Mindenki más. Még jó. Ha nincs fantáziánk, segítenek filmek, könyvek, hogy elképzeljünk egy világot, ahol mindenki egyforma. Szörnyű lenne. Nem lenne szín, nem lenne semmi. Máshogy látjuk a világot. Máshogyan szeretünk, máshogyan gyászolunk, máshogyan reménykedünk, álmodunk.
Máshogyan neveljük a gyermekeinket is. Ma pedig különösen nehéz. Mire neveljem? Milyen lesz az a világ, amire világra hoztam? Hová változik?
Attól félek, nem jó felé.
Szeretem a Cyberpunk világát. Sárkányokról is szeret az ember olvasni, de nem biztos, hogy találkozni is szeretne eggyel... Attól, hogy játszani szeretek, olvasni, írni a Cyberpunk világán, nem szeretném, ha fiamnak úgy kellene felnőnie.
Hogyan neveljem? Legyen könyörtelen? Legyen önálló és csak magában bízzon? Ne szeressen senkit, mert csalódni fog? Ne higgyen senkinek, mert elveszíti mindenét? Ne legyen őszinte, mert kihasználják?
Nem tudom. Eddig arra neveltem, hogy becsületes, nyílt szívű ember legyen. Mégis önálló. Mégis feltalálja magát. Igazi, elven fiúgyerek.
Szigorú vagyok szülőként. Mások azt mondják, ők nem tudnak azok lenni, mert nem akarják letörni a gyermekük lelkesedését, a kreativitását. Ha választani akar a gyereke, engedi.
Én úgy gondolom, a következetesség, mint bárhol a világon, bármit csinál is az ember, itt is nagyon fontos. Kellenek a szabályok. Állandó, igazi szabályok. Ami ma is az, az legyen holnap is. Azt hiszem, a kisgyermek áradó folyó. Parttalan. Tele erővel, kinccsel, energiával. A szabály a part. A biztonság. A tudat, hogy nem fogok elveszni.
Attól még folyó marad a folyó, hogy partja van. Nem betonozom be, nem apasztom el. Csak medret adok neki.
Nem török le semmit. Nem veszem el tőle a választás lehetőségét. De úgy gondolom, a korához kell igazítani. És azt hiszem, a gyerek megérti, amit meg akarunk értetni vele.
De gyűlölöm, amikor hülyének nézik a gyereket, amikor hazudnak neki, még ha szeretetből is, csak mert olyan kicsi és úgyse érti. Ha ráhagyom, hogy "persze, kicsim, megvesszük holnap azt a krokodilt", amikor tudom, hogy eszem ágában sincs, az nem rossz? Ugyan miért felejtené el holnapig? Ha egyszer annyira vágyik arra a krokodilra? Nem jobb megmondani, hogy "sajnos, drágám, a krokodil épp most ette meg Gizike nénit, igazán nem vehetjük meg" vagy "nem, nincs pénzem krokodilra", vagy "már van otthon kiskutyád". Sír és szomorú lesz. Igen, előfordulhat. De talán meg lehet vigasztalni, nem? el lehet mesélni neki, hogy "tudod, a krokodil nem is érezné magát jól nálunk, de megnézünk egy filmet együtt a krokodilokról", esetleg "ha otthon azt játszanánk, hogy én egy óriás krokodil vagyok, jó lenne?" De hát könnyebb rávágni, hogy "persze, kicsim". Nincs sírás, nincsenek nagy, szomorú szemek és nem érezzük magunkat nyomorultul, hogy megtagadtunk valamit a gyermekünktől.
Sokan azt mondták, kicsi felnőttet akarok a fiamból csinálni. Nem igaz. Kicsi emberke, az biztos. De soha nem kértem olyat, ami sok a korához. Egész pici korától arra tanítottam, hogy elrakjuk a játékokat. Segítek, de nem csinálom meg helyette. Vagy megbeszélem vele, ha valamire nem futja a keret, valami olyanra, amiből már esetleg három is van, csak nem piros, hanem kék.
Ha rosszat tesz, de elismeri, hogy ő volt, soha nem szidom össze, nincs büntetés.
Beszélgetek vele.
Elmondom neki, mennyire szeretem, átölelem, elmondom, hogy milyen büszke vagyok rá, meghallgatom, mi érdekli, mit szeret csinálni. Igyekszek játszani, foglalkozni vele. De azért rászólok, hogy bizony nem ő az egyetlen a földön, figyeljen másokra, pl. nem az övé az egész járda, nem az övé az egész torta vagy hasonlók.
Egyetlen fiam van. Azt mondja, én vagyok a világ legjobb anyukája. Anyaka. Mások azt mondják, szigorú vagyok, nem is szeretem talán.
Mostanra sikerült elbizonytalanodnom. Jól csinálom?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése