Végjáték fanfiction VI

Egy álom vége 6. részlet

Csak a fényekre emlékszem. Színekre és fényekre. Sárga, narancs, némi kék és zöld.

Aztán épületek között találtuk magunkat, az utcát omladék, beton- és vakolattörmelék borította, mindent belepett a lassan ülepedő, világosszürke por, a levegőben füstszag érződött. A romok között testek hevertek. Nem emberi testek.

Távolról sziréna hangját hallottam, de egyébként csend volt.

Egy néma metropolis.

Manhattanben voltunk, a csata véget ért, a Bosszúállók győztek.

Ezt a győzelmet kell megismételnünk?

Levettük a kvantum-ruhát. Alatta mi hétköznapi ruhát viseltünk, amivel nem keltettünk feltűnést, a Kapitány pedig öltözetének azt a változatát, amit ebben az időszakban hordott.

Rogers Tonyhoz fordult.

- Minden rendben?

Stark körülnézett, aztán bólintott.

 - Igen. – a kezét nyújtotta a társa felé és a szemébe nézett. - Mondd, Kapitány, megbízol bennem?

- Igen.

- Helyes – vágta rá a Vasember, de én láttam rajta a megkönnyebbülést. – A Tesseract most még nálunk van, de el fogják szállítani. Azzal Judit és én foglalkozunk. Kapitány, tiéd a jogar, doktor, te pedig keresd meg a szentélyben a varázslót!

Banner mellettem állt, zajokra, mozgásokra figyelt, nagyon ébernek tűnt. Az egyik mellékutcában hatalmas üvöltés és robaj közepette a 2012-es Hulk fogott talajt és azzal a lendülettel néhány túlélő chitaurira borított egy roncsautót, aztán felkapott egy motort és azt is rájuk hajította, majd utánuk vetette magát. Ránéztem Bruce-re, aki kicsit szégyellősen elmosolyodott, és letépte magáról a pólót.

- Mindent a terv szerint – mormolta; odalépett egy elhagyott, összetört autóhoz, rácsapott és tessék-lássék még fel is üvöltött. Igaz, ettől, nem rezdültek meg az ablakok, de majd csak lesz valahogy. Bruce még egyszer visszanézett, aztán Hulk egy hatalmas ugrásával el is tűnt a szemünk elől.

Steve még egyszer körülnézett, aztán határozott léptekkel elindult egy jellegzetes formájú épület irányába.

- Gyere! – mondta Stark. Jó néhány méterrel lemaradva követtük csak Rogerst.

Amerre mentünk, alig lézengett egy-két ember. Senki sem állított meg bennünket. Ki is merné útját állni Tony Starknak, a csata hősének? A Stark-toronyban már jóval nagyobb volt a forgalom. Tony megállt az egyik folyosón posztoló két őr előtt.

- Maguk ketten haladéktalanul jöjjenek velem!                                                                                                         

- Uram… - kezdte volna a SHIELD maszkot-sisakot viselő kommandósa.

- Elég nyűgös vagyok még a történtek után – mordult fel a Vasember. – Úgyhogy ne kezdjen bele semmibe, mert nem érdekel. Ugye, nem akarnak felbosszantani?

A két katona ezek után nem szólt semmit, csak jöttek utánunk. Ahogy befordultunk a sarkon, mindketten megtorpantunk és a kezünkben tartott sokkolóval megérintettük a mögöttünk lépkedő őröket. Mindkettő összeesett.

Arrébb vonszoltuk az eszméletlen katonákat, behúztuk őket egy kisebb, bezárt irodába, amit Tony ujjlenyomatát használva nyitott ki és odabent megszabadítottuk őket az egyenruhájuktól. Amikor magunkra öltöttük a ruhát, Tony dünnyögve végigmért.

- Hmm… Próbálj meg marcona, mindenre elszánt kommandósnak látszani. Ez a SHIELD taktikai egysége. Kemény fiúk.

Megigazítottam a tokjában a SIG-et, felvettem a sisakot és a maszkot, elrendeztem magamon a zubbony felett viselt hordhámot a számos zsebbel és kihúztam magam.

- Aha – Stark félrebillentett fejjel nézett. – Jó lesz. Gyerünk!

Az előcsarnokba igyekeztünk, ahová a főbejárat nyílt. Tony emlékei – és a terveink – szerint itt vonult végig az egész menet, a Tesseracttal, Lokival, Thorral és egy kisebb hadsereggel.

Rápillantottam az órára, Tony felemelt hüvelykujjal jelezte, hogy minden rendben, időben vagyunk, aztán vártunk. Sokáig.

De nem jöttek.

Erős késztetést éreztem, hogy földhöz vágjam a sisakot, de nem tettem. Álltam, mint a cövek és hallgattam, hogyan káromkodik Stark a rádióban.

