Kígyótánc

Kígyótánc

Nem kedvelem különösebben az ékszereket, de erről a különös, kortól megfeketedett ezüstkígyóról nem tudtam levenni a tekintetem. A kígyószem furcsán ragyogott a nyári napsütésben, az apró, zöld kövek mélyén vöröses tüzet véltem fellobbanni.
Én is Kígyó vagyok, a Tűz szülötte – kell nekem ez a nyaklánc! Az üzlet megköttetett, én pedig elégedetten vágtam át az ócskapiacon és kezemben egy friss kajszibarackkal hazafelé indultam.
Este dark rock koncert. Hogy vártam már! Fekete trikó, fekete nadrág – jól fog mutatni a nyakamban az ezüstkígyó, illik ehhez a szereléshez. Még egy utolsó simítás és tökéletes: a tükörbe néztem és belebújtam a láncba.
A világ meglódult körülöttem, mintha megcsavarodott volna az egész testem, mintha kirántották volna a talajt a lábam alól. Csak villódzó fények, sötét, aztán megint fénycsíkok, végül elveszett minden. Zuhantam. A földetérésből csupán egy puffanás maradt meg, reccsent valami, ám fájni csak egy pillanatig fájt, aztán elájultam.

– Uram! Professzor úr!
– Frics! Órát tartanék, ha hagyná...
– Professzor úr! – Frics megkapaszkodott a bájitaltanterem ajtajában, kifújta magát és újra kezdte. -Egy nő, uram... Egy nő fekszik az ön szobájának padlóján. Azt hiszem, halott...
Piton menet közben húzott pálcát.
– És mit keresett maga a szobámban, Frics? – kapta el dühösen a mellette loholó gondnok karját.
– Semmit, uram! Arra jártam és az ajtó nyitva volt, a résben fekete szövet látszott. Csak benéztem, hátha valamelyik bajkeverő...
A professzor a dolgozószoba ajtaja előtt megtorpant. Előreszegezte pálcáját: az ajtó valóban csupán résnyire nyílott ki.
– Aki bent van, nincs eszméleténél. Vagy valóban halott – A kilincs felé bökött, mire feltárult előttük a szoba.
Minden a helyén volt, csupán az íróasztalon dőlt fel néhány penna és a kis gúlába rendezett pergamentekercsek szanaszét gurultak. És az asztal előtt ott hevert egy mozdulatlan test.
– Menjen Madam Pomfrey-hoz! Készüljön fel egy beteg fogadására!
A mogorva gondnok sarkon fordult és feldöcögött a lépcsőn.
Piton a pálcát le nem engedve térdelt a feketébe öltözött alak mellé. Az ájult nő feje oldalra billent, arcát gesztenyeszín tincsek takarták el, az azonban egyértelmű volt: mugliöltözéket visel: fekete nadrágot és fekete, testhezálló trikót. A professzor lassú, óvatos mozdulattal megérintette a nő jobbját: a bőre alatt ott lüktetett az élet.
– Renervate!
Semmi sem történt. A férfi egészen közel hajolt a mozdulatlan testhez. Furcsa, finom illat csapta meg az orrát, talán narancs és lonc – meghatározhatatlan, ismeretlen.
Pálcájának egyetlen intésével közelebb parancsolta a gyertyákat, fényük erősebb lett és megcsillant valami a nő nyaka mellett, hidegen, vörösen, a hajtincsek takarásában. Apró szemű, a kortól megfeketedett ezüstlánc fonódott a nő nyakára, a csillogás pedig egy apró ezüstkígyó smaragdszemeinek csillanása volt.
A professzor felegyenesedett, előrenyújtotta a pálcát s a lánc – mintha mágnes vonzaná – emelkedni kezdett, végül függve maradt a levegőben, míg Piton alaposan megszemlélte.
– Ahh! Hát így! Ezért nem tért magához! – morogta s kicsiny mozdulatot tett a pálcával. A lánc az íróasztalra röppent, ahol a helyükre gurultak a pergamenek és a pennák is visszaugrottak a tartóba. – Így mindjárt más. Renervate!
A nő megborzongott, haja félrehullt az arca elől és egy nagy sóhajjal kinyitotta a szemét.
