érdekel.
— Mit tehetnénk?
— Azért az országért egyelőre semmit, hiába a szövetségesünk. A gyermek halálraítélt. Hogyan menekíthetnéd ki a saját országából az ifjú trónörököst?! — Maridu szeme villanására a hercegné néma maradt. — Drága barátom, tudom, hogy a halott királyné Lynna anyjának nővére volt, így a gyermek egyetlen élő rokona most a Kicsi Virágszál, de ezen a címen sem avatkozhatunk az ország belügyeibe. Serina nem egy gyermek, hanem hercegnő, a trón várományosa.
— És a démon?
— A démon egyre erősebb. Egyetlen embernek engedelmeskedik maradéktalanul, ha ugyan embernek lehet nevezni azt a szörnyeteget... Vele viszont remekül megértik egymást. A mágusok azt hiszik, uralják Wruzt és markukban tartják a beteg elméjű mágus-királyukat: Jégbilincs meg kötés védi őket a démontól, Sitarsistól pedig együttes hatalmuk és a démont kényszerítő igék. Csak ezek egyre kevésbé működnek... Wruz talán már most ki tudna szabadulni, ha akarna — Látva a herceg döbbenetét, hozzátette — Erről Symur nem tudott...
— Akkor te honnét tudod?
— Kapcsolatban állok valakivel, akinek nem jelentenek gondot a távolságok — várt, vajon barátja megelégszik-e a válasszal, de aztán folytatta. — Az egyetlen, ami tehetünk, hogy megkeressük a Kiválasztottat, akinek a jóslatok szerint nagy szerepe lesz e kor alakulásában.
— Lon el Taah nagy királya, Santia dicső hercege, Haaneh bölcs saabja, Sylíria fényességes császára! Bár magamat hozzátok mérnem nem lehet, most mégis kérlek titeket, hallgassatok meg engem. Számmal távoli szövetségesetek, Quintis régenstanácsa szól.
Az uralkodók felkapták a fejüket — régenstanács? A követ fejét lehajtva suttogott.
— Renado il Montor őfelsége merénylet áldozata lett, s megölték királynénkat is. Ilior herceg súlyos sebet kapott, nem titkolhatom, talán nem éri meg hazatérésemet sem — az őszinte szavakra összenéztek a koronás fők. — Egyedül a gyermek Serina hercegnő sértetlen...
— A merénylők ... — Santia ifjú hercege, Wron di San volt a házigazda. A követ szavait hallva gyönyörű asszonya jutott eszébe. — Tudja a Tanács, hogy ki áll a merénylet mögött?
— Igen, fenség. Azok, akik fejünkre idéztek egy olyan veszélyt, amely az egész világot pusztulással fenyegeti. Nagyobbat, semhogy a tengerek útját állhatnák. Mágusaink a tengerentúlról a Vihar energiájának szokatlan mértékű kavargását érzékelték, hatalmas erők koncentrálódnak Xanthua fölött.
— A mágikus örvénylésről mi is tudunk — Bon-Monti, a Vizek Ismerője, Lon el Taah ősz hajú uralkodója igen nagy hatalommal bírt. — Ti pedig azt is kiderítettétek, mi okozza...
— Igen, excelis — a férfi a király tengerzöld szemeibe nézett. — A xanthuaiak önnön hatalmukban bízva megidézték Wruzt, a Tűz Démonhercegét.
A tudósok némelyike hitetlenkedve csóválta fejét, némelyik sokatmondó pillantást váltott szomszédjával, volt, akinek az arcából az összes vér kiszaladt: szempillantás alatt megtört a csend, odalett az áhítatos figyelem.
— De uraim, kérem! — Wron herceg udvarmestere egészen elsápadt. Őt nem a démon emlegetése rémítette: kétségbeesett ilyen modortalanság láttán…
— Miért volt Wruzra szükségük? — kérdezte a saab, a tanácskozás legidősebb résztvevője s hangjára azonnal elült minden zaj.
— Amint az ismert, Wruz egyszer már végigpusztította a fél világot 800 évvel ezelőtt. Most is ezzel fenyegetőzik a legnagyobb mágusuk.
— Mi a helyzet az országban? — Sylíria császára nemrég került a trónra, de bölcs és sokat tapasztalt ember volt. A hatalmas sylír birodalmat nem fenyegette közvetlen veszély, kérdés persze az, mit jelent egy démonhercegnek a távolság?
— Xanthuában is hasonló állapotok uralkodnak, mint nálunk. Ott azonban nem követtek el merényletet, hanem egyszerűen elsöpörték a trónon levő Wiars-családot. Az az őrült mágus, Questor el Sitarsis lépett a helyére, mágus-királynak nevezi magát...
— Tehát ő fenyegetőzik városok, országok elpusztításával? Épp úgy, mint Wruz évszázadokkal ezelőtti megidézői...
— Igen, fenség. Csakhogy akkor nem gondoskodtak a megfékezéséről, ezért aztán óriási áldozatok árán sikerült a démont visszajuttatniuk saját világára. Egyik legnagyobb hatalmú varázstudónk is a vele vívott küzdelemben halt meg. A halálakor felszabaduló energiákat használták fel társai és tanítványai egy Kapu nyitásához.
— Miért nem jelent most veszélyt a megidézőkre? — Wron herceg elgondolkodva simogatta a nyakában függő láncot.
— Tanultak a múlt hibáiból. Mágikus jégbilincsbe zárták és egy ősi kötést olvastak rá. Számításaikba azonban hiba csúszott, a szertartás valamelyik részét elvéthették, mert a ráaggatott béklyók egyre gyengülnek.
— Mennyi időnk lehet még?
— Mivel Wruz a mi világunkban nem bír akkora hatalommal, mint a sajátján, meg kell erősödnie. Ha ez túl gyorsan történne, a mágusok elveszítenék fölötte az uralmat. Ez pedig azt jelenti, hogy ha a xanthuaiak nem tévedtek, fél évünk van., ha igen, egy hónapunk... S mivel nem tudok többet mondani, engedelmetekkel visszavonulnék.
— Természetesen, grófom — A hírhozó meghajolt és távozott. Wron di San társaira nézett. — Barátaim! Azt hiszem, kíséretetek tudós tagjaira most nagy szükségünk lesz. — Látva a többiek helyeslését, folytatta. — Javaslom, mára fejezzük be a tanácskozást.
Vendégei hamarosan visszavonultak lakosztályaikba, a fiatal férfi pedig fogadószobájába sietett. Az aprócska szoba azonban üresen várta. Sejtette, hogy így lesz, tudta azt is, barátját és bizalmasát nem mindig egyszerű előkeríteni, most azonban nehéz volt várnia. Az ajtó végre feltárult, de nem Tien-Ti Maridu érkezett, hanem az ifjú hercegné.
Wron elgyönyörködött kedvesében, átölelte és szeretett volna minden gondot, bajt félretenni, Lynna elől azonban nem tudta elrejteni gondjait.
— Mondd el, mi bánt, kedvesem! Szeretnék segíteni — a herceg azonban nem szólt, csak még szorosabban ölelte asszonyát.
A halk kopogást a herceg meg sem hallotta, Lynna szavára lépett be Tien-Ti Maridu.
Húszas évei vége felé járó férfi érkezett. Acélkék szemei kikezdhetetlen derűvel néztek a világba, bőrét a nap cserzette barnára, világosbarna haja erős szálú volt s nem éppen katonásan rövid. Frissen borotvált arcán elégedettség látszott — a férfi útiruhát viselt, kezében iszákja, oldalán a kard, hátán barna tokban az istoni bárdok hagyományos hangszere, a lant függött. Kék inge elővillant fekete köpenye alól, ahogy széles mozdulattal egy szál rózsát bűvölt elő a semmiből. A hercegné csengő hangon kacagott.
— Sin pate con vos! Béke legyen veletek! — hajtott fejet a hercegi pár előtt a bárd és átadta a virágot a hercegnének.
— Concedre Celetist. Adják meg az Égiek. Útra készen vagy?
— Amint látod, igen.
— Mondd, Tien, mennyit tudtál meg a követtől? — és bizalmasát figyelve eszébe jutott, hányszor óvták az udvarbéli nemesek ettől az embertől.
"Világcsavargó, otthontalan senki. Szélhámos, talán nemesi címe sem valódi — éppenséggel kártyán is nyerhette... Nőbolond szerencsevadász, egy csinos pofikáért elad még téged, fenség..." "Hogyan bízhatsz meg ebben, uram?! Muzsikás csavargó csupán, semmi több! Tudja is az ilyen, mi a becsület és a hűség" "Ismerjük a fajtáját!"
A herceg két okból nem foglalkozott a suttogásokkal, sem a nyíltan rágalmazókkal: barátja helyett ő nem vehetett elégtételt a sértésekért, másrészt pedig ismerte Maridut, sokat köszönhetett már neki eddig is. Most is láthatta, mennyit ér a nála néhány évvel idősebb férfi barátsága: a bárd kísérte Santiába a követet, miután egy fogadóban rábukkant a szorongatott helyzetben lévő Symur grófra és megfogyatkozott kíséretére. A quentisi követ Mariduval tartott, a kíséret megmaradt tagjai pedig, egy sebesült tisztet Symurnak nevezve nagy csinnadrattával továbbutaztak. A számítás bevált: a santiai határig még három támadás érte az ,,álkövetet”, a valódit azonban sokáig szem elől tévesztették.
A bárd Kapuk használata nélkül heteket utazott a követtel. Támadás őket is érte, ám az igric népes segítőtáborra talált, s a kocsmai verekedésnek szánt merénylet meghiúsult. Másodszor orvlövész próbálkozott: a nyílvesszőt Maridu kapta, de a sérülés nem bizonyult olyan komolynak, hogy visszatartsa — a merénylőt még ugyanazon órában ártalmatlanná tette. Santia határára érve aztán eltűntek az üldözők elől, az ország Maridu választott hazája volt, nála jobban talán csak a Könnyűléptűek ismerhették.
Nem hallgatott tehát a kétkedőkre, a bárd hűségében biztos volt, barátságát pedig érezhette. A herceg most sem csalódott Mariduban.
— Többet, mint amennyit nektek elmondhatott. Symur fél. Fél, hogy itt is megtalálják, fél, hogy a régenstanács csupán a xanthuai mágus-király bábja. Fél, hogy a démon elszabadul. Tart tőletek, nem bízik senkiben.
— És benned? — Wron valahogy sejtette a választ, hisz ismerte a muzsikást körbelengő különleges aurát.
— Bennem megbízott, megmentettem az életét. A bizalom tehát megvolt, az út pedig hosszú Quentistől Santiáig, ha nem használhatjuk a Kaput... A zűrzavar nagy a koronavárosban, a régenstanács kezéből rég kiesett már a hatalom pálcája. A járások és megyék élén álló bárók és grófok hamarosan egymás torkának esnek, a régenstanács pedig nem törődik vele, gazdasági ügyeket és utódlási kérdéseket intéz. — A bárd elhúzta a száját. — Attól tartok, hogy az utódlási kérdések megoldásába az a boldogtalan gyermek, Serina fog belehalni. Hogy a régenstanács tisztelt tagjai hogyan irtják ki egymást, az nem érdekel.
— Mit tehetnénk?
— Azért az országért egyelőre semmit, hiába a szövetségesünk. A gyermek halálraítélt. Hogyan menekíthetnéd ki a saját országából az ifjú trónörököst?! — Maridu szeme villanására a hercegné néma maradt. — Drága barátom, tudom, hogy a halott királyné Lynna anyjának nővére volt, így a gyermek egyetlen élő rokona most a Kicsi Virágszál, de ezen a címen sem avatkozhatunk az ország belügyeibe. Serina nem egy gyermek, hanem hercegnő, a trón várományosa.
— És a démon?
— A démon egyre erősebb. Egyetlen embernek engedelmeskedik maradéktalanul, ha ugyan embernek lehet nevezni azt a szörnyeteget... Vele viszont remekül megértik egymást. A mágusok azt hiszik, uralják Wruzt és markukban tartják a beteg elméjű mágus-királyukat: Jégbilincs meg kötés védi őket a démontól, Sitarsistól pedig együttes hatalmuk és a démont kényszerítő igék. Csak ezek egyre kevésbé működnek... Wruz talán már most ki tudna szabadulni, ha akarna — Látva a herceg döbbenetét, hozzátette — Erről Symur nem tudott...
— Akkor te honnét tudod?
— Kapcsolatban állok valakivel, akinek nem jelentenek gondot a távolságok — várt, vajon barátja megelégszik-e a válasszal, de aztán folytatta. — Az egyetlen, ami tehetünk, hogy megkeressük a Kiválasztottat, akinek a jóslatok szerint nagy szerepe lesz e kor alakulásában.
Az álom
Az álom
Villámkezű Marven rohant, ahogy csak a lába bírta. Néha hátrapillantott és ilyenkor még jobban rákapcsolt. A Villámkezű remek stílusa szép számú követőre talált: ennek a ténynek maga a mester örült a legkevésbé. Nem mintha nem szerette volna a rajongókat, nagyon is kedvelte, ha körüludvarolták. Őt csupán egy dolog aggasztotta, nevezetesen az, hogy üldözték. Üldözték, méghozzá sokan.
Milyen szörnyű népség! Képesek így rohanni ebben a forróságban. Majd a fél falu a nyomában volt. Pedig nem csinált semmit. Semmit azonkívül, hogy meglátogatott egy-két helybélit. Az azonban aljas rágalom, hogy ellopott volna valamit. Ez nem igaz. Nem volt rá ideje.
És ez már negyedik alkalom. Negyedszer történt meg, hogy ő, Villámkezű Marven, a legügyesebb tolvaj Haanehben, kudarcot vallott. Micsoda szégyen! Egyszer fogadásból ellopta az Ezerkezű Isten rubinszemét. A saját szentélyéből, a papok orra elől. Azok voltak csak a nagyszerű napok!
— Hogy érne utol a dögvész, Félszemű Drinaar!
Az átok két okból nem fogant meg: először is, a dögvész nem szokott csak úgy ide-oda járni tolvajok szavára. Másodszor pedig, ha menne is, nem sokat árthatna a Félszemű Drinaarnak. Mint ahogy semmilyen más kórság sem tehet kárt egy halott varázslóban. Persze, ezt Marven is nagyon jól tudta, hiszen ő ölte meg a mágust. Más azonban nem jutott az eszébe, az elmúlt napokban minden létező átkot elmondott a halott Drinaarra.
Minden oka megvolt, hogy gyűlölje a varázstudót. Nem éppen a legkellemesebb élményei közé tartozott a vele való találkozás. Gazdag fogás reményében tört be a Félszemű házába, mégis kénytelen volt üres kézzel távozni, az a nyomorult. Sikerült ugyan leszúrnia, de nem halt meg azonnal s rontásvarázst idézett rá. Azóta rémálmok gyötrik. Ha behunyja a szemét, ha elszunyókál, szörnyek, mindenféle rettenetes teremtmények és halott ellenfelei üldözik. Persze, legtöbbször utol is érik, ilyenkor aztán kicsin múlik az élete. Szerencsére ekkor felébred — legalábbis eddig még mindig így történt.
Az a legrosszabb az egészben, hogy képtelen pihenni. Márpedig az ő szakmájában elengedhetetlen a frissesség. Ha a fáradtságtól remeg a keze... Na nem! Ez még rémálomnak is rossz! Nem is próbálkozott városokban, csak eldugott kis falvakban. Erre most ezek is rajtakapták!
Villámkezű úgy érezte, azonnal szétpattan a tüdeje. Szerencsére lelkes követői lemaradtak. Úgy látta, végleg felhagytak az üldözéssel. Most már csak egy probléma volt: még csak nem is sejtette, hol lehet. Ez ismét jól jött. Kudarc kudarc hátán! Sötétedett és nála még csak egy nyamvadt kis tőr sincs — ragyogó kilátások...
Teljesen elkeseredve, a végsőkig kifáradva vánszorgott a fák között, amikor hangokat hallott. Valaki énekelt! Óvatosan osont a hang irányába. Annyira megközelítette, hogy meglátta az énekest: zöldruhás nő ült egy kőház ajtajában és énekelt.
A nő hangos jajszóra kapta fel a fejét:
— Jöjj közelebb, idegen! Istenünk szentélyében nem kell hason csúszkálnod.
A nehézség törje ki! Még hogy hason csúszik! Tehet arról, hogy megbotlott?
— Köszöntelek Ark Mrehnon Graam-jánál! Ki vagy?
Ark Mrehnon a szerencsevadászok és a nem teljesen egyenes úton járok istene volt, a Graam címet a legnagyobb hatalmú főpapnő viselte.
— Micsoda megtiszteltetés! Te vagy a Graam?
A nő bólintott.
— Ahogy elnézlek, te is Ark Mrehnon híve vagy. Mit akarsz urunktól?
Hát... Tulajdonképpen semmit. Mit is akarhatna? Vagy talán mégis? Persze! Ez a megoldás!
— Izé… Szeretnék egy kérdésemre választ kapni.
— Mi lenne az a kérdés?
— Mi történik velem a jövőben?
— Nos, ez nem olyan egyszerű. Van pénzed?
Na, tessék! Minek nézi ez a boszorkány? Azt hiszi, olyan csóró? Azért talán van benne némi igazság.
— Ööö… Nem lehetne talán... Szóval most az egyszer nem lehetne eltekinteni ettől?
— Tehát nincs. Nem baj, elfogadom azt a gyűrűt is — a nő várakozóan nyújtotta előre a kezét.
— Na, mi lesz? Érdekel a jövő vagy nem?
Marven azonnal lekapta az ujjáról a nehéz pecsétgyűrűt.
— Állj itt a templom előtt és várj! Ahhoz, hogy a kérdésedre a választ megkapjam, beszélnem kell istenünkkel.
Villámkezű idegesen járkált, s a szentélyből kihallatszó mormolás sem nyugtatta meg. A monoton imát csönd váltotta fel. Marven nagyon kíváncsi volt, mi történik odabenn. Úgy döntött, bekukucskál. Ekkor azonban olyan üvöltés harsant fel, hogy minden kedve elment a kíváncsiskodástól. A hang azonban nem hallatszott újra, de a némaság még rosszabb volt. Megpróbált nem gondolni arra, mi történhetett volna a templomban egy esetleges kíváncsiskodóval. A tolvaj hátán a hideg futkározott.
A papnő még hosszú ideig benn maradt. Amikor újra előjött, Marvennek feltűnt, milyen baljósan csillog a Graam szeme. Valahogy elment a kedve az egésztől.
— Halld szavam, Ark Mrehnon igaz híve! Istenünk volt olyan kegyes és elárulta a jövőt…
— Mondd, hogy szerencsés leszek! Gazdag! Nagyon-nagyon gazdag! Ezt ígérte, ugye?
— Ne vágj a szavamba, ez is a szertartás része! Szóval… Elárulta a jövőt: megszabadulsz kínzó rémálmaidtól, sőt istenünk végtelen kegye arra is méltónak talált, hogy megjutalmazzon. Mivel neki tetsző életet éltél, megajándékoz téged: hamarosan mesés kincsre teszel szert.
Villámkezűnek tátva maradt a szája. Ebben az állapotban kísértetiesen emlékeztetett Wruun el Maar, a híres szobrász Bambaság című munkájára. No igen, ez az egész olyan hihetetlen… Megszabadul… Kincs… KINCS!!!
— Mikor?
— Hamar, nagyon hamar.
— Köszönöm, tiszteletre méltó Graam.
— Várj! Van itt még valami…
— Ugye nem csaptál be?!
— Hogy csapná be Ark Mrehnon az egyik leghűbb alattvalóját? Csak annyit kell még mondanom: mielőtt megszabadulnál a rontás alól, még egy rémes álomban lesz részed. Igaz, hogy ez lesz az utolsó, de egyben minden eddiginél szörnyűbb is.
— Micsoda? Az előzőeknél is rosszabb? Az nem létezik!
— Mondtam: ez lesz a legutolsó. Után végleg megszabadulsz az átoktól.
— Végleg? Ez biztos? Örökre elmúlik a rontás?
— Örökre, tolvaj, örökre. Olyan biztos ez, mint a halál…
Marven nagy boldogságában táncolt, énekelt. A nő gúnyosan nézett utána:
— Nem lesz több rémálmod ebben az életben, Villámkezű…
A tolvaj teljesen elvesztette az eszét, mindenről elfeledkezett. Elfelejtette, hogy fegyver nélkül kószál az erdőben, hogy jó néhányan fenik pengéiket rá. Lelki szemei előtt a jövő ígéretes képe lebegett: pénz, nők, jólét, hatalom…
A fáradtságtól hamarosan már lépni sem tudott. Lefeküdt egy fa tövébe és ájulásszerű álomba merült. Furcsa módon most egyáltalán nem álmodott. Hosszú idő óta először pihente ki magát. Amikor felébredt, a világot is más színben látta. Lehet, hogy nem is olyan fekete? Mégiscsak igaz, amit a Graam mondott. Egyszerű az egész: ki kell jutnia az erdőből, fegyvert kell szereznie, aztán övé a világ!
Hatalmas szerencsével talált rá a helyes ösvényre. Olyan nyugodtan sétált, mintha Oblagit főterén korzózna. Ebben volt is némi igazság, mert ha a fővárosban próbálkozott volna efféle ostobasággal, a fél város az életére tört volna. A mindenre elszánt városlakókhoz képest elhanyagolható veszélyt jelentett az a néhány farkas, erdei szellem és kósza rém, amikkel esetleg erre találkozhatott.
Kiért az erdőből. Hihetetlen, de baj nélkül megúszta. A fák közül óriási síkságra jutott. Messzire ellátott a pusztaságon. Sehol egy élőlény, egyedül volt. A távolban kis házacskák voltak. Egy falu. Füst szállt felé, s a szél étel illatát hozta a házak felől. Enni — erre a gondolatra nagyot kordul a gyomra. Mikor is evett utoljára? Nagyon régen: az esze szerint két napja, a gyomra szerint két hete. Hiába, nem volt ilyen nélkülözésekhez szokva, a nagyvárosi életet mindig is jobban szerette. Hogy utált vidéken dolgozni! A falusiak… Á, hagyjuk!
Most azonban elfelejtette kudarcait, a vidékkel szemben érzett megvetését és egyenesen a település felé vette az irányt. Sietett, hajtotta az éhség.
Úgy látta, a falusiak nem ismerték még csak hírből sem. Erre az vallott, hogy sehonnét sem hallott “Takarodj innét, tolvaj!” kiáltásokat. Hová kerülhetett? A lakosság bamba képére végtelen örömöt látott kiülni, amikor megpillantották senki sem akarta megkövezni, sőt még a kezét sem akarták levágni. Talán lement a térképről? Ha ez nem is történt meg, Haaneh-t biztosan elhagyta. Abban az országban ugyanis nem fogadták volna ilyen szívesen.
Nemkívánatos személy lett belőle egy apróság miatt: lehagyta régi főnökét, az oblagiti tolvajcéh fejét. Ez nem lett volna olyan nagy bűn, csak ő magával vitte a céh összes pénzét is. Azóta az egész klán őt kereste. Mivel Villámkezűt akkoriban még lehetetlen volt elkapni — nem sújtotta még az átok —, a városok pontos személyleírást kaptak egy veszedelmes tolvajról, akinek az elfogásáért — esetleg holttestéért — jutalom jár. Ez a leírás pedig tökéletesen illett Villámkezű Marvenre. A lakosság mindenütt megkülönböztetett figyelemmel várta: megkettőzték az őrséget. Azonban még így sem sikerült elkapniuk, sőt egy nagyobb összegre is szert tett. A pénz nem tartott sokáig, ezért újra elhagyta rejtekhelyét, egy békés, távoli kisvárost. Elindult és a Félszemű házában kötött ki. Erre azonban nem szívesen emlékezett vissza.
Most azért jól alakultak a dolgai: ételhez és szálláshoz jutott. Egy rettenetesen csúnya félork asszony fogadta be, ő gondoskodott a “szegény, fáradt zarándokról”. Marven nem éppen kényes ízléséről volt híres, de ettől a látványtól még ő is majdnem rosszul lett. A banya vén volt, mint az országút. Arcát — mintha amúgy nem lett volna elég rút — bibircsókok és forradásnyomok csúfították. Bőre sötétszürke és aszott volt. A tolvaj megpróbált minél kevesebbszer rápillantani, az asszony azonban végtelenül kedves volt hozzá.
— Örülök, hogy megtisztelted szerény hajlékomat, dicső idegen. Tudod, ritkán jár errefelé ilyen csinos fiatalember, mint te.
Marven nem foglalkozott különösebben a boszorkánnyal. Örült, hogy tető van a feje felett, és evés közben még a társalgásba is belement nagy kegyesen.
— Mondd csak, hol vagyok tulajdonképpen?
— Wron di San herceg földjén, közel a határhoz.
Ennél jobban akkor sem sikerülhetett volna, ha előre megtervezi! Itt még nem jártak a céhmester emberei, erre még szabad a vásár!
— Milyen városok vannak a közelben?
— Gryen-Too San, a főváros négy napi erős lovaglással elérhető, de Gryen-Too Wret városába már két nap alatt eljuthatsz.
— Lovon! És honnét vegyek én lovat? El kell jutnom a fővárosba!
— Ó, kedves ifjú, mindenre van megoldás!
— Akkor mire vársz még? Beszélj!
— Tudd meg, hogy nekem nem ez az igazi alakom. Átok ül rajtam… Ha segítesz, hogy megtörjön a varázslat, nem leszek hálátlan…
— Hogyan lehetnék hasznodra?
— Töltsd velem a mai éjszakát!
— Miiiii? — Na nem, ezt azért mégsem! Itt még nem tart!
— Ezzel megtörnéd az átkot…
— Nem!
— Gondolj arra, hogy utána én is segíthetnék neked!
— És ugyan miben?
— Tudom, hogy tolvaj vagy… Hé, engedj el! Nem kapok levegőt!
— Te nyavalyás szuka! A céhmester emberei jártak itt, igaz?
— Nem… Az égiekre, nem!
— Hát akkor? — és még jobban szorította a némber nyakát.
— Van annyi mágikus hatalmam, hogy a közeli múltba lássak.
— Ezzel a halálos ítéletedet mondtad ki. Szépen kifecsegnéd a titkaimat, elmesélnéd a múltamat valakinek.
— A céhedben azt már úgyis mindenki ismeri. Engedj el, ostoba, kincshez juttatlak!
Ez volt a varázsszó.
— Beszélj!
— Talán, ha elengednéd a nyakamat…
Marven kényszeredetten engedte el a nő torkát.
— Hajlandó vagy segíteni?
Ahogy ránézett az orkra, a hányinger kerülgette. Ezzel töltsön el egy éjszakát?!
— Legalább sötétben hálsz?
— Lehetnél egy kicsit udvariasabb, hallod-e?
Villámkezű köpött egyet.
— Örülj, hogy nem tekertem ki a nyakad!
Az asszony vállat vont.
— Szóval? Igen vagy nem?
— igen, hogy a fene esne beléd! De most már beszélj, hol a kincs!
— Gryen-Too Saanban. A herceg kincsei egy részét nem a palotában, hanem egy városszéli házacskában tartja, ahol senki sem sejti.
— Hányan őrzik?
— Ketten, de róluk is azt hiszik, közönséges polgárok.
— Ki tud erről?
— A herceg, a titoknoka és a két őr.
“Meg te — gondolta Marven -, de már nem sokáig.”
— Szerzel lovat?
— Reggel…
Csakhogy addig hátra volt még az éjszaka! Ó, Ark Mrehnon, rögös utat jelöltél ki a te szolgádnak!
Besötétedett, a banya kunyhójában szinte tapintható volt a feketeség. Marven buzgón fohászkodott, hátha elvinné a némbert valami démon, de hát azoknak is volt szépérzékük.
— Vetkőzz, hősöm!
Villámkezű úgy vélte, az eddigi, rémálmokkal sújtó éjszakái kimondottan szórakoztatóak és gyönyörteljesek voltak. Nagyon megbánta, hogy belement ebbe, de már késő volt: a nőstény lerántotta maga mellé a földre…
Hajnalban tért magához. Szerencsére az egészből csak annyira emlékezett, hogy a banya megmondta, kit kell keresni, hogy hol a kincs. Ő megtartotta az ígéretét, most…
— Ááááááá!
Nemcsak a keze volt fürge, ő maga is úgy ugrott fel, mintha kígyó marta volna meg.
— Mrehba tépje szét a lelked!
Rohant, ahogy csak bírt. A férfi, aki mellett találta magát, felriadt az üvöltésére.
— Várj meg, édes, segíteni akarok neked!
Az a nyomorult korcs! Ha nem lenne ilyen sürgős, akkor most valószínűleg rosszul lenne. Egy férfival hált!
Bármennyire is sietett, azért — biztos, ami biztos — megállt. Amikor meggyőződött arról, hogy nem követik, besurrant egy házba. Szerencsére mindenki aludt még. Az asztalon ott volt a vacsora maradéka, valami lepényféle. Már fordult is, amikor az egyik alvó mellett kardot és tarisznyát pillantott meg. Magához vette azokat is. Már csak lovat kell szereznie. A falu szélén tíz-tizenöt ló álldogált egy karámban. Marven kiválasztotta a legbékésebbnek látszót — nem volt valami nagyszerű lovas — és felült a hátára. El erről az átkozott helyről!
Négy nap helyett három alatt ért a fővárosba, de addigra már kopogott a szeme az éhségtől. A város falai előtt parasztok dolgoztak, a tolvaj épp a lábuk elé zuhant.
— Enni… Adjatok enni!
A földművesek bevitték az ájult vándort a városba és az első ház tulajdonosára bízták.
Villámkezű egyszerűen berendezett házban tért magához. Két férfi hajolt fölé.
— Nee!
— Nyugodj meg, idegen, nem akarunk bántani.
A tolvaj sülő hús illatát érezte meg.
— Ha élő emberek vagytok, nem pedig átkozott démonok, nem hagyjátok, hogy éhen pusztuljak.
— Emberek vagyunk és nem hagyjuk, hogy éhezz.
Nem kérette magát, evett, amennyi csak belé fért. Amikor jóllakott, úgy gondolta, ideje munkához látnia. ehhez azonban tudnia kellett ezt-azt.
— Mondjátok meg nekem, nemes lelkű barátaim, hol vagyok.
— Gryen-Too Sanban, a városfaltól nem messze. Akarod, hogy valaki bekísérjen a Belsővárosba?
— Igazán köszönöm, de egyelőre itt van egy kis dolgom.
Valami azt súgta, közel jár már a céljához. Hát igen, a tolvajok ösztöne… Milyen nevet is mondott neki a némber? (Hogy démonok játszadozzanak a szívével!) Megvan! Tibar.
— Búcsúzóul, kérlek, áruld el a neved, hátha egyszer viszonozhatom a jóságotokat!
— Tibar vagyok, a szabó.
Marven hajlongva köszönt el a házigazdától. Alig tudta leplezni az örömét: megtalálta a kincs őreit. Mihelyst beesteledik, visszatér és gazdag emberként távozik. Alig várta, hogy besötétedjen. Az utcákon kóborolt, nézegette a polgárok otthonát, miközben a jövőjét tervezgette. Végre aztán leszállt a nap. A banya jóvoltából mindent tudott a házról. Tudta, mi a két férfi szokása, így nem volt nehéz bejutnia. A legapróbb nesz nélkül lopakodott a kamra felé, ismerte a pontos rejtekhelyet, teljesen biztos volt a dolgában. A két őr, mintha mágikus álom zárta volna le a szemeiket, meg sem moccant.
A kamrában két ládát talált. Tudta, az egyikben kincs, a másikban halál lapul. Az egyik cifra volt, nemes fából faragott, a másik közönséges, hétköznapi. Marven a másodikhoz lépett. Lélegzetvisszafojtva nyúlt a fedél után, készen arra, hogy ha esetleg rosszul választott volna, azonnal meneküljön. Egy hirtelen mozdulattal felrántotta a láda fedelét és nem történt semmi. A láda zárva volt, de csak közönséges lakattal — ez pedig nem okozhat gondot egy igazi szakértőnek…
Marven arra eszmélt, hogy egy perce nem lélegzik. Elfelejtett levegőt venni. Minden oka megvolt a csodálkozásra: egy láda arany, drágakő és ki tudja, milyen drágaság hevert előtte. Azonnal hozzálátott, hogy elpakolja. A magával hozott tarisznya kevésnek bizonyult, szerencsére azonban ott lógott egy a falon, s így már belefért az egész zsákmány. S hogy mindezek után sikerült észrevétlenül távoznia, ez már valóban hihetetlen szerencse volt.
A két zsák nagyon nehéz volt, nem tudott sietni. Elhatározta, hogy ha lelepleznék, addig harcol, amíg nem győz vagy amíg meg nem hal. Erre azonban nem került sor, épségben kijutott a városból. Mégsem volt nyugodt. Bevetette magát az erdőbe, el kellett rejtenie a pénzt. Hosszú ideig keresgélt, amíg ráakadt egy tökéletesnek tűnő helyre. Három fa nőtt egy tőről — ezt lehetetlen eltéveszteni. Hozzálátott hát, hogy kardjával gödröt kaparjon a kincsnek. Nyugodtan dolgozott, biztonságban érezte magát. Ugyan ki tudhatna erről?
Aren at Meruni, a haaneh-i tolvaj csillogásra lett figyelmes. Mintha a holdfény csillogna valami fémen. Ennek jó lesz utánanézni. Ahogy közelebb osont, már látta, hogy jól gondolta: valóban fém villant a fák között. Fém, méghozzá nem is akármilyen: arany! Egy férfit látott egy gödör fölé hajolni, kezében és mellette a földön érmék csillogtak. Ez el akarja rejteni! Ez tolvaj! Ez a Villámkezű Marven!
“Ha elteszem láb alól, enyém a kincs, enyém a céhmester által kitűzött vérdíj. Meg kell várnom, míg elalszik. Én nem fogok ostobán hősködni, mint Kígyó meg a testvére.”
A férfi hamarosan befejezte a munkát. Eltüntette az ásás nyomait, aztán lefeküdt. Marvent csak egy valami nyomasztotta: a Graam jóslata az utolsó álomról. Eddig minden jól ment, ennek is el kell múlnia.
És nagyon megrémült. Álmodott. Tudta, persze, hogy tudta, álmodik, de Félszemű Drinaar még álomnak is rettenetes volt! A halott varázsló alakja hatalmassá nőtt, szeme vörösen izzott, torkán Marven nyomát sem látta a sebnek, amit ő okozott. A Félszemű hangjára a tolvajt átjárta az iszonyat.
— Üdvözöllek a birodalmamban, Halott Marven! Mert mostantól halott vagy! Én öllek meg! Pusztulj!
— Neee! — sikoltotta a tolvaj.— Nem teheted!
A varázsló alakja megváltozott, ahogy befejezte a varázslatot, kétfejű, vicsorgó szörny állt a férfi előtt. Kezei helyén csápok nőttek és ezek a nyúlványok most mind Marven után kaptak. Villámkezű rohanni kezdett. A rettenetes torzó meg sem moccant, egy szempillantás alatt visszaváltozott Drinarrá. A Félszemű a menekülőre mutatott.
— Thoo ezt sam shab.
És a rohanó tolvaj lába alatt a elindult a föld visszafelé! Marven hangja már nem is emlékeztetett emberi hangra. A varázsló kacagott.
— Ez csak álom, Marven!
A föld mozgása megállt, a tolvaj összeesett, épp Drinaar lábai előtt.
— Wriux am brehtad. Yret dzi maraem!
A levegő kavarogni kezdett s a kavargásból Mrehba, a Haláldémon alakja bontakozott ki.
— Érted jöttem, Villámkezű Marven! — és felemelte roppant pallosát.
— Ez nem lehet! Csak álmodom! Ez csak álom! — és a pallos lesújtott.
Aren at Meruni kihúzta a tőrt a haldokló testéből. Elhibázta, a férfi nem halt meg azonnal. Az orgyilkos még hallotta az utolsó sóhaját:
— Ez... csak ... álom...
Villámkezű Marven rohant, ahogy csak a lába bírta. Néha hátrapillantott és ilyenkor még jobban rákapcsolt. A Villámkezű remek stílusa szép számú követőre talált: ennek a ténynek maga a mester örült a legkevésbé. Nem mintha nem szerette volna a rajongókat, nagyon is kedvelte, ha körüludvarolták. Őt csupán egy dolog aggasztotta, nevezetesen az, hogy üldözték. Üldözték, méghozzá sokan.
Milyen szörnyű népség! Képesek így rohanni ebben a forróságban. Majd a fél falu a nyomában volt. Pedig nem csinált semmit. Semmit azonkívül, hogy meglátogatott egy-két helybélit. Az azonban aljas rágalom, hogy ellopott volna valamit. Ez nem igaz. Nem volt rá ideje.
És ez már negyedik alkalom. Negyedszer történt meg, hogy ő, Villámkezű Marven, a legügyesebb tolvaj Haanehben, kudarcot vallott. Micsoda szégyen! Egyszer fogadásból ellopta az Ezerkezű Isten rubinszemét. A saját szentélyéből, a papok orra elől. Azok voltak csak a nagyszerű napok!
— Hogy érne utol a dögvész, Félszemű Drinaar!
Az átok két okból nem fogant meg: először is, a dögvész nem szokott csak úgy ide-oda járni tolvajok szavára. Másodszor pedig, ha menne is, nem sokat árthatna a Félszemű Drinaarnak. Mint ahogy semmilyen más kórság sem tehet kárt egy halott varázslóban. Persze, ezt Marven is nagyon jól tudta, hiszen ő ölte meg a mágust. Más azonban nem jutott az eszébe, az elmúlt napokban minden létező átkot elmondott a halott Drinaarra.
