Mindenki más. Még jó. Ha nincs fantáziánk, segítenek filmek, könyvek, hogy elképzeljünk egy világot, ahol mindenki egyforma. Szörnyű lenne. Nem lenne szín, nem lenne semmi. Máshogy látjuk a világot. Máshogyan szeretünk, máshogyan gyászolunk, máshogyan reménykedünk, álmodunk.
Máshogyan neveljük a gyermekeinket is. Ma pedig különösen nehéz. Mire neveljem? Milyen lesz az a világ, amire világra hoztam? Hová változik?
Attól félek, nem jó felé.
Szeretem a Cyberpunk világát. Sárkányokról is szeret az ember olvasni, de nem biztos, hogy találkozni is szeretne eggyel... Attól, hogy játszani szeretek, olvasni, írni a Cyberpunk világán, nem szeretném, ha fiamnak úgy kellene felnőnie.
Hogyan neveljem? Legyen könyörtelen? Legyen önálló és csak magában bízzon? Ne szeressen senkit, mert csalódni fog? Ne higgyen senkinek, mert elveszíti mindenét? Ne legyen őszinte, mert kihasználják?
Nem tudom. Eddig arra neveltem, hogy becsületes, nyílt szívű ember legyen. Mégis önálló. Mégis feltalálja magát. Igazi, elven fiúgyerek.
Szigorú vagyok szülőként. Mások azt mondják, ők nem tudnak azok lenni, mert nem akarják letörni a gyermekük lelkesedését, a kreativitását. Ha választani akar a gyereke, engedi.
Én úgy gondolom, a következetesség, mint bárhol a világon, bármit csinál is az ember, itt is nagyon fontos. Kellenek a szabályok. Állandó, igazi szabályok. Ami ma is az, az legyen holnap is. Azt hiszem, a kisgyermek áradó folyó. Parttalan. Tele erővel, kinccsel, energiával. A szabály a part. A biztonság. A tudat, hogy nem fogok elveszni.
Attól még folyó marad a folyó, hogy partja van. Nem betonozom be, nem apasztom el. Csak medret adok neki.
Nem török le semmit. Nem veszem el tőle a választás lehetőségét. De úgy gondolom, a korához kell igazítani. És azt hiszem, a gyerek megérti, amit meg akarunk értetni vele.
De gyűlölöm, amikor hülyének nézik a gyereket, amikor hazudnak neki, még ha szeretetből is, csak mert olyan kicsi és úgyse érti. Ha ráhagyom, hogy "persze, kicsim, megvesszük holnap azt a krokodilt", amikor tudom, hogy eszem ágában sincs, az nem rossz? Ugyan miért felejtené el holnapig? Ha egyszer annyira vágyik arra a krokodilra? Nem jobb megmondani, hogy "sajnos, drágám, a krokodil épp most ette meg Gizike nénit, igazán nem vehetjük meg" vagy "nem, nincs pénzem krokodilra", vagy "már van otthon kiskutyád". Sír és szomorú lesz. Igen, előfordulhat. De talán meg lehet vigasztalni, nem? el lehet mesélni neki, hogy "tudod, a krokodil nem is érezné magát jól nálunk, de megnézünk egy filmet együtt a krokodilokról", esetleg "ha otthon azt játszanánk, hogy én egy óriás krokodil vagyok, jó lenne?" De hát könnyebb rávágni, hogy "persze, kicsim". Nincs sírás, nincsenek nagy, szomorú szemek és nem érezzük magunkat nyomorultul, hogy megtagadtunk valamit a gyermekünktől.
Sokan azt mondták, kicsi felnőttet akarok a fiamból csinálni. Nem igaz. Kicsi emberke, az biztos. De soha nem kértem olyat, ami sok a korához. Egész pici korától arra tanítottam, hogy elrakjuk a játékokat. Segítek, de nem csinálom meg helyette. Vagy megbeszélem vele, ha valamire nem futja a keret, valami olyanra, amiből már esetleg három is van, csak nem piros, hanem kék.
Ha rosszat tesz, de elismeri, hogy ő volt, soha nem szidom össze, nincs büntetés.
Beszélgetek vele.
Elmondom neki, mennyire szeretem, átölelem, elmondom, hogy milyen büszke vagyok rá, meghallgatom, mi érdekli, mit szeret csinálni. Igyekszek játszani, foglalkozni vele. De azért rászólok, hogy bizony nem ő az egyetlen a földön, figyeljen másokra, pl. nem az övé az egész járda, nem az övé az egész torta vagy hasonlók.
Egyetlen fiam van. Azt mondja, én vagyok a világ legjobb anyukája. Anyaka. Mások azt mondják, szigorú vagyok, nem is szeretem talán.
Mostanra sikerült elbizonytalanodnom. Jól csinálom?
2011. augusztus 2., kedd
Tanári szoba az égben
Én mindig szerettem iskolába járni, kíváncsi gyerek voltam, minden érdekelt. A tanulás játék volt, rejtvényfejtés, kihívás. Tök mindegy, hogy esszét kellett írni vagy megoldani egy egyenletet. Persze, értek kudarcok: az egyetemről az az elegáns röppálya... De azon kívül annyi szép emlékem van.
A tanáraimat is szerettem. A nagyon-nagyon szigorúakat is. Gépész szakközépben, sok-sok fiú között nem is igen lehetett máshogy.
A minap némi mezőgazdasági tevékenységet végeztem - kertészkedtem :) - és eszembe jutott, amit Munkagépek órán tanultam. Eszembe jutott Király Imre tanár úr.
Annyira hihetetlen volt, amikor tavasszal azt hallottam, meghalt. Róla nem feltételezett ilyet senki. Ő egyszerűen nem az fajta, hogy fogja magát és meghal! Nem is emlékszem, hogy akár egyetlen órája is elmaradt volna az évek alatt.
Nagyon szerettem az óráit.
Megvolt a rendje, a helye mindennek. Tudtuk, mire számítsunk. Mindig többet adott, mint a puszta órai anyag. Annyira bennem van, amikor egyszer Rejtő Csontbrigádjáról beszélt. Vagy arról, hogy mit láthatunk még a Bibliában, hogyan lehet egy szent könyv praktikus útmutató, KÖJÁL és oktató tankönyv. Vagy az összetartásról, a magyar szemléletről. Gazdaságosságról.
Fémipari alapképzés című gyakorlatunk. Fiúk, emlékeztek még?
"Vidd innét, mert hozzád vágom!" - igazán építő jellegű kritikát kaptam, több órányi elmélyült kalapácsfej-reszelgetés után...
Balázs Árpád tanár úr.
Ha jó kedve volt, horgászatról, halakról mesélt. Sokszor volt jókedve. Látta valaki valaha rosszkedvűnek, mérgesnek?
Abonyi Ferenc tanár úr.
Ő ment el legrégebben. Nem is laktam akkor Túron. Megdöbbentem, amikor meghallottam.
Fiúk, akinek van emléke, bármi, írja meg nekem, jó? Megköszönöm.
Annyit voltam távol kies városkánktól, hogy nem is tudom: volt osztálytalálkozónk?
Emlékeztek a technikus bizonyítvány osztó utáni bulira? Jó Nektek :D
A tanáraimat is szerettem. A nagyon-nagyon szigorúakat is. Gépész szakközépben, sok-sok fiú között nem is igen lehetett máshogy.
A minap némi mezőgazdasági tevékenységet végeztem - kertészkedtem :) - és eszembe jutott, amit Munkagépek órán tanultam. Eszembe jutott Király Imre tanár úr.
Annyira hihetetlen volt, amikor tavasszal azt hallottam, meghalt. Róla nem feltételezett ilyet senki. Ő egyszerűen nem az fajta, hogy fogja magát és meghal! Nem is emlékszem, hogy akár egyetlen órája is elmaradt volna az évek alatt.
Nagyon szerettem az óráit.
Megvolt a rendje, a helye mindennek. Tudtuk, mire számítsunk. Mindig többet adott, mint a puszta órai anyag. Annyira bennem van, amikor egyszer Rejtő Csontbrigádjáról beszélt. Vagy arról, hogy mit láthatunk még a Bibliában, hogyan lehet egy szent könyv praktikus útmutató, KÖJÁL és oktató tankönyv. Vagy az összetartásról, a magyar szemléletről. Gazdaságosságról.
Fémipari alapképzés című gyakorlatunk. Fiúk, emlékeztek még?
"Vidd innét, mert hozzád vágom!" - igazán építő jellegű kritikát kaptam, több órányi elmélyült kalapácsfej-reszelgetés után...
Balázs Árpád tanár úr.
Ha jó kedve volt, horgászatról, halakról mesélt. Sokszor volt jókedve. Látta valaki valaha rosszkedvűnek, mérgesnek?
Abonyi Ferenc tanár úr.
Ő ment el legrégebben. Nem is laktam akkor Túron. Megdöbbentem, amikor meghallottam.
Fiúk, akinek van emléke, bármi, írja meg nekem, jó? Megköszönöm.
Annyit voltam távol kies városkánktól, hogy nem is tudom: volt osztálytalálkozónk?
Emlékeztek a technikus bizonyítvány osztó utáni bulira? Jó Nektek :D
2011. augusztus 1., hétfő
Álmok és csodák
A minap láttam Emma Watsonnal egy interjút, nem épp a legfrissebbet, azt hiszem, a nyolcadik filmmel kapcsolatos lehetett. Arról is kérdezték, miért lett ekkora siker az egész sztori. "Mert akkor, amikor az első film megjelent, nagy szüksége volt az embereknek a csodára, arra hogy elvarázsolják őket, hisz nemrég történt a terrortámadás a World Trade Center ellen."
Álmokra, csodára, mesékre mindig szükségünk van. Kell, hogy kapaszkodjunk valamibe. Kell, ami továbbsegít. Ami erőt ad akkor is, ha már nem látunk semmi biztatót. Annyi csoda van. Még pálca se kell hozzá. Vannak versek, dalok, gyerekek, fecskék, macskák, kutyák, szerelmesek, szerelmek, temető. Templom. Kinek mi. Csak hited legyen. A szerelmedben, a gyermekedben, magadban, Istenben, a barátaidban. Amiben Te hiszel. A hit teremt. Ha hiszel, úgy lesz.
Hiszem...
Álmokra, csodára, mesékre mindig szükségünk van. Kell, hogy kapaszkodjunk valamibe. Kell, ami továbbsegít. Ami erőt ad akkor is, ha már nem látunk semmi biztatót. Annyi csoda van. Még pálca se kell hozzá. Vannak versek, dalok, gyerekek, fecskék, macskák, kutyák, szerelmesek, szerelmek, temető. Templom. Kinek mi. Csak hited legyen. A szerelmedben, a gyermekedben, magadban, Istenben, a barátaidban. Amiben Te hiszel. A hit teremt. Ha hiszel, úgy lesz.
Hiszem...
2011. július 31., vasárnap
Keserű ima halott ég alatt
Keserű ima halott ég alatt
A felhők szürkéjét füst sötétítette, szállongó pernye keserítette a levegőt. A föld meghasadt és tüzet okádott, az ég megnyílt és tüzet okádott. Az estaquon nép Egyetlen Istene elfordult, nem nézett a városra. Nem volt már mit nézni rajta. Vörösen izzó, olvadt kőzet kúszott a lapályon túli tenger felé, ott ahol valaha virágzott az élet.
Ahol valaha Gloria-Eternaa állt.
A város eltűnt, eltűnt a hegy, melyre évezredekkel ezelőtt épült. Nem volt haláltusája, nem volt vergődés: dübörgés támadt, rázkódott a föld, mintha levetni készülne magáról a bűnben tobzódó parányokat. Aztán az ég elsötétült, a hegy szája elnyílt és ömlött, ömlött a Poklok dühe a világra. Az olvadt kőzet végighömpölygött a lejtőn, elpárolgott a termékeny talaj, eltűntek a szőlőültetvények, a gyümölcsfák, elhamvadtak az erdők.
A nap vérszín korongja a tenger színe fölé kínlódta magát, aztán fekete fellegek takarták el. A reggel nem köszöntött Gloria-Eternaara. Nem lesz több hajnal ezen a parton.
A karcsú, fehér kőcsipkés tornyok megrogytak, beleomlottak az izzó folyamba, a nincstelen páriák viskói elgőzölögtek, lakói szeméből az álomnak nem maradt ideje elszállni. A Palotanegyed épületei, a kikötő kőhídjai megolvadtak, az égből előbb sziklakoloncok, aztán hamu és pernye, aztán tűzeső hullt. Napokon és éjszakákon át hullott a tűz a városra, míg nem maradt ott csupán más, mint néhány megfeketedett, tűzhalál kínjától meggörbedt, égre mutató, megtépázott torony.
Nem lobogtak már selyemzászlók, hirdetve a Házak dicsőségét, nem ragyogtak a metszett üvegablakok az Egyetlen katedrálisában. Hogyan is ragyognának? A pokoli forróság szele a tűzfolyam előtt csapott a még alvó városra, s elsőként az üvegablakokat robbantotta szét. Lángra kaptak a selymek, a durva vásznak, az éltető levegő elillant, megfojtva, kiszikkasztva mindent, ami élt. Nemigen maradt élő, mire megérkezett a poklok tüze.
A hegy, a Por paa Nube magányosan nézett szembe a pusztulással. Tehette: már ismerte az Öreg Istenek dühét, hisz maga is tűzből formáltatott, neki az Egyetlen haragja kevés volt. Igaz, kegyelme sem ért sokat: kopár maradt, terméketlen, semmi élő nem maradt meg rajta, fekete sziklái az eget ostromolták. Lábánál, ahol a Déli-tenger fenyegetőzött morogva, törékeny alak kuporgott egy víz fölé nyúló bazalttömbön. Azóta állt ott, hogy a tűzvihar bömbölve elszabadult odaát.
A meddő sziklán vérvörös rúnák alkotta kör: Berguz, Ten-Sah, Elmanach, Kechyr, Imdar. Tilalmas rajzok az Egyetlen ege alatt.
A nő nézte a vastag gőzoszlopot, amely a tengerből robbant elő, ahol a folyékony tűz a hullámok közé csúszott. A fehérség eltakart mindent, ami a városból, a hegyből megmaradt.
Az udvart is, ahol Aldunt kutyákkal tépette szét az apja.
Kutyákkal, mint egy rajtakapott, mocskos tolvajt! Tiszta volt Aldun vére, ősi, akár az övé, akár azé a férfié, aki megölette. Hogy megakadályozza, ami már úgyis megtörtént. Mert amikor a férfit orgyilkos nyílvessző sebezte halálra a nyári lak előtt, magja már megfogant Sonreira méhében. Az anyja elájult ― talán most az egyszer nem színlelte ― , az apja őrjöngött. Ő másnak szánta a lányt.
Hol volt akkor az Egyetlen, aki a megbocsátásról tanított? Hol voltak a tiszta homlokú angyalai? Hol az Élet Védelmezője? Az Anyák Oltalma? Hová néztek? Nincs bűnbocsánat? Csak boldog akart lenni. Szeretni és szerelmet kapni.
Sonreira felszegte a fejét. Ősi vére lángot vetett, gyémánt-fekete szemei állták az apa tekintetét.
― Soha!
― Eltiporlak! A Házunkra hozol romlást, hálátlan céda! Hozzámégy Al'gardo hercegéhez. Így kívánja a család érdeke.
― A Háztól rég elfordította tekintetét a Fényességes Úr, apám ― és meg sem várta, mit felel, mit tesz a ház ura, magukra hagyta őket.
Nem hozta a tudtukra, hogy áldott állapotban van. Hogy meg kell szülnie ezt a gyermeket, hiszen csak ezt az egy esélyt kapta. Nem tudták azok ott az Ősök Termében, hogy mellébe burjánkór fészkelte be magát. A vajákos szerint a benne növekvő élet, a férfi magja szabadította el a betegséget, ami felfalja majd a testét, ha a gyermek világra jön. De előbb világra jöhet a fia, Aldun gyermeke, szerelmes ölelésének gyümölcse.
Megtalálta a véres csontokat a nyári lak udvarán, a tollatlan acélvesszőt, a szétcibált göndör, barna fürtöket és a medált, amit ő adott szerelmi zálogul. Akkor még könnyezett. Később, amikor felvágta az ereit, hogy a fekete sziklára engedje a sűrű, sötét cseppeket, már száraz volt a szeme, száraz torokkal kiáltotta az éjbe a bosszú szavait. Megtagadta önnön vérét.
Az apagyilkosokra az Egyetlen Sötét Arcának büntetése vár. A hetedik bugyor. Mindig behegedő sebüket, testüket dögmadarak marcangolják.
A gyermekgyilkosokra az Egyetlen Sötét Arcának büntetése vár. A kilencedik bugyor. Tűztó és kénköves eső.
A pap fel sem kiáltott, a hóhajú testőr szíven döfte. Vér csordult a márványlapokra, vér szennyezte az Egyetlen oltárát. Sonreira intett: "Tovább!" Le, a kazamatákba, az óvó jelekkel telerótt ajtó mögé.
A férfitenyérben elférő, puha bundájú állatka szeme felragyogott, ahogy a nő a mágiával telített jelekhez emelte. Kinyújtotta rózsaszín nyelvecskéjét és csak nyelte, nyelte a Manát.
Odabent pókháló, évszázados por és néhány málló csontváz vigyázta csupán az ősi fóliánst.
Tiltott tudás az Egyetlen ege alatt.
Berguz, Ten-Sah, Elmanach, Kechyr, Imdar.
Sötét angyalok.
Hatalmasok.
Dale me nu sangre y dale me nu carne
Véred add nekem, húsodat.
Dal sangre y santis me nu dolor .
Adj vért és szenteld nekem a kínodat.
Comucis me nu primenis fetos
Nekem áldozd legelső magzatod!
Mustra mos cada yo soy!
Mutasd, hogy mindennél több vagyok!
Az öregasszony sötét szemeire hályogot vont az idő, de így is meglátta a fájdalmat a lány arcán, látta a bosszú vörös sebeit a karján. És mert látta a halált is a nő mögött álló hóhajú fejvadász tekintetében, nem kérdezett semmit.
― Fiatal őz szíve kell meg akasztottak füve, aranyfaló rozsdagomba, anyarozs. Az ára, nemesenszületett, neked is annyi, mint másnak.
Jól bánt a fegyverekkel, Sh'Annar tanította. Kard, tőr, könnyű íj, a hosszú ujjú kezek kecsesen, hatékonyan forgatták valamennyit. Most sem remegett meg a keze, ahogy megfeszítette az ideget. A pár napos őzbakot az anyja csupán percekre hagyta egyedül, ám ennyi épp elég volt. A vessző suhant, a fiatal bak megrázkódott, sötét szemei ― ó, Aldun, Aldun! ― a nőre nyíltak és már vége is volt. Sh'Annar a vérét vette, szívét kivágta és úrnője elé tette.
A főzet émelyítő édes illatú volt, gyökerek zubogtak benne, összeaszott állatszív, rozsdamarta aranyrög, de Sonreira nem érezte a szagokat, a pálinkával elkevert hétlélekfű mindent elnyomott.
Az ócska viskó mögött térdelt az avarban, őzvérrel festett levelek körében, szoborszerű testét vérvörös rúnák fedték csupán.
Berguz, Ten-Sah, Elmanach, Kechyr, Imdar.
Ősi technika, hatalom a test felett, a fájdalom tagadása, harcos ősök hagyatéka, Sh'Annar ajándéka ez is.
Dale me nu sangre y dale me nu carne
Véred add nekem, húsodat.
A fáklya szövétnekébe az Elemi Tűz jelét varrta, hogy elég forró és erős legyen. Karján az Állhatatosság Bélyege, hogy ne remegjen a keze.
Nézte a fehér bőrt, a feszes, tökéletes melleket, magán érezte Aldun kezét, forró, szép vonalú száját, ahogy a bimbóra tapad, ahogy kéjt ad és felnyög a kéjben.
A penge saját húsába mart, kitépve a burjánkór mételyezte szövetet. A fáklya lángja felcsapott, égett hús bűze mart az orrába, a fájdalom fehér fényként robbant az elméjében. Elharapta a nyelvét, de nem ordított. A pálinka mélységes közönyét megsokszorozta a hétlélekfű ereje, elsodorta, távolivá tette lassan a kínt. Elharapott nyelvéből szivárgott a vér, de ahogy a fehér hajú testőr újra odanyújtotta a kulacsot, lenyelte azt is, ahogy a pálinkát.
A testőrtől kapta a kenőcsöt, amivel a feketére üszkösödött bőrt bekente. Fehér vászon a fekete sebeken, az elevent nedvedző hólyagokon. Fehér haj az ő éjsötét fürtjeivel keveredve, ahogy a fejvadász hozzá hajolt. Az egyetlen emberi lény, aki megmaradt neki.
Mire a nap a tengerbe bukott, visszatért az ereje is. Tudta, hogy szüksége lesz rá.
Méhe felől furcsa bizsergés indult, mocorgás, ahogy a magzat először megmozdult odabent. Parányi lepkeszárnyak erőtlen verdesése.
Lepke?
Angyal.
Berguz, Ten-Sah, Elmanach, Kechyr, Imdar.
Sötét angyalok.
„Kiüríted a hatalom poharát és beléd szállok. Erőm a tiéd lesz, tudásom a tiéd lesz. Megbirkózol-é vele, emberízík? Rúnáimat a föld testébe metszed, vérrel kötöd a paktumot. Hitet adsz, parány, hited táplál, tüzed bennem lobog majd, olthatatlan, míg világ a világ. Vér kísér majd, úr leszel életen és halálon. Győzhetetlenné teszlek!”
Az ital nem gőzölgött, már rég félrehúzta az üstöt a tűzről a vénasszony. A reves ónkupa sötét volt, a hold fénye nem azon, hanem Sonreira tőrén csillant meg, ahogy torkon szúrta a boszorkányt.
„Vérben adom meg az árát...”
Dal sangre y santis me nu dolor .
Adj vért és szenteld nekem a kínodat.
Felhajtotta az émelyítő illatú folyadékot és várta, aminek jönnie kellett.
Berguz, Ten-Sah, Elmanach, Kechyr, Imdar.
Berguz, Ten-Sah, Elmanach, Kechyr, Imdar.
Elmondhatatlan volt a fájdalom. Görcsökben tört rá, a vérmocskos avarba taszította. Vért verejtékezett, vért okádott, könnyei elpárologtak forró bőréről. A földet marta, vinnyogott, szűkölt, üvöltött. És látta, hogy a körön kívül ott ül a hószín hajú, idegen vérből való fejvadász, aki kölyökként esküdött hűséget neki.
Berguz, Ten-Sah, Elmanach, Kechyr, Imdar.
A kín lassan eresztette el. A zöld fényű hold már útja végén tartott, amikor a nő felemelte a fejét.
― Bosszú! ― sikoltatta.
Tengerszín szemekkel találkozott a pillantása, Sh'Annar őrködött a rúnák körén túl.
Remegve tápászkodott fel a vértől lucskos halott levelekről, de nem a tengerhez indult. Még dolga volt előbb.
Comucis me nu primenis fetos
Nekem áldozd legelső magzatod
Máglyát rakott és ráhelyezte az a tenyérnyi kis húsdarabot, ami a testéből szakadt ki az imént, s csak eztán indult, hogy a tengerben tisztára mossa magát.
A Por paa Nube sziklái már nem kértek a véréből, könnyűszerrel feljutott a tenger fölé magasodó lapos szirtre.
Sonreira a máglyáról összeszedett hamvakat keverte borral, vérrel és úgy rajzolta a rúnákat a kopár sziklalapra.
Berguz, Ten-Sah, Elmanach, Kechyr, Imdar.
Súlyosan, tompán gördültek elő a szavak a torkából, a vaskos fóliáns embervérrel írt szavait citálta. Elsötétült felette az ég, a tenger hegymagas hullámokat vetett, a szikla inogni kezdett a lába alatt. Az éjszaka meghasadt, mindennél feketébb sötétséget lehelt, ami körülölelte az asszonyt, betakarta, belé hatolt. Megízlelte a vérét, az emlékeit, a gyönyörét.
Sonreira sikolya nyögésbe fúlt.
Hosszú volt a csend, a fehér hajú férfi tisztes távolból őrizte úrnőjét, várta, hogy magához térjen, akinek élettel, becsülettel tartozik. Várta, hogy újra ráragyogjanak a bársonyos-meleg szemek. De amikor a nő szemhéja megrezzent, izzó zsarátnokkal találkozott a férfi tekintete. Sonreira immár nem volt egyedül.
A nő felült. Meztelen testén elmosódtak a rúnák, megperzselt mellkasán felhasadt a száraz var, alatta új, rózsaszín bőr sarjadt. A sápadt holdra nézett, aztán az elcsendesült tengerre.
― Ki vagy? ― fordult befelé.
― Berguz.
Lángok sziszegése, izzó kövek áradata, mindent elnyelő tűz.
Mustra mos cada yo soy.
Mutasd, hogy mindennél több vagyok.
Felállt az asszony, a szélbe feszítette magát. Sebeibe belemart a sós szél, a vére kiserkedt.
Vért adj még! Vért! Vért! Vért, hogy hatalmas legyek! Vért, hogy hatalmasak legyünk!
A hószín hajú férfi tekintete összekapcsolódott Sonreira tekintetével. A testőr a körhöz lépett, letérdelt, a torkához illesztette tőrét. Tudta, mit kell tennie.
Az utolsó szolgálat.
Az egyetlen emberi lény, aki megmaradt neki.
Az átmetszett torkú férfi a körbe hanyatlott, a habos lüktetés alatt felparázslottak a rúnák. Sonreira a tengerszín szemekbe nézett.
― Naggyá teszem minden ivadékodat ― suttogta a haldoklónak.
― Bosszú ― rikoltotta most az asszony. Lába sziklát repesztő erővel dobbant és odaát, Gloria-Eternaa alatt megremegett a föld, aztán repedés támadt rajta, végigszaladt, és izzó folyamot engedett a felszínre. Az ég elsötétült, kénes bűz terjengett, pernye és hamu szitált, a levegő surrogott.
Szárnyak.
Sötét angyalok.
Mezőtúr, 2010. március 1.
A felhők szürkéjét füst sötétítette, szállongó pernye keserítette a levegőt. A föld meghasadt és tüzet okádott, az ég megnyílt és tüzet okádott. Az estaquon nép Egyetlen Istene elfordult, nem nézett a városra. Nem volt már mit nézni rajta. Vörösen izzó, olvadt kőzet kúszott a lapályon túli tenger felé, ott ahol valaha virágzott az élet.
Ahol valaha Gloria-Eternaa állt.
A város eltűnt, eltűnt a hegy, melyre évezredekkel ezelőtt épült. Nem volt haláltusája, nem volt vergődés: dübörgés támadt, rázkódott a föld, mintha levetni készülne magáról a bűnben tobzódó parányokat. Aztán az ég elsötétült, a hegy szája elnyílt és ömlött, ömlött a Poklok dühe a világra. Az olvadt kőzet végighömpölygött a lejtőn, elpárolgott a termékeny talaj, eltűntek a szőlőültetvények, a gyümölcsfák, elhamvadtak az erdők.
A nap vérszín korongja a tenger színe fölé kínlódta magát, aztán fekete fellegek takarták el. A reggel nem köszöntött Gloria-Eternaara. Nem lesz több hajnal ezen a parton.
A karcsú, fehér kőcsipkés tornyok megrogytak, beleomlottak az izzó folyamba, a nincstelen páriák viskói elgőzölögtek, lakói szeméből az álomnak nem maradt ideje elszállni. A Palotanegyed épületei, a kikötő kőhídjai megolvadtak, az égből előbb sziklakoloncok, aztán hamu és pernye, aztán tűzeső hullt. Napokon és éjszakákon át hullott a tűz a városra, míg nem maradt ott csupán más, mint néhány megfeketedett, tűzhalál kínjától meggörbedt, égre mutató, megtépázott torony.
Nem lobogtak már selyemzászlók, hirdetve a Házak dicsőségét, nem ragyogtak a metszett üvegablakok az Egyetlen katedrálisában. Hogyan is ragyognának? A pokoli forróság szele a tűzfolyam előtt csapott a még alvó városra, s elsőként az üvegablakokat robbantotta szét. Lángra kaptak a selymek, a durva vásznak, az éltető levegő elillant, megfojtva, kiszikkasztva mindent, ami élt. Nemigen maradt élő, mire megérkezett a poklok tüze.
A hegy, a Por paa Nube magányosan nézett szembe a pusztulással. Tehette: már ismerte az Öreg Istenek dühét, hisz maga is tűzből formáltatott, neki az Egyetlen haragja kevés volt. Igaz, kegyelme sem ért sokat: kopár maradt, terméketlen, semmi élő nem maradt meg rajta, fekete sziklái az eget ostromolták. Lábánál, ahol a Déli-tenger fenyegetőzött morogva, törékeny alak kuporgott egy víz fölé nyúló bazalttömbön. Azóta állt ott, hogy a tűzvihar bömbölve elszabadult odaát.
A meddő sziklán vérvörös rúnák alkotta kör: Berguz, Ten-Sah, Elmanach, Kechyr, Imdar. Tilalmas rajzok az Egyetlen ege alatt.
A nő nézte a vastag gőzoszlopot, amely a tengerből robbant elő, ahol a folyékony tűz a hullámok közé csúszott. A fehérség eltakart mindent, ami a városból, a hegyből megmaradt.
Az udvart is, ahol Aldunt kutyákkal tépette szét az apja.
Kutyákkal, mint egy rajtakapott, mocskos tolvajt! Tiszta volt Aldun vére, ősi, akár az övé, akár azé a férfié, aki megölette. Hogy megakadályozza, ami már úgyis megtörtént. Mert amikor a férfit orgyilkos nyílvessző sebezte halálra a nyári lak előtt, magja már megfogant Sonreira méhében. Az anyja elájult ― talán most az egyszer nem színlelte ― , az apja őrjöngött. Ő másnak szánta a lányt.
Hol volt akkor az Egyetlen, aki a megbocsátásról tanított? Hol voltak a tiszta homlokú angyalai? Hol az Élet Védelmezője? Az Anyák Oltalma? Hová néztek? Nincs bűnbocsánat? Csak boldog akart lenni. Szeretni és szerelmet kapni.
Sonreira felszegte a fejét. Ősi vére lángot vetett, gyémánt-fekete szemei állták az apa tekintetét.
― Soha!
― Eltiporlak! A Házunkra hozol romlást, hálátlan céda! Hozzámégy Al'gardo hercegéhez. Így kívánja a család érdeke.
― A Háztól rég elfordította tekintetét a Fényességes Úr, apám ― és meg sem várta, mit felel, mit tesz a ház ura, magukra hagyta őket.
Nem hozta a tudtukra, hogy áldott állapotban van. Hogy meg kell szülnie ezt a gyermeket, hiszen csak ezt az egy esélyt kapta. Nem tudták azok ott az Ősök Termében, hogy mellébe burjánkór fészkelte be magát. A vajákos szerint a benne növekvő élet, a férfi magja szabadította el a betegséget, ami felfalja majd a testét, ha a gyermek világra jön. De előbb világra jöhet a fia, Aldun gyermeke, szerelmes ölelésének gyümölcse.
Megtalálta a véres csontokat a nyári lak udvarán, a tollatlan acélvesszőt, a szétcibált göndör, barna fürtöket és a medált, amit ő adott szerelmi zálogul. Akkor még könnyezett. Később, amikor felvágta az ereit, hogy a fekete sziklára engedje a sűrű, sötét cseppeket, már száraz volt a szeme, száraz torokkal kiáltotta az éjbe a bosszú szavait. Megtagadta önnön vérét.
Az apagyilkosokra az Egyetlen Sötét Arcának büntetése vár. A hetedik bugyor. Mindig behegedő sebüket, testüket dögmadarak marcangolják.
A gyermekgyilkosokra az Egyetlen Sötét Arcának büntetése vár. A kilencedik bugyor. Tűztó és kénköves eső.
A pap fel sem kiáltott, a hóhajú testőr szíven döfte. Vér csordult a márványlapokra, vér szennyezte az Egyetlen oltárát. Sonreira intett: "Tovább!" Le, a kazamatákba, az óvó jelekkel telerótt ajtó mögé.
A férfitenyérben elférő, puha bundájú állatka szeme felragyogott, ahogy a nő a mágiával telített jelekhez emelte. Kinyújtotta rózsaszín nyelvecskéjét és csak nyelte, nyelte a Manát.
Odabent pókháló, évszázados por és néhány málló csontváz vigyázta csupán az ősi fóliánst.
Tiltott tudás az Egyetlen ege alatt.
Berguz, Ten-Sah, Elmanach, Kechyr, Imdar.
Sötét angyalok.
Hatalmasok.
Dale me nu sangre y dale me nu carne
Véred add nekem, húsodat.
Dal sangre y santis me nu dolor .
Adj vért és szenteld nekem a kínodat.
Comucis me nu primenis fetos
Nekem áldozd legelső magzatod!
Mustra mos cada yo soy!
Mutasd, hogy mindennél több vagyok!
Az öregasszony sötét szemeire hályogot vont az idő, de így is meglátta a fájdalmat a lány arcán, látta a bosszú vörös sebeit a karján. És mert látta a halált is a nő mögött álló hóhajú fejvadász tekintetében, nem kérdezett semmit.
― Fiatal őz szíve kell meg akasztottak füve, aranyfaló rozsdagomba, anyarozs. Az ára, nemesenszületett, neked is annyi, mint másnak.
Jól bánt a fegyverekkel, Sh'Annar tanította. Kard, tőr, könnyű íj, a hosszú ujjú kezek kecsesen, hatékonyan forgatták valamennyit. Most sem remegett meg a keze, ahogy megfeszítette az ideget. A pár napos őzbakot az anyja csupán percekre hagyta egyedül, ám ennyi épp elég volt. A vessző suhant, a fiatal bak megrázkódott, sötét szemei ― ó, Aldun, Aldun! ― a nőre nyíltak és már vége is volt. Sh'Annar a vérét vette, szívét kivágta és úrnője elé tette.
A főzet émelyítő édes illatú volt, gyökerek zubogtak benne, összeaszott állatszív, rozsdamarta aranyrög, de Sonreira nem érezte a szagokat, a pálinkával elkevert hétlélekfű mindent elnyomott.
Az ócska viskó mögött térdelt az avarban, őzvérrel festett levelek körében, szoborszerű testét vérvörös rúnák fedték csupán.
Berguz, Ten-Sah, Elmanach, Kechyr, Imdar.
Ősi technika, hatalom a test felett, a fájdalom tagadása, harcos ősök hagyatéka, Sh'Annar ajándéka ez is.
Dale me nu sangre y dale me nu carne
Véred add nekem, húsodat.
A fáklya szövétnekébe az Elemi Tűz jelét varrta, hogy elég forró és erős legyen. Karján az Állhatatosság Bélyege, hogy ne remegjen a keze.
Nézte a fehér bőrt, a feszes, tökéletes melleket, magán érezte Aldun kezét, forró, szép vonalú száját, ahogy a bimbóra tapad, ahogy kéjt ad és felnyög a kéjben.
A penge saját húsába mart, kitépve a burjánkór mételyezte szövetet. A fáklya lángja felcsapott, égett hús bűze mart az orrába, a fájdalom fehér fényként robbant az elméjében. Elharapta a nyelvét, de nem ordított. A pálinka mélységes közönyét megsokszorozta a hétlélekfű ereje, elsodorta, távolivá tette lassan a kínt. Elharapott nyelvéből szivárgott a vér, de ahogy a fehér hajú testőr újra odanyújtotta a kulacsot, lenyelte azt is, ahogy a pálinkát.
A testőrtől kapta a kenőcsöt, amivel a feketére üszkösödött bőrt bekente. Fehér vászon a fekete sebeken, az elevent nedvedző hólyagokon. Fehér haj az ő éjsötét fürtjeivel keveredve, ahogy a fejvadász hozzá hajolt. Az egyetlen emberi lény, aki megmaradt neki.
Mire a nap a tengerbe bukott, visszatért az ereje is. Tudta, hogy szüksége lesz rá.
Méhe felől furcsa bizsergés indult, mocorgás, ahogy a magzat először megmozdult odabent. Parányi lepkeszárnyak erőtlen verdesése.
Lepke?
Angyal.
Berguz, Ten-Sah, Elmanach, Kechyr, Imdar.
Sötét angyalok.
„Kiüríted a hatalom poharát és beléd szállok. Erőm a tiéd lesz, tudásom a tiéd lesz. Megbirkózol-é vele, emberízík? Rúnáimat a föld testébe metszed, vérrel kötöd a paktumot. Hitet adsz, parány, hited táplál, tüzed bennem lobog majd, olthatatlan, míg világ a világ. Vér kísér majd, úr leszel életen és halálon. Győzhetetlenné teszlek!”
Az ital nem gőzölgött, már rég félrehúzta az üstöt a tűzről a vénasszony. A reves ónkupa sötét volt, a hold fénye nem azon, hanem Sonreira tőrén csillant meg, ahogy torkon szúrta a boszorkányt.
„Vérben adom meg az árát...”
Dal sangre y santis me nu dolor .
Adj vért és szenteld nekem a kínodat.
Felhajtotta az émelyítő illatú folyadékot és várta, aminek jönnie kellett.
Berguz, Ten-Sah, Elmanach, Kechyr, Imdar.
Berguz, Ten-Sah, Elmanach, Kechyr, Imdar.
Elmondhatatlan volt a fájdalom. Görcsökben tört rá, a vérmocskos avarba taszította. Vért verejtékezett, vért okádott, könnyei elpárologtak forró bőréről. A földet marta, vinnyogott, szűkölt, üvöltött. És látta, hogy a körön kívül ott ül a hószín hajú, idegen vérből való fejvadász, aki kölyökként esküdött hűséget neki.
Berguz, Ten-Sah, Elmanach, Kechyr, Imdar.
A kín lassan eresztette el. A zöld fényű hold már útja végén tartott, amikor a nő felemelte a fejét.
― Bosszú! ― sikoltatta.
Tengerszín szemekkel találkozott a pillantása, Sh'Annar őrködött a rúnák körén túl.
Remegve tápászkodott fel a vértől lucskos halott levelekről, de nem a tengerhez indult. Még dolga volt előbb.
Comucis me nu primenis fetos
Nekem áldozd legelső magzatod
Máglyát rakott és ráhelyezte az a tenyérnyi kis húsdarabot, ami a testéből szakadt ki az imént, s csak eztán indult, hogy a tengerben tisztára mossa magát.
A Por paa Nube sziklái már nem kértek a véréből, könnyűszerrel feljutott a tenger fölé magasodó lapos szirtre.
Sonreira a máglyáról összeszedett hamvakat keverte borral, vérrel és úgy rajzolta a rúnákat a kopár sziklalapra.
Berguz, Ten-Sah, Elmanach, Kechyr, Imdar.
Súlyosan, tompán gördültek elő a szavak a torkából, a vaskos fóliáns embervérrel írt szavait citálta. Elsötétült felette az ég, a tenger hegymagas hullámokat vetett, a szikla inogni kezdett a lába alatt. Az éjszaka meghasadt, mindennél feketébb sötétséget lehelt, ami körülölelte az asszonyt, betakarta, belé hatolt. Megízlelte a vérét, az emlékeit, a gyönyörét.
Sonreira sikolya nyögésbe fúlt.
Hosszú volt a csend, a fehér hajú férfi tisztes távolból őrizte úrnőjét, várta, hogy magához térjen, akinek élettel, becsülettel tartozik. Várta, hogy újra ráragyogjanak a bársonyos-meleg szemek. De amikor a nő szemhéja megrezzent, izzó zsarátnokkal találkozott a férfi tekintete. Sonreira immár nem volt egyedül.
A nő felült. Meztelen testén elmosódtak a rúnák, megperzselt mellkasán felhasadt a száraz var, alatta új, rózsaszín bőr sarjadt. A sápadt holdra nézett, aztán az elcsendesült tengerre.
― Ki vagy? ― fordult befelé.
― Berguz.
Lángok sziszegése, izzó kövek áradata, mindent elnyelő tűz.
Mustra mos cada yo soy.
Mutasd, hogy mindennél több vagyok.
Felállt az asszony, a szélbe feszítette magát. Sebeibe belemart a sós szél, a vére kiserkedt.
Vért adj még! Vért! Vért! Vért, hogy hatalmas legyek! Vért, hogy hatalmasak legyünk!
A hószín hajú férfi tekintete összekapcsolódott Sonreira tekintetével. A testőr a körhöz lépett, letérdelt, a torkához illesztette tőrét. Tudta, mit kell tennie.
Az utolsó szolgálat.
Az egyetlen emberi lény, aki megmaradt neki.
Az átmetszett torkú férfi a körbe hanyatlott, a habos lüktetés alatt felparázslottak a rúnák. Sonreira a tengerszín szemekbe nézett.
― Naggyá teszem minden ivadékodat ― suttogta a haldoklónak.
― Bosszú ― rikoltotta most az asszony. Lába sziklát repesztő erővel dobbant és odaát, Gloria-Eternaa alatt megremegett a föld, aztán repedés támadt rajta, végigszaladt, és izzó folyamot engedett a felszínre. Az ég elsötétült, kénes bűz terjengett, pernye és hamu szitált, a levegő surrogott.
Szárnyak.
Sötét angyalok.
Mezőtúr, 2010. március 1.
Szuperhősös... Figyelem! Erotikus tartalom, csak 18 éven felülieknek!!!
Koma Judit
Ágnes álma
Sokadik órát töltöttem aznap este a gép előtt, virtuális szuperhősről, regényekről, filmekről, titkos szerelmekről, szeretőkről olvastam. Elég mára! A zuhany alá álltam, de a képektől mégsem szabadultam.
Egy férfi képétől. Fekete köpeny, éjszakai ragadozószemek, izmos test, izmos kar. Védelmet nyújt egy fáradt nőnek. Vagy csak átöleli. Nagyon vágytam arra, hogy valaki átöleljen.
Pedig nem vagyok romantikus alkat. Szóló vagyok. Testőr. A melónak vége. Fogtam a málhazsákot, a fegyvereimet, a napszemüvegemet és "Viszlát, uram!" megint itt vagyok ebben a kis lyukban. A Lyukban, hogy pontos legyek. A tetőtéri szobámban, magasan a város felett, ahol már nem hallatszik fel a lenti black metál hörgés, nem hallatszik fel semmi és nem látszanak, csak a távoli fények.
Fáradt voltam és elégedetlen, át kellett volna állnom az éjszakai életről a nappalira. Milyen dolog ez már? Nappal dolgozni? Szokatlan lesz, az elmúlt hetekben megfordult a világ körülöttem, most meg állítsam vissza...
A rám zubogó forró víz azért most is segített. A kence, amit a bőrömre öntöttem, aprócska luxus: valami egzotikus fürdőszer, az illata buja kerteket idéző. És eszembe juttatta megint a férfit. Bosszantó dolog. Miért is foglalkozok ennyit egy nem létező személlyel? Ennyi erővel bármelyik VR játék macsójáról is álmodozhatnék, aki a Háló világán vár, ott száguld és oszt igazságot meg gyönyört.
Fekete köpeny? Egy ezer év előtti város és birodalom őrzője. Harcos. Sziklaszilárd elvekkel, hajlíthatatlan jellemmel. Ugyan mihez kezdene ebben az elkorcsosult, durva világban? Egy hanyatló korban is találna célt, amiért küzdeni érdemes?
Nem értettem, mi kavart fel ennyire. Talán nekem is szükségem lenne a segítségére.
Végignéztem magamon: nincs selyemköntösöm, nincs szatén veddfelkém, csábos csipkecsodáim. A szuperhősök nem ilyen nőkre vágynak. Maradok a magam harcánál, a magam világában. Jobb lesz ez így.
Pólóba bújtam és a konyhába indultam, amikor az ablak csattanva kivágódott és a szobába betört a jeges őszi szél. Borzongva fordultam vissza, bezártam és megmozgattam a kilincset. Minden rendben. Kedvetlenül bámultam ki a hajnali szürkeségbe, a napnak nyoma sincs még, de az éjszaka varázsa már oda.
A küszöbig sem értem, az újabb csattanás megállított. Az ablak ismét kinyílt és egy alak bukott be rajta.
A pisztolyom után nyúltam, aztán valami mégis visszatartott. A földön elterülő férfi mozdulatlan maradt, ám én fegyverrel a kézben óvakodtam a falig, védekezésre készen hajoltam hozzá.
A bélelt katonai zubbonyt sötét folt csúfította, a férfi arcra borulva hevert. Kitapintottam az érverését: alig érezhető. Az ablakot újra behajtottam, a rolót leeresztettem és hátára fordítottam az ismeretlent.
A barna haj katonásan rövidre nyírt, a szép vonalú száj vértelen, az arc vonzó, még így, lehunyt szemekkel is. A zubbony kapcsai után nyúltam, megszabadítottam tőle, aztán az ingtől is. Sebet kerestem rajta, és amint megtaláltam, kötszert kerítettem. Az elsősegély-chip súgott, mit tegyek és én óvatosan megtisztogattam a sebet.
Kár, hogy a szubrutinok nem súgták meg, vajon miért is teszem, amit teszek...
Az idegen szemhéja megrezdült, talán mégse olyan ügyes a kezem, talán...
Megborzongtam, amikor kinyitotta a szemét. Éji szemek, ragadozószemek. Elvesztem bennük.
A pillanat elmúlt, a különös szemek ismét lecsukódtak, én pedig az ágyig vonszoltam a különös vendéget. A programot átpörgetve tudtam, mire van szükségem, a zsákom mélyéről elő is kerültek a kincsek: egy szúrás a felkarba - végigsimítottam, hová is döfjem a tűt és belém villant: íme, az izmos férfikar - és a páciens magához tér mindjárt.
Így lett. Szemei ismét rám villantak. Milyen furcsa a pupilla, akár az ék, akár a macska szeme. És furcsaságában is milyen szép. Felmérhetetlen mélységet láttam bennük.
- Veszélyes mutatvány volt, harcos, az ötödiken... - zavarba jöttem, elhallgattam, aztán a hűtőre böktem. - Szedd össze magad, a szereknek mindjárt hatniuk kell, én kerítek valamit neked enni. Rendben?
Ételt melegítettem, tálcára pakoltam és az éjjeliszekrényt helyettesítő letakart kartondobozra tettem az egészet.
A fickó ülő helyzetbe tornázta magát megvizsgálta a bordái fölött a kötést, a tányérba pillantott, aztán megint rám.
- Enni adsz nekem...
- Ha már a nyakamba estél - végigmért és én ráébredtem: elég kevés a ruha rajtam... - Edd csak meg, aztán hagylak is pihenni. Mozgalmas éjszakád lehetett.
Megőrültem. Más magyarázat nincs arra, amit teszek. Vagy azok a különös szemek. Vagy valami ősi, mélyről jövő késztetés? Valami sugallat, hogy a harcból megtérő harcost ápoljam és ételt tegyek elé?
Nem kaptam választ, a férfi csendesen evett, láttam, a drogok szépen hatnak, hat a benti jó meleg és a fénylő macskaszemekre álmot hoznak.
Elvettem tálcát és a dolgom után láttam, tettem-vettem, volt mit csinálnom bőven, ebéd után még a Lyukba is leugrottam egy dzsúsz erejéig. Borongós félhomály lett, mire visszaértem, reméltem, a vendégem is erőre kapott mostanra.
A kis szobában már sötét volt egészen, a két parázsló folt láttán a fegyver után kaptam, aztán ráébredtem, mit látok.
- Jobban vagy? - az ágyhoz léptem. A szobában gyenge fény derengett, a lámpa fénye elfolyt, megfakult, hiába kattintgattam a szabályzón. - Megnézem a kötést, nem vérzett-e át...
- Jól vagyok - nyúlt a kezem után a férfi. - Hagyd...
Amint hozzám ért, elszabadult bennem valami. Valami ősi asszony-ösztön. Öleljen. Hogy érezzem az erejét. Vegyen birtokba. Most.
Az ujjai bilincsként zárultak össze a csuklómon, fogva tartott, akár a tekintete. Mellém lépett az ágyból, mögém egész szorosan és szembe fordított a gardrób ajtaján az embernyi tükörrel. A nyakamba csókolt, ujjai pedig kioldották a hajamat összefogó keskeny bőrszíjat. Aztán a fegyvereimtől szabadított meg, végül a ruháimtól.
- Nézd a tükröt! -suttogta és én engedelmeskedtem.
Állt mögöttem, végigsimított a nyakamon, lassan elért a mellemig, onnét tovább a derekamra, a csípőmre. Lejjebb, egyre lejjebb. Ahogy magához szorított, éreztem, mennyire kíván.
Meg akartam fordulni, de nem engedte. Játszott velem és én néztem minden mozdulatát. A tükörből ragyogott rám az az izzó szempár. Néztem a kezét a combjaim között, a mellemen. Az ágy szélére ült, az ölébe húzott, úgy helyezkedett, hogy lássam, amint belém hatol. Nem engedett mozogni, az egyik keze a mellemet simogatta, másik lent a combjaim között.
A kezéért nyúltam, ő pedig most engedett. Az ajkaimat simította végig, én meg mohón kaptam az ujjai után. Játszani azonban most sem hagyott, végigdőlt az ágyon, maga mellé húzott és így hatolt belém. Még mindig simogatott és még mindig nézett. Én pedig láttam, hogy bennem van, hogy mozog bennem, láttam az ujjait, ahogy simogat, aztán már semmit, de semmit, csak a szeme parazsát.
Nem mozdult, nem szólt, várt, hogy észhez térjek. Az ágy széléhez húztam, oda ültettem, szembe a tükörrel, én pedig elé térdeltem. A hajammal játszott, én pedig vele. Nyalogattam, simogattam, kényeztettem, a melleim közé vettem. Aztán a számba. Mozogni kezdett, az ujjai keményen markoltak a vállamba. Felnyögött, megfeszültek az izmai, a gyönyöre elborított, a szám megtelt az ízével, a forróságával. Felnéztem rá, a tekintetét kerestem és amikor megtaláltam, szinte égetett.
Megborzongott, magához húzott az ágyra, átölelt, újra meg újra végigsimított a hajamon, a vállamon, a hátamon. Hozzá simultam, öleltem volna, ujjaim azonban a félrecsúszott kötéshez értek.
Felültem.
- Átkötöm - akartam mondani, de elakadt a szavam.
A sebnek nyoma sem volt már, eltűnt.
Éjszakai ragadozószemek. A parazsuk égetett, egészen a lelkem legmélyére valamit, amit már majdnem elfelejtettem: nő vagyok...
Látta, hogy az elcsúszott kötést figyelem.
- Nincs semmi baj - suttogta - , aludj!
A karjai közé fészkeltem magam, a szívverését - eső dobolt az ablakon - hallgattam és elaludtam.
Reggel egyedül ébredtem az ágyon, az ablak zárva, a roló lehúzva, ahogyan hagytam. Egyetlen keskeny fénypászma hatolt a szobába, megvilágítva a földön heverő könyvet.
A borítón egy fekete köpenyes alak volt.
2010. január 7.
Ágnes álma
Sokadik órát töltöttem aznap este a gép előtt, virtuális szuperhősről, regényekről, filmekről, titkos szerelmekről, szeretőkről olvastam. Elég mára! A zuhany alá álltam, de a képektől mégsem szabadultam.
Egy férfi képétől. Fekete köpeny, éjszakai ragadozószemek, izmos test, izmos kar. Védelmet nyújt egy fáradt nőnek. Vagy csak átöleli. Nagyon vágytam arra, hogy valaki átöleljen.
Pedig nem vagyok romantikus alkat. Szóló vagyok. Testőr. A melónak vége. Fogtam a málhazsákot, a fegyvereimet, a napszemüvegemet és "Viszlát, uram!" megint itt vagyok ebben a kis lyukban. A Lyukban, hogy pontos legyek. A tetőtéri szobámban, magasan a város felett, ahol már nem hallatszik fel a lenti black metál hörgés, nem hallatszik fel semmi és nem látszanak, csak a távoli fények.
Fáradt voltam és elégedetlen, át kellett volna állnom az éjszakai életről a nappalira. Milyen dolog ez már? Nappal dolgozni? Szokatlan lesz, az elmúlt hetekben megfordult a világ körülöttem, most meg állítsam vissza...
A rám zubogó forró víz azért most is segített. A kence, amit a bőrömre öntöttem, aprócska luxus: valami egzotikus fürdőszer, az illata buja kerteket idéző. És eszembe juttatta megint a férfit. Bosszantó dolog. Miért is foglalkozok ennyit egy nem létező személlyel? Ennyi erővel bármelyik VR játék macsójáról is álmodozhatnék, aki a Háló világán vár, ott száguld és oszt igazságot meg gyönyört.
Fekete köpeny? Egy ezer év előtti város és birodalom őrzője. Harcos. Sziklaszilárd elvekkel, hajlíthatatlan jellemmel. Ugyan mihez kezdene ebben az elkorcsosult, durva világban? Egy hanyatló korban is találna célt, amiért küzdeni érdemes?
Nem értettem, mi kavart fel ennyire. Talán nekem is szükségem lenne a segítségére.
Végignéztem magamon: nincs selyemköntösöm, nincs szatén veddfelkém, csábos csipkecsodáim. A szuperhősök nem ilyen nőkre vágynak. Maradok a magam harcánál, a magam világában. Jobb lesz ez így.
Pólóba bújtam és a konyhába indultam, amikor az ablak csattanva kivágódott és a szobába betört a jeges őszi szél. Borzongva fordultam vissza, bezártam és megmozgattam a kilincset. Minden rendben. Kedvetlenül bámultam ki a hajnali szürkeségbe, a napnak nyoma sincs még, de az éjszaka varázsa már oda.
A küszöbig sem értem, az újabb csattanás megállított. Az ablak ismét kinyílt és egy alak bukott be rajta.
A pisztolyom után nyúltam, aztán valami mégis visszatartott. A földön elterülő férfi mozdulatlan maradt, ám én fegyverrel a kézben óvakodtam a falig, védekezésre készen hajoltam hozzá.
A bélelt katonai zubbonyt sötét folt csúfította, a férfi arcra borulva hevert. Kitapintottam az érverését: alig érezhető. Az ablakot újra behajtottam, a rolót leeresztettem és hátára fordítottam az ismeretlent.
A barna haj katonásan rövidre nyírt, a szép vonalú száj vértelen, az arc vonzó, még így, lehunyt szemekkel is. A zubbony kapcsai után nyúltam, megszabadítottam tőle, aztán az ingtől is. Sebet kerestem rajta, és amint megtaláltam, kötszert kerítettem. Az elsősegély-chip súgott, mit tegyek és én óvatosan megtisztogattam a sebet.
Kár, hogy a szubrutinok nem súgták meg, vajon miért is teszem, amit teszek...
Az idegen szemhéja megrezdült, talán mégse olyan ügyes a kezem, talán...
Megborzongtam, amikor kinyitotta a szemét. Éji szemek, ragadozószemek. Elvesztem bennük.
A pillanat elmúlt, a különös szemek ismét lecsukódtak, én pedig az ágyig vonszoltam a különös vendéget. A programot átpörgetve tudtam, mire van szükségem, a zsákom mélyéről elő is kerültek a kincsek: egy szúrás a felkarba - végigsimítottam, hová is döfjem a tűt és belém villant: íme, az izmos férfikar - és a páciens magához tér mindjárt.
Így lett. Szemei ismét rám villantak. Milyen furcsa a pupilla, akár az ék, akár a macska szeme. És furcsaságában is milyen szép. Felmérhetetlen mélységet láttam bennük.
- Veszélyes mutatvány volt, harcos, az ötödiken... - zavarba jöttem, elhallgattam, aztán a hűtőre böktem. - Szedd össze magad, a szereknek mindjárt hatniuk kell, én kerítek valamit neked enni. Rendben?
Ételt melegítettem, tálcára pakoltam és az éjjeliszekrényt helyettesítő letakart kartondobozra tettem az egészet.
A fickó ülő helyzetbe tornázta magát megvizsgálta a bordái fölött a kötést, a tányérba pillantott, aztán megint rám.
- Enni adsz nekem...
- Ha már a nyakamba estél - végigmért és én ráébredtem: elég kevés a ruha rajtam... - Edd csak meg, aztán hagylak is pihenni. Mozgalmas éjszakád lehetett.
Megőrültem. Más magyarázat nincs arra, amit teszek. Vagy azok a különös szemek. Vagy valami ősi, mélyről jövő késztetés? Valami sugallat, hogy a harcból megtérő harcost ápoljam és ételt tegyek elé?
Nem kaptam választ, a férfi csendesen evett, láttam, a drogok szépen hatnak, hat a benti jó meleg és a fénylő macskaszemekre álmot hoznak.