- Más valóságból jöttünk, talán a múlt sem teljesen ugyanaz – mondta, amikor lehiggadt. – Rögtönzünk.

Egy teljesen kihalt folyosó eldugott sarkában Tony levette a maszkot és a szemembe nézett.

- Azt kérdezem tőled, amit az előbb a Kapitánytól: bízol bennem?

- Igen – feleltem gondolkodás nélkül.

- Meg kell találnunk a módját, hogy megszerezzük a Tesseractot. És ehhez Lokit fogjuk kiszabadítani.

Pislogni kezdtem.

- Tony… Én nem hiszem, hogy ez… Néhány órája még te és Loki harcoltatok egymás ellen. Meg akart ölni téged. Le akarta igázni a világunkat. Azt a férfit akarod kiszabadítani, akinek a rémálmaidat köszönheted?

- Tisztában vagyok ezekkel. És azzal is, hogy nem biztos, hogy örülni fog nekünk. De okos és a trükkjei… most jól jönnének. Egyébként pedig, ha annak, hogy visszakaphassam a családomat, a régi életemet, és megakadályozzam a további katasztrófát, az az ára, hogy Lokival lépjek szövetségre a Fekete Rend és Thanos ellen, hát megteszem. Bármi áron, mind ezt mondtuk. Szóval, ha még bízol bennem…

- Hát persze, hogy bízok!

- …Akkor keressük meg ezt a ku… kurafit!

Azt hiszem, elég meggyőzően festhettünk, mint SHIELD-kommandósok, ráadásul határozottan vonultunk végig a folyosókon. Stark pontosan tudta, hová tartunk, én pedig reménykedtem, hogy minden jól megy majd.

- Megjött a váltás! – közölte az ajtó előtt álló két őrrel, én pedig az Álmok Erejét használtam, hogy azok is pont így gondolják.

A két kommandós egyike bólintott, aztán összeszokott párosként, egyetlen szó nélkül távoztak.

A Vasember úgy tett, mintha az óráját nézné meg.

- A kamerák kapnak egy hamis képet rólunk is, meg a benti helyzetről is – hallottam a hangját a parányi fülhallgatóban. És mert úgy akartam, a kívülről feketének tűnő napszemüveg lencséi mini kivetítőkké váltak. Részben az láttam, ami előttem volt: az üres folyosót, a távoli liftajtót; és láttam a kamerák által felvett, Tony által eltárolt és most végtelenítve lejátszott képet: a két őr mozdulatlanul állt a cella előtt. A másik felvételen a belső kamera képe: fekete-zöld-arany ruhás, fekete hajú, karcsú alak állt háttal a kamerának.

- Mehet – suttogta Tony. – Szezám tárulj!

Beléptünk.

A fogoly lassan megfordult.

A szám kiszáradt.

Loki halántékán, homlokán zúzódások vöröslöttek, az arcát félig eltakarta egy fémmaszk, ami megakadályozta, hogy beszéljen. Kezén bilincs zörrent.

Stark közelebb lépett hozzá és előhúzta a tokból a H&K pisztolyát és az asgardi homlokához tartotta.

- Csak az érthetőség kedvéért: kiviszünk innen. Azért, mert azt akarjuk, hogy segíts nekünk. A társam leveszi rólad a maszkot – a férfi egy gyors mozdulattal ellenőrizte a fegyvert, mire Loki szemében jéghideg gyűlölet villant. – Ha szökni próbálsz, ha bármivel próbálkozol, szétloccsantom a koponyád. Ekkora távolságból nincs az a trükk, ami megmentene. Bólints, ha érted.

Loki tekintetéből eltűnt a gyűlölet, helyette gúnyos ragyogás költözött, végül vállat vont és bólintott.

- Szedd le róla! – adta ki az utasítást a Vasember.

Az „asgardi gallér” trükkös szerkezet volt, mágiája arra szolgált, hogy a varázslók, boszorkányok, bármilyen mágiában jártas fajzatok ne használhassák a tudományukat. A Földön nem ismerték.

Én viszont – hála az emlékeimnek a másik valóságból, ahol Thor elmesélte a szerkezet titkát – tudtam, hogyan szabadíthatom meg tőle Lokit. És valóban, az ’asgardi gallér” egy kicsi korongként hevert a tenyeremen.

- Beszélhetek? – emelte meg lassan, óvatosan összebilincselt két kezét a fekete hajú asgardi. – Csak tudni szeretném, kik vagytok, mit akartok a szabadságomért cserébe, és hogy tudtad levenni rólam azt, amit a bátyám tett rám?

A Vasember fél kézzel elvette a maszkját, másik kezében a pisztoly továbbra is Loki homlokára mutatott.

- Wow. – Loki meglepődött, nem is próbálta titkolni. – Tony Stark személyesen. Ugye, nem pénzt akar ajánlani? A fenyegetésen is túl vagyunk.

