Maridu a második napot töltötte már Yiko társaságában, s a férfinak rá kellett jönnie, milyen veszélyes érzéseket ébresztget benne a kis árva: apai ösztönei és család utáni vágya erősödött fel s a bárd igyekezett kényelmessé tenni a gyermek számára az utazást. Ez az erdőben, az óriási hegyek között nem bizonyult könnyű feladatnak, ám a kisfiú felnőtteket megszégyenítő türelemmel és megértéssel fogadta a nehézségeket.
A férfi egy szűk, lomboktól árnyékolt ösvényre tért, lovát száron vezetve tovább. Néhány lépést tettek meg csupán, amikor az állat halk horkantással megállt és nem volt hajlandó elindulni. A bárd ismerte már hátasát, így aztán a gyermeket a ló mellett hagyva követte az ösvényt.
A bokrok takarásából egy szürkébe öltözött alak bukkant ki. Bár a férfi csak a hátát láthatta, tartásából, mozdulataiból egyértelműen kiderült: harcos állt az úton és várta a hat, fekete ruhát és maszkot viselő támadását. Az egyik maszkos néhány szót vetett oda a galambszürke öltözékűnek, az azonban csak a fejét rázta, mire a vezetőnek tűnő harcos intésére egyikük könnyű léptekkel megindult felé. A harc rövid volt, a szürke mozdulatai pedig már-már követhetetlenül gyorsak, s ellenfele a földre került. Azonnal másik állt a helyére, ám ezt már a bárd sem akarta tétlenül végignézni.
— Hé! — lassan sétált feléjük. — Nem tudom, kik vagytok, de azt tudom, nem tisztességes dolog hatnak támadni egyre.
— Ne avatkozz olyan ügybe, amiről fogalmad sincs, idegen! — a vezetőjük kivonta a kardját. — Maradj távol és mi neked ajándékozzuk az életedet. Tanaima!
Amelyikük legközelebb állt a harcoshoz, azonnal támadásba lendült, a szürkébe öltözöttet azonban nem tudta meglepni, csont reccsent és a támadó összecsuklott. Tien ezt a pillanatot választotta a közbeavatkozásra. Amint kardot fogott a kezébe, egy maszkos szintén elővonta a kardját. Jó vívó volt, de nem tudott mit kezdeni a külországi furcsa, kaotikus stílusával, s egy gyors riposzt a pokolra küldte.
A három életben maradt tekintete összevillant, aztán bevetették magukat a fák közé. A galambszürke ruhás csak most fordult Maridu felé, akinek csak nehezen sikerült palástolnia meglepetését: egy fiatal lány állt előtte.
Nem volt szabályos arcú szépség, de határozottan sugárzott belőle valami különleges, ami felkavarta a bárdot. Gesztenyeszín haját egyenesre, rövidre vágva hordta, különös metszésű szemének zöldje versenyre kelhetett a fenyvesekkel, érzéki, formás ajkai pedig meglehetősen ide nem illő gondolatokat ébresztettek a férfiban.
Tien szemügyre vette a lány homlokára kötött, nuan jellel hímzett, fehér kendőt, a vékony vászoninget, a bő szabású nadrágot, a saru szíjait a karcsú bokákra tekerve. Még mielőtt jobban elmélyülhetett volna a harcművész formáinak tanulmányozásában, a kevertvérű lány meghajolt felé.
— Köszönöm, idegen, a segítségedet, bár lehet, hogy jobban jártál volna, ha nem avatkozol bele. Az itteniek nehezen felejtenek...
Rémült sikoly szakította félbe a szavait, a bárd szívét jeges félelem szorította össze. Futva indult az ösvényen hagyott lova felé, ám ott senkit sem talált.
— Irgalmas istenek!
A kardot a hüvelybe lökte, s kapkodva igazította a tárat a számszeríjába. Amikor végzett a feszítőszerkezettel, nyugalma is visszatért és szívdobbanásait számolgatva sétált a lányhoz. Jól számított: az út árnyékos felén, háta mögött a nappal, kezében a gyermekkel, ott állt a maszkosok vezetője és nyolc hüvelyk hosszú pengéjét tartotta Yiko torkához, két oldalán pedig emberei várakoztak.
— Tedd le a fegyvert! Veled semmi dolgunk, s azt, hogy testvérünk életét elvetted, később megbeszéljük. Ha okos vagy, elmehetsz, de ha nem engedelmeskedsz, elvágom a kölyköd nyakát.
— Ereszd el a fiút! — Tien mérlegelt: a vessző ívét mérte fel, a szelet, ami változtathat a röppálya ívén, a másik kettő távolságát Yikótól, a napsugarak vakító fényét, végül lehunyta a szemét, szelleme erejét szabadon engedte és
Arion, segíts meg!
lőtt. Az első nyílvessző a fiút fenyegető fickó jobb szemébe, a második a bal oldali torkába, a harmadik az utolsó maszkos szívébe talált. A testek a földre rogytak, a bárd félrelökte a fegyvert és a karjaiba kapta a kisfiút.
— Nagyon vakmerő vagy, Santia szülötte! — a lány ismét meghajolt. — De esztelenül sokat kockáztatsz egy idegenért. Még egyszer köszönöm a segítségedet. A nevem Ryan Se Tun.
Maridu a név hallatán felkapta a fejét és kivette a nyakából a medált. Az ékszer láttán a nő elmosolyodott és leoldotta homlokáról a kendőt: bőrére ugyanazt az ábrát tetoválták.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése