Körtánc

Körtánc
A sötét szemek tökéletesen üresek és halottak voltak. Közönyösen bámultak a világba, semmi érzelemnek nem adva tanújelét. Ám néhány perc múlva dühös lángot vetettek a kihűlt szemek: gyűlölet táplálta tűz hevítette őket. Pillantása a szemközt ülő fiatal lányra tévedt, annak szép ruhája, mosolygós arca dühítette fel. És az idő! Még az is az ember bosszantására van! Reggel a hó esett, most az eső verte néma konoksággal az ablakot...
Irigység, féltékenység és harag szállta meg; dühe hű kutyaként futott hozzá, s ő táplálta is, ahogy jó gazdához illik. Ő szép, ő jó, ő nem magányos, neki futja szép ruhákra, illatos kencékre. Ó, hogy gyűlölte azt a lányt! Lassan fogta fel csak, miért olyan ismerős az arca: Renáta ült ott, a mosolygó, a szerelmes Renáta — a halott Renáta. Keze ökölbe szorult, szájában megkeseredett a nyál.
Lehunyta a szemét, s látta a házat, a szépen berendezett szobákat, a mézesmázos hangú asszonyt — mostohaanyját vagy úrnőjét?—, a mosolygó, mindig mosolygó Renátát, vidám nővérét — a ház kisasszonyát. Az anyjának köszönheti ez a sorsot. Miből gondolta az az ostoba cseléd, hogy így jó lesz neki? Nem gondolt arra, hogy a Kisasszony levetett ruháit hordani kín? Nem jutott eszébe, hogy a lányának sohasem maradt a szeretetéből, mert mindet Renátára pazarolta?! Nem, az anyja úgy halt meg, abban a tudatban, hogy jót tett a lányával: a házvezetőnő gyermekét mindig is sajátjaként szerette a ház úrnője. Pedig ő megmaradt cselédnek, hiába volt olyan kedves hozzá az az álnok kígyó.
Még akkor is mosolygott, amikor elvette tőle az egyetlen férfit, akit szeretett. S ő a könnyeivel küszködve gratulált az esküvő napján... És kacagva döfte a tőrt Renáta mellébe! Ó, igen! Azon az éjszakán ő volt, aki nevetett! Renáta szemeiben döbbenetet látott és fájdalmat — s végre boldog volt. A tőr engedte eggyé válni őt a férfival. Neki is meg kellett halnia, hiszen beszennyezte a vér - és Renáta mosolya. De a kín tisztára mosott mindent. Vörös és fehér. Halottfehér a bőr. Márványszobor.
De most újra itt van! Visszatért, hogy feltépje a sebeket. Rápillantott a szemközt ülőkre: igen, ott van vele a ragyogó szemű, feketébe öltözött Christian is. Érezte, hogy hű ölebe vérszomjas fenevaddá válik, de ő kemény kézzel tartotta a láncokat: Kushadj! Még nincs itt a te időd! És a következő megállóban leszállt a buszról.

Elgondolkodva forgatta kezében a megsárgult, ősi kártyalapokat. Ember és Érzelem. Vénséges szemeire fáradtan ereszkedtek a pillák. Érzelmek? Nevetséges! Az emberek egyetlen érzelmet ismernek, a gyűlöletet, semmi mást. Még a pénzt, a bálványozott pénzt is gyűlölik, mert valahol a mélyben, a hús börtönében — ott, ahol a halhatatlan léleknek kellene lennie — egy ősi szikra pislákol. Ez a szilánk utáltatja meg velük pénzt, de ereje kevés ahhoz, hogy a szemüket is felnyissa. Így az emberek gyűlölködnek, még a szerelmet is harcnak tartják, ahol le kell győzniük a másikat. Gyűlölik a természetet, mert az sokkal élőbb náluk, mert sok kis gusztustalan férget jelent számukra, amiktől félniük kell. Gyűlölik az esőt, mert már megint ez az undorító locspocs . A havat, mert minek esik, úgyis csak sár és piszok lesz belőle. Felnyitotta a szemét, hogy ne hallja az acsarkodó gondolataikat.
Nem esett nehezére elképzelni a gyűlöletük tárgya — bálványuk — után rohanó embereket. Mint rég elfeledett népek hatalmas gályái, olyanok a városok: százezernyi, milliónyi halott szemű rabszolga húzza az evezőt, önkezükkel röpítve a hajót a pusztulásba. És a gyűlölet öl. Látta a láncként egymásba kapcsolódó sorsokat: hogyan válik áldozattá a gyilkos. Mert a bűn nem marad büntetlenül, s neki kisujját sem kell mozdítania.
Emberöltők óta figyelte már ezt a kisszerű komédiát, s nem tudta, hogyan viszonyuljon annak szerzőjéhez. Talán gyűlölni volna helyes, ám ő mégis valami tiszteletfélét s — igen! — kaján kis örömet érzett. A biztos tudat táplálta, hogy egyszer, nem is túl sokára, eljön majd az ő ideje is. Elrakta a kártyát a zsebébe és újra mozdulatlanságba dermedt. Az emberek, ezek a futkosó parányok észre sem vették, hogy a fejük felett, a sokadik emelet magasságában mi történt. És a hatalmas angyalszobor elmosolyodott.
Lent a mélyben, a sötétség ölén fekete alak rejtőzött. Hosszú ideje követte kiszemelt zsákmányát, de most úgy tűnt, hiába. Nem tudta, meddig képes uralkodni dühén, amely eddig segítője volt, s ami e pillanatban kárára lehet. Lehunyta hát a szemét és várt. Hallotta a közeledő lépteket, érezte a bizsergető izgalmat. Kopp, kopp — egyre erősödtek a zajok. Kinyitotta a szemét és meglátta őket. Ott álltak néhány lépésnyire tőle, ott volt a mindig mosolygó Renáta és a feketébe öltözött, szürke szemű Christian. És ott volt mögöttük egy sötét, fenyegető árnyék.
A szörnyeteg lánca hangos pattanással szakadt szét, dühe szétáradt, elöntötte a szívét. Hangtalanul támadt a két emberre. A másik azonban gyorsabb volt, s még mielőtt elérhette volna, az árny a karjaiba kapta Renátát és egy hatalmas ugrással eltűnt az éjszakában. És a törékeny öregasszony újra lesújtott. A fiatal férfi kék szeme döbbenten meredt rá. Ugyanúgy, mint akkor.
— Meg kell halnod, Christian — motyogta — mert a mosolya már megjelölt téged... Bocsáss meg, drága Christian!
— De én nem...
Félrebillentett fejjel nézte a férfi szája szegletén kibuggyanó vérpatakot. Milyen gyönyörű! Tökéletesen illik sápadt bőréhez a vörös... Csörrenés riasztotta fel mélázásából. Renáta elmenekült. De úgyis megtalálja! Meg kell fizetnie a szenvedéséért, minden percéért, amit megkeserített. Meg fog fizetni mindenért. Egy tönkretett életért halállal fizet majd... S eltette a tőrt, féltőn táskájába rejtette, aztán felállt áldozata mellől. A férfi már halott volt, a kék szemekből eltűnt a fény. Az öregasszony lassan elsétált, lépteinek hangja még sokáig visszhangzott a falak között.

Az angyal megrezzent. A mellette elszálló lélek könnyed érintése megborzongatta még őt is. Ismét eltelt egy pillanat az örökkévalóságból. Felsóhajtott és a bérházak felé fordította a fejét: onnét szállt a fohász az ég felé. Kissé gúnyosan, de elmosolyodott — ugyan ki kérheti ezt számon rajta? Aztán engedve a csábításnak, megnyitotta érzékeit a távolság előtt.

A taxis nem halt meg azonnal.
