Megtörtént eset :D

Kezdetek részlet
Tizennégy.
Pálos Karcsi egy edzés előtt félrehívott. Akarok-e dolgozni egy nyári fesztiválon? Naná, hogy akarok. Nem nagy munka, nem sok pénz, de munka és pénz. A fesztiválhoz kirakodóvásár is tartozik és a vásár idejére útlezárások lesznek. És mivel a bója, tábla tiltó ereje édeskevés, kell néhány jótét lélek, aki útba igazítja a tévelygőket, jó útra téríti a tilosban járókat. Ráadásul ehhez a remek álláshoz nem szükséges más, csak egy fényvisszaverő mellény, néhány foszforeszkáló bója és sok türelem. Egy ilyen útelzáráshoz épp jó lennénk én.
Elvállaltam. Tudtam, hogy mentorom is dolgozik majd a fesztiválon, kísérgetik a fellépőket, biztosítják a színpad környékét és ellenőrzik a vásározókat. Én is ezt szerettem volna, naiv és romantikus elképzeléseim voltak erről a munkáról. Halmos sokszor mesélt már rémtörténetnek is beillő sztorikat kollégák nyűgjéről-bajáról, kálváriájáról,de hittem is, nem is, gondoltam, félt engem. Ezt viszont nem kommentálta különösebben. Ha bóját akarok őrizni, tegyem.
Karcsi bemutatott a főnöknek, akivel egyeztettünk és a térképen már meg is mutatta nekem, hogy hol lesz majd a helyem. Remek, innét két-három megálló hazáig. Számomra a vásár előtti nap éjjelén kezdődik a szolgálat, éjfélkor és tart egészen a vásár napján délig. Váltótársam előttem-utánam dolgozik majd, de a sűrűje még így is nekem jut, erre készüljek fel ― mondta a bozontos szakállú „kisfőnök”.
A vásár előtti estén még tartott a nagyfőnök is egy eligazítást, összegyűjtöttek mindannyiunkat, kinek hol a helye, tudja-e biztosan. Szigorú utasításba kaptuk: befelé csak a kapunál, ahol a helypénzt szedik. Kissé csalódott voltam: én naiv, többet vártam, bár hogy mit, azt nem tudtam volna megmondani...
Volt időm sétálni, a vásár előtti nap programjait megnézni, mert hogy előre kialudjam magam, az nem akaródzott. Kiválasztottam egy szabadtéri koncertet, amatőr és kevésbé amatőr zenekarok léptek fel, reméltem, találok kedvemre valót közöttük.
Az első fellépő belekezdett. Nem az én világom, sétáltam hát egyet és mire visszaértem, már mások álltak a színpadon. Aztán a következő és végül hosszú hajú, sötét ruhás fiatalok pakoltak dobfelszerelést, markoltak gitárt és sörös palackot. Ígéretes, határozottan ígéretes.
A beállás kissé hosszúra nyúlt, de aztán csak felpörögtek. Semmi modern hangzás, semmi kifinomultság: nos, igen, mondhatjuk, sallangoktól mentesen lengetik az igaz rock zászlaját... Dübörgött a basszus, rázták a hajukat a rockerek és az eső szép lassan eleredt. Éjfélkor kezdődött a szolgálat, addig még volt időm bőven, ronggyá ázni is elég. Beálltam hát a színpaddal szemközti étterem eresze alá, onnét hallgattam a koncertet, kis idő múlva megelégeltem és úgy gondoltam, megyek és szórakoztatom a kollégát a felállítási helyünkön. Egy közeli buszmegállóig jutottam, mert az eső most már zuhogott. Egy autó suhant el a plexifalú építmény előtt, épp anyázni akartam a felfröcskölt víz miatt, amikor felismertem Halmos ezüst színű járgányát. „Aha, megy a vásár bejáratához, ő is éjfélkor kezd.” Némi kárörömmel nyugtáztam, hogy mesteremnek ez a sokadik vására és még egyet sem úszott meg szárazon. „Bár, most a bejáratnál szedi a helypénzt, ott meg van nekik egy sátor.”
Míg elértem a helyemre, az esőkabátom ellenére a nadrág a combomig vizes lett. Váltótársam egész kis szórakoztató társulatot gyűjtött maga köré: cimborái egymást túlharsogva meséltek valami történetet neki. Könnyen tehették: egy kis fedett teraszra húzódtak, ami két lépésre volt az útelzárásunktól. A bója tetején pislogott a narancs színű jelzőfény, az eső egyre zuhogott, végül a társaság megunta, szétszéledtek, aztán váltótársam is elköszönt.
