Téboly

Téboly
Hosszú a csend, ami átölel,
nincs fény és nincs kegyelem.
Nem menekülhetsz — élsz…
Monoton, őrjítő neszezés:
esőcseppek mérik a lehulló Időt.
gondolkodsz és szenvedsz,
fáj minden pillanat.
Önmagaddal vagy összezárva,
és senki sincs, aki látna.
Elmerülsz a sötétben — ó, jó a csend!
de feletted ott áll a rettenet:
jégszárnyú angyal mosolyog rád,
kezét nyújtja — csak téged vár.
Szárnyain ragyog a fény
— ujjaival húsodba tép.
Nincs vér, csak őrjítő kín.
Nincs halál, csak elmúlás.
Nincs szerelem, csak fájdalom.
Nincs álom, csak lázas téboly.
Nincs… Nincs… Nincs…
Csak a Semmi van!
Kívülről látom magamat
— képtelenség színes képekben:
Te is én vagyok…
Vagyis inkább én is Te vagyok…
Én vagyok a világ…
S ha a világ én vagyok —
akkor bennem ragyognak a csillagok?
Lépteid visszhangzanak
— fülemben zúg a vér.
Az ajtón kopogtatnak
— de nem te jöttél.
Átkozódom, aztán sírok.
Forró az arcom a könnyektől,
de érzem a jeges érintést.
Igen, az angyal, ő simogat…
S én hívom: “Jöjj, kedves, annyira szép vagy!”
Ő iszonyú, bűzös csontváz-mosolyát
csábítva villantja rám.
“Igen, én hívtalak… Én, a parány!
Hűvös szárnyaiddal enyhítsd lázamat!
Ölelj fényből szőtt álom-testedhez,
ha itt a pillanat.
Éles karmaiddal ízekre téped
lángoló, izzó elmém,
s bársony ajkaiddal életet lehelsz belém.”
És kíméletlenül hullnak a cseppek:
cseppre csepp — percre perc.
Hullik az Idő — időeső hull.
Lábaim előtt pocsolya: végtelen Idő-tenger…
Jaj! Nehezen telik az éjszaka!
Hiányod fáj, mint vérző, eleven seb…
Rám zuhant az éjszaka magánya…
Üvöltésem nem hallja senki,
fejem koppan a padlón:
egy mozdulat — BUMM! – s az egész csak ENNYI!