Elvettem tálcát és a dolgom után láttam, tettem-vettem, volt mit csinálnom bőven, ebéd után még a Lyukba is leugrottam egy dzsúsz erejéig. Borongós félhomály lett, mire visszaértem, reméltem, a vendégem is erőre kapott mostanra.
A kis szobában már sötét volt egészen, a két parázsló folt láttán a fegyver után kaptam, aztán ráébredtem, mit látok.
- Jobban vagy? - az ágyhoz léptem. A szobában gyenge fény derengett, a lámpa fénye elfolyt, megfakult, hiába kattintgattam a szabályzón. - Megnézem a kötést, nem vérzett-e át...
- Jól vagyok - nyúlt a kezem után a férfi. - Hagyd...
Amint hozzám ért, elszabadult bennem valami. Valami ősi asszony-ösztön. Öleljen. Hogy érezzem az erejét. Vegyen birtokba. Most.
Az ujjai bilincsként zárultak össze a csuklómon, fogva tartott, akár a tekintete. Mellém lépett az ágyból, mögém egész szorosan és szembe fordított a gardrób ajtaján az embernyi tükörrel. A nyakamba csókolt, ujjai pedig kioldották a hajamat összefogó keskeny bőrszíjat. Aztán a fegyvereimtől szabadított meg, végül a ruháimtól.
- Nézd a tükröt! -suttogta és én engedelmeskedtem.
Állt mögöttem, végigsimított a nyakamon, lassan elért a mellemig, onnét tovább a derekamra, a csípőmre. Lejjebb, egyre lejjebb. Ahogy magához szorított, éreztem, mennyire kíván.
Meg akartam fordulni, de nem engedte. Játszott velem és én néztem minden mozdulatát. A tükörből ragyogott rám az az izzó szempár. Néztem a kezét a combjaim között, a mellemen. Az ágy szélére ült, az ölébe húzott, úgy helyezkedett, hogy lássam, amint belém hatol. Nem engedett mozogni, az egyik keze a mellemet simogatta, másik lent a combjaim között.
A kezéért nyúltam, ő pedig most engedett. Az ajkaimat simította végig, én meg mohón kaptam az ujjai után. Játszani azonban most sem hagyott, végigdőlt az ágyon, maga mellé húzott és így hatolt belém. Még mindig simogatott és még mindig nézett. Én pedig láttam, hogy bennem van, hogy mozog bennem, láttam az ujjait, ahogy simogat, aztán már semmit, de semmit, csak a szeme parazsát.
Nem mozdult, nem szólt, várt, hogy észhez térjek. Az ágy széléhez húztam, oda ültettem, szembe a tükörrel, én pedig elé térdeltem. A hajammal játszott, én pedig vele. Nyalogattam, simogattam, kényeztettem, a melleim közé vettem. Aztán a számba. Mozogni kezdett, az ujjai keményen markoltak a vállamba. Felnyögött, megfeszültek az izmai, a gyönyöre elborított, a szám megtelt az ízével, a forróságával. Felnéztem rá, a tekintetét kerestem és amikor megtaláltam, szinte égetett.
Megborzongott, magához húzott az ágyra, átölelt, újra meg újra végigsimított a hajamon, a vállamon, a hátamon. Hozzá simultam, öleltem volna, ujjaim azonban a félrecsúszott kötéshez értek.
Felültem.
- Átkötöm - akartam mondani, de elakadt a szavam.
A sebnek nyoma sem volt már, eltűnt.
Éjszakai ragadozószemek. A parazsuk égetett, egészen a lelkem legmélyére valamit, amit már majdnem elfelejtettem: nő vagyok...
Látta, hogy az elcsúszott kötést figyelem.
- Nincs semmi baj - suttogta - , aludj!
A karjai közé fészkeltem magam, a szívverését - eső dobolt az ablakon - hallgattam és elaludtam.
Reggel egyedül ébredtem az ágyon, az ablak zárva, a roló lehúzva, ahogyan hagytam. Egyetlen keskeny fénypászma hatolt a szobába, megvilágítva a földön heverő könyvet.
A borítón egy fekete köpenyes alak volt.
2010. január 7.
Körtánc
Körtánc
A sötét szemek tökéletesen üresek és halottak voltak. Közönyösen bámultak a világba, semmi érzelemnek nem adva tanújelét. Ám néhány perc múlva dühös lángot vetettek a kihűlt szemek: gyűlölet táplálta tűz hevítette őket. Pillantása a szemközt ülő fiatal lányra tévedt, annak szép ruhája, mosolygós arca dühítette fel. És az idő! Még az is az ember bosszantására van! Reggel a hó esett, most az eső verte néma konoksággal az ablakot...
Irigység, féltékenység és harag szállta meg; dühe hű kutyaként futott hozzá, s ő táplálta is, ahogy jó gazdához illik. Ő szép, ő jó, ő nem magányos, neki futja szép ruhákra, illatos kencékre. Ó, hogy gyűlölte azt a lányt! Lassan fogta fel csak, miért olyan ismerős az arca: Renáta ült ott, a mosolygó, a szerelmes Renáta — a halott Renáta. Keze ökölbe szorult, szájában megkeseredett a nyál.
Lehunyta a szemét, s látta a házat, a szépen berendezett szobákat, a mézesmázos hangú asszonyt — mostohaanyját vagy úrnőjét?—, a mosolygó, mindig mosolygó Renátát, vidám nővérét — a ház kisasszonyát. Az anyjának köszönheti ez a sorsot. Miből gondolta az az ostoba cseléd, hogy így jó lesz neki? Nem gondolt arra, hogy a Kisasszony levetett ruháit hordani kín? Nem jutott eszébe, hogy a lányának sohasem maradt a szeretetéből, mert mindet Renátára pazarolta?! Nem, az anyja úgy halt meg, abban a tudatban, hogy jót tett a lányával: a házvezetőnő gyermekét mindig is sajátjaként szerette a ház úrnője. Pedig ő megmaradt cselédnek, hiába volt olyan kedves hozzá az az álnok kígyó.
Még akkor is mosolygott, amikor elvette tőle az egyetlen férfit, akit szeretett. S ő a könnyeivel küszködve gratulált az esküvő napján... És kacagva döfte a tőrt Renáta mellébe! Ó, igen! Azon az éjszakán ő volt, aki nevetett! Renáta szemeiben döbbenetet látott és fájdalmat — s végre boldog volt. A tőr engedte eggyé válni őt a férfival. Neki is meg kellett halnia, hiszen beszennyezte a vér - és Renáta mosolya. De a kín tisztára mosott mindent. Vörös és fehér. Halottfehér a bőr. Márványszobor.
De most újra itt van! Visszatért, hogy feltépje a sebeket. Rápillantott a szemközt ülőkre: igen, ott van vele a ragyogó szemű, feketébe öltözött Christian is. Érezte, hogy hű ölebe vérszomjas fenevaddá válik, de ő kemény kézzel tartotta a láncokat: Kushadj! Még nincs itt a te időd! És a következő megállóban leszállt a buszról.
Elgondolkodva forgatta kezében a megsárgult, ősi kártyalapokat. Ember és Érzelem. Vénséges szemeire fáradtan ereszkedtek a pillák. Érzelmek? Nevetséges! Az emberek egyetlen érzelmet ismernek, a gyűlöletet, semmi mást. Még a pénzt, a bálványozott pénzt is gyűlölik, mert valahol a mélyben, a hús börtönében — ott, ahol a halhatatlan léleknek kellene lennie — egy ősi szikra pislákol. Ez a szilánk utáltatja meg velük pénzt, de ereje kevés ahhoz, hogy a szemüket is felnyissa. Így az emberek gyűlölködnek, még a szerelmet is harcnak tartják, ahol le kell győzniük a másikat. Gyűlölik a természetet, mert az sokkal élőbb náluk, mert sok kis gusztustalan férget jelent számukra, amiktől félniük kell. Gyűlölik az esőt, mert már megint ez az undorító locspocs . A havat, mert minek esik, úgyis csak sár és piszok lesz belőle. Felnyitotta a szemét, hogy ne hallja az acsarkodó gondolataikat.
Nem esett nehezére elképzelni a gyűlöletük tárgya — bálványuk — után rohanó embereket. Mint rég elfeledett népek hatalmas gályái, olyanok a városok: százezernyi, milliónyi halott szemű rabszolga húzza az evezőt, önkezükkel röpítve a hajót a pusztulásba. És a gyűlölet öl. Látta a láncként egymásba kapcsolódó sorsokat: hogyan válik áldozattá a gyilkos. Mert a bűn nem marad büntetlenül, s neki kisujját sem kell mozdítania.
Emberöltők óta figyelte már ezt a kisszerű komédiát, s nem tudta, hogyan viszonyuljon annak szerzőjéhez. Talán gyűlölni volna helyes, ám ő mégis valami tiszteletfélét s — igen! — kaján kis örömet érzett. A biztos tudat táplálta, hogy egyszer, nem is túl sokára, eljön majd az ő ideje is. Elrakta a kártyát a zsebébe és újra mozdulatlanságba dermedt. Az emberek, ezek a futkosó parányok észre sem vették, hogy a fejük felett, a sokadik emelet magasságában mi történt. És a hatalmas angyalszobor elmosolyodott.
Lent a mélyben, a sötétség ölén fekete alak rejtőzött. Hosszú ideje követte kiszemelt zsákmányát, de most úgy tűnt, hiába. Nem tudta, meddig képes uralkodni dühén, amely eddig segítője volt, s ami e pillanatban kárára lehet. Lehunyta hát a szemét és várt. Hallotta a közeledő lépteket, érezte a bizsergető izgalmat. Kopp, kopp — egyre erősödtek a zajok. Kinyitotta a szemét és meglátta őket. Ott álltak néhány lépésnyire tőle, ott volt a mindig mosolygó Renáta és a feketébe öltözött, szürke szemű Christian. És ott volt mögöttük egy sötét, fenyegető árnyék.
A szörnyeteg lánca hangos pattanással szakadt szét, dühe szétáradt, elöntötte a szívét. Hangtalanul támadt a két emberre. A másik azonban gyorsabb volt, s még mielőtt elérhette volna, az árny a karjaiba kapta Renátát és egy hatalmas ugrással eltűnt az éjszakában. És a törékeny öregasszony újra lesújtott. A fiatal férfi kék szeme döbbenten meredt rá. Ugyanúgy, mint akkor.
— Meg kell halnod, Christian — motyogta — mert a mosolya már megjelölt téged... Bocsáss meg, drága Christian!
— De én nem...
Félrebillentett fejjel nézte a férfi szája szegletén kibuggyanó vérpatakot. Milyen gyönyörű! Tökéletesen illik sápadt bőréhez a vörös... Csörrenés riasztotta fel mélázásából. Renáta elmenekült. De úgyis megtalálja! Meg kell fizetnie a szenvedéséért, minden percéért, amit megkeserített. Meg fog fizetni mindenért. Egy tönkretett életért halállal fizet majd... S eltette a tőrt, féltőn táskájába rejtette, aztán felállt áldozata mellől. A férfi már halott volt, a kék szemekből eltűnt a fény. Az öregasszony lassan elsétált, lépteinek hangja még sokáig visszhangzott a falak között.
Az angyal megrezzent. A mellette elszálló lélek könnyed érintése megborzongatta még őt is. Ismét eltelt egy pillanat az örökkévalóságból. Felsóhajtott és a bérházak felé fordította a fejét: onnét szállt a fohász az ég felé. Kissé gúnyosan, de elmosolyodott — ugyan ki kérheti ezt számon rajta? Aztán engedve a csábításnak, megnyitotta érzékeit a távolság előtt.
A taxis nem halt meg azonnal.
— Ó, Istenem... Könyörgök, ne! — nyöszörgött — Vidd a kocsit, a pénzt, csak ne ölj meg! Ekkora gyerekem van, mint te...
A vékonyka kislány azonban másodszor is meghúzta a ravaszt. Az arcára fröccsent vért a férfi ingével törölte le, a hullát kilökte a kocsiból, beült a sofőrülésbe és elhajtott. Rutinosan vette a kanyarokat. A város egyik legsötétebb környékén járt, a rendőrség igen ritka vendég volt errefelé, nem kellett tartania tőlük. Mástól? — ez eszébe sem jutott.
Talán tíz percet autókázott, amikor egy férfi lépett ki egy kapualjból. A kislány a járda mellé húzódott és megállt.
— Te vagy az, Bogár? — nézett nagyot a férfi.
— Szállj be! Beszélnünk kell, Mario.
Mario kelletlenül kászálódott be a gyerek mellé.
— Hát mégis csak megcsináltad. Hány éves vagy? Tizenhárom? Tizennégy?
— Semmi közöd hozzá! Pont te akarsz prédikálni nekem?! — Bogár hirtelen lépett a fékre, a férfi majdnem lefejelte a szélvédőt. — Ha jól emlékszem, megbeszéltünk valamit... — és a pisztoly csöve most egyenesen Mario fejére irányult.
— Oké, oké, csak nyugi! Tedd azt el szépen! Csak nyugalom!
— Helyet cserélünk, te vezetsz. Gyerünk! — A kislány barna szemei nagyot villantak. — És ne próbálkozz semmivel!
Mario összeharapta az ajkait. Tehetetlen volt, ismerte a kislányt, ha okoskodna, az habozás nélkül lelőné. Márpedig ez a kis szuka sokat, nagyon sokat tud. És kezd elszemtelenedni. Fenyegetőzik. Zsarolja. Hm... Ezt talán mégse kéne hagyni... De egy gyereket bántani?! Ugyan! Bogár már régen nem gyerek! Tud az üzleteiről, ismeri a kapcsolatait... És szegről-végről a rokona.
—Állj meg! — Mario összerezzent a hangra, de amikor észrevette a gyerek széles mosolyát, valami megmoccant benne. Nagyon mélyen, az elfeledett vagy soha nem ismert szenvedélyek világában ébredezett egy ősi ösztön: a vér hívó szavát hallotta. Latin őseinek tüzes vére mára felhígult, de ha halkan is, most kiadta a parancsot: ne alázkodj meg! És Mario elindult a vér szava nyomán: apjának, nagyapjának , dédapjának és a többi ősének vére mind fellázadt, úgy érezte, láva kering az ereiben. Eddigi életében csak az alázatot, a hajlongást ismerte — ő, egy nagy múltú család sarja. Elég ebből!
— Állj meg! — Bogár egy pillant alatt átváltozott. — Ugye nem felejtetted el, kedves Mario? Ugye emlékszel az ígéretedre? Emlékszel a két kisöcsém sírására? Csak nem sajnálod azt a pénzt három árvától?
Mario csöndes mosollyal fogadta a jól ismert színjátékot.
— Ugyan, Bogár, megegyeztünk. Holnap megkapod a pénzt.
Miután kiszállt, a kislány átcsúszott a helyére és elhajtott. Mario elgondolkodva sétált, régi dolgokon rágódott. Látta maga előtt az apját és a bátyját, újra magán érezte megvető pillantásukat. Aztán eszébe jutott minden sérelme, minden megaláztatás. Huszonöt éves volt: bátyja ennyi évesen az Üzletet irányította, ő az utcán rohangál, ő végzi a piszkos munkát. És bárki belé rúghat, ő a legutolsó a Családban. A lámpa fénykörében egy nő ácsorgott, a hűvös éjszaka ellenére parányi ruhácskában árulta bájait. Ahogy Mario odaért, mellélépett, bele akart karolni, de a férfi ráförmedt:
— Takarodj! — és a szajha félig ijedten, félig dühösen engedte útjára.
Hazaért. Lerúgta cipőjét és ruhástul dőlt végig az ágyon. A szemközti falon lassan-lassan kúszott tovább a sápadt hold fénye, Mario álmatlanul, nyugtalanul forgolódott. Szüksége van valamire, ami célt és erőt ad, kell valami, ami segít. Felült, kibámult az ablakon. Az épület megrázkódott, az elszáguldó vonat dübörgése itt benn tompa dobolássá csitult, Mariot azonban ez sem zökkentette ki gondolataiból. Meredten nézte a fénylő, majdnem teljesen kerek holdtányért. Tekintete a szemközti ház ereszét tartó, furcsa, torz vízköpőre tévedt, s megborzongott: a hold csalóka fényénél a szörny vigyorogni látszott. A férfi legyintett, visszafeküdt és megpróbált rendet tenni kavargó gondolatai között. Nem tudott másra gondolni, egyre csak az esti megalázó jelenet járt az eszében. Gyűlölte a gyereket, gyűlölte a Családot. Miért ő van itt? Miért ő alszik közös ágyban a csótányokkal? Be fogja bizonyítani, az ő ereiben is ugyanaz a vér folyik! Felkelt, zsebre vágta az éjjeliszekrényen heverő pisztolyt, és elindult.
Gyalog is csak tíz percre volt az a lerobbant ház, ahol a gyerek lakott. Bogár bizalmatlanul fogadta.
— Hoztad a pénzt?
— Bogár, beszéljünk okosan! Te gyerek vagy...
— És te mi vagy? — Élesen, gúnyosan felkacagott. — Te mi vagy, Mario? Férfi? A bátyád lábtörlője! Egy senki, egy...
A kis kaliberű pisztoly csattanása nem riasztott fel senkit, egy szomszéd se jött számon kérni, mi történt. Bogár homlokán aprócska sötét folt , körülötte egyre nőtt a vértócsa, szemei tágra nyíltan, vádlón meredtek Mariora. A férfi sarkon fordult és kisietett a szobából. Egyetlen pillanatra állt meg csupán egy repedt tükör előtt: nincs-e árulkodóvérnyom a ruháján. Tébolyultan üvöltött fel s eszét vesztve rohant hazáig.
Remegő kézzel zárta be az ajtót, de a tükörből rávigyorgó vízköpő képe a fürdőszobába is követte. Verítékezve, zihálva ébredt. Csak álmodta az egészet! Még éjszaka volt, a hold ugyanúgy ragyogott, mint amikor elaludt. Elaludt... De miért a fürdőszobában? Miért van itt mellette a pisztoly? És hogyan tört el a tükör? Feltápászkodott, betámolygott a szobába. Zúgott a feje, szédült és minden olyan furcsa volt. Leült az ágy szélére, kibámult az ablakon és szívébe visszatért a rettegés: a szemközti ház faláról eltűnt a vízköpő.
A magas, jóképű, sötét hajú férfi karcsú ujjai között idegesen forgatta a cigarettát.
— Mit akarsz, Mario? Már régen megmondtam, semmi közöm hozzád, nem érdekel, mi van veled. Nem a te érdemed, hogy egy apától származunk. Felejtsd el, hogy van testvéred. Én nem vagyok a testvéred!
— Valóban, mert a testvérem meghalt! — vigyorodott el őrült módjára Mario. — Én öltem meg! — kiáltott és a zsebéhez kapott, de a másik férfi gyorsabb volt.
A sötét hajú fickó átlépett a holttesten és a nyitott ajtón keresztül kiszólt testőrének.
— Intézzétek el a temetését! De ne az apám mellé kerüljön...