— Ó, Istenem... Könyörgök, ne! — nyöszörgött — Vidd a kocsit, a pénzt, csak ne ölj meg! Ekkora gyerekem van, mint te...
A vékonyka kislány azonban másodszor is meghúzta a ravaszt. Az arcára fröccsent vért a férfi ingével törölte le, a hullát kilökte a kocsiból, beült a sofőrülésbe és elhajtott. Rutinosan vette a kanyarokat. A város egyik legsötétebb környékén járt, a rendőrség igen ritka vendég volt errefelé, nem kellett tartania tőlük. Mástól? — ez eszébe sem jutott.
Talán tíz percet autókázott, amikor egy férfi lépett ki egy kapualjból. A kislány a járda mellé húzódott és megállt.
— Te vagy az, Bogár? — nézett nagyot a férfi.
— Szállj be! Beszélnünk kell, Mario.
Mario kelletlenül kászálódott be a gyerek mellé.
— Hát mégis csak megcsináltad. Hány éves vagy? Tizenhárom? Tizennégy?
— Semmi közöd hozzá! Pont te akarsz prédikálni nekem?! — Bogár hirtelen lépett a fékre, a férfi majdnem lefejelte a szélvédőt. — Ha jól emlékszem, megbeszéltünk valamit... — és a pisztoly csöve most egyenesen Mario fejére irányult.
— Oké, oké, csak nyugi! Tedd azt el szépen! Csak nyugalom!
— Helyet cserélünk, te vezetsz. Gyerünk! — A kislány barna szemei nagyot villantak. — És ne próbálkozz semmivel!
Mario összeharapta az ajkait. Tehetetlen volt, ismerte a kislányt, ha okoskodna, az habozás nélkül lelőné. Márpedig ez a kis szuka sokat, nagyon sokat tud. És kezd elszemtelenedni. Fenyegetőzik. Zsarolja. Hm... Ezt talán mégse kéne hagyni... De egy gyereket bántani?! Ugyan! Bogár már régen nem gyerek! Tud az üzleteiről, ismeri a kapcsolatait... És szegről-végről a rokona.
—Állj meg! — Mario összerezzent a hangra, de amikor észrevette a gyerek széles mosolyát, valami megmoccant benne. Nagyon mélyen, az elfeledett vagy soha nem ismert szenvedélyek világában ébredezett egy ősi ösztön: a vér hívó szavát hallotta. Latin őseinek tüzes vére mára felhígult, de ha halkan is, most kiadta a parancsot: ne alázkodj meg! És Mario elindult a vér szava nyomán: apjának, nagyapjának , dédapjának és a többi ősének vére mind fellázadt, úgy érezte, láva kering az ereiben. Eddigi életében csak az alázatot, a hajlongást ismerte — ő, egy nagy múltú család sarja. Elég ebből!
— Állj meg! — Bogár egy pillant alatt átváltozott. — Ugye nem felejtetted el, kedves Mario? Ugye emlékszel az ígéretedre? Emlékszel a két kisöcsém sírására? Csak nem sajnálod azt a pénzt három árvától?
Mario csöndes mosollyal fogadta a jól ismert színjátékot.
— Ugyan, Bogár, megegyeztünk. Holnap megkapod a pénzt.
Miután kiszállt, a kislány átcsúszott a helyére és elhajtott. Mario elgondolkodva sétált, régi dolgokon rágódott. Látta maga előtt az apját és a bátyját, újra magán érezte megvető pillantásukat. Aztán eszébe jutott minden sérelme, minden megaláztatás. Huszonöt éves volt: bátyja ennyi évesen az Üzletet irányította, ő az utcán rohangál, ő végzi a piszkos munkát. És bárki belé rúghat, ő a legutolsó a Családban. A lámpa fénykörében egy nő ácsorgott, a hűvös éjszaka ellenére parányi ruhácskában árulta bájait. Ahogy Mario odaért, mellélépett, bele akart karolni, de a férfi ráförmedt:
— Takarodj! — és a szajha félig ijedten, félig dühösen engedte útjára.