Minden oka megvolt, hogy gyűlölje a varázstudót. Nem éppen a legkellemesebb élményei közé tartozott a vele való találkozás. Gazdag fogás reményében tört be a Félszemű házába, mégis kénytelen volt üres kézzel távozni, az a nyomorult. Sikerült ugyan leszúrnia, de nem halt meg azonnal s rontásvarázst idézett rá. Azóta rémálmok gyötrik. Ha behunyja a szemét, ha elszunyókál, szörnyek, mindenféle rettenetes teremtmények és halott ellenfelei üldözik. Persze, legtöbbször utol is érik, ilyenkor aztán kicsin múlik az élete. Szerencsére ekkor felébred — legalábbis eddig még mindig így történt.
Az a legrosszabb az egészben, hogy képtelen pihenni. Márpedig az ő szakmájában elengedhetetlen a frissesség. Ha a fáradtságtól remeg a keze... Na nem! Ez még rémálomnak is rossz! Nem is próbálkozott városokban, csak eldugott kis falvakban. Erre most ezek is rajtakapták!
Villámkezű úgy érezte, azonnal szétpattan a tüdeje. Szerencsére lelkes követői lemaradtak. Úgy látta, végleg felhagytak az üldözéssel. Most már csak egy probléma volt: még csak nem is sejtette, hol lehet. Ez ismét jól jött. Kudarc kudarc hátán! Sötétedett és nála még csak egy nyamvadt kis tőr sincs — ragyogó kilátások...
Teljesen elkeseredve, a végsőkig kifáradva vánszorgott a fák között, amikor hangokat hallott. Valaki énekelt! Óvatosan osont a hang irányába. Annyira megközelítette, hogy meglátta az énekest: zöldruhás nő ült egy kőház ajtajában és énekelt.
A nő hangos jajszóra kapta fel a fejét:
— Jöjj közelebb, idegen! Istenünk szentélyében nem kell hason csúszkálnod.
A nehézség törje ki! Még hogy hason csúszik! Tehet arról, hogy megbotlott?
— Köszöntelek Ark Mrehnon Graam-jánál! Ki vagy?
Ark Mrehnon a szerencsevadászok és a nem teljesen egyenes úton járok istene volt, a Graam címet a legnagyobb hatalmú főpapnő viselte.
— Micsoda megtiszteltetés! Te vagy a Graam?
A nő bólintott.
— Ahogy elnézlek, te is Ark Mrehnon híve vagy. Mit akarsz urunktól?
Hát... Tulajdonképpen semmit. Mit is akarhatna? Vagy talán mégis? Persze! Ez a megoldás!
— Izé… Szeretnék egy kérdésemre választ kapni.
— Mi lenne az a kérdés?
— Mi történik velem a jövőben?
— Nos, ez nem olyan egyszerű. Van pénzed?
Na, tessék! Minek nézi ez a boszorkány? Azt hiszi, olyan csóró? Azért talán van benne némi igazság.
— Ööö… Nem lehetne talán... Szóval most az egyszer nem lehetne eltekinteni ettől?
— Tehát nincs. Nem baj, elfogadom azt a gyűrűt is — a nő várakozóan nyújtotta előre a kezét.
— Na, mi lesz? Érdekel a jövő vagy nem?
Marven azonnal lekapta az ujjáról a nehéz pecsétgyűrűt.
— Állj itt a templom előtt és várj! Ahhoz, hogy a kérdésedre a választ megkapjam, beszélnem kell istenünkkel.
Villámkezű idegesen járkált, s a szentélyből kihallatszó mormolás sem nyugtatta meg. A monoton imát csönd váltotta fel. Marven nagyon kíváncsi volt, mi történik odabenn. Úgy döntött, bekukucskál. Ekkor azonban olyan üvöltés harsant fel, hogy minden kedve elment a kíváncsiskodástól. A hang azonban nem hallatszott újra, de a némaság még rosszabb volt. Megpróbált nem gondolni arra, mi történhetett volna a templomban egy esetleges kíváncsiskodóval. A tolvaj hátán a hideg futkározott.
A papnő még hosszú ideig benn maradt. Amikor újra előjött, Marvennek feltűnt, milyen baljósan csillog a Graam szeme. Valahogy elment a kedve az egésztől.
— Halld szavam, Ark Mrehnon igaz híve! Istenünk volt olyan kegyes és elárulta a jövőt…
— Mondd, hogy szerencsés leszek! Gazdag! Nagyon-nagyon gazdag! Ezt ígérte, ugye?
— Ne vágj a szavamba, ez is a szertartás része! Szóval… Elárulta a jövőt: megszabadulsz kínzó rémálmaidtól, sőt istenünk végtelen kegye arra is méltónak talált, hogy megjutalmazzon. Mivel neki tetsző életet éltél, megajándékoz téged: hamarosan mesés kincsre teszel szert.
Villámkezűnek tátva maradt a szája. Ebben az állapotban kísértetiesen emlékeztetett Wruun el Maar, a híres szobrász Bambaság című munkájára. No igen, ez az egész olyan hihetetlen… Megszabadul… Kincs… KINCS!!!
— Mikor?
— Hamar, nagyon hamar.
— Köszönöm, tiszteletre méltó Graam.
— Várj! Van itt még valami…
— Ugye nem csaptál be?!
— Hogy csapná be Ark Mrehnon az egyik leghűbb alattvalóját? Csak annyit kell még mondanom: mielőtt megszabadulnál a rontás alól, még egy rémes álomban lesz részed. Igaz, hogy ez lesz az utolsó, de egyben minden eddiginél szörnyűbb is.
— Micsoda? Az előzőeknél is rosszabb? Az nem létezik!
— Mondtam: ez lesz a legutolsó. Után végleg megszabadulsz az átoktól.
— Végleg? Ez biztos? Örökre elmúlik a rontás?
— Örökre, tolvaj, örökre. Olyan biztos ez, mint a halál…
Marven nagy boldogságában táncolt, énekelt. A nő gúnyosan nézett utána:
— Nem lesz több rémálmod ebben az életben, Villámkezű…
A tolvaj teljesen elvesztette az eszét, mindenről elfeledkezett. Elfelejtette, hogy fegyver nélkül kószál az erdőben, hogy jó néhányan fenik pengéiket rá. Lelki szemei előtt a jövő ígéretes képe lebegett: pénz, nők, jólét, hatalom…
A fáradtságtól hamarosan már lépni sem tudott. Lefeküdt egy fa tövébe és ájulásszerű álomba merült. Furcsa módon most egyáltalán nem álmodott. Hosszú idő óta először pihente ki magát. Amikor felébredt, a világot is más színben látta. Lehet, hogy nem is olyan fekete? Mégiscsak igaz, amit a Graam mondott. Egyszerű az egész: ki kell jutnia az erdőből, fegyvert kell szereznie, aztán övé a világ!
Hatalmas szerencsével talált rá a helyes ösvényre. Olyan nyugodtan sétált, mintha Oblagit főterén korzózna. Ebben volt is némi igazság, mert ha a fővárosban próbálkozott volna efféle ostobasággal, a fél város az életére tört volna. A mindenre elszánt városlakókhoz képest elhanyagolható veszélyt jelentett az a néhány farkas, erdei szellem és kósza rém, amikkel esetleg erre találkozhatott.
Kiért az erdőből. Hihetetlen, de baj nélkül megúszta. A fák közül óriási síkságra jutott. Messzire ellátott a pusztaságon. Sehol egy élőlény, egyedül volt. A távolban kis házacskák voltak. Egy falu. Füst szállt felé, s a szél étel illatát hozta a házak felől. Enni — erre a gondolatra nagyot kordul a gyomra. Mikor is evett utoljára? Nagyon régen: az esze szerint két napja, a gyomra szerint két hete. Hiába, nem volt ilyen nélkülözésekhez szokva, a nagyvárosi életet mindig is jobban szerette. Hogy utált vidéken dolgozni! A falusiak… Á, hagyjuk!
Most azonban elfelejtette kudarcait, a vidékkel szemben érzett megvetését és egyenesen a település felé vette az irányt. Sietett, hajtotta az éhség.
Úgy látta, a falusiak nem ismerték még csak hírből sem. Erre az vallott, hogy sehonnét sem hallott “Takarodj innét, tolvaj!” kiáltásokat. Hová kerülhetett? A lakosság bamba képére végtelen örömöt látott kiülni, amikor megpillantották senki sem akarta megkövezni, sőt még a kezét sem akarták levágni. Talán lement a térképről? Ha ez nem is történt meg, Haaneh-t biztosan elhagyta. Abban az országban ugyanis nem fogadták volna ilyen szívesen.
Nemkívánatos személy lett belőle egy apróság miatt: lehagyta régi főnökét, az oblagiti tolvajcéh fejét. Ez nem lett volna olyan nagy bűn, csak ő magával vitte a céh összes pénzét is. Azóta az egész klán őt kereste. Mivel Villámkezűt akkoriban még lehetetlen volt elkapni — nem sújtotta még az átok —, a városok pontos személyleírást kaptak egy veszedelmes tolvajról, akinek az elfogásáért — esetleg holttestéért — jutalom jár. Ez a leírás pedig tökéletesen illett Villámkezű Marvenre. A lakosság mindenütt megkülönböztetett figyelemmel várta: megkettőzték az őrséget. Azonban még így sem sikerült elkapniuk, sőt egy nagyobb összegre is szert tett. A pénz nem tartott sokáig, ezért újra elhagyta rejtekhelyét, egy békés, távoli kisvárost. Elindult és a Félszemű házában kötött ki. Erre azonban nem szívesen emlékezett vissza.
Most azért jól alakultak a dolgai: ételhez és szálláshoz jutott. Egy rettenetesen csúnya félork asszony fogadta be, ő gondoskodott a “szegény, fáradt zarándokról”. Marven nem éppen kényes ízléséről volt híres, de ettől a látványtól még ő is majdnem rosszul lett. A banya vén volt, mint az országút. Arcát — mintha amúgy nem lett volna elég rút — bibircsókok és forradásnyomok csúfították. Bőre sötétszürke és aszott volt. A tolvaj megpróbált minél kevesebbszer rápillantani, az asszony azonban végtelenül kedves volt hozzá.
— Örülök, hogy megtisztelted szerény hajlékomat, dicső idegen. Tudod, ritkán jár errefelé ilyen csinos fiatalember, mint te.
Marven nem foglalkozott különösebben a boszorkánnyal. Örült, hogy tető van a feje felett, és evés közben még a társalgásba is belement nagy kegyesen.
— Mondd csak, hol vagyok tulajdonképpen?
— Wron di San herceg földjén, közel a határhoz.
Ennél jobban akkor sem sikerülhetett volna, ha előre megtervezi! Itt még nem jártak a céhmester emberei, erre még szabad a vásár!
— Milyen városok vannak a közelben?
— Gryen-Too San, a főváros négy napi erős lovaglással elérhető, de Gryen-Too Wret városába már két nap alatt eljuthatsz.
— Lovon! És honnét vegyek én lovat? El kell jutnom a fővárosba!
— Ó, kedves ifjú, mindenre van megoldás!
— Akkor mire vársz még? Beszélj!
— Tudd meg, hogy nekem nem ez az igazi alakom. Átok ül rajtam… Ha segítesz, hogy megtörjön a varázslat, nem leszek hálátlan…
— Hogyan lehetnék hasznodra?
— Töltsd velem a mai éjszakát!
— Miiiii? — Na nem, ezt azért mégsem! Itt még nem tart!
— Ezzel megtörnéd az átkot…
— Nem!
— Gondolj arra, hogy utána én is segíthetnék neked!
— És ugyan miben?
— Tudom, hogy tolvaj vagy… Hé, engedj el! Nem kapok levegőt!
— Te nyavalyás szuka! A céhmester emberei jártak itt, igaz?
— Nem… Az égiekre, nem!
— Hát akkor? — és még jobban szorította a némber nyakát.
— Van annyi mágikus hatalmam, hogy a közeli múltba lássak.
— Ezzel a halálos ítéletedet mondtad ki. Szépen kifecsegnéd a titkaimat, elmesélnéd a múltamat valakinek.
— A céhedben azt már úgyis mindenki ismeri. Engedj el, ostoba, kincshez juttatlak!
Ez volt a varázsszó.
— Beszélj!
— Talán, ha elengednéd a nyakamat…
Marven kényszeredetten engedte el a nő torkát.
— Hajlandó vagy segíteni?
Ahogy ránézett az orkra, a hányinger kerülgette. Ezzel töltsön el egy éjszakát?!
— Legalább sötétben hálsz?
— Lehetnél egy kicsit udvariasabb, hallod-e?
Villámkezű köpött egyet.
— Örülj, hogy nem tekertem ki a nyakad!
Az asszony vállat vont.
— Szóval? Igen vagy nem?
— igen, hogy a fene esne beléd! De most már beszélj, hol a kincs!
— Gryen-Too Saanban. A herceg kincsei egy részét nem a palotában, hanem egy városszéli házacskában tartja, ahol senki sem sejti.
— Hányan őrzik?
— Ketten, de róluk is azt hiszik, közönséges polgárok.
— Ki tud erről?
— A herceg, a titoknoka és a két őr.
“Meg te — gondolta Marven -, de már nem sokáig.”
— Szerzel lovat?
— Reggel…
Csakhogy addig hátra volt még az éjszaka! Ó, Ark Mrehnon, rögös utat jelöltél ki a te szolgádnak!
Besötétedett, a banya kunyhójában szinte tapintható volt a feketeség. Marven buzgón fohászkodott, hátha elvinné a némbert valami démon, de hát azoknak is volt szépérzékük.
— Vetkőzz, hősöm!
Villámkezű úgy vélte, az eddigi, rémálmokkal sújtó éjszakái kimondottan szórakoztatóak és gyönyörteljesek voltak. Nagyon megbánta, hogy belement ebbe, de már késő volt: a nőstény lerántotta maga mellé a földre…
Hajnalban tért magához. Szerencsére az egészből csak annyira emlékezett, hogy a banya megmondta, kit kell keresni, hogy hol a kincs. Ő megtartotta az ígéretét, most…
— Ááááááá!
Nemcsak a keze volt fürge, ő maga is úgy ugrott fel, mintha kígyó marta volna meg.
— Mrehba tépje szét a lelked!
Rohant, ahogy csak bírt. A férfi, aki mellett találta magát, felriadt az üvöltésére.
— Várj meg, édes, segíteni akarok neked!
Az a nyomorult korcs! Ha nem lenne ilyen sürgős, akkor most valószínűleg rosszul lenne. Egy férfival hált!
Bármennyire is sietett, azért — biztos, ami biztos — megállt. Amikor meggyőződött arról, hogy nem követik, besurrant egy házba. Szerencsére mindenki aludt még. Az asztalon ott volt a vacsora maradéka, valami lepényféle. Már fordult is, amikor az egyik alvó mellett kardot és tarisznyát pillantott meg. Magához vette azokat is. Már csak lovat kell szereznie. A falu szélén tíz-tizenöt ló álldogált egy karámban. Marven kiválasztotta a legbékésebbnek látszót — nem volt valami nagyszerű lovas — és felült a hátára. El erről az átkozott helyről!
Négy nap helyett három alatt ért a fővárosba, de addigra már kopogott a szeme az éhségtől. A város falai előtt parasztok dolgoztak, a tolvaj épp a lábuk elé zuhant.
— Enni… Adjatok enni!
A földművesek bevitték az ájult vándort a városba és az első ház tulajdonosára bízták.
Villámkezű egyszerűen berendezett házban tért magához. Két férfi hajolt fölé.
— Nee!
— Nyugodj meg, idegen, nem akarunk bántani.
A tolvaj sülő hús illatát érezte meg.
— Ha élő emberek vagytok, nem pedig átkozott démonok, nem hagyjátok, hogy éhen pusztuljak.
— Emberek vagyunk és nem hagyjuk, hogy éhezz.
Nem kérette magát, evett, amennyi csak belé fért. Amikor jóllakott, úgy gondolta, ideje munkához látnia. ehhez azonban tudnia kellett ezt-azt.
— Mondjátok meg nekem, nemes lelkű barátaim, hol vagyok.
— Gryen-Too Sanban, a városfaltól nem messze. Akarod, hogy valaki bekísérjen a Belsővárosba?
— Igazán köszönöm, de egyelőre itt van egy kis dolgom.
Valami azt súgta, közel jár már a céljához. Hát igen, a tolvajok ösztöne… Milyen nevet is mondott neki a némber? (Hogy démonok játszadozzanak a szívével!) Megvan! Tibar.
— Búcsúzóul, kérlek, áruld el a neved, hátha egyszer viszonozhatom a jóságotokat!
— Tibar vagyok, a szabó.
Marven hajlongva köszönt el a házigazdától. Alig tudta leplezni az örömét: megtalálta a kincs őreit. Mihelyst beesteledik, visszatér és gazdag emberként távozik. Alig várta, hogy besötétedjen. Az utcákon kóborolt, nézegette a polgárok otthonát, miközben a jövőjét tervezgette. Végre aztán leszállt a nap. A banya jóvoltából mindent tudott a házról. Tudta, mi a két férfi szokása, így nem volt nehéz bejutnia. A legapróbb nesz nélkül lopakodott a kamra felé, ismerte a pontos rejtekhelyet, teljesen biztos volt a dolgában. A két őr, mintha mágikus álom zárta volna le a szemeiket, meg sem moccant.
A kamrában két ládát talált. Tudta, az egyikben kincs, a másikban halál lapul. Az egyik cifra volt, nemes fából faragott, a másik közönséges, hétköznapi. Marven a másodikhoz lépett. Lélegzetvisszafojtva nyúlt a fedél után, készen arra, hogy ha esetleg rosszul választott volna, azonnal meneküljön. Egy hirtelen mozdulattal felrántotta a láda fedelét és nem történt semmi. A láda zárva volt, de csak közönséges lakattal — ez pedig nem okozhat gondot egy igazi szakértőnek…
Marven arra eszmélt, hogy egy perce nem lélegzik. Elfelejtett levegőt venni. Minden oka megvolt a csodálkozásra: egy láda arany, drágakő és ki tudja, milyen drágaság hevert előtte. Azonnal hozzálátott, hogy elpakolja. A magával hozott tarisznya kevésnek bizonyult, szerencsére azonban ott lógott egy a falon, s így már belefért az egész zsákmány. S hogy mindezek után sikerült észrevétlenül távoznia, ez már valóban hihetetlen szerencse volt.
A két zsák nagyon nehéz volt, nem tudott sietni. Elhatározta, hogy ha lelepleznék, addig harcol, amíg nem győz vagy amíg meg nem hal. Erre azonban nem került sor, épségben kijutott a városból. Mégsem volt nyugodt. Bevetette magát az erdőbe, el kellett rejtenie a pénzt. Hosszú ideig keresgélt, amíg ráakadt egy tökéletesnek tűnő helyre. Három fa nőtt egy tőről — ezt lehetetlen eltéveszteni. Hozzálátott hát, hogy kardjával gödröt kaparjon a kincsnek. Nyugodtan dolgozott, biztonságban érezte magát. Ugyan ki tudhatna erről?