― Itt hagyom neked a széket ― vigyorgott. ― Jó szórakozást ― és elbringázott szépen a szakadó esőben.
Elhelyezkedtem a székben, de hamarosan feltámadt a szél. A lépcső takarásába húzódtam, felvettem a tartalék dzsekit és jó hosszan morgolódtam a vizes nadrágom miatt. Semmi mozgás nem volt, csak az eső meg a szél tépte a fákat, aztán az is elcsitult.
― Egész jó ez ― gondolkodtam hangosan, de kiderült, nagyon hamar örültem. Dél felől egyre fényesebb csíkok szabdalták az eget, a dübörgés erősödött, hozta magával a szelet és az újabb felhőszakadást.
― De Uram! ― néztem morcosan az égre. ― Én még nem vagyok biztonsági őr! Csak azoknak jár ez a megtisztelő figyelem, viharral meg mindennel! Miért kell engem is mélyvízbe dobni?
Aztán eszembe jutott a többi őrködő társam: nekik nem volt fedett terasz, sőt a legtöbbnek még eresz se... A vihar pedig kitartóan tombolt, hol felerősödött, hol elhúzódott, hogy aztán egy újabb kört megtéve visszatérjen. Szerencsés helyzetem felett érzett örömömben hátradőltem a nyugágyban és ezt nem kellett volna. A szék nyikkanás nélkül csuklott össze, én pedig elterültem a kövön. Kiürítettem a hátizsákomat, leterítettem a lépcsőre és összehúztam rajta magam, amennyire lehetett.
Napkelte előtt rettentő hidegre fordult az idő. Tapasztalt ismerőseim figyelmeztettek, hogy így lesz és most ültem a lépcsőn, a fal tövében és reszkettem. Álmos voltam és morcos. Most már nem találtam olyan szórakoztatónak Halmos történeteit régi melóiról, amikor öntögette ki a bakancsából a vizet vagy épp az esőruhája is átázott már. Gondolatban bocsánatot kértem tőle, amiért akkor kinevettem. És mivel úgy gondoltam, eleget kuporogtam már és az eső is alig szemerkélt, sétára indultam. Elsétáltam a bójáig, onnét a kereszteződésig, ahol majd a vásározók állítják fel a sátrukat hamarosan. Alig volt valami mozgás: egy-egy autó, bennük alvó emberek, odébb egy kolléga, épp olyan sárga mellényben, mint én.
Hat óra tájban megérkezett az első fecske: eltévedt pék, aki dühösen keringett a városban az útlezárások miatt. Eligazítottam, de nem érkeztem a jó kis helyemre visszamenni, mert jött egy roskadásig megpakolt autó. Terebélyes asszonyság kászálódott elő belőle.
― Bemennénk...
― Jó reggelt! Itt nem lehet.
― Jaj, már drága gyerekem! Hát ne kelljen már kerülnünk. Itten van a helyünk úgyis.
― Itt nem lehet.
― Hát mondjad meg, mennyit fizetek? Fizetek neked, oszt akkor mehetünk?
- A kapunál kell fizetni, a kollégáimnak...
Morogva visszaült az autóba és elmentek.
Két autómatuzsálem érkezett, megrakva áruval. Meg emberrel. Egy egész falkányival. Karonülő csecsemő egy velem egykorú kiscsaj kezében, anyuka, nagymama, nagypapa, apuka, sógor, koma, jóbarát. Egyszerre csak lettek körülöttem vagy nyolcan. Jó szorosan.
― Miben segíthetek? ― visszaléptem a bója mögé, ki a körből.
― Hát mennénk a helyünkre. Itt van a helyünk a sarkon rögtön.
― Itt nem mehetnek be. Le van zárva az út.
― De ide szól a helyjegyünk. Itt a számla, be van fizetve.
― Nagyon sajnálom, nem engedhetek be senkit. Csak a kapunál tudnak bemenni.
Az egyik autó elment, a csapat fele maradt. Csendesen morogtak, a kiscsaj a gyerekét csitítva próbált velem beszélgetni, de a társaság másik fele hamarosan visszaért.