A magas, jóképű férfi szórakozottan sétált a lány mellett, gondolatai messze jártak. A testvérére gondolt, Mariora, akit már rég megtagadott. Egy pillanatra elszörnyedt: minden emberség kiveszett belőle? Tényleg szörnyeteggé vált? De nem, hiszen szereti ezt a lányt, s az viszontszereti őt, anélkül, hogy tisztában lenne igazi hatalmával és vagyoni helyzetével... Nem, még nem hűlt ki a szíve, s a forró déli vér soha nem is hagyja, hogy ez megtörténjen. Egy üzlet előtt jártak éppen. A férfi vetett egy pillantást a kirakatüvegre s elégedett volt a látvánnyal: a tükröződő felületről feketébe öltözött, csinos férfi nézett rá vissza. Aztán végigmérte kedvesét. A lány szép volt és életvidám, szeme ragyogott a szerelemtől és a boldogságtól, amikor találkozott a tekintetük.
— Ő az igazi vagyonom! — futott át a férfi agyán a gondolat.
Ismét visszajött hát?! Miért tépi fel újra és újra a régi sebeket? Miért kísérti az emlék? Az öregasszony szívében fellángolt ismét a gyűlölet. Renáta és Christian! Tudta, érezte, hogy nem menekülhetnek előle, és a nyomukba eredt.
Az angyal ismét érezte a bizsergést: a mellkasából — ott, ahol a szívnek kellett volna lennie — indult és végigfutott a testén, egészen addig, ameddig élő volt — ezúttal a derekáig. Az évezredek bűne eddig engedte. Nem volt túl sok, félig szabad még csak, de mit számít száz év egy angyalnak? És minden perc őt segíti, minden gyarló ember őt szabadítja, őt váltja meg a vétkeivel — saját bűnhődésére. Most is hallotta az elszálló lélek sóhaját.
A férfi már halott volt, a döfés azonnal végzett vele. A lány ott térdelt élettelen kedvese mellett, fiatalsága, gyorsasága most semmit sem ért, megbénította a rémület. És az öregasszony, ajkán iszonytatóan groteszk mosollyal, belé döfte a tőrét. Aztán még egyszer és még egyszer és még egyszer...
A lány a sikátorban állt, hátát a falnak vetette, szeméből vérkönnyek hulltak. Mellette Fekete Árnyéka, haláltalan Tanítója lapult.
— Állj bosszút! — suttogta. — Most megteheted. Mire vársz még? Megölte a kedvesedet! Állj bosszút, Alex, menj! — és letörölte a lány arcáról a könnyeket, kezébe karcsú tőrt nyomott. A lány nagyot sóhajtott, kabátja alá rejtette a fegyvert és kilépett a fénybe. Lassan, szajha módra, ringó léptekkel sétált — talán a Halállal kacérkodott. Tanítója nem tévedett, hamarosan meghallotta az öreg lábak lépteinek zaját. S egy sápadt fényű sarki lámpa alatt találkozott vele.
Az öregasszony felrikoltott, amikor ráismert a nőre.
— Renáta! Most megöllek! Nem fogsz többé kísérteni!
A lány hagyta, hogy az öregasszony előkapja a kést, s akkor sem mozdult, amikor az acél a testébe vágódott. Az őrült hitetlenkedve bámult, s csak lassan fogta fel, mit lát. Alex kihúzta a tőrt, a vérzés elállt, a seb begyógyult, a lány az asszony lába elé vetette a véres pengét, s elővette sajátját...
— A halott visszatért, hogy bosszút álljon! Bosszút Renátáért, Christianért és saját magamért! Mindenkiért, akit megöltél! Ezt pedig a kedvesemért! — és szíven szúrta az öregasszonyt.
Az angyal kinyitotta a szemét, de nem tűnt el a kép: látta az utolsó bűnöst ebben a körben, látta Alexet, aki csak most ébredt rá, hogy ő kapta a legsúlyosabb büntetést. Ám ez most nem számított már: az újabb bizsergés minden eddiginél erősebb volt. De az emberek, ezek a futkosó parányok észre sem vették, hogy a fejük felett, a sokadik emelet magasságában mi történt. És a hatalmas angyalszobor elmosolyodott.
1998. február 25.
A sötét szemek tökéletesen üresek és halottak voltak. Közönyösen bámultak a világba, semmi érzelemnek nem adva tanújelét. Ám néhány perc múlva dühös lángot vetettek a kihűlt szemek: gyűlölet táplálta tűz hevítette őket. Pillantása a szemközt ülő fiatal lányra tévedt, annak szép ruhája, mosolygós arca dühítette fel. És az idő! Még az is az ember bosszantására van! Reggel a hó esett, most az eső verte néma konoksággal az ablakot...
Irigység, féltékenység és harag szállta meg; dühe hű kutyaként futott hozzá, s ő táplálta is, ahogy jó gazdához illik. Ő szép, ő jó, ő nem magányos, neki futja szép ruhákra, illatos kencékre. Ó, hogy gyűlölte azt a lányt! Lassan fogta fel csak, miért olyan ismerős az arca: Renáta ült ott, a mosolygó, a szerelmes Renáta — a halott Renáta. Keze ökölbe szorult, szájában megkeseredett a nyál.
Lehunyta a szemét, s látta a házat, a szépen berendezett szobákat, a mézesmázos hangú asszonyt — mostohaanyját vagy úrnőjét?—, a mosolygó, mindig mosolygó Renátát, vidám nővérét — a ház kisasszonyát. Az anyjának köszönheti ez a sorsot. Miből gondolta az az ostoba cseléd, hogy így jó lesz neki? Nem gondolt arra, hogy a Kisasszony levetett ruháit hordani kín? Nem jutott eszébe, hogy a lányának sohasem maradt a szeretetéből, mert mindet Renátára pazarolta?! Nem, az anyja úgy halt meg, abban a tudatban, hogy jót tett a lányával: a házvezetőnő gyermekét mindig is sajátjaként szerette a ház úrnője. Pedig ő megmaradt cselédnek, hiába volt olyan kedves hozzá az az álnok kígyó.
Még akkor is mosolygott, amikor elvette tőle az egyetlen férfit, akit szeretett. S ő a könnyeivel küszködve gratulált az esküvő napján... És kacagva döfte a tőrt Renáta mellébe! Ó, igen! Azon az éjszakán ő volt, aki nevetett! Renáta szemeiben döbbenetet látott és fájdalmat — s végre boldog volt. A tőr engedte eggyé válni őt a férfival. Neki is meg kellett halnia, hiszen beszennyezte a vér - és Renáta mosolya. De a kín tisztára mosott mindent. Vörös és fehér. Halottfehér a bőr. Márványszobor.
De most újra itt van! Visszatért, hogy feltépje a sebeket. Rápillantott a szemközt ülőkre: igen, ott van vele a ragyogó szemű, feketébe öltözött Christian is. Érezte, hogy hű ölebe vérszomjas fenevaddá válik, de ő kemény kézzel tartotta a láncokat: Kushadj! Még nincs itt a te időd! És a következő megállóban leszállt a buszról.
Elgondolkodva forgatta kezében a megsárgult, ősi kártyalapokat. Ember és Érzelem. Vénséges szemeire fáradtan ereszkedtek a pillák. Érzelmek? Nevetséges! Az emberek egyetlen érzelmet ismernek, a gyűlöletet, semmi mást. Még a pénzt, a bálványozott pénzt is gyűlölik, mert valahol a mélyben, a hús börtönében — ott, ahol a halhatatlan léleknek kellene lennie — egy ősi szikra pislákol. Ez a szilánk utáltatja meg velük pénzt, de ereje kevés ahhoz, hogy a szemüket is felnyissa. Így az emberek gyűlölködnek, még a szerelmet is harcnak tartják, ahol le kell győzniük a másikat. Gyűlölik a természetet, mert az sokkal élőbb náluk, mert sok kis gusztustalan férget jelent számukra, amiktől félniük kell. Gyűlölik az esőt, mert már megint ez az undorító locspocs . A havat, mert minek esik, úgyis csak sár és piszok lesz belőle. Felnyitotta a szemét, hogy ne hallja az acsarkodó gondolataikat.
Nem esett nehezére elképzelni a gyűlöletük tárgya — bálványuk — után rohanó embereket. Mint rég elfeledett népek hatalmas gályái, olyanok a városok: százezernyi, milliónyi halott szemű rabszolga húzza az evezőt, önkezükkel röpítve a hajót a pusztulásba. És a gyűlölet öl. Látta a láncként egymásba kapcsolódó sorsokat: hogyan válik áldozattá a gyilkos. Mert a bűn nem marad büntetlenül, s neki kisujját sem kell mozdítania.
Emberöltők óta figyelte már ezt a kisszerű komédiát, s nem tudta, hogyan viszonyuljon annak szerzőjéhez. Talán gyűlölni volna helyes, ám ő mégis valami tiszteletfélét s — igen! — kaján kis örömet érzett. A biztos tudat táplálta, hogy egyszer, nem is túl sokára, eljön majd az ő ideje is. Elrakta a kártyát a zsebébe és újra mozdulatlanságba dermedt. Az emberek, ezek a futkosó parányok észre sem vették, hogy a fejük felett, a sokadik emelet magasságában mi történt. És a hatalmas angyalszobor elmosolyodott.
Lent a mélyben, a sötétség ölén fekete alak rejtőzött. Hosszú ideje követte kiszemelt zsákmányát, de most úgy tűnt, hiába. Nem tudta, meddig képes uralkodni dühén, amely eddig segítője volt, s ami e pillanatban kárára lehet. Lehunyta hát a szemét és várt. Hallotta a közeledő lépteket, érezte a bizsergető izgalmat. Kopp, kopp — egyre erősödtek a zajok. Kinyitotta a szemét és meglátta őket. Ott álltak néhány lépésnyire tőle, ott volt a mindig mosolygó Renáta és a feketébe öltözött, szürke szemű Christian. És ott volt mögöttük egy sötét, fenyegető árnyék.
A szörnyeteg lánca hangos pattanással szakadt szét, dühe szétáradt, elöntötte a szívét. Hangtalanul támadt a két emberre. A másik azonban gyorsabb volt, s még mielőtt elérhette volna, az árny a karjaiba kapta Renátát és egy hatalmas ugrással eltűnt az éjszakában. És a törékeny öregasszony újra lesújtott. A fiatal férfi kék szeme döbbenten meredt rá. Ugyanúgy, mint akkor.
— Meg kell halnod, Christian — motyogta — mert a mosolya már megjelölt téged... Bocsáss meg, drága Christian!
— De én nem...
Félrebillentett fejjel nézte a férfi szája szegletén kibuggyanó vérpatakot. Milyen gyönyörű! Tökéletesen illik sápadt bőréhez a vörös... Csörrenés riasztotta fel mélázásából. Renáta elmenekült. De úgyis megtalálja! Meg kell fizetnie a szenvedéséért, minden percéért, amit megkeserített. Meg fog fizetni mindenért. Egy tönkretett életért halállal fizet majd... S eltette a tőrt, féltőn táskájába rejtette, aztán felállt áldozata mellől. A férfi már halott volt, a kék szemekből eltűnt a fény. Az öregasszony lassan elsétált, lépteinek hangja még sokáig visszhangzott a falak között.
Az angyal megrezzent. A mellette elszálló lélek könnyed érintése megborzongatta még őt is. Ismét eltelt egy pillanat az örökkévalóságból. Felsóhajtott és a bérházak felé fordította a fejét: onnét szállt a fohász az ég felé. Kissé gúnyosan, de elmosolyodott — ugyan ki kérheti ezt számon rajta? Aztán engedve a csábításnak, megnyitotta érzékeit a távolság előtt.
A taxis nem halt meg azonnal.
— Ó, Istenem... Könyörgök, ne! — nyöszörgött — Vidd a kocsit, a pénzt, csak ne ölj meg! Ekkora gyerekem van, mint te...
A vékonyka kislány azonban másodszor is meghúzta a ravaszt. Az arcára fröccsent vért a férfi ingével törölte le, a hullát kilökte a kocsiból, beült a sofőrülésbe és elhajtott. Rutinosan vette a kanyarokat. A város egyik legsötétebb környékén járt, a rendőrség igen ritka vendég volt errefelé, nem kellett tartania tőlük. Mástól? — ez eszébe sem jutott.
Talán tíz percet autókázott, amikor egy férfi lépett ki egy kapualjból. A kislány a járda mellé húzódott és megállt.
— Te vagy az, Bogár? — nézett nagyot a férfi.
— Szállj be! Beszélnünk kell, Mario.
Mario kelletlenül kászálódott be a gyerek mellé.
— Hát mégis csak megcsináltad. Hány éves vagy? Tizenhárom? Tizennégy?
— Semmi közöd hozzá! Pont te akarsz prédikálni nekem?! — Bogár hirtelen lépett a fékre, a férfi majdnem lefejelte a szélvédőt. — Ha jól emlékszem, megbeszéltünk valamit... — és a pisztoly csöve most egyenesen Mario fejére irányult.
— Oké, oké, csak nyugi! Tedd azt el szépen! Csak nyugalom!
— Helyet cserélünk, te vezetsz. Gyerünk! — A kislány barna szemei nagyot villantak. — És ne próbálkozz semmivel!
Mario összeharapta az ajkait. Tehetetlen volt, ismerte a kislányt, ha okoskodna, az habozás nélkül lelőné. Márpedig ez a kis szuka sokat, nagyon sokat tud. És kezd elszemtelenedni. Fenyegetőzik. Zsarolja. Hm... Ezt talán mégse kéne hagyni... De egy gyereket bántani?! Ugyan! Bogár már régen nem gyerek! Tud az üzleteiről, ismeri a kapcsolatait... És szegről-végről a rokona.
—Állj meg! — Mario összerezzent a hangra, de amikor észrevette a gyerek széles mosolyát, valami megmoccant benne. Nagyon mélyen, az elfeledett vagy soha nem ismert szenvedélyek világában ébredezett egy ősi ösztön: a vér hívó szavát hallotta. Latin őseinek tüzes vére mára felhígult, de ha halkan is, most kiadta a parancsot: ne alázkodj meg! És Mario elindult a vér szava nyomán: apjának, nagyapjának , dédapjának és a többi ősének vére mind fellázadt, úgy érezte, láva kering az ereiben. Eddigi életében csak az alázatot, a hajlongást ismerte — ő, egy nagy múltú család sarja. Elég ebből!
— Állj meg! — Bogár egy pillant alatt átváltozott. — Ugye nem felejtetted el, kedves Mario? Ugye emlékszel az ígéretedre? Emlékszel a két kisöcsém sírására? Csak nem sajnálod azt a pénzt három árvától?
Mario csöndes mosollyal fogadta a jól ismert színjátékot.
— Ugyan, Bogár, megegyeztünk. Holnap megkapod a pénzt.
Miután kiszállt, a kislány átcsúszott a helyére és elhajtott. Mario elgondolkodva sétált, régi dolgokon rágódott. Látta maga előtt az apját és a bátyját, újra magán érezte megvető pillantásukat. Aztán eszébe jutott minden sérelme, minden megaláztatás. Huszonöt éves volt: bátyja ennyi évesen az Üzletet irányította, ő az utcán rohangál, ő végzi a piszkos munkát. És bárki belé rúghat, ő a legutolsó a Családban. A lámpa fénykörében egy nő ácsorgott, a hűvös éjszaka ellenére parányi ruhácskában árulta bájait. Ahogy Mario odaért, mellélépett, bele akart karolni, de a férfi ráförmedt:
— Takarodj! — és a szajha félig ijedten, félig dühösen engedte útjára.
Hazaért. Lerúgta cipőjét és ruhástul dőlt végig az ágyon. A szemközti falon lassan-lassan kúszott tovább a sápadt hold fénye, Mario álmatlanul, nyugtalanul forgolódott. Szüksége van valamire, ami célt és erőt ad, kell valami, ami segít. Felült, kibámult az ablakon. Az épület megrázkódott, az elszáguldó vonat dübörgése itt benn tompa dobolássá csitult, Mariot azonban ez sem zökkentette ki gondolataiból. Meredten nézte a fénylő, majdnem teljesen kerek holdtányért. Tekintete a szemközti ház ereszét tartó, furcsa, torz vízköpőre tévedt, s megborzongott: a hold csalóka fényénél a szörny vigyorogni látszott. A férfi legyintett, visszafeküdt és megpróbált rendet tenni kavargó gondolatai között. Nem tudott másra gondolni, egyre csak az esti megalázó jelenet járt az eszében. Gyűlölte a gyereket, gyűlölte a Családot. Miért ő van itt? Miért ő alszik közös ágyban a csótányokkal? Be fogja bizonyítani, az ő ereiben is ugyanaz a vér folyik! Felkelt, zsebre vágta az éjjeliszekrényen heverő pisztolyt, és elindult.
Gyalog is csak tíz percre volt az a lerobbant ház, ahol a gyerek lakott. Bogár bizalmatlanul fogadta.
— Hoztad a pénzt?
— Bogár, beszéljünk okosan! Te gyerek vagy...
— És te mi vagy? — Élesen, gúnyosan felkacagott. — Te mi vagy, Mario? Férfi? A bátyád lábtörlője! Egy senki, egy...
A kis kaliberű pisztoly csattanása nem riasztott fel senkit, egy szomszéd se jött számon kérni, mi történt. Bogár homlokán aprócska sötét folt , körülötte egyre nőtt a vértócsa, szemei tágra nyíltan, vádlón meredtek Mariora. A férfi sarkon fordult és kisietett a szobából. Egyetlen pillanatra állt meg csupán egy repedt tükör előtt: nincs-e árulkodóvérnyom a ruháján. Tébolyultan üvöltött fel s eszét vesztve rohant hazáig.
Remegő kézzel zárta be az ajtót, de a tükörből rávigyorgó vízköpő képe a fürdőszobába is követte. Verítékezve, zihálva ébredt. Csak álmodta az egészet! Még éjszaka volt, a hold ugyanúgy ragyogott, mint amikor elaludt. Elaludt... De miért a fürdőszobában? Miért van itt mellette a pisztoly? És hogyan tört el a tükör? Feltápászkodott, betámolygott a szobába. Zúgott a feje, szédült és minden olyan furcsa volt. Leült az ágy szélére, kibámult az ablakon és szívébe visszatért a rettegés: a szemközti ház faláról eltűnt a vízköpő.
A magas, jóképű, sötét hajú férfi karcsú ujjai között idegesen forgatta a cigarettát.
— Mit akarsz, Mario? Már régen megmondtam, semmi közöm hozzád, nem érdekel, mi van veled. Nem a te érdemed, hogy egy apától származunk. Felejtsd el, hogy van testvéred. Én nem vagyok a testvéred!
— Valóban, mert a testvérem meghalt! — vigyorodott el őrült módjára Mario. — Én öltem meg! — kiáltott és a zsebéhez kapott, de a másik férfi gyorsabb volt.
A sötét hajú fickó átlépett a holttesten és a nyitott ajtón keresztül kiszólt testőrének.
— Intézzétek el a temetését! De ne az apám mellé kerüljön...
A magas, jóképű férfi szórakozottan sétált a lány mellett, gondolatai messze jártak. A testvérére gondolt, Mariora, akit már rég megtagadott. Egy pillanatra elszörnyedt: minden emberség kiveszett belőle? Tényleg szörnyeteggé vált? De nem, hiszen szereti ezt a lányt, s az viszontszereti őt, anélkül, hogy tisztában lenne igazi hatalmával és vagyoni helyzetével... Nem, még nem hűlt ki a szíve, s a forró déli vér soha nem is hagyja, hogy ez megtörténjen. Egy üzlet előtt jártak éppen. A férfi vetett egy pillantást a kirakatüvegre s elégedett volt a látvánnyal: a tükröződő felületről feketébe öltözött, csinos férfi nézett rá vissza. Aztán végigmérte kedvesét. A lány szép volt és életvidám, szeme ragyogott a szerelemtől és a boldogságtól, amikor találkozott a tekintetük.
— Ő az igazi vagyonom! — futott át a férfi agyán a gondolat.
Ismét visszajött hát?! Miért tépi fel újra és újra a régi sebeket? Miért kísérti az emlék? Az öregasszony szívében fellángolt ismét a gyűlölet. Renáta és Christian! Tudta, érezte, hogy nem menekülhetnek előle, és a nyomukba eredt.
Az angyal ismét érezte a bizsergést: a mellkasából — ott, ahol a szívnek kellett volna lennie — indult és végigfutott a testén, egészen addig, ameddig élő volt — ezúttal a derekáig. Az évezredek bűne eddig engedte. Nem volt túl sok, félig szabad még csak, de mit számít száz év egy angyalnak? És minden perc őt segíti, minden gyarló ember őt szabadítja, őt váltja meg a vétkeivel — saját bűnhődésére. Most is hallotta az elszálló lélek sóhaját.
A férfi már halott volt, a döfés azonnal végzett vele. A lány ott térdelt élettelen kedvese mellett, fiatalsága, gyorsasága most semmit sem ért, megbénította a rémület. És az öregasszony, ajkán iszonytatóan groteszk mosollyal, belé döfte a tőrét. Aztán még egyszer és még egyszer és még egyszer...
A lány a sikátorban állt, hátát a falnak vetette, szeméből vérkönnyek hulltak. Mellette Fekete Árnyéka, haláltalan Tanítója lapult.
— Állj bosszút! — suttogta. — Most megteheted. Mire vársz még? Megölte a kedvesedet! Állj bosszút, Alex, menj! — és letörölte a lány arcáról a könnyeket, kezébe karcsú tőrt nyomott. A lány nagyot sóhajtott, kabátja alá rejtette a fegyvert és kilépett a fénybe. Lassan, szajha módra, ringó léptekkel sétált — talán a Halállal kacérkodott. Tanítója nem tévedett, hamarosan meghallotta az öreg lábak lépteinek zaját. S egy sápadt fényű sarki lámpa alatt találkozott vele.
Az öregasszony felrikoltott, amikor ráismert a nőre.
— Renáta! Most megöllek! Nem fogsz többé kísérteni!
A lány hagyta, hogy az öregasszony előkapja a kést, s akkor sem mozdult, amikor az acél a testébe vágódott. Az őrült hitetlenkedve bámult, s csak lassan fogta fel, mit lát. Alex kihúzta a tőrt, a vérzés elállt, a seb begyógyult, a lány az asszony lába elé vetette a véres pengét, s elővette sajátját...
— A halott visszatért, hogy bosszút álljon! Bosszút Renátáért, Christianért és saját magamért! Mindenkiért, akit megöltél! Ezt pedig a kedvesemért! — és szíven szúrta az öregasszonyt.
Az angyal kinyitotta a szemét, de nem tűnt el a kép: látta az utolsó bűnöst ebben a körben, látta Alexet, aki csak most ébredt rá, hogy ő kapta a legsúlyosabb büntetést. Ám ez most nem számított már: az újabb bizsergés minden eddiginél erősebb volt. De az emberek, ezek a futkosó parányok észre sem vették, hogy a fejük felett, a sokadik emelet magasságában mi történt. És a hatalmas angyalszobor elmosolyodott.
1998. február 25.
2011. július 30., szombat
Megtörtént eset :D
Kezdetek részlet
Tizennégy.
Pálos Karcsi egy edzés előtt félrehívott. Akarok-e dolgozni egy nyári fesztiválon? Naná, hogy akarok. Nem nagy munka, nem sok pénz, de munka és pénz. A fesztiválhoz kirakodóvásár is tartozik és a vásár idejére útlezárások lesznek. És mivel a bója, tábla tiltó ereje édeskevés, kell néhány jótét lélek, aki útba igazítja a tévelygőket, jó útra téríti a tilosban járókat. Ráadásul ehhez a remek álláshoz nem szükséges más, csak egy fényvisszaverő mellény, néhány foszforeszkáló bója és sok türelem. Egy ilyen útelzáráshoz épp jó lennénk én.
Elvállaltam. Tudtam, hogy mentorom is dolgozik majd a fesztiválon, kísérgetik a fellépőket, biztosítják a színpad környékét és ellenőrzik a vásározókat. Én is ezt szerettem volna, naiv és romantikus elképzeléseim voltak erről a munkáról. Halmos sokszor mesélt már rémtörténetnek is beillő sztorikat kollégák nyűgjéről-bajáról, kálváriájáról,de hittem is, nem is, gondoltam, félt engem. Ezt viszont nem kommentálta különösebben. Ha bóját akarok őrizni, tegyem.
Karcsi bemutatott a főnöknek, akivel egyeztettünk és a térképen már meg is mutatta nekem, hogy hol lesz majd a helyem. Remek, innét két-három megálló hazáig. Számomra a vásár előtti nap éjjelén kezdődik a szolgálat, éjfélkor és tart egészen a vásár napján délig. Váltótársam előttem-utánam dolgozik majd, de a sűrűje még így is nekem jut, erre készüljek fel ― mondta a bozontos szakállú „kisfőnök”.
A vásár előtti estén még tartott a nagyfőnök is egy eligazítást, összegyűjtöttek mindannyiunkat, kinek hol a helye, tudja-e biztosan. Szigorú utasításba kaptuk: befelé csak a kapunál, ahol a helypénzt szedik. Kissé csalódott voltam: én naiv, többet vártam, bár hogy mit, azt nem tudtam volna megmondani...
Volt időm sétálni, a vásár előtti nap programjait megnézni, mert hogy előre kialudjam magam, az nem akaródzott. Kiválasztottam egy szabadtéri koncertet, amatőr és kevésbé amatőr zenekarok léptek fel, reméltem, találok kedvemre valót közöttük.
Az első fellépő belekezdett. Nem az én világom, sétáltam hát egyet és mire visszaértem, már mások álltak a színpadon. Aztán a következő és végül hosszú hajú, sötét ruhás fiatalok pakoltak dobfelszerelést, markoltak gitárt és sörös palackot. Ígéretes, határozottan ígéretes.
A beállás kissé hosszúra nyúlt, de aztán csak felpörögtek. Semmi modern hangzás, semmi kifinomultság: nos, igen, mondhatjuk, sallangoktól mentesen lengetik az igaz rock zászlaját... Dübörgött a basszus, rázták a hajukat a rockerek és az eső szép lassan eleredt. Éjfélkor kezdődött a szolgálat, addig még volt időm bőven, ronggyá ázni is elég. Beálltam hát a színpaddal szemközti étterem eresze alá, onnét hallgattam a koncertet, kis idő múlva megelégeltem és úgy gondoltam, megyek és szórakoztatom a kollégát a felállítási helyünkön. Egy közeli buszmegállóig jutottam, mert az eső most már zuhogott. Egy autó suhant el a plexifalú építmény előtt, épp anyázni akartam a felfröcskölt víz miatt, amikor felismertem Halmos ezüst színű járgányát. „Aha, megy a vásár bejáratához, ő is éjfélkor kezd.” Némi kárörömmel nyugtáztam, hogy mesteremnek ez a sokadik vására és még egyet sem úszott meg szárazon. „Bár, most a bejáratnál szedi a helypénzt, ott meg van nekik egy sátor.”
Míg elértem a helyemre, az esőkabátom ellenére a nadrág a combomig vizes lett. Váltótársam egész kis szórakoztató társulatot gyűjtött maga köré: cimborái egymást túlharsogva meséltek valami történetet neki. Könnyen tehették: egy kis fedett teraszra húzódtak, ami két lépésre volt az útelzárásunktól. A bója tetején pislogott a narancs színű jelzőfény, az eső egyre zuhogott, végül a társaság megunta, szétszéledtek, aztán váltótársam is elköszönt.
― Itt hagyom neked a széket ― vigyorgott. ― Jó szórakozást ― és elbringázott szépen a szakadó esőben.
Elhelyezkedtem a székben, de hamarosan feltámadt a szél. A lépcső takarásába húzódtam, felvettem a tartalék dzsekit és jó hosszan morgolódtam a vizes nadrágom miatt. Semmi mozgás nem volt, csak az eső meg a szél tépte a fákat, aztán az is elcsitult.
― Egész jó ez ― gondolkodtam hangosan, de kiderült, nagyon hamar örültem. Dél felől egyre fényesebb csíkok szabdalták az eget, a dübörgés erősödött, hozta magával a szelet és az újabb felhőszakadást.
― De Uram! ― néztem morcosan az égre. ― Én még nem vagyok biztonsági őr! Csak azoknak jár ez a megtisztelő figyelem, viharral meg mindennel! Miért kell engem is mélyvízbe dobni?
Aztán eszembe jutott a többi őrködő társam: nekik nem volt fedett terasz, sőt a legtöbbnek még eresz se... A vihar pedig kitartóan tombolt, hol felerősödött, hol elhúzódott, hogy aztán egy újabb kört megtéve visszatérjen. Szerencsés helyzetem felett érzett örömömben hátradőltem a nyugágyban és ezt nem kellett volna. A szék nyikkanás nélkül csuklott össze, én pedig elterültem a kövön. Kiürítettem a hátizsákomat, leterítettem a lépcsőre és összehúztam rajta magam, amennyire lehetett.
Napkelte előtt rettentő hidegre fordult az idő. Tapasztalt ismerőseim figyelmeztettek, hogy így lesz és most ültem a lépcsőn, a fal tövében és reszkettem. Álmos voltam és morcos. Most már nem találtam olyan szórakoztatónak Halmos történeteit régi melóiról, amikor öntögette ki a bakancsából a vizet vagy épp az esőruhája is átázott már. Gondolatban bocsánatot kértem tőle, amiért akkor kinevettem. És mivel úgy gondoltam, eleget kuporogtam már és az eső is alig szemerkélt, sétára indultam. Elsétáltam a bójáig, onnét a kereszteződésig, ahol majd a vásározók állítják fel a sátrukat hamarosan. Alig volt valami mozgás: egy-egy autó, bennük alvó emberek, odébb egy kolléga, épp olyan sárga mellényben, mint én.
Hat óra tájban megérkezett az első fecske: eltévedt pék, aki dühösen keringett a városban az útlezárások miatt. Eligazítottam, de nem érkeztem a jó kis helyemre visszamenni, mert jött egy roskadásig megpakolt autó. Terebélyes asszonyság kászálódott elő belőle.
― Bemennénk...
― Jó reggelt! Itt nem lehet.
― Jaj, már drága gyerekem! Hát ne kelljen már kerülnünk. Itten van a helyünk úgyis.
― Itt nem lehet.
― Hát mondjad meg, mennyit fizetek? Fizetek neked, oszt akkor mehetünk?
- A kapunál kell fizetni, a kollégáimnak...
Morogva visszaült az autóba és elmentek.
Két autómatuzsálem érkezett, megrakva áruval. Meg emberrel. Egy egész falkányival. Karonülő csecsemő egy velem egykorú kiscsaj kezében, anyuka, nagymama, nagypapa, apuka, sógor, koma, jóbarát. Egyszerre csak lettek körülöttem vagy nyolcan. Jó szorosan.
― Miben segíthetek? ― visszaléptem a bója mögé, ki a körből.
― Hát mennénk a helyünkre. Itt van a helyünk a sarkon rögtön.
― Itt nem mehetnek be. Le van zárva az út.
― De ide szól a helyjegyünk. Itt a számla, be van fizetve.
― Nagyon sajnálom, nem engedhetek be senkit. Csak a kapunál tudnak bemenni.
Az egyik autó elment, a csapat fele maradt. Csendesen morogtak, a kiscsaj a gyerekét csitítva próbált velem beszélgetni, de a társaság másik fele hamarosan visszaért.
― Rendeztük a főnökkel. Hívja fel telefonon, majd ő megmondja.
Felhívtam. Leírtam neki az autókat, bediktáltam a rendszámot.
― Engedd be őket! Ott a helyük a stoptábla alatt a kereszteződésben.
― Mehetnek, köszönöm.
Nem sokáig maradtam egyedül. Jött egy ezeréves Mercedes, amiből tagbaszakadt, igazi „erősgyerek” szállt ki, de a kocsiban maradó társa se volt sokkal kisebb.
― Na, szedd el innen ezt a szart, mert árut hoztunk, pakolnánk kifele.
― Körbe kell menni, a bejárat nem itt van.
― De a helyünk igen.
― Sajnálom, itt senki sem mehet be.
― Hát mink meg most beszéltünk a főnökasszonyoddal, az mondta, hogy bejöhetünk.
- Senkit nem engedhetek be. Itt csak kifelé lehet menni a vásárból.
Az autóban ülő fickó kinézett:
― Hö... Csapd má' le, oszt menjünk befele! Mit szarozol annyit?
― Na, kisanyám, hívd fel a főnökasszonyodat, majd az megmondja neked.
― Jó, felhívom a főnökömet. De jobb lesz, ha kerülnek. Mondjon egy nevet és felírom az autó rendszámát és...
Mire előszedtem a tollat, papírt, addigra az erősgyerek szépen megfordult és eltűztek a lezárás elől.
― Viszontlátásra...
És beindult a nagyüzem.
Egy kirándulókat, asszonykórust vagy tudom is én, kiket szállító busz érkezett, félig letarolva az út menti fákat, nyakamba zúdítva az ágakról az összes vizet.
Újabb telefon a főnöknek: mi legyen a busszal? Beengedhetem az irodaház előtti parkolóba? Helyet csináltam a busznak, felszedegettem a bójáimat, aztán előkerestem egy színes programfüzetet, hogy megadjam a kért felvilágosítást: egy kedves fiatal srác egy alomnyi kölyökkutyával a kisállat-kiállítást kereste...
Mire térképet rajzoltam a kerülőutakról, megjött a következő istenbarma. Egy furgonnal.
Kiugrott belőle egy kigyúrt fickó meg egy számmal kisebb ― egek, ezek klónozással szaporodnak?! ― és köszönés helyet intett, hogy szedjem fel a bójákat.
― Sajnálom, ez nem bejárat.
― Itt van a helyünk.
― Nem engedhetek be senkit.
― De ide kell kiraknom az árut. A másik kocsink már bent van, várják az árut.
― Én pedig nem engedhetek be senkit. A legszigorúbban tilos. Nem lehet. Mert esetleg nem oda állnak, ahová kell ― kezdtem fáradni. Közben jött egy idősebb pár, akik a városból szerettek volna kijutni. Mit ne mondjak: megértettem őket... Elmagyaráztam, rajzoltam a térképet már rutinból.
― Látja, ők se mehetnek át. Senki.
― De mi rakodnánk. Itt.
Belégzés, kilégzés, belégzés, kilégzés...
― Innét csak kifelé lehet jönni, a bejárat nem itt van.
A kisebb darab félrekapott egy bóját, a sofőr beindította a motort és szép lassan gurulni kezdett előre. Megálltam a kocsi előtt. Gondoltam, engem csak nem gázol el...
― Na, ne szórakozzál már velünk! Te holnap már nem fogsz itt dolgozni!
Vajon mikor tegeződtünk mi össze? De sebaj, nekem nem sürgős, én mindenképp ráérek.
― Az lehet, de akkor sem mehetnek be ― nagyon bátor voltam. Velük ellentétben én pontosan tudtam, hogy holnap már valóban nem fogok itt dolgozni... ― Nézze, én nagyon ráérek. Jön hamarosan a váltásom, szépen hazamegyek, megebédelek, magának meg telik az idő, megy a vásár. És még semmit se adott el. Ki jár rosszabbul? Meddig tart elmenni a kapuhoz?
― Hát ide figyelj, te hülye rendőr! Ki van fizetve a helypénz. Add meg a főnököd telefonszámát!
― Nem adhatom, sajnálom ― hogy én milyen udvarias tudok lenni. Kedvesen mosolyogtam. Nem értékelték. Rendőr? Ha rendőr lennék, lehet, hogy nem kéne most ilyen őstulkokkal tölteni az időmet. Elővettem a noteszemet, felkörmöltem az autó rendszámát. ― Mutassanak egy számlát, amin rajta van, hogy befizették a helypénzt és itt van a helyük!
― De a számla a másik kocsiban van, ami már bent áll a helyünkön!
― Menjen be érte gyalog vagy menjenek körbe!
― Hívd fel a főnödet!
― Rendben! ― a telefonban elregéltem, hogy ők a telefonszámot akarják. Adjam meg nyugodtan, addig se az én pénzem fogy...
Megadtam hát a számot. Valamit társalkodtak, a fickó dühöngött, autóba vágta magát,elhajtottak, majd kis idő múlva visszatértek.
― Na- vigyorgott a képembe diadalmasan. ― Beszéltem a főnökkel.
― És?
― És engedjél be, azt mondta.
― Érdekes, nekem meg azt, hogy senki sem mehet be. Ha már a kapunál voltak, miért nem mentek be ott?
A fickót elfutotta az ideg. Előkapta a telefonját, tárcsázott és a kezembe nyomta a telefont. A vonal másik végén ennek az egész cirkusznak a nagyfőnöke mutatkozott be.
― Emlékszel rám? Tegnap az eligazításon beszéltünk. Barna zakó volt rajtam meg világos farmer.
― Persze, emlékszem.
― No, ezt a kék furgont beengedheted, tényleg ott a helyük és nem tudnának átmenni a kocsijukkal a soron. Bemutatták a számlájukat is, rendben vannak. És nagyon jól csinálod, így kellene dolgozni mindenkinek.
Elköszöntem, visszaadtam a telefont a faszinak.
― Megmutatná a számlát, amit kaptak a helypénz fizetésekor? ― megmutatta. ― Rendben, köszönöm. Bemehetnek.
― Na, ugye, nagyokos.
― Látja, ha rögtön hozza a számlát, már egy órája pakolhatnának.
Valamit morgott elmenőben én meg úgy gondoltam, ideje inni egy kávét itt a mellettem lévő csehóban. Meg hát egyéb dolgom is akadna... De addig jön valami idióta és felszedi a bójákat...
Felhívtam a főnököt, elpanaszoltam a dolgokat.
― Jó, akkor odaküldök egy-két biztonsági embert a nagyobbakból.
― Az jó lesz, csak igyekezzenek, mert csúful járok.