Hazaért. Lerúgta cipőjét és ruhástul dőlt végig az ágyon. A szemközti falon lassan-lassan kúszott tovább a sápadt hold fénye, Mario álmatlanul, nyugtalanul forgolódott. Szüksége van valamire, ami célt és erőt ad, kell valami, ami segít. Felült, kibámult az ablakon. Az épület megrázkódott, az elszáguldó vonat dübörgése itt benn tompa dobolássá csitult, Mariot azonban ez sem zökkentette ki gondolataiból. Meredten nézte a fénylő, majdnem teljesen kerek holdtányért. Tekintete a szemközti ház ereszét tartó, furcsa, torz vízköpőre tévedt, s megborzongott: a hold csalóka fényénél a szörny vigyorogni látszott. A férfi legyintett, visszafeküdt és megpróbált rendet tenni kavargó gondolatai között. Nem tudott másra gondolni, egyre csak az esti megalázó jelenet járt az eszében. Gyűlölte a gyereket, gyűlölte a Családot. Miért ő van itt? Miért ő alszik közös ágyban a csótányokkal? Be fogja bizonyítani, az ő ereiben is ugyanaz a vér folyik! Felkelt, zsebre vágta az éjjeliszekrényen heverő pisztolyt, és elindult.
Gyalog is csak tíz percre volt az a lerobbant ház, ahol a gyerek lakott. Bogár bizalmatlanul fogadta.
— Hoztad a pénzt?
— Bogár, beszéljünk okosan! Te gyerek vagy...
— És te mi vagy? — Élesen, gúnyosan felkacagott. — Te mi vagy, Mario? Férfi? A bátyád lábtörlője! Egy senki, egy...
A kis kaliberű pisztoly csattanása nem riasztott fel senkit, egy szomszéd se jött számon kérni, mi történt. Bogár homlokán aprócska sötét folt , körülötte egyre nőtt a vértócsa, szemei tágra nyíltan, vádlón meredtek Mariora. A férfi sarkon fordult és kisietett a szobából. Egyetlen pillanatra állt meg csupán egy repedt tükör előtt: nincs-e árulkodóvérnyom a ruháján. Tébolyultan üvöltött fel s eszét vesztve rohant hazáig.
Remegő kézzel zárta be az ajtót, de a tükörből rávigyorgó vízköpő képe a fürdőszobába is követte. Verítékezve, zihálva ébredt. Csak álmodta az egészet! Még éjszaka volt, a hold ugyanúgy ragyogott, mint amikor elaludt. Elaludt... De miért a fürdőszobában? Miért van itt mellette a pisztoly? És hogyan tört el a tükör? Feltápászkodott, betámolygott a szobába. Zúgott a feje, szédült és minden olyan furcsa volt. Leült az ágy szélére, kibámult az ablakon és szívébe visszatért a rettegés: a szemközti ház faláról eltűnt a vízköpő.

A magas, jóképű, sötét hajú férfi karcsú ujjai között idegesen forgatta a cigarettát.
— Mit akarsz, Mario? Már régen megmondtam, semmi közöm hozzád, nem érdekel, mi van veled. Nem a te érdemed, hogy egy apától származunk. Felejtsd el, hogy van testvéred. Én nem vagyok a testvéred!
— Valóban, mert a testvérem meghalt! — vigyorodott el őrült módjára Mario. — Én öltem meg! — kiáltott és a zsebéhez kapott, de a másik férfi gyorsabb volt.
A sötét hajú fickó átlépett a holttesten és a nyitott ajtón keresztül kiszólt testőrének.
— Intézzétek el a temetését! De ne az apám mellé kerüljön...