A pálca halkan koppant a padlón, Piton térdre roskadt az íróasztala előtt.
– Lily! Lily Evans!
Látta a nő arcán a fájdalmat, a zöld szemekben a döbbenetet. A professzor a pálcáért nyúlt és a padló felé fordította. Azon nyomban egy hordágy termett ott.
– Én nem... Én nem Lily Potter vagyok...
A pálca hegye most már a nő szívére mutatott, a bájitaltantanár arca fehérebb lett a fehérnél is.
– Demonstrate! Mutasd meg igazi arcodat!
– Perselus... Kérem... – nagyon erőtlen volt a hangja.
Semmi sem történt, a varázsigék hatástalanok maradtak. A nő lehunyta a szemét, homlokán verítékcsöppek csillantak.
Piton tekintete körbevillant a szobán – az ajtó halk kattanással bezáródott -, majd megállapodott az előtte fekvő. A gesztenyeszín fürtök alól vér szivárgott.
– Vulnera sanenture! – a seb lassan bezárult.
Óvatosan, meg-megremegő kézzel, lehunyt szemmel végigvezette a pálcáját a nő teste felett, miközben lágy, dallamos hangolt mormolt egy hosszú varázsigét.
– Köszönöm., Perselus! – a nő hangja immár tisztán csengett.
Felült volna, de a férfi nem engedte. Tekintetébe tébolyult elszántság és rémület költözött.
– Nem! Nem veszíthetlek el még egyszer! Nem bukkanhatnak rád! Nem tudhatják meg...
– Hallgasson meg, professzor! Az én nevem XY. Lily Potter halott, én élek! Semmi sem hozhatja vissza a halottakat!
– De.. de tökéletes mása vagy... igen... – nézte az ovális arcot, a zöld szemeket, a szemek sarkában megülő finom szarkalábakat – Igen... Ő huszonegy volt akkor... Most épp így nézne ki – egyetlen könnycsepp gördült le a férfi horgas orra mentén. Elfordult és amikor visszanézett, tekintetében nyoma sem volt már az előbbi izzásnak.
– Ismer engem, de idegen néven mutatkozik be. Megszólalásig hasonlít valakire, aki hosszú évek óta halott, aki … Felbukkan a bezárt dolgozószobámban, mugliruhában, törött csontokkal. Olyan nyakláncot visel, amin Mardekár jele van. Ami erős varázslatokat foglal magába. És ami egy zsupszkulcs volt ide... – nagy levegőt vett. – Madam Pomfrey már várja, üzentem neki. És aztán önnek szüksége lesz néhány holmira itt tartózkodása idejére, Miss... Miss Prince. Miss Christine Prince. Ön, mint az én unokahúgom, édesanyám fivére gyermekeként, nos, vendégszeretetemet fogja élvezni. Tekintse ismét otthonának a kastélyt – elgondolkodott, a nőről a gyertyákra, onnét az összehúzott függönyökre pillantott. – Meg akart látogatni engem, de történt egy sajnálatos baleset – Látta, hogy a nő szemei összeszűkülnek. – Lejárt szavatosságú hopp-por... Nem veszélytelen... Ugye, megfelel így? És most irány a gyengélkedő!
– Gyengélkedő? De hát miért? Már tökéletesen jól vagyok, mindent helyretett bennem.
– Nem vagyok képzett gyógyító! És egyébként is: ott biztonságban lesz!
– Biztonságban?
– Igen. Mivel megdöbbentő módon hasonlít Harry Potter édesanyjára... – A Potter nevet olyan megvetően mondta ki, amennyi utálatot csak bele lehet zsúfolni egy szóba. – ... néhaiédesanyjára, akivel a Sötét Nagyúr gyilkos átka végzett, úgy vélem, akadnának kíváncsiskodók. Tehát kérem, helyezkedjen el kényelmesen a hordágyon, Miss Prince és pihenjen!
Könnyű mozdulat a pálcával és a nő azonnal álomba merült. Piton felnyalábolta és mielőtt a hordágyra fektette volna, egyetlen rövidke pillanatig a karjaiban tartotta. Végül újabb varázsintésére takaró simult az alvóra.
– Locomotor hordágy!

A gyengélkedőn Madam Pomfrey már várta.
– Madam Pomfrey, az unokahúgom, Christine Prince. Látogatóba indult hozzám, de baleset történt. Úgy tűnik, a hopp-por lejárt szavatosságú lehetett. Néhány törött csont, agyrázkódás, ezeken ott helyben segítettem, de úgy gondolom, nem árt, ha a mai napot az ön közelében tölti.
– Megvizsgáljam?
– Megköszönném. De kérem, ne ébressze fel! Este bejövök hozzá.
A férfi visszatért a terembe, az óra folytatódott a szokásos menet szerint. A diákok a csengőszót hallva kitódultak a folyosóra, ahol már nyugodtan méltatlankodhattak a feladott házi feladatok mennyisége miatt... Piton senkivel sem törődve a bagolyházba sietett, fekete talárja úszott utána levegőben, dolga végeztével pedig a következő óráig dolgozószobájába zárkózott.
A nyugati égen először pislákolva feltűnő csillag már a gyengélkedőn találta a bájitaltantanárt.
– Az unokahúgánál minden rendben, professzor.
– Köszönöm, Madam Pomfrey.
A javasasszony biccentett és a szobájába vonult, kettesben hagyva Pitont az alvóval.
Piton elhúzta a pálcáját a lehunyt szemek felett, mire „unokahúga” megmoccant, sóhajtott, aztán kinyitotta a szemét.
– Jó estét, Christine. Hogy van? Visszamehetünk a szobámba. Kíváncsian várom, mit mesél nekem – a karját nyújtotta a nőnek, aki mosolyogva elfogadta a segítséget és a professzor karjába kapaszkodva felállt.
A bájitalok mestere ismét végignézett rajta. Harmincas évei elején járhatott, de nem az arca, hanem a tekintete árulta el a korát. Csinos volt, telt keblén feszült a fekete szövet, izmos karján tetoválás futott körbe.
– Vegye fel ezt, kérem – egyszerű fekete talárt borított a nő vállára, aztán félrebillentett fejjel megszemlélte az eredményt. – bár így még jobban... Így még jobban hasonlít, mint mugliruhában. Nos... Menjünk inkább.
– Egy pillanat még! – Christine szoros varkocsba fonta a haját és ismét Pitonra mosolygott. – Most jobb?
– Igen– bólintott a professzor. – Így talán jobb.

A gyertyák fénye meg-megrebbent, a falakon árnyékok táncoltak, kísérteties fénybe vonták a polcokon sorakozó üvegedényeket és azokat nyálkás lakóit. A bájitaltantanár egy pillantást vetett csupán a preparátumokra, aztán Christine-t figyelte. A nő arcán nem látszott sem utálat, se borzongás.
– Nem túl barátságos, igaz? – pálcája intésére a szobát kettéválasztó nehéz bársonyfüggöny félrecsúszott és láthatóvá vált a szoba másik fele, a professzor ágyával és szekrényével. Piton a függönyön túlra invitálta vendégét és a semmiből két kényelmes karosszéket varázsolt elő.
Palackot vett elő az egyik tárolószekrényből, beleszagolt és hosszú ujjai között két kristálypohár jelent meg. Töltött a vérszín folyadékból, az egyik poharat Christine kezébe adta.
– Elmeséli, hogyan került ide?

– Szóval egy másik világ, egy, az enyémhez hasonló világ... – a professzor elgondolkodva nézte a kezében tartott borospoharat. – És mi a helyzet ott a mágiával?
– Nem tudhatom – mosolyodott el a nő, – hiszen én mugli vagyok, semennyi varázslat nem szorult belém.
– Az kizárt. Fogja meg! – a kezébe nyomta saját pálcáját. – Fogja meg és lengesse meg!
Christine szót fogadott és a pálca végéből bágyadt virágszirmok pottyantak ki.
– Méghogy nincs! Persze, ez az én pálcám, de egy saját Ollivander-pálcával és egy kis tanulással...
– Öreg lennék roxforti diáknak, nem gondolja? – és visszaadta a pálcát a gazdájának. – Amúgy is... amúgy is haza kell mennem.
Piton felállt, hátat fordított a nőnek, kilépett az asztali lámpa fényköréből és látszólag egy preparátumnak szentelte figyelmét.
– Érzem a magából áradó erőt. Teremtő és gyógyító, jobbító erők. Elszánt és kitartó, nem igaz? Kitűnő bájitalfőző válhatna magából – félrehúzódott, mert hallotta, hogy a nő feláll, felé indul, aztán megérezte az illatát is. Annyira közel lépett hozzá, hogy összeért a karjuk.
– Úgy szeretném látni a parkot! A fúriafüzet, a kastélyt! Mindent...

A professzor a bejárati ajtó előtt megtorpant.
– Nem túl kellemes érzés, hogy mindent tud rólam...
– Talán semmit sem tudok, lehet, hogy nem is önt ismerem, professzor...
A férfi arca, mint általában, most is kifürkészhetetlen volt.
– Jöjjön hát, megmutatom, amit látni szeretne. Hosszú évek óta ez a kastély az otthonom.
– Ááá, Perselus, jó estét! – a nehéz tölgyfa ajtón túl magas, sovány alak állt, halványkék talárján fehéren omlott le haja és szakálla, félhold alakú szemüvege mögül érdeklődve nézett a távozni készülőkre. – Ó, vendége van? Milyen csinos, kedves hölgy! Az unokahúga, nemde? Madam Pomfrey említette. Örömmel látom, hogy máris jobban van. Engedje meg, hogy bemutatkozzam: Albus Dumledore, szolgálatára.
– Igen, igazgató úr, a hölgy az unokahúgom, Christine Prince.
Az ősz varázsló gálánsan kezet csókolt a vendégnek, égszínkék szeme azonban már Piton sötét szemét fürkészte.
– Sétálnak egyet? Jómagam is úgy gondoltam, ezt a májusi estét vétek a falak között tölteni, de sajnos – és felemelte jobbjában tartott pergamentekercset –, a baglyokat nem érdekli semmi. Ők végzik a dolgukat, következésképpen én sem tehetek mást. De önök csak sétáljanak, sétáljanak!