― Rendeztük a főnökkel. Hívja fel telefonon, majd ő megmondja.
Felhívtam. Leírtam neki az autókat, bediktáltam a rendszámot.
― Engedd be őket! Ott a helyük a stoptábla alatt a kereszteződésben.
― Mehetnek, köszönöm.
Nem sokáig maradtam egyedül. Jött egy ezeréves Mercedes, amiből tagbaszakadt, igazi „erősgyerek” szállt ki, de a kocsiban maradó társa se volt sokkal kisebb.
― Na, szedd el innen ezt a szart, mert árut hoztunk, pakolnánk kifele.
― Körbe kell menni, a bejárat nem itt van.
― De a helyünk igen.
― Sajnálom, itt senki sem mehet be.
― Hát mink meg most beszéltünk a főnökasszonyoddal, az mondta, hogy bejöhetünk.
- Senkit nem engedhetek be. Itt csak kifelé lehet menni a vásárból.
Az autóban ülő fickó kinézett:
― Hö... Csapd má' le, oszt menjünk befele! Mit szarozol annyit?
― Na, kisanyám, hívd fel a főnökasszonyodat, majd az megmondja neked.
― Jó, felhívom a főnökömet. De jobb lesz, ha kerülnek. Mondjon egy nevet és felírom az autó rendszámát és...
Mire előszedtem a tollat, papírt, addigra az erősgyerek szépen megfordult és eltűztek a lezárás elől.
― Viszontlátásra...
És beindult a nagyüzem.
Egy kirándulókat, asszonykórust vagy tudom is én, kiket szállító busz érkezett, félig letarolva az út menti fákat, nyakamba zúdítva az ágakról az összes vizet.
Újabb telefon a főnöknek: mi legyen a busszal? Beengedhetem az irodaház előtti parkolóba? Helyet csináltam a busznak, felszedegettem a bójáimat, aztán előkerestem egy színes programfüzetet, hogy megadjam a kért felvilágosítást: egy kedves fiatal srác egy alomnyi kölyökkutyával a kisállat-kiállítást kereste...
Mire térképet rajzoltam a kerülőutakról, megjött a következő istenbarma. Egy furgonnal.
Kiugrott belőle egy kigyúrt fickó meg egy számmal kisebb ― egek, ezek klónozással szaporodnak?! ― és köszönés helyet intett, hogy szedjem fel a bójákat.
― Sajnálom, ez nem bejárat.
― Itt van a helyünk.
― Nem engedhetek be senkit.
― De ide kell kiraknom az árut. A másik kocsink már bent van, várják az árut.
― Én pedig nem engedhetek be senkit. A legszigorúbban tilos. Nem lehet. Mert esetleg nem oda állnak, ahová kell ― kezdtem fáradni. Közben jött egy idősebb pár, akik a városból szerettek volna kijutni. Mit ne mondjak: megértettem őket... Elmagyaráztam, rajzoltam a térképet már rutinból.
― Látja, ők se mehetnek át. Senki.
― De mi rakodnánk. Itt.
Belégzés, kilégzés, belégzés, kilégzés...
― Innét csak kifelé lehet jönni, a bejárat nem itt van.
A kisebb darab félrekapott egy bóját, a sofőr beindította a motort és szép lassan gurulni kezdett előre. Megálltam a kocsi előtt. Gondoltam, engem csak nem gázol el...
― Na, ne szórakozzál már velünk! Te holnap már nem fogsz itt dolgozni!
Vajon mikor tegeződtünk mi össze? De sebaj, nekem nem sürgős, én mindenképp ráérek.
― Az lehet, de akkor sem mehetnek be ― nagyon bátor voltam. Velük ellentétben én pontosan tudtam, hogy holnap már valóban nem fogok itt dolgozni... ― Nézze, én nagyon ráérek. Jön hamarosan a váltásom, szépen hazamegyek, megebédelek, magának meg telik az idő, megy a vásár. És még semmit se adott el. Ki jár rosszabbul? Meddig tart elmenni a kapuhoz?
― Hát ide figyelj, te hülye rendőr! Ki van fizetve a helypénz. Add meg a főnököd telefonszámát!
― Nem adhatom, sajnálom ― hogy én milyen udvarias tudok lenni. Kedvesen mosolyogtam. Nem értékelték. Rendőr? Ha rendőr lennék, lehet, hogy nem kéne most ilyen őstulkokkal tölteni az időmet. Elővettem a noteszemet, felkörmöltem az autó rendszámát. ― Mutassanak egy számlát, amin rajta van, hogy befizették a helypénzt és itt van a helyük!