Befutott egy ismerős. Felajánlotta, hoz egy kávét. Jaj, de jó! Mire elnyeltem a forró italt, kisütött a nap és a reggeli ragyogásban megérkezett egy lovashintó. A nagybajuszú bácsi mögül széles vigyorral a képén Halmos kászálódott le, mellette a nagyfőnök, akivel az imént beszéltem telefonon és még egy fekete ruhás, „Rendező”- kitűzős, Halmos-kategóriájú srác, aki kedvesen mosolygott rám.
― Jöttünk lóhalálában ― Halmosnak széles jó kedve volt.
A nagyfőnök kezet fogott velem.
― Elnézést kérek az előbbiért ― mentegetőztem.
― Ugyan miért? Nagyon jól csináltál mindent. Köszönöm szépen. De azt mondta a Szűcs úr, hogy gond van.
― Már megoldottam, köszönöm, volt pár értetlenkedő. Hanem amíg én elmegyek a WC-re, addig kellene ide valaki, mert elhordják a bójáimat.
Nehogy már azt higgye Halmos, hogy nem boldogulok egyedül...
― Hát, fiúk, akkor megvárjuk, amíg a hölgy visszajön, aztán mehetünk is vissza.
Elkocogtam. Egy pillanatra eszembe jutott, bájos jelenség lehetek: fekete zsebes nadrág, vasalt orrú, hosszú szárú Getta, fekete, vastag lövész pulcsi, alig egy számmal nagyobb, alatt még két réteg, tekintettel az augusztus végi jó időre. És az egészet megkoronázandó, lifeg rajtam a narancssárga kukásmellény. A csemperugdosó kirakatában megpillantottam magam: copfba font hajam is elég ziláltan festett. Ehh, mindegy. Még pár óra és mehetek haza.
Amint visszaértem, Halmosék elköszöntek és büszkén feszítve a hintón, elkocsiztak, én meg összeraktam a kölcsönnyugágyamat és a napra telepedtem.
Tizennégy.
Pálos Karcsi egy edzés előtt félrehívott. Akarok-e dolgozni egy nyári fesztiválon? Naná, hogy akarok. Nem nagy munka, nem sok pénz, de munka és pénz. A fesztiválhoz kirakodóvásár is tartozik és a vásár idejére útlezárások lesznek. És mivel a bója, tábla tiltó ereje édeskevés, kell néhány jótét lélek, aki útba igazítja a tévelygőket, jó útra téríti a tilosban járókat. Ráadásul ehhez a remek álláshoz nem szükséges más, csak egy fényvisszaverő mellény, néhány foszforeszkáló bója és sok türelem. Egy ilyen útelzáráshoz épp jó lennénk én.
Elvállaltam. Tudtam, hogy mentorom is dolgozik majd a fesztiválon, kísérgetik a fellépőket, biztosítják a színpad környékét és ellenőrzik a vásározókat. Én is ezt szerettem volna, naiv és romantikus elképzeléseim voltak erről a munkáról. Halmos sokszor mesélt már rémtörténetnek is beillő sztorikat kollégák nyűgjéről-bajáról, kálváriájáról,de hittem is, nem is, gondoltam, félt engem. Ezt viszont nem kommentálta különösebben. Ha bóját akarok őrizni, tegyem.
Karcsi bemutatott a főnöknek, akivel egyeztettünk és a térképen már meg is mutatta nekem, hogy hol lesz majd a helyem. Remek, innét két-három megálló hazáig. Számomra a vásár előtti nap éjjelén kezdődik a szolgálat, éjfélkor és tart egészen a vásár napján délig. Váltótársam előttem-utánam dolgozik majd, de a sűrűje még így is nekem jut, erre készüljek fel ― mondta a bozontos szakállú „kisfőnök”.
A vásár előtti estén még tartott a nagyfőnök is egy eligazítást, összegyűjtöttek mindannyiunkat, kinek hol a helye, tudja-e biztosan. Szigorú utasításba kaptuk: befelé csak a kapunál, ahol a helypénzt szedik. Kissé csalódott voltam: én naiv, többet vártam, bár hogy mit, azt nem tudtam volna megmondani...
Volt időm sétálni, a vásár előtti nap programjait megnézni, mert hogy előre kialudjam magam, az nem akaródzott. Kiválasztottam egy szabadtéri koncertet, amatőr és kevésbé amatőr zenekarok léptek fel, reméltem, találok kedvemre valót közöttük.
Az első fellépő belekezdett. Nem az én világom, sétáltam hát egyet és mire visszaértem, már mások álltak a színpadon. Aztán a következő és végül hosszú hajú, sötét ruhás fiatalok pakoltak dobfelszerelést, markoltak gitárt és sörös palackot. Ígéretes, határozottan ígéretes.
A beállás kissé hosszúra nyúlt, de aztán csak felpörögtek. Semmi modern hangzás, semmi kifinomultság: nos, igen, mondhatjuk, sallangoktól mentesen lengetik az igaz rock zászlaját... Dübörgött a basszus, rázták a hajukat a rockerek és az eső szép lassan eleredt. Éjfélkor kezdődött a szolgálat, addig még volt időm bőven, ronggyá ázni is elég. Beálltam hát a színpaddal szemközti étterem eresze alá, onnét hallgattam a koncertet, kis idő múlva megelégeltem és úgy gondoltam, megyek és szórakoztatom a kollégát a felállítási helyünkön. Egy közeli buszmegállóig jutottam, mert az eső most már zuhogott. Egy autó suhant el a plexifalú építmény előtt, épp anyázni akartam a felfröcskölt víz miatt, amikor felismertem Halmos ezüst színű járgányát. „Aha, megy a vásár bejáratához, ő is éjfélkor kezd.” Némi kárörömmel nyugtáztam, hogy mesteremnek ez a sokadik vására és még egyet sem úszott meg szárazon. „Bár, most a bejáratnál szedi a helypénzt, ott meg van nekik egy sátor.”
Míg elértem a helyemre, az esőkabátom ellenére a nadrág a combomig vizes lett. Váltótársam egész kis szórakoztató társulatot gyűjtött maga köré: cimborái egymást túlharsogva meséltek valami történetet neki. Könnyen tehették: egy kis fedett teraszra húzódtak, ami két lépésre volt az útelzárásunktól. A bója tetején pislogott a narancs színű jelzőfény, az eső egyre zuhogott, végül a társaság megunta, szétszéledtek, aztán váltótársam is elköszönt.
― Itt hagyom neked a széket ― vigyorgott. ― Jó szórakozást ― és elbringázott szépen a szakadó esőben.
Elhelyezkedtem a székben, de hamarosan feltámadt a szél. A lépcső takarásába húzódtam, felvettem a tartalék dzsekit és jó hosszan morgolódtam a vizes nadrágom miatt. Semmi mozgás nem volt, csak az eső meg a szél tépte a fákat, aztán az is elcsitult.
― Egész jó ez ― gondolkodtam hangosan, de kiderült, nagyon hamar örültem. Dél felől egyre fényesebb csíkok szabdalták az eget, a dübörgés erősödött, hozta magával a szelet és az újabb felhőszakadást.
― De Uram! ― néztem morcosan az égre. ― Én még nem vagyok biztonsági őr! Csak azoknak jár ez a megtisztelő figyelem, viharral meg mindennel! Miért kell engem is mélyvízbe dobni?
Aztán eszembe jutott a többi őrködő társam: nekik nem volt fedett terasz, sőt a legtöbbnek még eresz se... A vihar pedig kitartóan tombolt, hol felerősödött, hol elhúzódott, hogy aztán egy újabb kört megtéve visszatérjen. Szerencsés helyzetem felett érzett örömömben hátradőltem a nyugágyban és ezt nem kellett volna. A szék nyikkanás nélkül csuklott össze, én pedig elterültem a kövön. Kiürítettem a hátizsákomat, leterítettem a lépcsőre és összehúztam rajta magam, amennyire lehetett.
Napkelte előtt rettentő hidegre fordult az idő. Tapasztalt ismerőseim figyelmeztettek, hogy így lesz és most ültem a lépcsőn, a fal tövében és reszkettem. Álmos voltam és morcos. Most már nem találtam olyan szórakoztatónak Halmos történeteit régi melóiról, amikor öntögette ki a bakancsából a vizet vagy épp az esőruhája is átázott már. Gondolatban bocsánatot kértem tőle, amiért akkor kinevettem. És mivel úgy gondoltam, eleget kuporogtam már és az eső is alig szemerkélt, sétára indultam. Elsétáltam a bójáig, onnét a kereszteződésig, ahol majd a vásározók állítják fel a sátrukat hamarosan. Alig volt valami mozgás: egy-egy autó, bennük alvó emberek, odébb egy kolléga, épp olyan sárga mellényben, mint én.
Hat óra tájban megérkezett az első fecske: eltévedt pék, aki dühösen keringett a városban az útlezárások miatt. Eligazítottam, de nem érkeztem a jó kis helyemre visszamenni, mert jött egy roskadásig megpakolt autó. Terebélyes asszonyság kászálódott elő belőle.
― Bemennénk...
― Jó reggelt! Itt nem lehet.
― Jaj, már drága gyerekem! Hát ne kelljen már kerülnünk. Itten van a helyünk úgyis.
― Itt nem lehet.
― Hát mondjad meg, mennyit fizetek? Fizetek neked, oszt akkor mehetünk?
- A kapunál kell fizetni, a kollégáimnak...
Morogva visszaült az autóba és elmentek.
Két autómatuzsálem érkezett, megrakva áruval. Meg emberrel. Egy egész falkányival. Karonülő csecsemő egy velem egykorú kiscsaj kezében, anyuka, nagymama, nagypapa, apuka, sógor, koma, jóbarát. Egyszerre csak lettek körülöttem vagy nyolcan. Jó szorosan.
― Miben segíthetek? ― visszaléptem a bója mögé, ki a körből.
― Hát mennénk a helyünkre. Itt van a helyünk a sarkon rögtön.
― Itt nem mehetnek be. Le van zárva az út.
― De ide szól a helyjegyünk. Itt a számla, be van fizetve.
― Nagyon sajnálom, nem engedhetek be senkit. Csak a kapunál tudnak bemenni.
Az egyik autó elment, a csapat fele maradt. Csendesen morogtak, a kiscsaj a gyerekét csitítva próbált velem beszélgetni, de a társaság másik fele hamarosan visszaért.
― Rendeztük a főnökkel. Hívja fel telefonon, majd ő megmondja.
Felhívtam. Leírtam neki az autókat, bediktáltam a rendszámot.
― Engedd be őket! Ott a helyük a stoptábla alatt a kereszteződésben.
― Mehetnek, köszönöm.
Nem sokáig maradtam egyedül. Jött egy ezeréves Mercedes, amiből tagbaszakadt, igazi „erősgyerek” szállt ki, de a kocsiban maradó társa se volt sokkal kisebb.
― Na, szedd el innen ezt a szart, mert árut hoztunk, pakolnánk kifele.
― Körbe kell menni, a bejárat nem itt van.
― De a helyünk igen.
― Sajnálom, itt senki sem mehet be.
― Hát mink meg most beszéltünk a főnökasszonyoddal, az mondta, hogy bejöhetünk.
- Senkit nem engedhetek be. Itt csak kifelé lehet menni a vásárból.
Az autóban ülő fickó kinézett:
― Hö... Csapd má' le, oszt menjünk befele! Mit szarozol annyit?
― Na, kisanyám, hívd fel a főnökasszonyodat, majd az megmondja neked.
― Jó, felhívom a főnökömet. De jobb lesz, ha kerülnek. Mondjon egy nevet és felírom az autó rendszámát és...
Mire előszedtem a tollat, papírt, addigra az erősgyerek szépen megfordult és eltűztek a lezárás elől.
― Viszontlátásra...
És beindult a nagyüzem.
Egy kirándulókat, asszonykórust vagy tudom is én, kiket szállító busz érkezett, félig letarolva az út menti fákat, nyakamba zúdítva az ágakról az összes vizet.
Újabb telefon a főnöknek: mi legyen a busszal? Beengedhetem az irodaház előtti parkolóba? Helyet csináltam a busznak, felszedegettem a bójáimat, aztán előkerestem egy színes programfüzetet, hogy megadjam a kért felvilágosítást: egy kedves fiatal srác egy alomnyi kölyökkutyával a kisállat-kiállítást kereste...
Mire térképet rajzoltam a kerülőutakról, megjött a következő istenbarma. Egy furgonnal.
Kiugrott belőle egy kigyúrt fickó meg egy számmal kisebb ― egek, ezek klónozással szaporodnak?! ― és köszönés helyet intett, hogy szedjem fel a bójákat.
― Sajnálom, ez nem bejárat.
― Itt van a helyünk.
― Nem engedhetek be senkit.
― De ide kell kiraknom az árut. A másik kocsink már bent van, várják az árut.
― Én pedig nem engedhetek be senkit. A legszigorúbban tilos. Nem lehet. Mert esetleg nem oda állnak, ahová kell ― kezdtem fáradni. Közben jött egy idősebb pár, akik a városból szerettek volna kijutni. Mit ne mondjak: megértettem őket... Elmagyaráztam, rajzoltam a térképet már rutinból.
― Látja, ők se mehetnek át. Senki.
― De mi rakodnánk. Itt.
Belégzés, kilégzés, belégzés, kilégzés...
― Innét csak kifelé lehet jönni, a bejárat nem itt van.
A kisebb darab félrekapott egy bóját, a sofőr beindította a motort és szép lassan gurulni kezdett előre. Megálltam a kocsi előtt. Gondoltam, engem csak nem gázol el...
― Na, ne szórakozzál már velünk! Te holnap már nem fogsz itt dolgozni!
Vajon mikor tegeződtünk mi össze? De sebaj, nekem nem sürgős, én mindenképp ráérek.
― Az lehet, de akkor sem mehetnek be ― nagyon bátor voltam. Velük ellentétben én pontosan tudtam, hogy holnap már valóban nem fogok itt dolgozni... ― Nézze, én nagyon ráérek. Jön hamarosan a váltásom, szépen hazamegyek, megebédelek, magának meg telik az idő, megy a vásár. És még semmit se adott el. Ki jár rosszabbul? Meddig tart elmenni a kapuhoz?
― Hát ide figyelj, te hülye rendőr! Ki van fizetve a helypénz. Add meg a főnököd telefonszámát!
― Nem adhatom, sajnálom ― hogy én milyen udvarias tudok lenni. Kedvesen mosolyogtam. Nem értékelték. Rendőr? Ha rendőr lennék, lehet, hogy nem kéne most ilyen őstulkokkal tölteni az időmet. Elővettem a noteszemet, felkörmöltem az autó rendszámát. ― Mutassanak egy számlát, amin rajta van, hogy befizették a helypénzt és itt van a helyük!
― De a számla a másik kocsiban van, ami már bent áll a helyünkön!
― Menjen be érte gyalog vagy menjenek körbe!
― Hívd fel a főnödet!
― Rendben! ― a telefonban elregéltem, hogy ők a telefonszámot akarják. Adjam meg nyugodtan, addig se az én pénzem fogy...
Megadtam hát a számot. Valamit társalkodtak, a fickó dühöngött, autóba vágta magát,elhajtottak, majd kis idő múlva visszatértek.
― Na- vigyorgott a képembe diadalmasan. ― Beszéltem a főnökkel.
― És?
― És engedjél be, azt mondta.
― Érdekes, nekem meg azt, hogy senki sem mehet be. Ha már a kapunál voltak, miért nem mentek be ott?
A fickót elfutotta az ideg. Előkapta a telefonját, tárcsázott és a kezembe nyomta a telefont. A vonal másik végén ennek az egész cirkusznak a nagyfőnöke mutatkozott be.
― Emlékszel rám? Tegnap az eligazításon beszéltünk. Barna zakó volt rajtam meg világos farmer.
― Persze, emlékszem.
― No, ezt a kék furgont beengedheted, tényleg ott a helyük és nem tudnának átmenni a kocsijukkal a soron. Bemutatták a számlájukat is, rendben vannak. És nagyon jól csinálod, így kellene dolgozni mindenkinek.
Elköszöntem, visszaadtam a telefont a faszinak.
― Megmutatná a számlát, amit kaptak a helypénz fizetésekor? ― megmutatta. ― Rendben, köszönöm. Bemehetnek.
― Na, ugye, nagyokos.
― Látja, ha rögtön hozza a számlát, már egy órája pakolhatnának.
Valamit morgott elmenőben én meg úgy gondoltam, ideje inni egy kávét itt a mellettem lévő csehóban. Meg hát egyéb dolgom is akadna... De addig jön valami idióta és felszedi a bójákat...
Felhívtam a főnököt, elpanaszoltam a dolgokat.
― Jó, akkor odaküldök egy-két biztonsági embert a nagyobbakból.
― Az jó lesz, csak igyekezzenek, mert csúful járok.
Befutott egy ismerős. Felajánlotta, hoz egy kávét. Jaj, de jó! Mire elnyeltem a forró italt, kisütött a nap és a reggeli ragyogásban megérkezett egy lovashintó. A nagybajuszú bácsi mögül széles vigyorral a képén Halmos kászálódott le, mellette a nagyfőnök, akivel az imént beszéltem telefonon és még egy fekete ruhás, „Rendező”- kitűzős, Halmos-kategóriájú srác, aki kedvesen mosolygott rám.
― Jöttünk lóhalálában ― Halmosnak széles jó kedve volt.
A nagyfőnök kezet fogott velem.
― Elnézést kérek az előbbiért ― mentegetőztem.
― Ugyan miért? Nagyon jól csináltál mindent. Köszönöm szépen. De azt mondta a Szűcs úr, hogy gond van.
― Már megoldottam, köszönöm, volt pár értetlenkedő. Hanem amíg én elmegyek a WC-re, addig kellene ide valaki, mert elhordják a bójáimat.
Nehogy már azt higgye Halmos, hogy nem boldogulok egyedül...
― Hát, fiúk, akkor megvárjuk, amíg a hölgy visszajön, aztán mehetünk is vissza.
Elkocogtam. Egy pillanatra eszembe jutott, bájos jelenség lehetek: fekete zsebes nadrág, vasalt orrú, hosszú szárú Getta, fekete, vastag lövész pulcsi, alig egy számmal nagyobb, alatt még két réteg, tekintettel az augusztus végi jó időre. És az egészet megkoronázandó, lifeg rajtam a narancssárga kukásmellény. A csemperugdosó kirakatában megpillantottam magam: copfba font hajam is elég ziláltan festett. Ehh, mindegy. Még pár óra és mehetek haza.
Amint visszaértem, Halmosék elköszöntek és büszkén feszítve a hintón, elkocsiztak, én meg összeraktam a kölcsönnyugágyamat és a napra telepedtem.