A nő könnyed léptekkel haladt a holdfényben fürdő parkban.
– Ez gyönyörű, Perselus, ezek az öreg fák, a pázsit, a tó – megfordult, felnézett a kastélyra és elakadt a szava. – Ez... Erre nincs is szó.
– Ez az otthonom.
A tóhoz értek.
– Valóban él benne óriáspolip? És sellők?
– Valóban – biccentett Piton. – Nézze a vizet! – a parttól távolabb egy ponton lustán hullámzott a víz, időről időre felbukkant valami sötét tömeg. – Talán vadászik.
– Vagy a holdat nézi...
– A holdat? Ugyan miért nézné... – észrevette, hogy a nő nevet. – Maga csak ugrat engem.
Christine leült a tóparti bükkfa alá, de Piton nem telepedett mellé.
– Van ennél jobb hely is, szebb, jobban látszik a kastély. Vagy megmutathatom az üvegházakat. Jöjjön!
– Üljön le, professzor...
A rettegett professzor most úgy ült le, mint egy megszeppent kisdiák.
A nő hátralökte válláról a talárt.
– Szokatlan viselet ez nekem... – egyszerű fehér inget viselt alatta, a roxforti egyenruhához tartozót.
Piton összeszűkült szemmel figyelte minden mozdulatát.
– Olyan, mint ő. Ő is szeretett itt ülni – motyogta.
Christine nem hallotta meg, ő a tavat nézte, a fát fölöttük, a kastély pislákoló ablakszemeit.
– Nem mesél magáról? – kérdezte immár jól hallhatóan a professzor.
A zöld és a fekete szempár összekapcsolódott.
– Kitűnő legillimentor, olvassa ki... Nyitott könyv vagyok, maga előtt, Perselus...
A bájitaltantanár megrázta a fejét.
– Nem! – a tekintetét azonban nem fordította félre.
A képek szemvillanásnyi idő alatt elárasztották az elméjét. Kislányok, testvérek, játszanak. Iskola. Furcsa sportfoglalkozás: fehérbe-feketébe öltözött emberek kesztyűvel a kezükön küzdenek egymással. Mugli gépek között áll egy olajos kezű lány. Egy szőke férfi, amint a lányt öleli. Fehér ruha, vörös rózsák. Könnyek és vita. Magány. Aztán egy tengerszín szempár...
A professzor elfordította a fejét.
A nő Piton kezére pillantott.
– Vajon én melyik házba tartoznék? – kérdezte hosszú hallgatás után.
A férfi habozás nélkül felelt.
– A Mardekárba. Hiszen az ő jele volt a nyakában.
– És vajon... vajon mi lehet az én patrónusom?
– Ismeri a varázslatot?
– Igen. Elméletben...
– Fogja meg a pálcámat! – a professzor keze Christine ujjai köré kulcsolódott. – Mondja ki a varázsigét, az én erőm segíteni fog.
– Expecto patronum!
A pálca végéből ezüstös madár robbant ki, a tó fölé szárnyalt, aztán lassan elenyészett.
– Egy főnix??? Főnix, akárcsak Dumbledore-nak? Azt hittem...
Christine elengedte a pálcát és a férfi kezéért nyúlt. A professzornak hosszú, finom ujjai voltak, bőre fehérnek tűnt a nő napbarnított bőre mellett.
Piton mozdulatlanná dermedt az érintéstől.
– Perselus...
De ő a tavat nézte és négy féktelen fiút látott, itt, ugyanezen a helyen, de évek távolában; ragyogó nyáreleji napsütést, egy tizenhat éves lányt, fehér iskolai ingén vöröses fürtök tekeregtek. És látta egykori megalázott önmagát. Látta a lányt, akit mindennél jobban... Aztán egy félhomályos szoba, a kisbaba az ágyon, az anya kitárt karokkal és már csak az a zöld villanás. Elvakította, könnyet csalt a szemébe.
– Pers... El kell engedni a holtakat... Van, amikor az élőket is el kell engednünk. De a halottakat... A halottakat talán könnyebb. Erősnek kell lenni hozzá. És jónak. Te jó ember vagy, Perselus... És erős. A legbátrabb, akivel valaha találkoztam. – Megérintette a férfi arcát, gyengéden arra kényszerítette, hogy az ránézzen. – Csodálatos ember vagy – az ujjai még mindig Piton arcát cirógatták. – Megérdemelnéd a boldogságot.
A narancs és a lonc illatával megtelt az orra, a szíve, Christine ujjai a vállára csúsztak, a nő most belé kapaszkodott, ő pedig magához húzta és elakadó lélegzettel csókolni kezdte. Christine haja kibomlott, a vöröses fürtök leomlottak, rá a professzor kezére.

– Anya!!!
– Harry! Mi a fenét csinálsz az ablakban? És miért kiáltottál? Mindenkit felébresztesz!
– Az anyám, Ron! Ott a parkban. Az anyám! Hallod, Ron? Egy férfi van vele, nézd, a füvön üldögélnek.
– Álmodtad! Gyere már aludni!
– Nem érted? És az a férfi... Az ott lent anyával... Piton! – Harry megfordult, hogy az ablakhoz cibálja barátját, a fiú azonban már újra egyenletesen szuszogott. Visszanézett a parkra, kétségbeesetten erőltette a szemét, ám a tóparton már csak a fekete taláros Piton állt.