Aren at Meruni, a haaneh-i tolvaj csillogásra lett figyelmes. Mintha a holdfény csillogna valami fémen. Ennek jó lesz utánanézni. Ahogy közelebb osont, már látta, hogy jól gondolta: valóban fém villant a fák között. Fém, méghozzá nem is akármilyen: arany! Egy férfit látott egy gödör fölé hajolni, kezében és mellette a földön érmék csillogtak. Ez el akarja rejteni! Ez tolvaj! Ez a Villámkezű Marven!
“Ha elteszem láb alól, enyém a kincs, enyém a céhmester által kitűzött vérdíj. Meg kell várnom, míg elalszik. Én nem fogok ostobán hősködni, mint Kígyó meg a testvére.”
A férfi hamarosan befejezte a munkát. Eltüntette az ásás nyomait, aztán lefeküdt. Marvent csak egy valami nyomasztotta: a Graam jóslata az utolsó álomról. Eddig minden jól ment, ennek is el kell múlnia.
És nagyon megrémült. Álmodott. Tudta, persze, hogy tudta, álmodik, de Félszemű Drinaar még álomnak is rettenetes volt! A halott varázsló alakja hatalmassá nőtt, szeme vörösen izzott, torkán Marven nyomát sem látta a sebnek, amit ő okozott. A Félszemű hangjára a tolvajt átjárta az iszonyat.
— Üdvözöllek a birodalmamban, Halott Marven! Mert mostantól halott vagy! Én öllek meg! Pusztulj!
— Neee! — sikoltotta a tolvaj.— Nem teheted!
A varázsló alakja megváltozott, ahogy befejezte a varázslatot, kétfejű, vicsorgó szörny állt a férfi előtt. Kezei helyén csápok nőttek és ezek a nyúlványok most mind Marven után kaptak. Villámkezű rohanni kezdett. A rettenetes torzó meg sem moccant, egy szempillantás alatt visszaváltozott Drinarrá. A Félszemű a menekülőre mutatott.
— Thoo ezt sam shab.
És a rohanó tolvaj lába alatt a elindult a föld visszafelé! Marven hangja már nem is emlékeztetett emberi hangra. A varázsló kacagott.
— Ez csak álom, Marven!
A föld mozgása megállt, a tolvaj összeesett, épp Drinaar lábai előtt.
— Wriux am brehtad. Yret dzi maraem!
A levegő kavarogni kezdett s a kavargásból Mrehba, a Haláldémon alakja bontakozott ki.
— Érted jöttem, Villámkezű Marven! — és felemelte roppant pallosát.
— Ez nem lehet! Csak álmodom! Ez csak álom! — és a pallos lesújtott.
Aren at Meruni kihúzta a tőrt a haldokló testéből. Elhibázta, a férfi nem halt meg azonnal. Az orgyilkos még hallotta az utolsó sóhaját:
— Ez... csak ... álom...
Mese másként
Hangulat
Ez egy ismerős történet... Egy mese, kicsit sötét szűrőn át nézve. Mese arról, amikor a Gonosz győzedelmeskedik, a Jó pedig elbukik. A mindenkiben ott lapuló Gonosznak most új, csodaszép arca van. Az Aranyrózsa barlangja című mesefilm az én ízlésem szerint.
A férfi a földön feküdt a kezére borulva. Mellétérdeltem — talán megsebesült. Megérintettem a vállát, de nem mozdult. Hosszú, nagyon hosszú, dús, sötétbarna haja volt, a háta közepéig ért, félre kellett söpörnöm, hogy átkarolhassam a vállát. Az ölembe húztam, megfordítottam. Egek! Annyira szép arca volt, hogy a lélegzetem is elakadt. Valóban megsebesült, szeme fölött kirepedt a bőr. Erős ütés érhette...
Megérintettem az arcát, mire ő kinyitotta a szemét. Egy csodálatos zöld szempár nézett rám. Magányt, fájdalmat és szomorúságot láttam abban a tekintetben. És a legmélyén valami furcsa csillogást.
— Jól vagy?
— Egy nagy, fekete madár... — Felült, hagyta, hogy segítsek. — A fáról leszállt egy nagy fekete madár és nekirepült az arcomnak. Legyél óvatos, még visszajöhet. Egyedül vagy itt? Egy hölgynek nem tanácsos ilyenkor egyedül az erdőt járnia...
— Már megszoktam. És meg is tudom védeni magam — a kardra mutattam, ami — szépen, ahogyan kell — hüvelyében hagyva a földön feküdt mellettem. — Ha nincs szükséged segítségre, megbocsáss, de indulnom kell, sürgős az utam.
— Engedd meg, hogy veled tartsak, úgy ismerem az erdőt, mint a tenyeremet.
Egy mosoly és megborzongtam. Az erdő sötét volt körülöttem, farkasüvöltést hozott a szél, a távolból mennydörgés hallatszott. Nem kellemes egyedül.
Nem sok utat tettünk meg, mert bármennyire is szégyelltem, halálos fáradtság vett rajtam erőt. Különös útitársam egyetlen mozdulatától lángra kapott a kupac fa.
— Hát ezt meg hogy csináltad?
— Varázsló volt az apám, tőle tanultam. Én sajnos még csak kezdő vagyok...
Újra ugyanaz a mosoly. Olyan mély, olyan titokzatos a tekintete, egészen beleszédültem. És elaludtam. Szörnyű üvöltésre riadtam fel, a férfi sehol, a tűz épphogy pislákol... Ismét felhangzott az előbbi üvöltés, egészen közelről. Ez nem farkas, ez valami más. Fát löktem a tűzre, de a különös fáradtság hamarosan újra legyőzött. Szerencsére addigra az ordítás elhalt, elnyelte az éjszaka.
Amikor felébredtem, még éjszaka volt, a titokzatos idegen ott ült a tűz mellett, tekintete az éjszakát kutatta. Szeme — ha lehetséges — még jobban csillogott, mint eddig, s az arca már nem volt olyan makulátlan tiszta. Egy óvatlan mozdulattal apró zajt csaptam, ő azonnal felém fordult.
— Miért nem alszol? Pihenned kellene.
— Te sem alszol...
— Én őrködöm — Ismét mosoly, de most sokkal, sokkal fáradtabb.
— A lovam okos jószág, figyelmeztetne a veszélyre. Aludj csak.
— Nem tudok — megremegett a hangja. — Ki elől menekülsz?
— Nem menekülök senki elől.
— Akkor miért nem állsz meg pihenni, miért hajszolod magad, miért lovagolsz éjszaka is?
— Mert bosszút esküdtem egy férfi ellen, s a bosszúm hajt. De te ki elől menekülsz?
— Egy asszony elől, aki bosszút esküdött ellenem... — Fejét félrebillentett, úgy nézett, ahogyan a madarak . — Talán te vagy az az asszony aki elől menekülök és talán én vagyok, akin bosszút akarsz állni.
— Az nem lehet. Látom a szemedben. Nem te vetted el azt a férfit tőlem, akit szerettem...
Hosszú csend, ismét az a furcsa, madárszerű mozdulat. Olyan ez a férfi, mint egy sólyom — ez jutott eszembe, és elmosolyodtam.
— Szép vagy, különösen akkor, amikor mosolyogsz — lágy hangja volt az idegennek, lágy és elbűvölő. Egyre mélyebbre zuhantam, pillantásának foglya lettem. És megláttam, megértettem a mélységének csillogását: soha el nem sírt könnyek ragyogtak a szemében. Boldogtalan. Mint én. Elaludt, figyeltem az egyenletes lélegzését; figyeltem, ahogy kisimult az arca, aztán én is elaludtam.
Reggel ismét én ébredtem elsőként, társam még aludt. És észrevettem , hogy arcán — mint csiganyomok a kövön — ott fénylenek könnyeinek nyomai. Velem tartott, együtt folytattuk utunkat. Útitársam egyre szótlanabb lett, egyre komorabb, ahogy telt az idő. Shien — így mutatkozott be. Névtelen vagy A Szél — melyiket jelenti az ő neve?
— Miért akarsz bosszút állni azon a férfin?
— Mert elvette tőlem azt a férfit, akit szerettem.
— Meghalt a szerelmed?
— Nem, nem halt meg. Kőszoborrá változott. És én párbajra hívtam a Gonoszt, aki ezt tette vele. Legyőzöm és kényszerítem, hogy adja őt vissza nekem.
Shien ismét hosszú hallgatásba merült, a kérdéseimre sem válaszolt, mintha nem is hallotta volna. Most már a tekintetemet is kerülte, én pedig egyre gyakrabban kerestem a tekintetét. Én fel fogom vidítani, ebben biztos voltam, segítek elmenekülnie az elől az őrült nő elől, aki bosszút esküdött ellene. Mit tehetett? Mi lehet a bűne? Talán tényleg őrült az a nő Egyre többet gondolkodtam ezen, egyre többször pillantottam útitársam felé. Belül azonban a tűz, bosszúm tüze ugyanolyan lánggal égett tovább. Reméltem, találtam egy barátot, ebben reménykedtem.
Shien nem engedte, hogy éjszaka is lovagoljunk. Veszélyes ez a vidék, tele farkasokkal s ki tudja, még miféle fenevadakkal. A tűz megvéd majd. Ültünk hát a tűz mellett, s ő szokása szerint a lángokat bámulta. És a lángok ott lobogtak a szemében.
— Gyönyörű a szemed... — suttogtam, magam is megriadva attól, amit mondtam. Csodálkozva nézett rám, elkerekedett szemekkel. Ugyan mi rosszat szólhattam?
— Sohasem mondták még ezt nekem.
— Akkor nézz majd tükörbe — mosolyogtam rá.
— Nem néztem még tükörbe soha... — Most rajtam volt a csodálkozás sora, de ő folytatta. — Anyám nem engedte, hogy tükörbe nézzek. Biztosan azért, mert csúnya vagyok.
Annyira komolyan, őszintén mondta hogy lenyeltem kitörni készülő kacagásomat.
— Egyáltalán nem vagy csúnya.
Legyintés volt csupán a válasz, én pedig előkaptam az iszákomból az aprócska tükrömet.
— Nézd csak meg, ha nekem nem hiszel — elé tartottam a tükröt, ő azonban eltolta a kezem. — Tehát félsz a tulajdon arcodra pillantani...Nézz már bele!
Döbbenten forgatta a tükröt, mint egy kisgyerek. Mint aki nem akar hinni a saját szemének.
— Ez lennék én? Tényleg így nézek ki?
—Nagyon furcsa kérdéseid vannak. Hol éltél te eddig? Nem lehettél nagyon boldog.
— Boldog?
Úgy ejtette ki ezt a szót, annyi keserűséggel, annyi fájdalommal a hangjában, hogy saját fájdalmamról is elfeledkeztem. Kinyújtottam a kezem, hogy megérintsem az arcát, hogy megsimogassam, de ő riadtan hőkölt hátra.
— Ha reggel korán indulni akarunk, most aludnunk kell — és belecsavarta magát a takaróba s nem is szólt többet.
Reggel friss gyümölcsökkel ébresztett. Már nem is kérdeztem, hogy csinálta, tudtam, úgysem válaszolna. Most különösen szomorúnak tűnt.
— Utadat ezen az ösvényen folytasd, ne térj le róla. Ez vezet a legközelebbi városba. Erre már biztonságos a környék.
— Hát nem tartasz velem? — Csak a fejét rázta, meg sem fordult, a lova nyakát paskolgatta.— Ahogy akarod. Én azért tovább megyek, hogy beteljesíthessem küldetésemet.
— És ha nem találod meg a férfit, akit keresel?
— De megtalálom. Ha a világ végére is kell mennem, megkeresem, megtalálom.
— Ennyire gyűlölöd őt?
— Nem. Ennyire szeretem a férjemet.
— Minden ember, még a leggonoszabb is fejet hajtana előtted, ha ezt látná. Szerelmed a leggonoszabb ember szívét is megindítaná...
— Ember? Egy emberét talán igen, de nem Tarabasét.
Egy pillanatra mintha lángok lobbantak volna fel a szemében. Talán hallott már Tarabas gonoszságáról.
— Tehát őt keresed? Tarabast? Akkor jobb, ha feladod. Őt nem fogod megtalálni.
— De igen!
— Nem engedhetem, hogy a pusztulásodba rohanj! Az a varázsló nagyobb hatalommal bír, mint azt csak elképezni is tudod! — És elállta az utamat.
A düh és a fájdalom elborították az agyamat, kardot rántottam.
— Senki, érted, senki sem mondja meg nekem, hogy mit tehetek és mit nem! Nem állhatsz az utamba! Megesküdtem, hogy megkeresem Tarabast és meg is fogom tenni! Most pedig engedj utamra vagy fogd a kardod!
— Sohasem fogok fegyvert emelni rád. És sohasem fogod megtalálni Tarabast! — Felpattant a lovára és elnyelte az erdő, csak a kiáltását hozta vissza a szél. — Soha!
Hol itt találtam nyomot, hol egy másik városban, hol egy másik országban. Hónapok óta voltam már úton, hónapok óta loholtam már Tarabas nyomában, de mindig tévúton jártam, a varázsló sohasem járt azokon a helyeken. Néha, amikor nagyon sötét, csillagtalan éjszaka volt, rám tört a félelem: soha nem látom viszont a szerelmemet. Talán nem is él már. Hideg márvánnyá vált a teste, mozdulatlanná dermedt. Ki mondja meg, nem a halál mozdulatlansága-e ez? Ilyenkor csak az esküm vitt tovább s az ujjamon ragyogó jegygyűrű meleg sárga fénye adott erőt.
És néha, ha erdőn keresztül vitt az utam vagy kecses sólyom körözött felettem, eszembe jutott Shien. Nem tudtam szabadulni a képektől, az emlékektől. Az ő arca fényesebben ragyogott emlékeim között, mint ahogyan az az aprócska fémkarika tudott fényleni az ujjamon. Egyre többet gondoltam rá és biztos voltam benne, sohasem fogom látni őt sem.
Koraősz volt, amikor egy várhoz értem. Pusztulás és csend fogadott, de a várat körülvevő földeken már folyt a munka, a falu lakói új életet támasztottak a romokon. Ahogy az emberek megpillantottak, remegve borultak a földre: fegyverem a hátamra szíjazva — ilyen félelmetes látvány lennék? Sokáig tartott, míg megtudtam tőlük, mi is történt: a király egyetlen gyermekét elrabolták, s most halott az uralkodó is, a támadók megölték. Igen, nyomon vagyok újra, hiszen bolyongásom is így kezdődött. Tarabas parancsára a harcosai minden uralkodó kisgyermekét elrabolták és birodalmába hurcolták.
Úgy döntöttem, az éjjelt a falak között töltöm. A romok közé biztosan nem merészkedik majd senki és semmi — fél a babonás népség a holtak szellemétől. Tüzet raktam, ám álom nem jött a szememre. Shien arcát láttam magam előtt, hallottam a hangját, ahogy azt mondja : "Boldogság?'". Megrémültem. A férjem! A férfi, akit szeretek! Miért gondolok mindig arra a másik férfira? Ugyan már! Hiszen semmi rosszat nem tettem: eszembe jutott valaki, aki boldogtalan., mint én s akit egy kicsit megkedveltem. És akit sohasem fogok többé látni. Valaki, aki a barátom lehetett volna...
Kétségbeesetten próbálkoztam felidézni férjem arcát, de csak a kőszobrot láttam magam előtt. Hajának barna színe, lágy, hosszú fürtjei, szemének ragyogó kékje mind beleveszett a márvány fehérségébe. Talán ez azt jelenti, hogy meghalt? Az nem lehet! Él, tudom... És valahol a lelkem legmélyén megszólalt egy vékony hangocska:
Biztos vagy benne?
— Igen! Igen. Igen...
A fáradtság mégis ledöntött a lábamról, nem sokkal éjfél után elaludtam. Ág reccsenése riasztott. Sötét volt még, az árnyak meg—megrebbentek a tűz körül. Előhúztam a kardom. A fénykörön túl valaki lapult, figyelt engem.
— Lépj a fénybe, akárki is vagy! — Hangom erősen, határozottan csengett. A körülöttem lapuló árnyaktól most sem féltem.
— Kegyelem, hős lovag — vékonyka hang. Egy gyerek?
— Manó vagyok, akárcsak a társaim.
— Gyertek már közelebb! — És jöttek. Riadtan körbevettek, egyszerre beszéltek, hadartak, siránkoztak, mentsem meg őket. Árulók, elárulták mesterüket és annak anyját, az ő királynőjüket.
— Menj el hozzá, szabadíts meg minket tőlük! Ha ezen az ösvényen mégy tovább, találsz egy házat. Ott kezdődik Tarabas birodalma — És az aprócska teremtmények elrohantak.
Nem vártam meg a pirkadatot, azonnal indultam, hogy megtaláljam a házat, a kaput Tarabas birodalmához. Furcsa ház volt: édességből készült. Nehezen bár, de bejutottam — kardom erősebb, mint a közönséges acél. Odabent riadt gyermekek csoportja lapult, Tarabas kegyetlenségének újabb bizonyítékát láthattam.
Menjetek csak ki a fényre, csöppségek! Fussatok! Én pedig mentem tovább, a házból valóban nyílt ajtó a Sötétség Birodalmába. Félhomály és hideg fogadott, a falakról csöpögő nedvesség a bőröm alá szivárgott. Milyen sötétség és gonoszság verhetett tanyát annak a szívében, aki ezen a helyen él?
Senki sem állta utamat, eljutottam egy nagy, ám üres teremig. Gyertyák égtek, tüzük hamis tűz lehetett, mert nem áradt belőlük a valódi tűz forrósága. Gyertyák vették körbe a hatalmas trónust is, amely üresen és fenyegetően állt.
— HOZZÁM NEM SZOKTAK FEGYVERREL BELÉPNI! — Valami elsurrant mellettem és elragadta kezemből a kardot.
— Nem akarlak bántani.
— Mégis megtetted. Mégis fájdalmat okoztál nekem.
Feldühített.
— Te beszélsz fájdalomról és sebekről? Te, akinek a nyomában csak pusztulás és sírás marad?! Te, aki elvetted tőlem a férfit, akit szeretek?!— Csend. — Miért nem felelsz? És miért nem mutatod meg magad? Én a szemébe szoktam nézni annak, akivel beszélek.
— Aki a szemembe nézett eddig, az nem sokáig élt tovább.
Ez a hang... Olyan ismerős. Nem olyan távoli, mint az előbb, lágyabb annál.—
— Nem félek sem tőled, sem a mágiádtól. Mutasd meg magad!
És a félhomályból kilépett egy magas, karcsú alak. Nem láttam az arcát.
— Lépj hát a fénybe! Látni akarom az arcodat!
Sohasem láttam még ennél szomorúbb szempárt, talán csak egyszer: azé a férfié volt, aki úgy mondta ki a Boldogság szót, mint aki nem is ismeri...
—Te itt?! Tarabas...
Tehát csak játszott velem, mint macska az egérrel. Felmérte az erőmet, az elszántságomat és kevésnek találhatott, ha beengedett a birodalmába. Elbizonytalanodtam, s tudtam, erőmet nem a félelem szívta el, hanem valami egészen más. A férfi, akit Shienként ismertem meg, közelebb lépett hozzám s én riadtan hőköltem hátra: nem akartam, hogy megérintsen.
— Mégis megtaláltalak. Mit vársz tőlem? Térden állva könyörögjek a szánalmadért? Megteszem — és megtettem, amit még sohasem: lehajtott fejjel ereszkedtem térdre. — Kérlek, könyörgök, hogy segíts!
— Segítsek a férfin, akit szeretsz?! — Visszafojtott harag sistergett a szavaiban, és most én is megérezhettem a hatalmát. — Képes voltál idáig követni a nyomaimat, képes voltál eljönni utánam a birodalmamba. Mindent megtennél érte, igaz? Megcsókolnál engem, megcsókolnád azt a férfit, akit gyűlölsz ?
— Igen.
— És le is mondanál a szerelmedről?
— Ekkora árat kérsz a segítségedért?
Megragadott, felrántott a földről.
— Sokkal nagyobbat: maradj velem örökre. Legyél az örökös félhomály királynője! Ezt kérem a csókomért, azért a csókért, amely visszahozza őt az életbe!
Egyedül álltam a teremben, Shien vagyis Tarabas eltűnt mellőlem. Hagyott nekem időt a döntésre. Nem kellett volna. Minden erőm elhagyott, gyenge és kiszolgáltatott voltam. A férjemre gondoltam, de ismét csak a kőszobrot láttam. Hideg volt, nagyon hideg, a halál közelségét éreztem meg egy pillanatra. Meghalt, most már biztosan tudtam. Sírva borultam a terem nyirkos kövére és zokogtam, amíg el nem sírtam régről gyűlő minden könnyemet. Összerezzentem a könnyed érintéstől.
— Ne sírj, királynőm — és felemelt a földről. — Megajándékozlak a halhatatlansággal, az örök fiatalsággal s a csókom visszaadja őt az életnek.
— Hiába minden, már késő — zokogtam. — Meghalt!
Ő döbbenten nézett rám.
— Biztos vagy benne?
— Igen. — Egy hang a lelkem legmélyén ismét megszólalt, előbb suttogva, aztán sikoltva: NEEEM!
— A csókot megkapod tőlem. Talán segíthet még. — A falhoz lépett, szemének egyetlen villanására erős vasbilincsek fonódtak a csuklójára és a bokájára. — Hogy ne bánthassalak... Esküszöm, ha meghalsz, én is veled halok. — Nyaka köré fojtó szorítással tekeredett egy inda. — Kérlek, most egy pillanatig ne nézz rám gyűlölettel. Engedd, hogy a csókodban benne legyen az a szeretet, vagy annak töredéke, amit iránta érzel.
Lábam remegett, ahogy odaléptem elé. A szemébe néztem és tudtam, hogy elvesztem: beleszerettem a Gonoszba. Kényszerítettem magam, hogy a férjemre gondoljak, az egyetlen férfira, akit szeretek, de egy sikoly kizökkentett gondolataimból. Egy sikoly, amely szörnyű, nem emberi, nem evilági üvöltésbe változott. Kinyitottam a szemem és láttam, ahogy Tarabas gyönyörű arca eltorzul, a férfiból előbukkan a Fenevad.
— Legyen ez a csók az élet csókja és ne a halálé — suttogtam.
És egy pillanatra, egyetlen villanásra csupán ismét felébredt bennem a remény: nincs veszve még minden. Ám a pillant elmúlt s én egy szörnyet, a férfiban lakozó Fenevadat csókoltam. Elborított a Tarabasból áradó iszonytató hatalom. Mint pusztító tengerár, úgy csapott át felettem. Hátratántorodtam. Élek! De a csók, a varázscsók, az vajon hatásos lesz—e? A csókból elröppenő varázslat fáradt lepkeként hullt az előkészített üveggömbbe és láttam, hogyan változik vörösen izzó varázsporrá.
— Egy szolgánk elviszi majd — suttogta Tarabas.
A Fenevad eltűnt, a férfi lerogyott a földre. Most gyenge volt, most ugyanolyan volt, mint akkor rég, ott az erdőben. Ugyanaz a szempár ragyogott rám. Mellétérdeltem, ölembe vontam a fejét.
— Megtartom az ígéretem.
Mennyegzői ruhám fehérsége megbabonázta a manók népét. Körülvettek, szájtátva, kacagva—hadarva csodáltak. Álltam a hatalmas trón előtt, vártam a Sötétség Birodalmának Urát, jövendő páromat az örökkévalóságban. Tarabas anyjával érkezett s a nőből áradó sötét szépség megdermesztett.
— Adj össze minket, anyám! — A varázsló karcsú tőrt tartott a kezében. — Egyesítsd vérünket, hogy senki és semmi ne választhasson szét minket!
Tenyere összezárult a tőr pengéjén s a penge nyomában vörös vércseppek jelentek meg. Én is ugyanezt tettem, aztán a két vérpatak elvegyült egymással, ahogy ujjaimat a férfi ujjai közé csúsztattam. És ettől a pillanattól kezdve a szertartás egyetlen szavára, egyetlen mozdulatára sem emlékszem. Amikor vérem elkeveredett Tarabas vérével, szédülés tört rám, forgott velem a világ. Képek, hangok rohantak meg, egy örök idők óta létező lény emlékei. Küzdöttem,
miért nem figyelmeztetett?!
az erőm azonban egyre fogyott.
élnem kell!
Végül gyengül az áradat
kell az örök élet!
és győztem.
— Egyek vagyunk immár — hallottam meg Tarabas hangját a távolból, miközben tereken és időkön át utaztam. Ott álltam a kastélyunk udvarában, a felravatalozott kőszobor mellett. Szellem—kezem a szobor homlokára tettem és ,,Ég veled, egyetlen, halott szerelmem!'' — utolsó búcsúm ennyi volt csupán.
Azt hittem, újra uralom testemet, lelkemet, eszemet. Tarabas a kezemet gyengéden az ajkához emelte s mondott valamit, de egy szót sem hallottam, mert a fejemben harsogó kacagás mindent elnyomott. Egy őrült nő kacagását hallottam.
Elbuktál, kedvesem, elbuktál! Vége!
NEEE! HALLGASS, AKÁRKI IS VAGY!
Gyenge voltál, feladtad! Ó, igen! Végre tort ülhetek bukásod felett!— Harsogó, károgó kacaj. — Hazudtál magadnak is, csak hogy befejezhesd azt, amiben már nem hiszel.
Kezemet a fülemre tapasztottam , de hiába, a hang belül volt.
HAZUDSZ!
Én? Nézz csak a gyűrűdre! Ugyan hol a fénye? — Ujjamon az arany jegygyűrű fényevesztett, kopott vasdarab volt csupán. Térdre hulltam, de a hang nem kegyelmezett. — A férjed él, feltámaszthattad volna és ezt te is nagyon jól tudod! Új hatalmaddal minden hajnalban megláthatod a két kővé vált könnycseppet a ravatalán!
KI VAGY, ÁTKOZOTT?
Átkozott? Jut ez még eszedbe, kedvesem, elégszer. S majd azt is megtudod, ki vagyok, De nem most. Van időnk bőven, az örökkévalóságig.
Örökkévalóság... Már nem számolom, mennyi idő telt el, mióta az Örök Sötétség Királynője lettem. A hang sem pöröl már velem, elnémult a kacagása is, de a titkait sem árulta el — én pedig nem fürkészem. Nem kutatom azt sem, vajon miért csókolhatom meg Tarabast anélkül, hogy a Fenevad fenyegetne. Nem kérdezem, hogyan élhetek az örökös sötétben a férfi mellett, akit gyűlölök. Nem akarom tudni, hogyan szerethetem azt, akit gyűlölök. Hatalmam — hatalmunk — mérhetetlen. Uralom a körülöttem lappangó árnyakat, ám ez nem túl nehéz, hiszen azoktól sohasem féltem.
Ez egy ismerős történet... Egy mese, kicsit sötét szűrőn át nézve. Mese arról, amikor a Gonosz győzedelmeskedik, a Jó pedig elbukik. A mindenkiben ott lapuló Gonosznak most új, csodaszép arca van. Az Aranyrózsa barlangja című mesefilm az én ízlésem szerint.
A férfi a földön feküdt a kezére borulva. Mellétérdeltem — talán megsebesült. Megérintettem a vállát, de nem mozdult. Hosszú, nagyon hosszú, dús, sötétbarna haja volt, a háta közepéig ért, félre kellett söpörnöm, hogy átkarolhassam a vállát. Az ölembe húztam, megfordítottam. Egek! Annyira szép arca volt, hogy a lélegzetem is elakadt. Valóban megsebesült, szeme fölött kirepedt a bőr. Erős ütés érhette...
Megérintettem az arcát, mire ő kinyitotta a szemét. Egy csodálatos zöld szempár nézett rám. Magányt, fájdalmat és szomorúságot láttam abban a tekintetben. És a legmélyén valami furcsa csillogást.
— Jól vagy?
— Egy nagy, fekete madár... — Felült, hagyta, hogy segítsek. — A fáról leszállt egy nagy fekete madár és nekirepült az arcomnak. Legyél óvatos, még visszajöhet. Egyedül vagy itt? Egy hölgynek nem tanácsos ilyenkor egyedül az erdőt járnia...
— Már megszoktam. És meg is tudom védeni magam — a kardra mutattam, ami — szépen, ahogyan kell — hüvelyében hagyva a földön feküdt mellettem. — Ha nincs szükséged segítségre, megbocsáss, de indulnom kell, sürgős az utam.
— Engedd meg, hogy veled tartsak, úgy ismerem az erdőt, mint a tenyeremet.
Egy mosoly és megborzongtam. Az erdő sötét volt körülöttem, farkasüvöltést hozott a szél, a távolból mennydörgés hallatszott. Nem kellemes egyedül.
Nem sok utat tettünk meg, mert bármennyire is szégyelltem, halálos fáradtság vett rajtam erőt. Különös útitársam egyetlen mozdulatától lángra kapott a kupac fa.
— Hát ezt meg hogy csináltad?
— Varázsló volt az apám, tőle tanultam. Én sajnos még csak kezdő vagyok...
Újra ugyanaz a mosoly. Olyan mély, olyan titokzatos a tekintete, egészen beleszédültem. És elaludtam. Szörnyű üvöltésre riadtam fel, a férfi sehol, a tűz épphogy pislákol... Ismét felhangzott az előbbi üvöltés, egészen közelről. Ez nem farkas, ez valami más. Fát löktem a tűzre, de a különös fáradtság hamarosan újra legyőzött. Szerencsére addigra az ordítás elhalt, elnyelte az éjszaka.
Amikor felébredtem, még éjszaka volt, a titokzatos idegen ott ült a tűz mellett, tekintete az éjszakát kutatta. Szeme — ha lehetséges — még jobban csillogott, mint eddig, s az arca már nem volt olyan makulátlan tiszta. Egy óvatlan mozdulattal apró zajt csaptam, ő azonnal felém fordult.
— Miért nem alszol? Pihenned kellene.
— Te sem alszol...
— Én őrködöm — Ismét mosoly, de most sokkal, sokkal fáradtabb.
— A lovam okos jószág, figyelmeztetne a veszélyre. Aludj csak.
— Nem tudok — megremegett a hangja. — Ki elől menekülsz?
— Nem menekülök senki elől.
— Akkor miért nem állsz meg pihenni, miért hajszolod magad, miért lovagolsz éjszaka is?
— Mert bosszút esküdtem egy férfi ellen, s a bosszúm hajt. De te ki elől menekülsz?
— Egy asszony elől, aki bosszút esküdött ellenem... — Fejét félrebillentett, úgy nézett, ahogyan a madarak . — Talán te vagy az az asszony aki elől menekülök és talán én vagyok, akin bosszút akarsz állni.
— Az nem lehet. Látom a szemedben. Nem te vetted el azt a férfit tőlem, akit szerettem...
Hosszú csend, ismét az a furcsa, madárszerű mozdulat. Olyan ez a férfi, mint egy sólyom — ez jutott eszembe, és elmosolyodtam.
— Szép vagy, különösen akkor, amikor mosolyogsz — lágy hangja volt az idegennek, lágy és elbűvölő. Egyre mélyebbre zuhantam, pillantásának foglya lettem. És megláttam, megértettem a mélységének csillogását: soha el nem sírt könnyek ragyogtak a szemében. Boldogtalan. Mint én. Elaludt, figyeltem az egyenletes lélegzését; figyeltem, ahogy kisimult az arca, aztán én is elaludtam.
Reggel ismét én ébredtem elsőként, társam még aludt. És észrevettem , hogy arcán — mint csiganyomok a kövön — ott fénylenek könnyeinek nyomai. Velem tartott, együtt folytattuk utunkat. Útitársam egyre szótlanabb lett, egyre komorabb, ahogy telt az idő. Shien — így mutatkozott be. Névtelen vagy A Szél — melyiket jelenti az ő neve?
— Miért akarsz bosszút állni azon a férfin?
— Mert elvette tőlem azt a férfit, akit szerettem.
— Meghalt a szerelmed?
— Nem, nem halt meg. Kőszoborrá változott. És én párbajra hívtam a Gonoszt, aki ezt tette vele. Legyőzöm és kényszerítem, hogy adja őt vissza nekem.
Shien ismét hosszú hallgatásba merült, a kérdéseimre sem válaszolt, mintha nem is hallotta volna. Most már a tekintetemet is kerülte, én pedig egyre gyakrabban kerestem a tekintetét. Én fel fogom vidítani, ebben biztos voltam, segítek elmenekülnie az elől az őrült nő elől, aki bosszút esküdött ellene. Mit tehetett? Mi lehet a bűne? Talán tényleg őrült az a nő Egyre többet gondolkodtam ezen, egyre többször pillantottam útitársam felé. Belül azonban a tűz, bosszúm tüze ugyanolyan lánggal égett tovább. Reméltem, találtam egy barátot, ebben reménykedtem.
Shien nem engedte, hogy éjszaka is lovagoljunk. Veszélyes ez a vidék, tele farkasokkal s ki tudja, még miféle fenevadakkal. A tűz megvéd majd. Ültünk hát a tűz mellett, s ő szokása szerint a lángokat bámulta. És a lángok ott lobogtak a szemében.
— Gyönyörű a szemed... — suttogtam, magam is megriadva attól, amit mondtam. Csodálkozva nézett rám, elkerekedett szemekkel. Ugyan mi rosszat szólhattam?
— Sohasem mondták még ezt nekem.
— Akkor nézz majd tükörbe — mosolyogtam rá.
— Nem néztem még tükörbe soha... — Most rajtam volt a csodálkozás sora, de ő folytatta. — Anyám nem engedte, hogy tükörbe nézzek. Biztosan azért, mert csúnya vagyok.
Annyira komolyan, őszintén mondta hogy lenyeltem kitörni készülő kacagásomat.
— Egyáltalán nem vagy csúnya.
Legyintés volt csupán a válasz, én pedig előkaptam az iszákomból az aprócska tükrömet.
— Nézd csak meg, ha nekem nem hiszel — elé tartottam a tükröt, ő azonban eltolta a kezem. — Tehát félsz a tulajdon arcodra pillantani...Nézz már bele!
Döbbenten forgatta a tükröt, mint egy kisgyerek. Mint aki nem akar hinni a saját szemének.
— Ez lennék én? Tényleg így nézek ki?
—Nagyon furcsa kérdéseid vannak. Hol éltél te eddig? Nem lehettél nagyon boldog.
— Boldog?
Úgy ejtette ki ezt a szót, annyi keserűséggel, annyi fájdalommal a hangjában, hogy saját fájdalmamról is elfeledkeztem. Kinyújtottam a kezem, hogy megérintsem az arcát, hogy megsimogassam, de ő riadtan hőkölt hátra.
— Ha reggel korán indulni akarunk, most aludnunk kell — és belecsavarta magát a takaróba s nem is szólt többet.
Reggel friss gyümölcsökkel ébresztett. Már nem is kérdeztem, hogy csinálta, tudtam, úgysem válaszolna. Most különösen szomorúnak tűnt.
— Utadat ezen az ösvényen folytasd, ne térj le róla. Ez vezet a legközelebbi városba. Erre már biztonságos a környék.
— Hát nem tartasz velem? — Csak a fejét rázta, meg sem fordult, a lova nyakát paskolgatta.— Ahogy akarod. Én azért tovább megyek, hogy beteljesíthessem küldetésemet.
— És ha nem találod meg a férfit, akit keresel?
— De megtalálom. Ha a világ végére is kell mennem, megkeresem, megtalálom.
— Ennyire gyűlölöd őt?
— Nem. Ennyire szeretem a férjemet.
— Minden ember, még a leggonoszabb is fejet hajtana előtted, ha ezt látná. Szerelmed a leggonoszabb ember szívét is megindítaná...
— Ember? Egy emberét talán igen, de nem Tarabasét.
Egy pillanatra mintha lángok lobbantak volna fel a szemében. Talán hallott már Tarabas gonoszságáról.
— Tehát őt keresed? Tarabast? Akkor jobb, ha feladod. Őt nem fogod megtalálni.
— De igen!
— Nem engedhetem, hogy a pusztulásodba rohanj! Az a varázsló nagyobb hatalommal bír, mint azt csak elképezni is tudod! — És elállta az utamat.
A düh és a fájdalom elborították az agyamat, kardot rántottam.
— Senki, érted, senki sem mondja meg nekem, hogy mit tehetek és mit nem! Nem állhatsz az utamba! Megesküdtem, hogy megkeresem Tarabast és meg is fogom tenni! Most pedig engedj utamra vagy fogd a kardod!
— Sohasem fogok fegyvert emelni rád. És sohasem fogod megtalálni Tarabast! — Felpattant a lovára és elnyelte az erdő, csak a kiáltását hozta vissza a szél. — Soha!
Hol itt találtam nyomot, hol egy másik városban, hol egy másik országban. Hónapok óta voltam már úton, hónapok óta loholtam már Tarabas nyomában, de mindig tévúton jártam, a varázsló sohasem járt azokon a helyeken. Néha, amikor nagyon sötét, csillagtalan éjszaka volt, rám tört a félelem: soha nem látom viszont a szerelmemet. Talán nem is él már. Hideg márvánnyá vált a teste, mozdulatlanná dermedt. Ki mondja meg, nem a halál mozdulatlansága-e ez? Ilyenkor csak az esküm vitt tovább s az ujjamon ragyogó jegygyűrű meleg sárga fénye adott erőt.
És néha, ha erdőn keresztül vitt az utam vagy kecses sólyom körözött felettem, eszembe jutott Shien. Nem tudtam szabadulni a képektől, az emlékektől. Az ő arca fényesebben ragyogott emlékeim között, mint ahogyan az az aprócska fémkarika tudott fényleni az ujjamon. Egyre többet gondoltam rá és biztos voltam benne, sohasem fogom látni őt sem.
Koraősz volt, amikor egy várhoz értem. Pusztulás és csend fogadott, de a várat körülvevő földeken már folyt a munka, a falu lakói új életet támasztottak a romokon. Ahogy az emberek megpillantottak, remegve borultak a földre: fegyverem a hátamra szíjazva — ilyen félelmetes látvány lennék? Sokáig tartott, míg megtudtam tőlük, mi is történt: a király egyetlen gyermekét elrabolták, s most halott az uralkodó is, a támadók megölték. Igen, nyomon vagyok újra, hiszen bolyongásom is így kezdődött. Tarabas parancsára a harcosai minden uralkodó kisgyermekét elrabolták és birodalmába hurcolták.
Úgy döntöttem, az éjjelt a falak között töltöm. A romok közé biztosan nem merészkedik majd senki és semmi — fél a babonás népség a holtak szellemétől. Tüzet raktam, ám álom nem jött a szememre. Shien arcát láttam magam előtt, hallottam a hangját, ahogy azt mondja : "Boldogság?'". Megrémültem. A férjem! A férfi, akit szeretek! Miért gondolok mindig arra a másik férfira? Ugyan már! Hiszen semmi rosszat nem tettem: eszembe jutott valaki, aki boldogtalan., mint én s akit egy kicsit megkedveltem. És akit sohasem fogok többé látni. Valaki, aki a barátom lehetett volna...
Kétségbeesetten próbálkoztam felidézni férjem arcát, de csak a kőszobrot láttam magam előtt. Hajának barna színe, lágy, hosszú fürtjei, szemének ragyogó kékje mind beleveszett a márvány fehérségébe. Talán ez azt jelenti, hogy meghalt? Az nem lehet! Él, tudom... És valahol a lelkem legmélyén megszólalt egy vékony hangocska:
Biztos vagy benne?
— Igen! Igen. Igen...
A fáradtság mégis ledöntött a lábamról, nem sokkal éjfél után elaludtam. Ág reccsenése riasztott. Sötét volt még, az árnyak meg—megrebbentek a tűz körül. Előhúztam a kardom. A fénykörön túl valaki lapult, figyelt engem.
— Lépj a fénybe, akárki is vagy! — Hangom erősen, határozottan csengett. A körülöttem lapuló árnyaktól most sem féltem.
— Kegyelem, hős lovag — vékonyka hang. Egy gyerek?
— Manó vagyok, akárcsak a társaim.
— Gyertek már közelebb! — És jöttek. Riadtan körbevettek, egyszerre beszéltek, hadartak, siránkoztak, mentsem meg őket. Árulók, elárulták mesterüket és annak anyját, az ő királynőjüket.
— Menj el hozzá, szabadíts meg minket tőlük! Ha ezen az ösvényen mégy tovább, találsz egy házat. Ott kezdődik Tarabas birodalma — És az aprócska teremtmények elrohantak.
Nem vártam meg a pirkadatot, azonnal indultam, hogy megtaláljam a házat, a kaput Tarabas birodalmához. Furcsa ház volt: édességből készült. Nehezen bár, de bejutottam — kardom erősebb, mint a közönséges acél. Odabent riadt gyermekek csoportja lapult, Tarabas kegyetlenségének újabb bizonyítékát láthattam.
Menjetek csak ki a fényre, csöppségek! Fussatok! Én pedig mentem tovább, a házból valóban nyílt ajtó a Sötétség Birodalmába. Félhomály és hideg fogadott, a falakról csöpögő nedvesség a bőröm alá szivárgott. Milyen sötétség és gonoszság verhetett tanyát annak a szívében, aki ezen a helyen él?
Senki sem állta utamat, eljutottam egy nagy, ám üres teremig. Gyertyák égtek, tüzük hamis tűz lehetett, mert nem áradt belőlük a valódi tűz forrósága. Gyertyák vették körbe a hatalmas trónust is, amely üresen és fenyegetően állt.
— HOZZÁM NEM SZOKTAK FEGYVERREL BELÉPNI! — Valami elsurrant mellettem és elragadta kezemből a kardot.
— Nem akarlak bántani.
— Mégis megtetted. Mégis fájdalmat okoztál nekem.
Feldühített.
— Te beszélsz fájdalomról és sebekről? Te, akinek a nyomában csak pusztulás és sírás marad?! Te, aki elvetted tőlem a férfit, akit szeretek?!— Csend. — Miért nem felelsz? És miért nem mutatod meg magad? Én a szemébe szoktam nézni annak, akivel beszélek.
— Aki a szemembe nézett eddig, az nem sokáig élt tovább.
Ez a hang... Olyan ismerős. Nem olyan távoli, mint az előbb, lágyabb annál.—
— Nem félek sem tőled, sem a mágiádtól. Mutasd meg magad!
És a félhomályból kilépett egy magas, karcsú alak. Nem láttam az arcát.
— Lépj hát a fénybe! Látni akarom az arcodat!
Sohasem láttam még ennél szomorúbb szempárt, talán csak egyszer: azé a férfié volt, aki úgy mondta ki a Boldogság szót, mint aki nem is ismeri...
—Te itt?! Tarabas...
Tehát csak játszott velem, mint macska az egérrel. Felmérte az erőmet, az elszántságomat és kevésnek találhatott, ha beengedett a birodalmába. Elbizonytalanodtam, s tudtam, erőmet nem a félelem szívta el, hanem valami egészen más. A férfi, akit Shienként ismertem meg, közelebb lépett hozzám s én riadtan hőköltem hátra: nem akartam, hogy megérintsen.
— Mégis megtaláltalak. Mit vársz tőlem? Térden állva könyörögjek a szánalmadért? Megteszem — és megtettem, amit még sohasem: lehajtott fejjel ereszkedtem térdre. — Kérlek, könyörgök, hogy segíts!
— Segítsek a férfin, akit szeretsz?! — Visszafojtott harag sistergett a szavaiban, és most én is megérezhettem a hatalmát. — Képes voltál idáig követni a nyomaimat, képes voltál eljönni utánam a birodalmamba. Mindent megtennél érte, igaz? Megcsókolnál engem, megcsókolnád azt a férfit, akit gyűlölsz ?
— Igen.
— És le is mondanál a szerelmedről?
— Ekkora árat kérsz a segítségedért?
Megragadott, felrántott a földről.
— Sokkal nagyobbat: maradj velem örökre. Legyél az örökös félhomály királynője! Ezt kérem a csókomért, azért a csókért, amely visszahozza őt az életbe!
Egyedül álltam a teremben, Shien vagyis Tarabas eltűnt mellőlem. Hagyott nekem időt a döntésre. Nem kellett volna. Minden erőm elhagyott, gyenge és kiszolgáltatott voltam. A férjemre gondoltam, de ismét csak a kőszobrot láttam. Hideg volt, nagyon hideg, a halál közelségét éreztem meg egy pillanatra. Meghalt, most már biztosan tudtam. Sírva borultam a terem nyirkos kövére és zokogtam, amíg el nem sírtam régről gyűlő minden könnyemet. Összerezzentem a könnyed érintéstől.
— Ne sírj, királynőm — és felemelt a földről. — Megajándékozlak a halhatatlansággal, az örök fiatalsággal s a csókom visszaadja őt az életnek.
— Hiába minden, már késő — zokogtam. — Meghalt!
Ő döbbenten nézett rám.
— Biztos vagy benne?
— Igen. — Egy hang a lelkem legmélyén ismét megszólalt, előbb suttogva, aztán sikoltva: NEEEM!
— A csókot megkapod tőlem. Talán segíthet még. — A falhoz lépett, szemének egyetlen villanására erős vasbilincsek fonódtak a csuklójára és a bokájára. — Hogy ne bánthassalak... Esküszöm, ha meghalsz, én is veled halok. — Nyaka köré fojtó szorítással tekeredett egy inda. — Kérlek, most egy pillanatig ne nézz rám gyűlölettel. Engedd, hogy a csókodban benne legyen az a szeretet, vagy annak töredéke, amit iránta érzel.
Lábam remegett, ahogy odaléptem elé. A szemébe néztem és tudtam, hogy elvesztem: beleszerettem a Gonoszba. Kényszerítettem magam, hogy a férjemre gondoljak, az egyetlen férfira, akit szeretek, de egy sikoly kizökkentett gondolataimból. Egy sikoly, amely szörnyű, nem emberi, nem evilági üvöltésbe változott. Kinyitottam a szemem és láttam, ahogy Tarabas gyönyörű arca eltorzul, a férfiból előbukkan a Fenevad.
— Legyen ez a csók az élet csókja és ne a halálé — suttogtam.
És egy pillanatra, egyetlen villanásra csupán ismét felébredt bennem a remény: nincs veszve még minden. Ám a pillant elmúlt s én egy szörnyet, a férfiban lakozó Fenevadat csókoltam. Elborított a Tarabasból áradó iszonytató hatalom. Mint pusztító tengerár, úgy csapott át felettem. Hátratántorodtam. Élek! De a csók, a varázscsók, az vajon hatásos lesz—e? A csókból elröppenő varázslat fáradt lepkeként hullt az előkészített üveggömbbe és láttam, hogyan változik vörösen izzó varázsporrá.
— Egy szolgánk elviszi majd — suttogta Tarabas.
A Fenevad eltűnt, a férfi lerogyott a földre. Most gyenge volt, most ugyanolyan volt, mint akkor rég, ott az erdőben. Ugyanaz a szempár ragyogott rám. Mellétérdeltem, ölembe vontam a fejét.
— Megtartom az ígéretem.
Mennyegzői ruhám fehérsége megbabonázta a manók népét. Körülvettek, szájtátva, kacagva—hadarva csodáltak. Álltam a hatalmas trón előtt, vártam a Sötétség Birodalmának Urát, jövendő páromat az örökkévalóságban. Tarabas anyjával érkezett s a nőből áradó sötét szépség megdermesztett.
— Adj össze minket, anyám! — A varázsló karcsú tőrt tartott a kezében. — Egyesítsd vérünket, hogy senki és semmi ne választhasson szét minket!
Tenyere összezárult a tőr pengéjén s a penge nyomában vörös vércseppek jelentek meg. Én is ugyanezt tettem, aztán a két vérpatak elvegyült egymással, ahogy ujjaimat a férfi ujjai közé csúsztattam. És ettől a pillanattól kezdve a szertartás egyetlen szavára, egyetlen mozdulatára sem emlékszem. Amikor vérem elkeveredett Tarabas vérével, szédülés tört rám, forgott velem a világ. Képek, hangok rohantak meg, egy örök idők óta létező lény emlékei. Küzdöttem,
miért nem figyelmeztetett?!
az erőm azonban egyre fogyott.
élnem kell!
Végül gyengül az áradat
kell az örök élet!
és győztem.
— Egyek vagyunk immár — hallottam meg Tarabas hangját a távolból, miközben tereken és időkön át utaztam. Ott álltam a kastélyunk udvarában, a felravatalozott kőszobor mellett. Szellem—kezem a szobor homlokára tettem és ,,Ég veled, egyetlen, halott szerelmem!'' — utolsó búcsúm ennyi volt csupán.
Azt hittem, újra uralom testemet, lelkemet, eszemet. Tarabas a kezemet gyengéden az ajkához emelte s mondott valamit, de egy szót sem hallottam, mert a fejemben harsogó kacagás mindent elnyomott. Egy őrült nő kacagását hallottam.
Elbuktál, kedvesem, elbuktál! Vége!
NEEE! HALLGASS, AKÁRKI IS VAGY!
Gyenge voltál, feladtad! Ó, igen! Végre tort ülhetek bukásod felett!— Harsogó, károgó kacaj. — Hazudtál magadnak is, csak hogy befejezhesd azt, amiben már nem hiszel.
Kezemet a fülemre tapasztottam , de hiába, a hang belül volt.
HAZUDSZ!
Én? Nézz csak a gyűrűdre! Ugyan hol a fénye? — Ujjamon az arany jegygyűrű fényevesztett, kopott vasdarab volt csupán. Térdre hulltam, de a hang nem kegyelmezett. — A férjed él, feltámaszthattad volna és ezt te is nagyon jól tudod! Új hatalmaddal minden hajnalban megláthatod a két kővé vált könnycseppet a ravatalán!
KI VAGY, ÁTKOZOTT?
Átkozott? Jut ez még eszedbe, kedvesem, elégszer. S majd azt is megtudod, ki vagyok, De nem most. Van időnk bőven, az örökkévalóságig.
Örökkévalóság... Már nem számolom, mennyi idő telt el, mióta az Örök Sötétség Királynője lettem. A hang sem pöröl már velem, elnémult a kacagása is, de a titkait sem árulta el — én pedig nem fürkészem. Nem kutatom azt sem, vajon miért csókolhatom meg Tarabast anélkül, hogy a Fenevad fenyegetne. Nem kérdezem, hogyan élhetek az örökös sötétben a férfi mellett, akit gyűlölök. Nem akarom tudni, hogyan szerethetem azt, akit gyűlölök. Hatalmam — hatalmunk — mérhetetlen. Uralom a körülöttem lappangó árnyakat, ám ez nem túl nehéz, hiszen azoktól sohasem féltem.
Angyalok
Annak idején az első férjemmel (vagy a másodikkal? Mindig összekeverem őket :D ) angyalos szerepjátékot terveztünk írni. A játékosok egy-egy angyal karaktert személyesíthettek volna meg. A szabálykönyv egyes fejezeteit rövid kis novellák, történetek vezették volna be. Egy ilyen az én In dubio egypercesem, ami inkább csak hangulat. Sajnos a szerepjátékból nem lett semmi. Kár érte.
Ahogy kár a másik világért is, amit a Novelláknál már emlegettem, azért jó kis durva, sötét, poszt-apokaliptikus világért. De egyszer majd fogom magam és megcsinálom.
De Nándinak annyira jó angyalos versei vannak, nem is értem, miért nem osztja meg a közzel :) Bár az egyiket nekem adta, az van Az angyali üdvözlet-ben.
In dubio
A férfi megállt a párkányon. Hívta a mélység, hívta a sötét és hívták a fények. Egyszerre hallotta az egész Város minden zaját: sikolyokat — egyik a kéjtől, másik fájdalomtól volt terhes. Suttogásokat — szerelmes, édes szavak keveredtek gyilkos, titkos parancsokkal. Jajkiáltások és monoton zúgás. Lüktetés — a vér száguld az erekben. Élet és Halál hangjai.
Aztán hirtelen minden elnémult. Megállt az idő és kitágult a Tér: ott lebegett a végtelen Űrben. Minden tökéletes volt, mint az idők kezdetén, amikor az egész kezdődött... Ez azonban csak látszat volt: látszat a tökély és az időtlenség. Tudta, hogy még nem jó. Még nem... És addig nem találhat nyugalomra. Mennie kell. Mindig. Így szól a Törvény, ez a Hagyomány, ez a Parancs... Ez a szív parancsa, a tűz parancsa. Süketen és vakon, de mennie kell. Alakítania a dolgokat, formálni, mint a tűz. Tűz, fák, kövek és a szél. Az Akarat Gyermekei...
Ki is ő valójában? Miért nem pihenhet? Mi ez az örökös keserűség? — ilyen gondolatok cikáztak az agyában.
Nem tudta mire vélni a furcsa dolgokat. Néha szédülés fogta el, aztán nem emlékezett semmire. Ismeretlen emberek között tért magához, olyan helyeken, ahol sohasem járt korábban. Most is ez történt.
— Mit keresek én ezen a tetőn? — és megborzongott, ahogy lenézett a mélybe. Összehúzta magán a kabátját és elindult lefelé a tűzlétrán. Észre sem vette a kabátjára tapadt hófehér tollat...
Ahogy kár a másik világért is, amit a Novelláknál már emlegettem, azért jó kis durva, sötét, poszt-apokaliptikus világért. De egyszer majd fogom magam és megcsinálom.
De Nándinak annyira jó angyalos versei vannak, nem is értem, miért nem osztja meg a közzel :) Bár az egyiket nekem adta, az van Az angyali üdvözlet-ben.
In dubio
A férfi megállt a párkányon. Hívta a mélység, hívta a sötét és hívták a fények. Egyszerre hallotta az egész Város minden zaját: sikolyokat — egyik a kéjtől, másik fájdalomtól volt terhes. Suttogásokat — szerelmes, édes szavak keveredtek gyilkos, titkos parancsokkal. Jajkiáltások és monoton zúgás. Lüktetés — a vér száguld az erekben. Élet és Halál hangjai.
Aztán hirtelen minden elnémult. Megállt az idő és kitágult a Tér: ott lebegett a végtelen Űrben. Minden tökéletes volt, mint az idők kezdetén, amikor az egész kezdődött... Ez azonban csak látszat volt: látszat a tökély és az időtlenség. Tudta, hogy még nem jó. Még nem... És addig nem találhat nyugalomra. Mennie kell. Mindig. Így szól a Törvény, ez a Hagyomány, ez a Parancs... Ez a szív parancsa, a tűz parancsa. Süketen és vakon, de mennie kell. Alakítania a dolgokat, formálni, mint a tűz. Tűz, fák, kövek és a szél. Az Akarat Gyermekei...
Ki is ő valójában? Miért nem pihenhet? Mi ez az örökös keserűség? — ilyen gondolatok cikáztak az agyában.
Nem tudta mire vélni a furcsa dolgokat. Néha szédülés fogta el, aztán nem emlékezett semmire. Ismeretlen emberek között tért magához, olyan helyeken, ahol sohasem járt korábban. Most is ez történt.
— Mit keresek én ezen a tetőn? — és megborzongott, ahogy lenézett a mélybe. Összehúzta magán a kabátját és elindult lefelé a tűzlétrán. Észre sem vette a kabátjára tapadt hófehér tollat...
2011. augusztus 13., szombat
A készülő Tükörvilág-trilógia 3. részéből egy részlet
― Nagyúr! ― az őrparancsnok kiáltott. ― Nagyúr, az egyik lovag életben van, ereje visszatért és veled kíván szólni.
A bárd jöttére félrehúzódtak a vajákosok s a férfi kérdő tekintetére csak a fejüket rázták.
― Nincs sok időm, Nohr, csupán egy kevés haladékot kaptam ― vasszín üstökű, szakállú, jól megtermett férfi feküdt a hevenyészett derékaljon. homlokán verték gyöngyözött, szembogara kitágult és Maridu megérezte a hétlélekfű keserédes illatát.