2011. július 29., péntek
Labormunka
Szeretem a labormunkát, szeretem a drogismeretet. A patendulában lévő anyagokat kevergetem a pisztillussal - szigorúan az óramutató járásával ellentétes irányban -, itthon tanulom hogy "Althaeae radix, folium et flos" vagy Myrtillli fructus siccus" és szinte hallom:
"- Mit kapok, ha ürömteába őrölt aszfodéloszgyökeret keverek? ... Tájékoztatásul közlöm, Potter, hogy az üröm és az aszfodélosz keveréke altató hatású, olyannyira, hogy az élő halál eszenciájának is nevezik. A bezoár a kecske gyomrából kivett kő: védelmet nyújt a legtöbb méreggel szemben. Ami a sisakvirágot és a farkasölőfüvet illeti, a kettő egy és ugyanaz. Ebrontófűnek avagy Aconitumnak is nevezik. Nos,
mire várnak? Miért nem jegyzetelnek?"
:D
"- Mit kapok, ha ürömteába őrölt aszfodéloszgyökeret keverek? ... Tájékoztatásul közlöm, Potter, hogy az üröm és az aszfodélosz keveréke altató hatású, olyannyira, hogy az élő halál eszenciájának is nevezik. A bezoár a kecske gyomrából kivett kő: védelmet nyújt a legtöbb méreggel szemben. Ami a sisakvirágot és a farkasölőfüvet illeti, a kettő egy és ugyanaz. Ebrontófűnek avagy Aconitumnak is nevezik. Nos,
mire várnak? Miért nem jegyzetelnek?"
:D
Jaj
Ez már kész őrület! tényleg mindenhová tollat és papírt kell vinnem magammal, hogy leírhassam, ami eszembe jut. De állandóan eszembe jut valami. Most ez:
"gonosz,kegyetlen múzsa
versével tép az eleven húsba"
Mi lesz ebből? Kis lazítás kéne, kikapcsolódás, feltöltődés.
"gonosz,kegyetlen múzsa
versével tép az eleven húsba"
Mi lesz ebből? Kis lazítás kéne, kikapcsolódás, feltöltődés.
Crossover
Vannak fenntartásaim a crossoverekkel - ez az, amikor vérfarkasok a vámpírok ellen, esetleg velük egy csapatban és hasonlók -, de jókat lehet ebből kihozni. És ma reggel valami nagyon furcsa jutott eszembe crossover-témában.
Vegyük a Roxfort "nagyranőtt denevérét" rajongásom tárgyát, Piton professzort és tegyük egy teljesen más környezetbe. Egy olyan környezetbe, ami mindig annyira meg tudja mozgatni a fantáziámat - nem, semmi köze ennek most a szexhez... -, tegyük át tehát a jó öreg Pitont a Cyberpunk 2020 világába.
Én minden további nélkül el tudom képzelni, ahogy fekete talárját hosszú, fekete bőrkabátra cseréli, felteszi a dögös napszemüvegét és seprű helyett motoron száguld. Tudom, hogy agyament ötlet. Vagy nem? De annyira adja magát. Piton a maga cinikus, kegyetlen modorával, az egész "halálmadár-atmoszférájával" tökéletesen beleillik egy durva, sötét, pörgős CP-sztoriba.
És már azt is tudom, mi lesz az a sztori...
Most pedig lehet megkövezni.
Vegyük a Roxfort "nagyranőtt denevérét" rajongásom tárgyát, Piton professzort és tegyük egy teljesen más környezetbe. Egy olyan környezetbe, ami mindig annyira meg tudja mozgatni a fantáziámat - nem, semmi köze ennek most a szexhez... -, tegyük át tehát a jó öreg Pitont a Cyberpunk 2020 világába.
Én minden további nélkül el tudom képzelni, ahogy fekete talárját hosszú, fekete bőrkabátra cseréli, felteszi a dögös napszemüvegét és seprű helyett motoron száguld. Tudom, hogy agyament ötlet. Vagy nem? De annyira adja magát. Piton a maga cinikus, kegyetlen modorával, az egész "halálmadár-atmoszférájával" tökéletesen beleillik egy durva, sötét, pörgős CP-sztoriba.
És már azt is tudom, mi lesz az a sztori...
Most pedig lehet megkövezni.
2011. július 28., csütörtök
Egyelőre töredék
A dalok most tetten érnek
pedig benned is ketten élnek
és nem vigyázol
csak a tűzzel játszol
azt hiszed, elég
amit leteszel elém
...
remekül menekül
az értelem
akárhogy kérlelem
nincs tovább
remeg a pillanat
felfal vagy felkavar
az őrület
nyitja a határokat
látom a képeket
iszonyú szépeket
angyal a sárban
kitépett szárnnyal
egy városközeli élmény
elszabadulni innét
utazok maradok
azt hiszem meghalok
2011.07.28
pedig benned is ketten élnek
és nem vigyázol
csak a tűzzel játszol
azt hiszed, elég
amit leteszel elém
...
remekül menekül
az értelem
akárhogy kérlelem
nincs tovább
remeg a pillanat
felfal vagy felkavar
az őrület
nyitja a határokat
látom a képeket
iszonyú szépeket
angyal a sárban
kitépett szárnnyal
egy városközeli élmény
elszabadulni innét
utazok maradok
azt hiszem meghalok
2011.07.28
Orosz költő verse a hatvanas évekből
Ha szemed látta már
A soha nem láthatót
Már bejártál mindent
Utat, teret, földet, folyót
S megmérted a mérhetetlent
Ismerve már a fényeket, a
Csillagok porát
Zöld vadont, a jeges északot
Odafent a csillagok honát
Lent a föld összes vándorát
Tapintottad a kézzel nem foghatót
Állj meg akkor, mert mondhatod:
Nem megyek tovább.
A soha nem láthatót
Már bejártál mindent
Utat, teret, földet, folyót
S megmérted a mérhetetlent
Ismerve már a fényeket, a
Csillagok porát
Zöld vadont, a jeges északot
Odafent a csillagok honát
Lent a föld összes vándorát
Tapintottad a kézzel nem foghatót
Állj meg akkor, mert mondhatod:
Nem megyek tovább.
Az utolsó Brandon Lee - interjú
Nem tudom és nem tudhatod te sem,
meddig ér a széles végtelen.
Emlékszel a régi délutánra?
Gyermekjátékra, esti utazásra?
Filléres kacatok, a szívedbe vésve,
nem is emlékszel, hogyan vitted végbe.
Látom még a holdat? Egyszer? Kétszer? Százszor?
Mégis az enyém az itt és a bárhol.
Cigidbe szívsz, a füst az égbe kószál.
Ma még vagy, de holnap már csak voltál.
2011.07.28
meddig ér a széles végtelen.
Emlékszel a régi délutánra?
Gyermekjátékra, esti utazásra?
Filléres kacatok, a szívedbe vésve,
nem is emlékszel, hogyan vitted végbe.
Látom még a holdat? Egyszer? Kétszer? Százszor?
Mégis az enyém az itt és a bárhol.
Cigidbe szívsz, a füst az égbe kószál.
Ma még vagy, de holnap már csak voltál.
2011.07.28
A mackó reggelije
A mackó reggelije -
avagy miért nem ette meg egyszer Márkó az ebédet
Téli álmot alszik a mókus, a medve,
elvackolnak a lombjukvesztett fák,
hópaplant húz magára reszketve
a városszéli táj.
Barna mackód foltos hátát
jólelkűn püföli kezed:
téli álmot alszik ő kábán
fel ne ébressze semmi se.
Lábát fogod, úgy lógatod
két párna közt a nagy bocsot.
Csüng le a feje bambán,
de medvééknél megszokott e látvány.
Egy híres rokon is így utazott...
Koppan is a lépcsőn a medvefog.
Téli álma egyszerre odalett,
sírásra készül a kis szemed.
Nem baj, kincsem, nem fáj neki...
Mézes kenyér várja az ébredő bocsot.
Nézd, kettőt tettem, hátha szereti,
s kakaót hozzá - de ja, morog!
Márkó nézi a mackót és nevet:
- Anya, a macik nem esznek kenyeret!
- Nem? Akkor most mi legyen vele?
- Halat adj neki - már csillog a szeme.
Kinyúl a kenyérért, cakkosra harapja...
Ezért még utolér a medvéd haragja!...
De az ebédnél már békül a brumi:
Övé lett a főzelék s a husi...
2011.07.27.
avagy miért nem ette meg egyszer Márkó az ebédet
Téli álmot alszik a mókus, a medve,
elvackolnak a lombjukvesztett fák,
hópaplant húz magára reszketve
a városszéli táj.
Barna mackód foltos hátát
jólelkűn püföli kezed:
téli álmot alszik ő kábán
fel ne ébressze semmi se.
Lábát fogod, úgy lógatod
két párna közt a nagy bocsot.
Csüng le a feje bambán,
de medvééknél megszokott e látvány.
Egy híres rokon is így utazott...
Koppan is a lépcsőn a medvefog.
Téli álma egyszerre odalett,
sírásra készül a kis szemed.
Nem baj, kincsem, nem fáj neki...
Mézes kenyér várja az ébredő bocsot.
Nézd, kettőt tettem, hátha szereti,
s kakaót hozzá - de ja, morog!
Márkó nézi a mackót és nevet:
- Anya, a macik nem esznek kenyeret!
- Nem? Akkor most mi legyen vele?
- Halat adj neki - már csillog a szeme.
Kinyúl a kenyérért, cakkosra harapja...
Ezért még utolér a medvéd haragja!...
De az ebédnél már békül a brumi:
Övé lett a főzelék s a husi...
2011.07.27.
2011. július 24., vasárnap
Irigység, hősök, angyalok
Jó lehet színésznek lenni. Mindig mássá válni. Akkor lehetnék hős. Vagy kalóz. Gonosz boszorkány (jó, az egyszer voltam, angolul játszottuk el a Hófehérkét :D ), igazi angyal, szárnyakkal, kémnő, titkos ügynök. Gyerekként annyi minden szerettem volna lenni: régész, ápolónő, csillagász, geológus, kamionsofőr, kutyakiképző. Aztán meg tanár. Lehet, hogy a színészetet kellett volna megpróbálni? És akkor mindegyik valóra válhatott volna akár?
De azokat is irigylem, akik értenek valamihez, ami megragadja és megörökíti a pillanatot, az érzéseket. Fotós, festő, költő, író, zenész. Ott van bennem, de nem tudom elmondani - fogom a ceruzát és lerajzolom. De jó lenne. De nem tudok. Írogatok, de ez is olyan fura dolog. Mostanában csak olyankor ülök le és írok, amikor úgy érzem, fáj, ha nem teszem. Talán tényleg pszichoterápiának használom az írást, nem pedig azért, hogy az olvasó szórakozzon. De hát nem arról szól ez, hogy ÉN hogyan látom ezt a világot? Én mit érzek és mit tartok fontosnak? És ha az, amit látok, érdemes rá, akkor meglátja más is?
Nem csinálunk egy filmet? Angyalokkal? Vagy kalózokkal. Csak kicsit lehessek hős. Olyan jó lenne.
De azokat is irigylem, akik értenek valamihez, ami megragadja és megörökíti a pillanatot, az érzéseket. Fotós, festő, költő, író, zenész. Ott van bennem, de nem tudom elmondani - fogom a ceruzát és lerajzolom. De jó lenne. De nem tudok. Írogatok, de ez is olyan fura dolog. Mostanában csak olyankor ülök le és írok, amikor úgy érzem, fáj, ha nem teszem. Talán tényleg pszichoterápiának használom az írást, nem pedig azért, hogy az olvasó szórakozzon. De hát nem arról szól ez, hogy ÉN hogyan látom ezt a világot? Én mit érzek és mit tartok fontosnak? És ha az, amit látok, érdemes rá, akkor meglátja más is?
Nem csinálunk egy filmet? Angyalokkal? Vagy kalózokkal. Csak kicsit lehessek hős. Olyan jó lenne.
2011. július 23., szombat
Piton, Piton, Piton... ;)
http://www.youtube.com/watch?v=V5Rvx6pClBI>http://www.youtube.com/watch?v=V5Rvx6pClBI>http://www.youtube.com/watch?v=V5Rvx6pClBI
http://www.youtube.com/watch?v=Er3TjtVe06Q&NR=1
http://www.youtube.com/watch?v=lKw8oPHdcG8&feature=related
http://www.youtube.com/watch?v=e-yA_HZrKUg&feature=related
http://www.youtube.com/watch?v=L8p9P5dfFIw
http://www.youtube.com/watch?v=Qe68sccqbhA&NR=1
http://www.youtube.com/watch?v=ZM8CUC2r-Xk&NR=1
http://www.youtube.com/watch?v=TcKpfUentrQ&feature=grec_index
http://www.youtube.com/watch?v=lKAninEBINI&feature=related
http://www.youtube.com/watch?v=ruWPNl0lz0M&NR=1
http://www.youtube.com/watch?v=6fVsFCfTtOs&NR=1
http://www.youtube.com/watch?v=DgVP4T45a7o
http://www.youtube.com/watch?v=qfpJ66MVTug&feature=related
http://www.youtube.com/watch?v=Qaeu87nabLw
http://www.harrypottervilag.gportal.hu/gindex.php?pg=20562782 - zseniális... :D
http://www.youtube.com/watch?v=Er3TjtVe06Q&NR=1
http://www.youtube.com/watch?v=lKw8oPHdcG8&feature=related
http://www.youtube.com/watch?v=e-yA_HZrKUg&feature=related
http://www.youtube.com/watch?v=L8p9P5dfFIw
http://www.youtube.com/watch?v=Qe68sccqbhA&NR=1
http://www.youtube.com/watch?v=ZM8CUC2r-Xk&NR=1
http://www.youtube.com/watch?v=TcKpfUentrQ&feature=grec_index
http://www.youtube.com/watch?v=lKAninEBINI&feature=related
http://www.youtube.com/watch?v=ruWPNl0lz0M&NR=1
http://www.youtube.com/watch?v=6fVsFCfTtOs&NR=1
http://www.youtube.com/watch?v=DgVP4T45a7o
http://www.youtube.com/watch?v=qfpJ66MVTug&feature=related
http://www.youtube.com/watch?v=Qaeu87nabLw
http://www.harrypottervilag.gportal.hu/gindex.php?pg=20562782 - zseniális... :D
Furcsa szerelem
Furcsa szerelem
Jönni, menni, járni, kelni
— tébolyító messze vagy.
Nincsen rá szó,
nincs már semmi!
Múljon inkább, váljon köddé
— soha többé, nem lehet!
Játék volt csak,
semmi más!
Kígyóméreg cseppje édes
— minden szavam árulás.
Szerettelek,
el is adlak
— hát kit érdekel, mit csinálsz?!
Gyilkos, önző vágyak égnek
— és Te nem hívsz, nem szólsz…
Elfelejtesz?
Hát úgy legyen!
És Te nézel mosolyogva,
fájdalmasan-szótlanul:
megbocsátod,
amit tettem,
farkas-törvény sem riaszt,
átölelsz és úgy suttogod:
hisz szeretlek,
kishúgom!
Jönni, menni, járni, kelni
— tébolyító messze vagy.
Nincsen rá szó,
nincs már semmi!
Múljon inkább, váljon köddé
— soha többé, nem lehet!
Játék volt csak,
semmi más!
Kígyóméreg cseppje édes
— minden szavam árulás.
Szerettelek,
el is adlak
— hát kit érdekel, mit csinálsz?!
Gyilkos, önző vágyak égnek
— és Te nem hívsz, nem szólsz…
Elfelejtesz?
Hát úgy legyen!
És Te nézel mosolyogva,
fájdalmasan-szótlanul:
megbocsátod,
amit tettem,
farkas-törvény sem riaszt,
átölelsz és úgy suttogod:
hisz szeretlek,
kishúgom!
Angyalok kertje
Angyalok kertje
Ahol csönd van és béke
ahol nincs gyűlölet
ahol tavasszal zöld minden
és ősszel zizegnek a földön a levelek
ahol nem átkozódik senki
ahol nem zúg a Város
ahol a fájdalmat könny mossa
ahol fehér köveket fürdet a holdfény
ahol már a némaság beszél
ahol lesben áll a Feledés
s ahol a kaput angyalok őrzik:
ott kezdődik az Emlékezet.
Ahol csönd van és béke
ahol nincs gyűlölet
ahol tavasszal zöld minden
és ősszel zizegnek a földön a levelek
ahol nem átkozódik senki
ahol nem zúg a Város
ahol a fájdalmat könny mossa
ahol fehér köveket fürdet a holdfény
ahol már a némaság beszél
ahol lesben áll a Feledés
s ahol a kaput angyalok őrzik:
ott kezdődik az Emlékezet.
Szerelem II.
Szerelem II.
Várok a csöndben
s Te gyilkos közönnyel
nézel át rajtam
Várok a ködben
s kéjes örömmel
nézem a vért
Várok a csöndben
szememben könnyel
halottat gyászolok
Várok a ködben
a vádló ordító csöndben
gyilkosod vagyok
1997. november 7.
Várok a csöndben
s Te gyilkos közönnyel
nézel át rajtam
Várok a ködben
s kéjes örömmel
nézem a vért
Várok a csöndben
szememben könnyel
halottat gyászolok
Várok a ködben
a vádló ordító csöndben
gyilkosod vagyok
1997. november 7.
Telihold
Telihold
Rohannék, sikoltanék,
kezem ökölbe szorul —
s vérvirág sarjad körmeim alól.
Fentről vigyorogva, gúnyosan
néz le rám a Hold:
ezernyi apró jelzés
— ti-tá-ti-tá-ti-tá—
morse-parancsot lüktet agyamban a vér.
Élni — menni — ölni —.halni
vér — vér — vér — vér.
Felhördülök, a testem görcsbe rándul,
megfeszül minden izom.
Ugrásra kész vagyok — ölök
s nem nézem, ki az áldozat.
Vadászok ma éjjel.
Úgy vonz és csábít a Hold.
Ember-bőröm burokként szétreped,
elönt az ősi düh — nincs irgalom.
…
Ragyog a tisztás ezüstfényben
s mi ketten lassan táncolunk.
Halálos tánc ez, véres,
gyilkos játék —
nem kér s nem ad kegyelmet senki.
…
A vér a hóra lecsordul —
szemedben döbbenet.
Igen, szerelmem, én vagyok,
aki halálra sebeztelek.
Rohannék, sikoltanék,
kezem ökölbe szorul —
s vérvirág sarjad körmeim alól.
Fentről vigyorogva, gúnyosan
néz le rám a Hold:
ezernyi apró jelzés
— ti-tá-ti-tá-ti-tá—
morse-parancsot lüktet agyamban a vér.
Élni — menni — ölni —.halni
vér — vér — vér — vér.
Felhördülök, a testem görcsbe rándul,
megfeszül minden izom.
Ugrásra kész vagyok — ölök
s nem nézem, ki az áldozat.
Vadászok ma éjjel.
Úgy vonz és csábít a Hold.
Ember-bőröm burokként szétreped,
elönt az ősi düh — nincs irgalom.
…
Ragyog a tisztás ezüstfényben
s mi ketten lassan táncolunk.
Halálos tánc ez, véres,
gyilkos játék —
nem kér s nem ad kegyelmet senki.
…
A vér a hóra lecsordul —
szemedben döbbenet.
Igen, szerelmem, én vagyok,
aki halálra sebeztelek.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)