A bájitaltanterem ajtaja kinyílt és a tanulók bevonultak. Harry egyre csak a professzor arcát fürkészte, ő azonban nem vett tudomást róla.
– Ma a Felejtés Italáról lesz szó... Elkésett, Miss Prince. Ha nem lenne itt vendég, jöhetne büntetőmunkára.
Harry egy idősebb, szemüveges lányt látott, aki két copfba fonta gesztenyeszín haját és most igyekezett minél kisebb feltűnést keltve a terem végébe surranni.
A professzor az asztalok között járkálva magyarázott.
– Feladat a táblán, lássanak hozzá!
Ő maga Christinehez lépett, aki a leghátsó sorban üldögélt egyedül.
– Megpróbálod? Itt nem lesz szükség pálcára... – olyan halkan beszélt, hogy még Christine is alig értette. Választ sem várva a hobbiszekrény felé mutatott. – Abban mindent megtalálsz, az üstöt pedig így állítjuk fel. Délután pedig beszerzünk egy pálcát... Smith! Ha ezt még egyszer így csinálja, kénytelen leszek pontot levonni a saját házamtól. Potter, fejezze be a társalgást! Öt pont a Griffendéltől, mivel zavarta az órámat.
– Pfff... Szokás szerint kivételez a mardekárosokkal...
Az óra végén Piton megszemlélte mindenki üstjét. Körsétája egészen addig tartott, míg Neville Longbottom kiáltása meg nem dermesztette a társaságot. Neville pakolás közben, a táskája mellé kuporodva a fejével meglökte az asztalt. Az üst felbillent, a bájital végigfolyt a fiú fején, arcán, de ő csak állt bambán.
– Longbottom! – egyetlen pálcaintéssel eltüntette a kiömlött folyadékot. – Jutott az italból a szájába is? Bár kétlem, hogy működne a kotyvaléka... És ha működne is, a maga memóriájában semmiféle kárt nem tudna tenni... – mégis adott neki néhány cseppet egy ezüstösen kavargó folyadékból, mire Neville tekintete kitisztult, hogy aztán rettegéssel az arcán iszkoljon el a bájitaltantanár közeléből. – Potter! Megmagyarázná mai gyalázatos teljesítményét?
– Kísértetet láttam az éjjel, tanár úr, az zaklatott fel így...
Malfoy felröhögött, némi késéssel csatlakozott hozzá Monstro és Crak is. Piton vértelen ajkai pengevékonyságúvá váltak.
– Öt pont a Griffendéltől ezért a szemtelenségért! Most mehetnek. Ne felejtsék el az esszét a következő órára!

– Először csináltad? Sose főztél még Felejtés Italát? Mondom, hogy van erőd! És tehetséged!
– Köszönöm... Harry látott engem az éjjel, azért emlegetett kísértetet.
– Ez a fiú szemtelen, arrogáns és kifejezetten szeret engem bosszantani... – Piton ingerülten legyintett. – Ma elviszlek Ollinvanderhez az Abszol Útra.
A Hopp-hálozaton át utaztak. Piton dolgozószobájából a Foltozott Üstig néhány szívdobbanásnyi ideig tartott az út.
Ollivander higanyszín szeme megrebbent, amikor végigmérte Christine-t, de nem kérdezett semmit.
– Fűzfa, hippogrifftoll maggal, tizenöt hüvelyk – vette elő az első dobozt. – Nem? Semmi baj – mondta egy kicsit később. – De a fűzfában biztos vagyok... Nézzük ezt. Érdekes, igen érdekes. Tessék: fűzfa, kékmadártoll mag, 13 hüvelyk, igazán elegáns, rugalmas... Igen! – ütötte össze a tenyerét, amikor a pálcából kék-arany ragyogás tőrt elő, Christine érintésére.