― Wron herceg halott! Rendtestvéreim az életüket adták érte, de a pártütők túlerőben voltak. parancsot kaptunk, hogy menekítsük a hercegnét és a gyermeket... hogy keressünk fel téged, uram , a levéllel és a lánccal. Jönnünk kellett, nem halhattunk velük! Biztonságba akartuk őket tudni, egy eldugott rendházunkba vinni, de már az úton... Tízen indultunk, uram ― belekapaszkodott Maridu karjába, felült, arca eltorzult. ― Vágtattunk, nagyúr, hajszoltuk a lovakat, de csapdába csaltak. Elmaradtak mellőlünk a testvéreink, ott hevertek temetetlenül ― ivott s a szakállán végigcsorgó pálinka mézillatára elmosolyodott. ― Méz... Az Elfek Erdejében akartuk hagyni őket, ahogy urunk parancsolta. A Tó Szentélyébe. Ott mindent elborít a mézvirág ― Mosolya rémisztő vicsorrá vált. ― Megölték, őket, nagyúr! A hercegné és a gyermek halott! A karon ülő kisdedet is... Vérben és lángban az ország, uram... Ne hagyd, hogy minden rommá legyen! A Szem... A Mindentlátó most lecsukódott... Ne sejthetik, hogy ő...Hogy ő áll... ― elfogyott az ereje, keze lecsúszott Maridu karjáról. A bárd vállon ragadta.
― Ki? Tudod, hogy ki áll a lázadók mögött? Beszélj!
― Nagyon szomjazok, uram... ― ivott, de az ital már nem adott erőt és múlóban volt a hétlélekfű hatása is. ― Mézvirágok közt, nagyúr... Méz... a véres trófeákon... vér a zászlajukon... Láttam náluk a fejeket...
― Ki a vezérük? Ki áll a pártütők élén? Ki?
― Harcolj, uram... a hazáért...
― Ki tette???
Nem kapott választ, a lovag szeme a távolba nézett, más hangokat hallott ő már ekkor.
Maridu mozdulatlanul térdelt a lovag derékalja mellett, tenyerébe temette arcát. A lánc fojtogatta, a gyűrű lehúzta a kezét. Wron... Lynna és a csöpp gyermek.
Otthont adtak neki...
"Veletek könnyű a szív"
Befogadták...
"Bőség a nincs"
Elfogadták...
"Kéz nyúlik feléd"
Kiálltak mellette...
"Pajzsot tart föléd"
Hittek benne...
"Már nincs magány"
Szerették...
"Vér lesz vérből..."
Az övéi voltak...
"Úgy hívják: CSALÁD"
Üvölteni akart, törni-zúzni, ám valami visszafogta ütésre lendülő kezét, inkább a lovaghoz hajolt, lezárta a halott szemeit és a székre hajított köpenyt terítette rá szemfedőnek. A köpenyről a Mindentlátó Szem nézett rá arany ragyogással. Úgy igazította a kelmét, hogy a redők a hímzést eltakarják. Hogy a Szemnek ne kelljen már látnia...
A bárd jöttére félrehúzódtak a vajákosok s a férfi kérdő tekintetére csak a fejüket rázták.
― Nincs sok időm, Nohr, csupán egy kevés haladékot kaptam ― vasszín üstökű, szakállú, jól megtermett férfi feküdt a hevenyészett derékaljon. homlokán verték gyöngyözött, szembogara kitágult és Maridu megérezte a hétlélekfű keserédes illatát.
― Wron herceg halott! Rendtestvéreim az életüket adták érte, de a pártütők túlerőben voltak. parancsot kaptunk, hogy menekítsük a hercegnét és a gyermeket... hogy keressünk fel téged, uram , a levéllel és a lánccal. Jönnünk kellett, nem halhattunk velük! Biztonságba akartuk őket tudni, egy eldugott rendházunkba vinni, de már az úton... Tízen indultunk, uram ― belekapaszkodott Maridu karjába, felült, arca eltorzult. ― Vágtattunk, nagyúr, hajszoltuk a lovakat, de csapdába csaltak. Elmaradtak mellőlünk a testvéreink, ott hevertek temetetlenül ― ivott s a szakállán végigcsorgó pálinka mézillatára elmosolyodott. ― Méz... Az Elfek Erdejében akartuk hagyni őket, ahogy urunk parancsolta. A Tó Szentélyébe. Ott mindent elborít a mézvirág ― Mosolya rémisztő vicsorrá vált. ― Megölték, őket, nagyúr! A hercegné és a gyermek halott! A karon ülő kisdedet is... Vérben és lángban az ország, uram... Ne hagyd, hogy minden rommá legyen! A Szem... A Mindentlátó most lecsukódott... Ne sejthetik, hogy ő...Hogy ő áll... ― elfogyott az ereje, keze lecsúszott Maridu karjáról. A bárd vállon ragadta.
― Ki? Tudod, hogy ki áll a lázadók mögött? Beszélj!
― Nagyon szomjazok, uram... ― ivott, de az ital már nem adott erőt és múlóban volt a hétlélekfű hatása is. ― Mézvirágok közt, nagyúr... Méz... a véres trófeákon... vér a zászlajukon... Láttam náluk a fejeket...
― Ki a vezérük? Ki áll a pártütők élén? Ki?
― Harcolj, uram... a hazáért...
― Ki tette???
Nem kapott választ, a lovag szeme a távolba nézett, más hangokat hallott ő már ekkor.
Maridu mozdulatlanul térdelt a lovag derékalja mellett, tenyerébe temette arcát. A lánc fojtogatta, a gyűrű lehúzta a kezét. Wron... Lynna és a csöpp gyermek.
Otthont adtak neki...
"Veletek könnyű a szív"
Befogadták...
"Bőség a nincs"
Elfogadták...
"Kéz nyúlik feléd"
Kiálltak mellette...
"Pajzsot tart föléd"
Hittek benne...
"Már nincs magány"
Szerették...
"Vér lesz vérből..."
Az övéi voltak...
"Úgy hívják: CSALÁD"
Üvölteni akart, törni-zúzni, ám valami visszafogta ütésre lendülő kezét, inkább a lovaghoz hajolt, lezárta a halott szemeit és a székre hajított köpenyt terítette rá szemfedőnek. A köpenyről a Mindentlátó Szem nézett rá arany ragyogással. Úgy igazította a kelmét, hogy a redők a hímzést eltakarják. Hogy a Szemnek ne kelljen már látnia...
2011. augusztus 12., péntek
"Anyaka, te mindent tudsz?" - szülinapi köszönöm a fiamnak
"Anyaka, te mindent tudsz?" Ezt a kérdést 2008 tavaszán tette fel nekem a fiam. Háromévesen. A válaszom felnőtt válasz: "Dehogy tudok, fiam." Mire Márkó a legkomolyabban:
"Megtanítsalak?"
Megtanított. Arra, hogy mennyi kitartás és mennyi türelem kell az élethez. Arra, hogy le kell térdelnünk, le kell hajolnunk, miközben felemelkedünk.
És mennyi mindenre még.
Emlékeztek?
Mennyi, de mennyi mese szól arról, hogy mire valaki felnő, elvész belőle a mese, a játék, a varázslat. Csak a gyerekek látják a csodát, az ágy alatt a szörnyeket, a képzeletbeli barátokat.
Azt mondják, a gyermek még mindent tud, amikor megszületik. Közel van a Teremtéshez, Istenhez, a Mindenhez - világnézet szerint helyettesítsd be a neked tetszőt -, birtokában van olyan képességeknek és tudásnak, ami elvész, ahogy növekszik.
A gyerekek valóban mindent tudnak. Annyi bölcsesség van bennük, annyi megértés, aminek ha kicsi része megmaradna bennünk, sokkal jobb hely lenne ez a kék bolygó.
Nem hazudhatsz egy gyereknek. Megérzi. Eljátszhatod előtte, hogy boldog vagy, miközben bánatod van, a gyermeked megérzi. Odabújik hozzád, átölel, ha nem is tud még beszélni. Játszhatod te, hogy mérges vagy rá valamiért, ha közben majd szétvet az öröm - ő is érzi és nem veszi komolyan a dühödet.Másként látják a világot: nekik még új és nagy minden, belénk már rögzültek a korlátok, a tilalmak, a szokások.
Érdemes hallgatni a gyerekekre.
Nekem a fiam adott nagyon igaz és nagyon bölcs tanácsot.
Hallgatok rá.
"Megtanítsalak?"
Megtanított. Arra, hogy mennyi kitartás és mennyi türelem kell az élethez. Arra, hogy le kell térdelnünk, le kell hajolnunk, miközben felemelkedünk.
És mennyi mindenre még.
Emlékeztek?
Mennyi, de mennyi mese szól arról, hogy mire valaki felnő, elvész belőle a mese, a játék, a varázslat. Csak a gyerekek látják a csodát, az ágy alatt a szörnyeket, a képzeletbeli barátokat.
Azt mondják, a gyermek még mindent tud, amikor megszületik. Közel van a Teremtéshez, Istenhez, a Mindenhez - világnézet szerint helyettesítsd be a neked tetszőt -, birtokában van olyan képességeknek és tudásnak, ami elvész, ahogy növekszik.
A gyerekek valóban mindent tudnak. Annyi bölcsesség van bennük, annyi megértés, aminek ha kicsi része megmaradna bennünk, sokkal jobb hely lenne ez a kék bolygó.
Nem hazudhatsz egy gyereknek. Megérzi. Eljátszhatod előtte, hogy boldog vagy, miközben bánatod van, a gyermeked megérzi. Odabújik hozzád, átölel, ha nem is tud még beszélni. Játszhatod te, hogy mérges vagy rá valamiért, ha közben majd szétvet az öröm - ő is érzi és nem veszi komolyan a dühödet.Másként látják a világot: nekik még új és nagy minden, belénk már rögzültek a korlátok, a tilalmak, a szokások.
Érdemes hallgatni a gyerekekre.
Nekem a fiam adott nagyon igaz és nagyon bölcs tanácsot.
Hallgatok rá.
2011. augusztus 10., szerda
"Boldog vége legyen"
Legkedvesebb virtuális szuperhősömmel, az ős-bloggerrel folytatott beszélgetés (naná, hogy chat) döbbentett rá, miféle írásaim vannak.
Tizenhét éves lehettem, amikor szerepjátékos ihletésből megszületett az első kis történet, a Morgana Tia könnye, rögtön a saját világomon, de az AD&D* szép szabályainak megfelelően :)
És onnét kezdve mindenfélét írtam. Elég terjedelmes életművet mondhatok magaménak, pedig voltak évek, amikor semmit sem alkottam.
Arra viszont csak tegnap jöttem rá, hogy egyetlen írásomnak sincs boldog vége. Nálam valamiért sosincs happyend.
Nem tudom, miért, hiszen én alapvetően egy életvidám ember vagyok, aki mindig kész hülyéskedni, bohóckodni, játszani. Mindig mindenben, mindenkiben meglátom a jót, a szépet, tudok örülni a legapróbb dolognak is. Hála istennek, vagy Sorsnak, nem történtek az életemben nagy tragédiák, csendes kis életke az enyém.
Akkor hogyan lehetséges, hogy az írásaim annyira sötétek? A főhős meghal vagy meghalnak körülötte a barátok, még a humorosnak szánt írásomban (Az álom) is. Egyetlen egyben sincs "boldogan éltek,amíg meg nem haltak".
Pedig hiszek a boldogságban, a szerelemben, a barátságban. Nem vagyok cinikus, kiábrándult, nem érzek gyógyíthatatlan sebeket a lelkemen.
Tudja valaki a választ? Pszichomókusok előnyben...
Tizenhét éves lehettem, amikor szerepjátékos ihletésből megszületett az első kis történet, a Morgana Tia könnye, rögtön a saját világomon, de az AD&D* szép szabályainak megfelelően :)
És onnét kezdve mindenfélét írtam. Elég terjedelmes életművet mondhatok magaménak, pedig voltak évek, amikor semmit sem alkottam.
Arra viszont csak tegnap jöttem rá, hogy egyetlen írásomnak sincs boldog vége. Nálam valamiért sosincs happyend.
Nem tudom, miért, hiszen én alapvetően egy életvidám ember vagyok, aki mindig kész hülyéskedni, bohóckodni, játszani. Mindig mindenben, mindenkiben meglátom a jót, a szépet, tudok örülni a legapróbb dolognak is. Hála istennek, vagy Sorsnak, nem történtek az életemben nagy tragédiák, csendes kis életke az enyém.
Akkor hogyan lehetséges, hogy az írásaim annyira sötétek? A főhős meghal vagy meghalnak körülötte a barátok, még a humorosnak szánt írásomban (Az álom) is. Egyetlen egyben sincs "boldogan éltek,amíg meg nem haltak".
Pedig hiszek a boldogságban, a szerelemben, a barátságban. Nem vagyok cinikus, kiábrándult, nem érzek gyógyíthatatlan sebeket a lelkemen.
Tudja valaki a választ? Pszichomókusok előnyben...
2011. augusztus 9., kedd
Ha a gyerek hazudik az anyjának
A fiam ma megkérdezte, elmehet-e biciklizni a barátaival itt a két utcában. Sár van... Jó, majd a járdán biciklizik, van szép csengője. Jó, elmehet, de mondja meg a kisfiú anyukájának, hogy fél órát maradhat. Rendben.
Fél óra elteltével bekapcsoltam a "tanyatelefont", vagyis felkiáltottam Márkónak, hogy jöhetne haza. Látni épp nem láttam oda, mert egy ház van köztünk és a "barátai" háza között. Felsétáltam.
Ott találtam a fiamat tetőtől talpig sárosan, vizesen. Még a bukósisakja is sáros volt, a nadrágja, zoknija átázott. Egy néni állt kint a kapuban, mondta, hogy már küldte haza, mielőtt megfázna.
Amikor megkérdeztem a fiamat, miért nem jött haza, azt mondta, mert nem mondtam neki, hogy a félóra után haza kell jönnie, azt hitte, biciklizhet még...
Hát én egy kicsit kiborultam. Nem azért mert sáros lett. Istenem, láttam én már a gyerekemet elásni magát a homokozóba, ahol előtte néhány vödör vízzel iszapot csinált. Vagy épp sárpuskázott, vagy homokgolyót csináltak a második férjemmel az óbudai játszótéren.
Attól borultam ki, hogy a fiam lapított. Hazudott.
Nem volt szokása eddig. Sose. Hiszen ha rosszat csinált és bevallotta, sose kapott büntetést. És nagyon büszke voltam rá. Egész kicsi korától képes volt olyanra, amire még sok felnőtt se: " Bocsánatot kérek! vagy "Ne haragudj!" esetleg "Az én hibám volt".
És megmondta, vállalta, amit csinált.
Most nem jött haza, mert nem fogadott szót és beleesett a sárba.
A hazugságot gyűlölöm. Sajnos, nem mondhatom el magamról, hogy sose hazudtam életemben. Megtettem. De ahogy telnek az évek, egyre inkább gyűlölöm és rég nem hazudtam már. A gyerekemnek meg főleg nem hazudok. Aki számít, annak nem. Aki nem, annak azért, mert azzal nem kell foglalkozni. Rossz logika? Nem hiszem. Mert a hazugság fáj. És mindig kiderül. A lehető legrosszabbkor.
"Légy őszinte magadhoz és másokhoz - ha nem vagy az, ott és akkor vallasz kudarcot, amikor a legkevésbé várod." *
És ez úgy is igaz, ha magadnak hazudsz. A Sors (Isten - meggyőződésed szerint helyettesítsd) figyel és "a végzet erői működésbe (lépnek), hogy tisztességre tanítja a kozmikus tendencia ellen ágáló .... porszemet..." **
Ha egy gyerek a szülőnek hazudik, azt hiszem, az nagyon nagy baj.
És ezt szeretném megelőzni. Most bizony volt büntetés, elfenekelés - remélem, hogy a vizes zokninak, nadrágnak nem lesz következménye -, de aztán feloldás is volt. Érezte a fiam, hogy rosszat tett, mert a fürdés után pizsamát vett fel és ágyba bújt. Egy kis idő után előszedtem és átöleltem. Elmondtam neki, mennyire szeretem, mennyire fontos nekem. Elmondtam, miért volt rossz, amit tett. Hogy bizony meg lehet így betegedni. És hogy amit tett, nagyon fáj nekem.
Ha valaki nem meri megmondani az igazat, akármi is az oka, sunyiság. Gyávaság. Ha nem mondunk igazat, az hazugság. És ez egy ronda dolog, ami annyi, de annyi bajt okoz. És most jól iszunk egy béke-kakaót a dologra.
Nem tudom, jól csinálom-e vagy rosszul, de a fiam szeret engem. Lassan kezdem megérteni, mit jelent az "elég jó anya".
Ja, és a biciklijéről a nagyja sarat kint lemostam, aztán szegény járgányt beállítottam a kádba és ott folytattam. Szép fényes lett. :)
*Alyr Arkhon
** Gáspár András : Kiálts farkast
Fél óra elteltével bekapcsoltam a "tanyatelefont", vagyis felkiáltottam Márkónak, hogy jöhetne haza. Látni épp nem láttam oda, mert egy ház van köztünk és a "barátai" háza között. Felsétáltam.
Ott találtam a fiamat tetőtől talpig sárosan, vizesen. Még a bukósisakja is sáros volt, a nadrágja, zoknija átázott. Egy néni állt kint a kapuban, mondta, hogy már küldte haza, mielőtt megfázna.
Amikor megkérdeztem a fiamat, miért nem jött haza, azt mondta, mert nem mondtam neki, hogy a félóra után haza kell jönnie, azt hitte, biciklizhet még...
Hát én egy kicsit kiborultam. Nem azért mert sáros lett. Istenem, láttam én már a gyerekemet elásni magát a homokozóba, ahol előtte néhány vödör vízzel iszapot csinált. Vagy épp sárpuskázott, vagy homokgolyót csináltak a második férjemmel az óbudai játszótéren.
Attól borultam ki, hogy a fiam lapított. Hazudott.
Nem volt szokása eddig. Sose. Hiszen ha rosszat csinált és bevallotta, sose kapott büntetést. És nagyon büszke voltam rá. Egész kicsi korától képes volt olyanra, amire még sok felnőtt se: " Bocsánatot kérek! vagy "Ne haragudj!" esetleg "Az én hibám volt".
És megmondta, vállalta, amit csinált.
Most nem jött haza, mert nem fogadott szót és beleesett a sárba.
A hazugságot gyűlölöm. Sajnos, nem mondhatom el magamról, hogy sose hazudtam életemben. Megtettem. De ahogy telnek az évek, egyre inkább gyűlölöm és rég nem hazudtam már. A gyerekemnek meg főleg nem hazudok. Aki számít, annak nem. Aki nem, annak azért, mert azzal nem kell foglalkozni. Rossz logika? Nem hiszem. Mert a hazugság fáj. És mindig kiderül. A lehető legrosszabbkor.