- Lehetőséget ajánlok, hogy jóvátehess mindent – Loki szélesen, gúnyosan vigyorgott. – A társam igazán tehetséges a meggyőzésben.

- Ó! Ezt már egyszer eljátszotta velem Fury igazgató és a szemrevaló Romanoff ügynök. Valami újat nem tud mutatni?

- Dehogynem – a férfihoz léptem, jobb kezemmel megérintettem a homlokát és rászabadítottam a rémálmomat, a képeket és érzéseket, mindazt, ami kis híján megölt engem egy furcsa áprilisi hajnalon.

Az asgardi felhördült, megbilincselt kezeivel a nyakához kapott és nekitántorodott a mögötte lévő fémfalnak. Az arca elszürkült, zihálva kapkodott levegő után.

- Ki a fene vagy te? – kérdezte, amikor újra levegőhöz jutott. – Mi volt ez?

- Egy lehetséges jövő – feleltem és én is levettem a maszkot -, amit a segítségeddel elkerülhetünk.

- A jövőből jöttünk, képesek vagyunk utazni az időben – vette át a szót Stark. – Szóval vagy segítesz, vagy lelőlek és keresek a Multiverzumban egy másik, meggyőzhető Lokit. Gyorsan dönts!

Az asgardi szeme felvillant. Loki nagyon-nagyon okos volt, villámgyorsan gondolkodott.

- Hát jó. Majd később ismerkedünk – fordult felém, de megdermedt, mint aki látott valami nagyon különöset. – Ó – suttogta -, van nálad valami. – Lehunyta a szemét. – Érzem… Kőhordozó vagy. A Mágia egyik köve.

- Remek. Most már van közös témátok – lépett közénk Stark. – Levennénk rólad a bilincset, ha tudnánk, hogy nem fordulsz azonnal ellenünk vagy nem lépsz le.

- Bölcs vagy, Stark – mosolygott az asgardi.                                                       

- Ezért fogod letenni azt az esküt, amit nem lehet megszegni – viszonoztam a mosolyt.

- Nincs ilyen eskü! Jól ismerem az asgardi mágiát!

- Hát akkor mondd az esküt, aztán tégy próbát vele! Esküdj az életedre, aztán lássuk!

- Anyám a legnagyobb asgardi varázstudó és ő tanított engem.

- Honnét tudod, hogy engem nem? – Loki felnevetett, de gyorsan elhalt a hangja. – Időutazók vagyunk, elfelejteted? – kacsintottam rá.

Az asgardi a tekintetembe fúrta a tekintetét. Kutató volt, ős öreg – és magányos. Mióta beléptem a cellába, az járt a fejemben, hogy ő nem az a Loki, akit én ismerek, ő csak hasonlít rá, ő…

Loki volt és kész.

A fekete hajú asgardi végül bólintott.

- Segítek nektek, ha kivisztek innét. Segítek, a szabadságomért cserébe. Kész vagyok az életemre esküdni, hogy nem fordulok ellenetek, nem ártok nektek, nem árullak el és nem hagylak el titeket. Gyerünk, mondd a szavakat, Kőhordozó!

Thor eskütételére gondoltam és elmondtam valami hasonlót. Nem emlékszem a szavakra, hiszen nem volt ilyen eskü – vagy legalábbis én sem ismertem -, de a Kőből előszivárgott a vörös aura és körülölelt engem, a Loki felé nyújtott jobb karomat; majd ahogy a férfi megragadta a kezem, az asgardit is. Ahogy a Csínytevés Istene kimondta az utolsó szót is, a fény eltűnt.

- Leveszed végre? - tartotta Tony elé a két kezét az asgardi.

Stark a tokba lökte a pisztolyt és levette a bilincset, a fekete hajú pedig elégedetten dörzsölgette a csuklóját.

- Csatold fel! – Tony egy karóraszerű kütyüt, a tér-idő GPS egy példányát tartotta Loki elé, amit tartalékként hozott magával, és odamutatta a saját jobb karját, hogy hogyan kellene viselni. - Ha elveszted vagy tönkreteszed, nem tudsz többet utazni az időben. A ruhát, ami még szükséges az ugráshoz, majd odakint kapod meg. Menet közben a többit. Álcázhatnád magad.

A Csínytevés Istene szempillantás alatt átváltozott: Natasa állt előttünk.                                  

- Megfelel? – kérdezte az ál-Natasa.

- Csodás. Felőlem így is maradhatsz – vont vállat Stark, aztán elindult kifelé.

- Te kit látnál magad mellett szívesen, Kőhordozó? – nem válaszoltam, mire Loki visszaváltozott önmagává, majd gyorsan egy SHIELD-kommandós alakját öltötte fel.

Egyikünk sem szólt, míg ki nem értünk az épületből.