-Perselus...
A tónál ültek megint, félrehúzódva figyelték a kastély körül nyüzsgő életet.
– Jutottál valamire a lánccal? Perselus?
A professzor Christinere nézett, fekete szemében most mérhetetlen gyengédség ragyogott.
– A kígyó Mardekár jele, ez egyértelmű. Zsupszkulcs volt, ami idehozott téged. Volt rajta egy szűrőbűbáj is, hogy varázstalan személyek ne figyeljenek fel rá. Nem emlékszel, kitől vetted?
– Egy ócskástól. Nem figyeltem. Mit számít ez most? Vissza tudok jutni vele?
– Nem. A bűbájok ereje elfogyott.
– Egy útra szóló lett volna a jegy?
– Maradj itt, Christine! Maradj itt! Hiszen ide tartozol. Varázserő van benned. És a pálcádban... A pálcádban kékmadár tolla van – látva a nő értetlen tekintetét, sóhajtva hozzáfűzte – Van egy kékmadár, a boldogságkeresők kék madara. A tisztáké. Csak ahhoz kerülhetett a tolla, aki jó. Itt van a helyed.
– Bajt okoznék... Előbb-utóbb rájönnek, hogy nem az vagyok, akinek mondom magam. Kérdezni fognak. Felfigyelnek rám. Hisz te magad mondtad, Pers...
A professzor felpattant.
– Megvédelek, Christine! Ezúttal... Most nem leszek... nem leszek gyáva!
– Sose voltál gyáva...
– Megvédelek, elrejtelek, esküszöm!
A nő hallgatott.
– Amíg nem találjuk meg a visszautat, addig... Nos, addig nincs is más választásod. De mindent megteszek.

Ahányféle módszert csak ismert, mindet kipróbálta már a medálon. Bűbájokat, fürkésző varázslatokat, egy-egy csepp erős bájitalt, átoktörőket és ellenátkokat, ám az ékszer ugyanolyan élettelennek tűnt, mint amikor kivette Christine nyakából. Úgy látszott, akkor ellobbant a benne lévő mágia utolsó morzsája is.

Közben tanítgatta a nőt a mágia alapjaira, azokra, amiket mások tizenegy évesen sajátíthatnak el. Beszélgetés közben adta át a tudást, szintre észrevétlenül. És Christine tanult, hatalmas léptekkel haladt, úgy érezte, eddig nagyon-nagyon beteg volt, most kezdődött meg a gyógyulás.
– Helyed lenne a Hollóhátban. Ilyen ésszel sokra vinnéd.
Christine keserű fintort vágott.
– Sokszor hallottam már hasonlót, és mégis... Itt persze más. Itt kézzel foghatóbb a siker.
A rideg, félelmetes hírű professzor elmosolyodott.