A magas, jóképű férfi szórakozottan sétált a lány mellett, gondolatai messze jártak. A testvérére gondolt, Mariora, akit már rég megtagadott. Egy pillanatra elszörnyedt: minden emberség kiveszett belőle? Tényleg szörnyeteggé vált? De nem, hiszen szereti ezt a lányt, s az viszontszereti őt, anélkül, hogy tisztában lenne igazi hatalmával és vagyoni helyzetével... Nem, még nem hűlt ki a szíve, s a forró déli vér soha nem is hagyja, hogy ez megtörténjen. Egy üzlet előtt jártak éppen. A férfi vetett egy pillantást a kirakatüvegre s elégedett volt a látvánnyal: a tükröződő felületről feketébe öltözött, csinos férfi nézett rá vissza. Aztán végigmérte kedvesét. A lány szép volt és életvidám, szeme ragyogott a szerelemtől és a boldogságtól, amikor találkozott a tekintetük.
— Ő az igazi vagyonom! — futott át a férfi agyán a gondolat.

Ismét visszajött hát?! Miért tépi fel újra és újra a régi sebeket? Miért kísérti az emlék? Az öregasszony szívében fellángolt ismét a gyűlölet. Renáta és Christian! Tudta, érezte, hogy nem menekülhetnek előle, és a nyomukba eredt.
Az angyal ismét érezte a bizsergést: a mellkasából — ott, ahol a szívnek kellett volna lennie — indult és végigfutott a testén, egészen addig, ameddig élő volt — ezúttal a derekáig. Az évezredek bűne eddig engedte. Nem volt túl sok, félig szabad még csak, de mit számít száz év egy angyalnak? És minden perc őt segíti, minden gyarló ember őt szabadítja, őt váltja meg a vétkeivel — saját bűnhődésére. Most is hallotta az elszálló lélek sóhaját.
A férfi már halott volt, a döfés azonnal végzett vele. A lány ott térdelt élettelen kedvese mellett, fiatalsága, gyorsasága most semmit sem ért, megbénította a rémület. És az öregasszony, ajkán iszonytatóan groteszk mosollyal, belé döfte a tőrét. Aztán még egyszer és még egyszer és még egyszer...
A lány a sikátorban állt, hátát a falnak vetette, szeméből vérkönnyek hulltak. Mellette Fekete Árnyéka, haláltalan Tanítója lapult.
— Állj bosszút! — suttogta. — Most megteheted. Mire vársz még? Megölte a kedvesedet! Állj bosszút, Alex, menj! — és letörölte a lány arcáról a könnyeket, kezébe karcsú tőrt nyomott. A lány nagyot sóhajtott, kabátja alá rejtette a fegyvert és kilépett a fénybe. Lassan, szajha módra, ringó léptekkel sétált — talán a Halállal kacérkodott. Tanítója nem tévedett, hamarosan meghallotta az öreg lábak lépteinek zaját. S egy sápadt fényű sarki lámpa alatt találkozott vele.
Az öregasszony felrikoltott, amikor ráismert a nőre.
— Renáta! Most megöllek! Nem fogsz többé kísérteni!
A lány hagyta, hogy az öregasszony előkapja a kést, s akkor sem mozdult, amikor az acél a testébe vágódott. Az őrült hitetlenkedve bámult, s csak lassan fogta fel, mit lát. Alex kihúzta a tőrt, a vérzés elállt, a seb begyógyult, a lány az asszony lába elé vetette a véres pengét, s elővette sajátját...
— A halott visszatért, hogy bosszút álljon! Bosszút Renátáért, Christianért és saját magamért! Mindenkiért, akit megöltél! Ezt pedig a kedvesemért! — és szíven szúrta az öregasszonyt.
Az angyal kinyitotta a szemét, de nem tűnt el a kép: látta az utolsó bűnöst ebben a körben, látta Alexet, aki csak most ébredt rá, hogy ő kapta a legsúlyosabb büntetést. Ám ez most nem számított már: az újabb bizsergés minden eddiginél erősebb volt. De az emberek, ezek a futkosó parányok észre sem vették, hogy a fejük felett, a sokadik emelet magasságában mi történt. És a hatalmas angyalszobor elmosolyodott.
1998. február 25.