― De a számla a másik kocsiban van, ami már bent áll a helyünkön!
― Menjen be érte gyalog vagy menjenek körbe!
― Hívd fel a főnödet!
― Rendben! ― a telefonban elregéltem, hogy ők a telefonszámot akarják. Adjam meg nyugodtan, addig se az én pénzem fogy...
Megadtam hát a számot. Valamit társalkodtak, a fickó dühöngött, autóba vágta magát,elhajtottak, majd kis idő múlva visszatértek.
― Na- vigyorgott a képembe diadalmasan. ― Beszéltem a főnökkel.
― És?
― És engedjél be, azt mondta.
― Érdekes, nekem meg azt, hogy senki sem mehet be. Ha már a kapunál voltak, miért nem mentek be ott?
A fickót elfutotta az ideg. Előkapta a telefonját, tárcsázott és a kezembe nyomta a telefont. A vonal másik végén ennek az egész cirkusznak a nagyfőnöke mutatkozott be.
― Emlékszel rám? Tegnap az eligazításon beszéltünk. Barna zakó volt rajtam meg világos farmer.
― Persze, emlékszem.
― No, ezt a kék furgont beengedheted, tényleg ott a helyük és nem tudnának átmenni a kocsijukkal a soron. Bemutatták a számlájukat is, rendben vannak. És nagyon jól csinálod, így kellene dolgozni mindenkinek.
Elköszöntem, visszaadtam a telefont a faszinak.
― Megmutatná a számlát, amit kaptak a helypénz fizetésekor? ― megmutatta. ― Rendben, köszönöm. Bemehetnek.
― Na, ugye, nagyokos.
― Látja, ha rögtön hozza a számlát, már egy órája pakolhatnának.
Valamit morgott elmenőben én meg úgy gondoltam, ideje inni egy kávét itt a mellettem lévő csehóban. Meg hát egyéb dolgom is akadna... De addig jön valami idióta és felszedi a bójákat...
Felhívtam a főnököt, elpanaszoltam a dolgokat.
― Jó, akkor odaküldök egy-két biztonsági embert a nagyobbakból.
― Az jó lesz, csak igyekezzenek, mert csúful járok.
Befutott egy ismerős. Felajánlotta, hoz egy kávét. Jaj, de jó! Mire elnyeltem a forró italt, kisütött a nap és a reggeli ragyogásban megérkezett egy lovashintó. A nagybajuszú bácsi mögül széles vigyorral a képén Halmos kászálódott le, mellette a nagyfőnök, akivel az imént beszéltem telefonon és még egy fekete ruhás, „Rendező”- kitűzős, Halmos-kategóriájú srác, aki kedvesen mosolygott rám.
― Jöttünk lóhalálában ― Halmosnak széles jó kedve volt.
A nagyfőnök kezet fogott velem.
― Elnézést kérek az előbbiért ― mentegetőztem.
― Ugyan miért? Nagyon jól csináltál mindent. Köszönöm szépen. De azt mondta a Szűcs úr, hogy gond van.
― Már megoldottam, köszönöm, volt pár értetlenkedő. Hanem amíg én elmegyek a WC-re, addig kellene ide valaki, mert elhordják a bójáimat.
Nehogy már azt higgye Halmos, hogy nem boldogulok egyedül...
― Hát, fiúk, akkor megvárjuk, amíg a hölgy visszajön, aztán mehetünk is vissza.
Elkocogtam. Egy pillanatra eszembe jutott, bájos jelenség lehetek: fekete zsebes nadrág, vasalt orrú, hosszú szárú Getta, fekete, vastag lövész pulcsi, alig egy számmal nagyobb, alatt még két réteg, tekintettel az augusztus végi jó időre. És az egészet megkoronázandó, lifeg rajtam a narancssárga kukásmellény. A csemperugdosó kirakatában megpillantottam magam: copfba font hajam is elég ziláltan festett. Ehh, mindegy. Még pár óra és mehetek haza.
Amint visszaértem, Halmosék elköszöntek és büszkén feszítve a hintón, elkocsiztak, én meg összeraktam a kölcsönnyugágyamat és a napra telepedtem.