"Légy őszinte magadhoz és másokhoz - ha nem vagy az, ott és akkor vallasz kudarcot, amikor a legkevésbé várod." *
És ez úgy is igaz, ha magadnak hazudsz. A Sors (Isten - meggyőződésed szerint helyettesítsd) figyel és "a végzet erői működésbe (lépnek), hogy tisztességre tanítja a kozmikus tendencia ellen ágáló .... porszemet..." **
Ha egy gyerek a szülőnek hazudik, azt hiszem, az nagyon nagy baj.
És ezt szeretném megelőzni. Most bizony volt büntetés, elfenekelés - remélem, hogy a vizes zokninak, nadrágnak nem lesz következménye -, de aztán feloldás is volt. Érezte a fiam, hogy rosszat tett, mert a fürdés után pizsamát vett fel és ágyba bújt. Egy kis idő után előszedtem és átöleltem. Elmondtam neki, mennyire szeretem, mennyire fontos nekem. Elmondtam, miért volt rossz, amit tett. Hogy bizony meg lehet így betegedni. És hogy amit tett, nagyon fáj nekem.
Ha valaki nem meri megmondani az igazat, akármi is az oka, sunyiság. Gyávaság. Ha nem mondunk igazat, az hazugság. És ez egy ronda dolog, ami annyi, de annyi bajt okoz. És most jól iszunk egy béke-kakaót a dologra.
Nem tudom, jól csinálom-e vagy rosszul, de a fiam szeret engem. Lassan kezdem megérteni, mit jelent az "elég jó anya".
Ja, és a biciklijéről a nagyja sarat kint lemostam, aztán szegény járgányt beállítottam a kádba és ott folytattam. Szép fényes lett. :)
*Alyr Arkhon
** Gáspár András : Kiálts farkast
Munka és meresztés avagy megint kiborul a bili
Ha jót akarsz, nem teszed fel nekem a kérdést: " Dolgozol, Judit?" "Munkahely?"
Nem, nem dolgozom. Nincs. Örvendetes tény, hogy ennyit javult a foglalkoztatottság szép kis városunkban és a környékén, hogy unikum lettem a munkahelytelenségemmel... Vagy más is? Régóta? Nahát! Akkor meg? Tudod, hogy nem dolgozom.
Persze, mert itthon mereszteni a ... hajam... mert az jó. Ugye? 25600 HUF értékű ápolási díjból, amit a rokkantnyugdíjas anyám után kapok, a 10000 HUF-nyi gyerektartásból, az egyedülállók CST-ból (13700 HUF) megélni kettőnknek álom.
Aki ismer, tudja, hogy nem vagyok lusta. Soha nem tudtam nyugton ülni. Gépész szakközépbe jártam, a nyári gyakorlatok után minden évben maradtam az autószervizben nyári munkára. Igen, lány létemre. Ha más nem volt, mostam a kocsikat, takarítottam a műhelyt vagy a 40 fokos placcon némi erőátvitel segítségével IFA-kereket szereltem le...
Sose féltem, hogy a kis vacsa-vacsa kezecskéim koszosak lesznek.
A gépész főiskola után - ahol évfolyamelső-második voltam - minden olyan álláshirdetésre jelentkeztem, amiben a gépész szó szerepelt. Vagy köze lehetett hozzá. Később már telefonkönyves módszerrel kerestem állást.
Rendőrség, Honvédség. Óvodák, iskolák, bölcsődék: vállalom munka mellett az átképzést is...
Rendszerinformatikus képzés után: ugyanezt folytattam, csak most már az informatikus állásokat is pályáztam.
Jah, hogy nincs személyautóra jogsi? Bocsi...
2004 januárjában hihetetlen öröm ért: a Magyar Rádió Szolnoki Körzeti Stúdiójába felvettek mint szerkesztő-riporter gyakornokot. Sok száz jelentkező közül választottak ki. Kaptál 60 másodpercet, hogy bemutatkozz, ki kellett tölteni az időt, de nem lehetett kevesebb se és értelmes legyen a szöveg is, hiszen bemutatkozás. Olvasni kellett egy ismeretlen szöveget, mikrofonba, mintha adásban lennél.
Megkérdezték: tanultam olvasni valahol? Persze, mondom, általános iskolában... Már nem úgy, hanem hogy tudom, hogyan kell levegőt venni mikrofon előtt meg ilyesmi. És hogy nem látszik rajtam "mikrofonláz"...
Akkor még laza voltam, könnyed, humoros és érdeklődő. Minden érdekelt a stúdióban.
Végül bejött a dolog, felvettek. Három napig jártam be, ismerkedtem, csináltam a kis feladatokat, amiket kaptam, aztán én naiv, megkérdeztem, mit mondjak a Munkaügyi Központban. Amit akarok, mert hát ez nem olyan... Így derült ki, hogy az, amit ők valódi állásként hirdettek meg, az egy jól kézzel fogható SEMMI. Hobbi. Megköszöntem, mondván, hobbim már van, nekem munka kell, viszlát. Kár volt érte, nagyon szerettem volna. Most Szolnok az én hangomra ébredne. Vagy Molnár Robival dolgoznék... :)
Végül a háziorvosunk mellé kerültem, írnoknak. Bele kellett tanulnom egyik pillanatról a másikra, minden előképzettség nélkül. Valószínűleg alkalmazkodni is tudok...
Terhes lettem, jöttek a bonyodalmak. Jött a fősuli, mentek az álmok.
Gondoltam, majd Pesten. Aha. Bölcsődébe már akkor be kell jegyeztetni a gyermeket, amikor még csupán a pajzán gondolatnál tartunk...
Hazaköltöztem, itthon kezdtem elölről.
Ó, hát mennyi hirdetés van az újságban, amiben vagyonőrt keresnek. Na, akkor azt. utolsó pénzemen elvégeztem a tanfolyamot. Fegyvervizsgát megcsináltam, egyedüliként a csoportból. És küldözgettem az önéletrajzokat.
Kérdezgettem az ismerősöket, barátokat - hiszen sokuk dolgozik vagyonőrként. Így jutottam el a Vasútőr KFT-hez, akik ugyan nőket nem alkalmaznak a feladat jellege miatt, de adtak egy telefonszámot. És eljutottam Debrecenbe egy céghez, akik állomások és úgy mindent beleértve, a MÁV-ot őrzik (grafitisek hajkurászása, mozgópénztárak kísérése, egyebek). Fel is vettek. Anya szépen megkért: ne csináljam. Szolnokra átjárni, a hároméves gyerek mellett. Ki viszi oviba? Ki viszi orvoshoz, ha baj van?
Visszaadtam az igazolványt.
Most megint tanulok.
sokat gondolkodtam, mit csináljak. Ha összekuncsorgom a pénzt a rokonságban egy jogsira, mire megyek vele? Elavult a diplomám, elavult az informatikai tudásom. Még egy diploma? Fizetős, bassza meg...
Szakmérnöki? Egy év és vagy háromszázezer. És mellé ugyanúgy kell a jogsi.
Indult kis városkánkban egy gyógyszertársi asszisztens tanfolyam. Tizennégy hónap, nos, az ára elég kemény: 269 ezer kemény magyar forintocska. Kezdjünk bele. Valamit kell csinálni, hiszen az idő telik. Belekezdtem.
Aztán most járok hetente egyszer Szolnokra, mert egyetlen mezőtúri patika sem fogadott gyakorlatra, sőt, a szolnokiak közül is ez volt az utolsó, amit felhívtam és végre igent mondott... 600 óra gyakorlat kell, az átjárást én fizetem... Lehet számolni. És nem, nem végzünk tizennégy hónap alatt. Igen, tudom, a szakmérnöki, a jogsival...
Hát ezért ne kérdezz semmit.
Köszönöm, jól vagyok.
Nem, nem dolgozom. Nincs. Örvendetes tény, hogy ennyit javult a foglalkoztatottság szép kis városunkban és a környékén, hogy unikum lettem a munkahelytelenségemmel... Vagy más is? Régóta? Nahát! Akkor meg? Tudod, hogy nem dolgozom.
Persze, mert itthon mereszteni a ... hajam... mert az jó. Ugye? 25600 HUF értékű ápolási díjból, amit a rokkantnyugdíjas anyám után kapok, a 10000 HUF-nyi gyerektartásból, az egyedülállók CST-ból (13700 HUF) megélni kettőnknek álom.
Aki ismer, tudja, hogy nem vagyok lusta. Soha nem tudtam nyugton ülni. Gépész szakközépbe jártam, a nyári gyakorlatok után minden évben maradtam az autószervizben nyári munkára. Igen, lány létemre. Ha más nem volt, mostam a kocsikat, takarítottam a műhelyt vagy a 40 fokos placcon némi erőátvitel segítségével IFA-kereket szereltem le...
Sose féltem, hogy a kis vacsa-vacsa kezecskéim koszosak lesznek.
A gépész főiskola után - ahol évfolyamelső-második voltam - minden olyan álláshirdetésre jelentkeztem, amiben a gépész szó szerepelt. Vagy köze lehetett hozzá. Később már telefonkönyves módszerrel kerestem állást.
Rendőrség, Honvédség. Óvodák, iskolák, bölcsődék: vállalom munka mellett az átképzést is...
Rendszerinformatikus képzés után: ugyanezt folytattam, csak most már az informatikus állásokat is pályáztam.
Jah, hogy nincs személyautóra jogsi? Bocsi...
2004 januárjában hihetetlen öröm ért: a Magyar Rádió Szolnoki Körzeti Stúdiójába felvettek mint szerkesztő-riporter gyakornokot. Sok száz jelentkező közül választottak ki. Kaptál 60 másodpercet, hogy bemutatkozz, ki kellett tölteni az időt, de nem lehetett kevesebb se és értelmes legyen a szöveg is, hiszen bemutatkozás. Olvasni kellett egy ismeretlen szöveget, mikrofonba, mintha adásban lennél.
Megkérdezték: tanultam olvasni valahol? Persze, mondom, általános iskolában... Már nem úgy, hanem hogy tudom, hogyan kell levegőt venni mikrofon előtt meg ilyesmi. És hogy nem látszik rajtam "mikrofonláz"...
Akkor még laza voltam, könnyed, humoros és érdeklődő. Minden érdekelt a stúdióban.
Végül bejött a dolog, felvettek. Három napig jártam be, ismerkedtem, csináltam a kis feladatokat, amiket kaptam, aztán én naiv, megkérdeztem, mit mondjak a Munkaügyi Központban. Amit akarok, mert hát ez nem olyan... Így derült ki, hogy az, amit ők valódi állásként hirdettek meg, az egy jól kézzel fogható SEMMI. Hobbi. Megköszöntem, mondván, hobbim már van, nekem munka kell, viszlát. Kár volt érte, nagyon szerettem volna. Most Szolnok az én hangomra ébredne. Vagy Molnár Robival dolgoznék... :)
Végül a háziorvosunk mellé kerültem, írnoknak. Bele kellett tanulnom egyik pillanatról a másikra, minden előképzettség nélkül. Valószínűleg alkalmazkodni is tudok...
Terhes lettem, jöttek a bonyodalmak. Jött a fősuli, mentek az álmok.
Gondoltam, majd Pesten. Aha. Bölcsődébe már akkor be kell jegyeztetni a gyermeket, amikor még csupán a pajzán gondolatnál tartunk...
Hazaköltöztem, itthon kezdtem elölről.
Ó, hát mennyi hirdetés van az újságban, amiben vagyonőrt keresnek. Na, akkor azt. utolsó pénzemen elvégeztem a tanfolyamot. Fegyvervizsgát megcsináltam, egyedüliként a csoportból. És küldözgettem az önéletrajzokat.
Kérdezgettem az ismerősöket, barátokat - hiszen sokuk dolgozik vagyonőrként. Így jutottam el a Vasútőr KFT-hez, akik ugyan nőket nem alkalmaznak a feladat jellege miatt, de adtak egy telefonszámot. És eljutottam Debrecenbe egy céghez, akik állomások és úgy mindent beleértve, a MÁV-ot őrzik (grafitisek hajkurászása, mozgópénztárak kísérése, egyebek). Fel is vettek. Anya szépen megkért: ne csináljam. Szolnokra átjárni, a hároméves gyerek mellett. Ki viszi oviba? Ki viszi orvoshoz, ha baj van?
Visszaadtam az igazolványt.
Most megint tanulok.
sokat gondolkodtam, mit csináljak. Ha összekuncsorgom a pénzt a rokonságban egy jogsira, mire megyek vele? Elavult a diplomám, elavult az informatikai tudásom. Még egy diploma? Fizetős, bassza meg...
Szakmérnöki? Egy év és vagy háromszázezer. És mellé ugyanúgy kell a jogsi.
Indult kis városkánkban egy gyógyszertársi asszisztens tanfolyam. Tizennégy hónap, nos, az ára elég kemény: 269 ezer kemény magyar forintocska. Kezdjünk bele. Valamit kell csinálni, hiszen az idő telik. Belekezdtem.
Aztán most járok hetente egyszer Szolnokra, mert egyetlen mezőtúri patika sem fogadott gyakorlatra, sőt, a szolnokiak közül is ez volt az utolsó, amit felhívtam és végre igent mondott... 600 óra gyakorlat kell, az átjárást én fizetem... Lehet számolni. És nem, nem végzünk tizennégy hónap alatt. Igen, tudom, a szakmérnöki, a jogsival...
Hát ezért ne kérdezz semmit.
Köszönöm, jól vagyok.
Jorges Luis Borges: Idő múltán
"Idővel az ember megérti mi a különbség a között, hogy tartasz egy kezet, vagy leláncolsz egy lelket..
És megtanulod, hogy a szerelem nem azt jelenti, hogy lefekszel valakivel...
és hogyha nincs valaki melletted, nem azt jelenti, hogy egyedül vagy...
és megtanulod, hogy egy csók még nem szerződés, és az ajándék nem ígéret..
és elfogadod a zuhanást emelt fővel és nyitott szemmel...
és megtanulod az utakat a mára és a mostra építeni, mert a holnap nem garantálja a terveidet..
a holnapnak mindig van egy csomó olyan változata, ami megállíthat fele úton...
és idővel megtanuljuk, hogy a nagyon sok is, az életet adó meleg is égethet és elszenesíthet...
Fogjál hát neki ültetni a saját kertedet és díszítgetni a saját lelkedet ahelyett, hogy mástól várod hogy virágot hozzon.....
és tanuld meg, hogy tényleg el tudod viselni , hogy tényleg van erőd, és tényleg értékes vagy...
és az ember csak tanul és tanul...
és idővel megtanulod, hogy csak azért maradsz valakivel, mert gazdag jövőt ígér előbb-utóbb visszatérsz a múltba...
Idővel megtanulod, hogy csak az tud boldogságot adni, aki elfogad hibáiddal és nem akar megváltoztatni...
de ha csak azért maradsz valakivel, hogy ne légy egyedül, idővel majd nem akarod látni...
Idővel megtanulod, hogy az igazi barát kevés és harcolnod kell érte, mert másként körülvesznek a nem igazak...
Idővel megtanulod hogy a haragból kimondott szavak egy életen át bánthatják azt, akit megsérteni akartál...
megtanulod, hogy mindenki mondhatja "sajnálom", de megbocsájtani csak a nagy lelkek tudnak...
megtanulod, hogyha megsértettél egy barátot, valószínű soha többet nem lesz úgy, mint régen...
Megtanulod, hogy lehetsz boldog az új barátokkal, de eljön az idő, hiányozni kezd a régi..
Megtanulod, hogy semmi sem ismételhető...
Megtanulod, hogyha megalázol és lenézel egy teremtményt, előbb-utóbb sokszorosan visszakapod...
megtanulod, hogyha sietteted, kikényszeríted a dolgokat, nem válnak a reméltté...
és megtanulod, hogy a MA a jó, pont ez a perc, nem a holnap...
és megtanulod, hogyha jól is érzed magad azokkal, akik körül vesznek, mindig hiányozni fognak azok, akik már nincsenek...
Idővel megtanulod, hogyha megbocsájtással próbálkozol, vagy bocsánat kéréssel, vagy kimondani, hogy szeretsz és vágyódsz, ha szükséged van, hogy barát szeretnél lenni....egy sír fölött haszontalan...
MEGTANULOD EZT MIND, DE CSAK IDŐVEL..."
És megtanulod, hogy a szerelem nem azt jelenti, hogy lefekszel valakivel...
és hogyha nincs valaki melletted, nem azt jelenti, hogy egyedül vagy...
és megtanulod, hogy egy csók még nem szerződés, és az ajándék nem ígéret..
és elfogadod a zuhanást emelt fővel és nyitott szemmel...
és megtanulod az utakat a mára és a mostra építeni, mert a holnap nem garantálja a terveidet..
a holnapnak mindig van egy csomó olyan változata, ami megállíthat fele úton...
és idővel megtanuljuk, hogy a nagyon sok is, az életet adó meleg is égethet és elszenesíthet...
Fogjál hát neki ültetni a saját kertedet és díszítgetni a saját lelkedet ahelyett, hogy mástól várod hogy virágot hozzon.....
és tanuld meg, hogy tényleg el tudod viselni , hogy tényleg van erőd, és tényleg értékes vagy...
és az ember csak tanul és tanul...
és idővel megtanulod, hogy csak azért maradsz valakivel, mert gazdag jövőt ígér előbb-utóbb visszatérsz a múltba...
Idővel megtanulod, hogy csak az tud boldogságot adni, aki elfogad hibáiddal és nem akar megváltoztatni...
de ha csak azért maradsz valakivel, hogy ne légy egyedül, idővel majd nem akarod látni...
Idővel megtanulod, hogy az igazi barát kevés és harcolnod kell érte, mert másként körülvesznek a nem igazak...
Idővel megtanulod hogy a haragból kimondott szavak egy életen át bánthatják azt, akit megsérteni akartál...
megtanulod, hogy mindenki mondhatja "sajnálom", de megbocsájtani csak a nagy lelkek tudnak...
megtanulod, hogyha megsértettél egy barátot, valószínű soha többet nem lesz úgy, mint régen...
Megtanulod, hogy lehetsz boldog az új barátokkal, de eljön az idő, hiányozni kezd a régi..
Megtanulod, hogy semmi sem ismételhető...
Megtanulod, hogyha megalázol és lenézel egy teremtményt, előbb-utóbb sokszorosan visszakapod...
megtanulod, hogyha sietteted, kikényszeríted a dolgokat, nem válnak a reméltté...
és megtanulod, hogy a MA a jó, pont ez a perc, nem a holnap...
és megtanulod, hogyha jól is érzed magad azokkal, akik körül vesznek, mindig hiányozni fognak azok, akik már nincsenek...
Idővel megtanulod, hogyha megbocsájtással próbálkozol, vagy bocsánat kéréssel, vagy kimondani, hogy szeretsz és vágyódsz, ha szükséged van, hogy barát szeretnél lenni....egy sír fölött haszontalan...
MEGTANULOD EZT MIND, DE CSAK IDŐVEL..."
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)