– Perselus, ha kérhetném...Egy percre csupán – Dumbledore megvárta, míg a diákok zajosan kizúdultak a reggeli után a nagyteremből, aztán karon fogta a bájitaltantanárt és az igazgatói iroda felé kormányozta. A kőszörny mögött az égszínkék szempár a feketébe fúródott.
– Tehetséges, Perselus? Az unokahúga... Tehetséges?
– Igen, igazgató úr, az. Ollivander kékmadártoll-magvú pálcát adott neki.
– Valóban? Ez igazán érdekes?
– Ő ide tartozik közénk, a mi világunkba. És ott a nyaklánc, ami ide hozta, Mardekár kígyójával...
– Mint mondtam, Perselus, ez mind figyelemreméltó. Mindazonáltal fontosnak tartom megjegyezni: mégsem ez a mérvadó. Igaz valónkat nem a képességeink mutatják, hanem a döntéseink. Ez a legfontosabb, Perselus. Lehet bármilyen tehetséges, idevonzhatják a vágyai, ám dönteni bárhogyan dönthet.
– És ha nem tudom hazajuttatni?
– Egyetlen út van csupán, ahonnét nincs visszatérés...
Hosszan hallgattak mindketten.
– Mondd, Perselus, mihez kezdesz, ha Christine valóban itt marad közöttünk? – törte meg a csendet az ősz varázsló.
Piton felkapta a fejét, tekintetébe ismét elszántság költözött.
– Már nem az a húszéves kölyök vagyok, Dumbledore, aki gyáván meglapult egy ajtó mögött...
– Nem vontam kétségbe a bátorságát – nézett rá szelíden az igazgató.
– Megvédem. Akár az életem árán is. Most megvédem, nem hagyom, hogy bármi...
– Ő nem Lily...
– Tudom!
– Biztos vagy ebben? Nem a Lily Evans-hoz való döbbenetes hasonlósága miatt engedted közel magadhoz?
– Dumbledore, miért gyötör??? Igen, tudom, hogy ő nem Lily és hogy Lily nincs többé, de boldog vagyok vele és...
– Nézz a szívedbe, Perselus! A szíved legmélyére! Hívd elő, kérlek, a patrónusodat!
– Expecto patronum!
A pálca végéből ezüst őz szökkent elő, átsuhant a kattogó, ingó, kékesen derengő szerkezetek fölött, ki az ablakon és semmivé foszlott a fényben. A fekete szemeket könny fátyolozta el, a professzor némán nézett a szertefoszló patrónus után.
– Nem vitatom el a jogodat a boldogsághoz, Perselus. De attól félek, a sebeid nem gyógyultak be. Ahogy Christine sebei sem. Az ő főnixe, a hamvaiból újra-meg újra feltámadó tűzmadár a saját reménye. Azok az álmai, amik elkergették őt a saját világából. És amik hazahívják...
– Igazgató úr! – a kopogtató a felharsanó kiáltással egy időben zördült meg.
– Szabad... Jó reggelt, Harry! Neked nem kellene most épp órán lenni?
– Nem, uram, lyukas órám van.
– Akkor hát halljuk, mi hozott hozzám?
– Az egyik éjjel láttam valamit a parkban, uram.
A bájitaltantanár fakó arcára mérhetetlen undor és gyűlölet ült ki.
– Ha megengedi, igazgató úr, ezt inkább nem hallgatom végig... Viszontlátásra!
Fekete talárja uszályként szállt mögötte, ahogy lerobogott a lépcsőn. Dumbledore elgondolkodva nézett utána, aztán a fiú felé fordult.
– Hallgatlak, Harry.
– Igazgató úr, az édesanyám.. Az édesanyámat látom éjjelente... Ha kinézek a parkra, a háló ablakából, ha a tó felé fordulok, őt látom. Úgy érzem, itt van velem. A kastélyban. A közelemben. És mégis... Hiába indulok azonnal, hiába rejtőzök a láthatatlanná tévő köpeny alá, sose találom már ott – a fiú hangja elcsuklott, Dumbledore pedig hozzálátott, hogy megvizsgáljon egy igen érdekesnek tűnő repedést az öreg íróasztalon. – És a legelső éjjel, amikor anya megjelent ... Pitont láttam vele.
– Piton professzort, Harry...
– Igen, őt -legyintett dühösen a fiú,– csak épp amikor újra visszafordultam az ablak felé, ő már egyedül állt ott.
– Nincs abban semmi rendkívüli, hogy édesanyádat látod, az ő jelenlétét érzed. Hisz mondtam már neked: akiket igazán szeretünk, velünk maradnak mindig. Ezt sose felejtsd el, Harry!
– És Piton … professzor?
– Mindannyinknak megvannak a saját lidérceink. Mindannyiunknak szembe kell néznünk a saját kísértő árnyainkkal. És mindannyian keresünk valamit. Elfelejtetted Edevis tükrét?
– Piton sárvérűnek nevezte az édesanyámat! Láttam okklumencia-órán! Anya jó volt hozzá, ő meg gonosz vele. Vele is ... És most anya ezért kísérti őt! – fakadt ki dühösen a fiú.
– Harry, Harry – Dumbledore szomorkásan mosolygott. – A lidérceink bennünk vannak. És hagyd Piton professzort, fiam. Most pedig menj, mert elkésel az átváltoztatástan-óráról!

– Szia!
– Öhm... Szia, Harry – a lány összerezzent, de aztán gyorsan rámosolygott a fiúra.
– Sose jössz velünk sehová. Nem szabad?
– Hát...
– Szörnyű lehet Piton unokahúgának lenni, nem?
– Nem is tudom. Velem kedves.
– Aha. „Elkésett, Miss Prince, ha nem volna vendég itt, jöhetne büntetőmunkára...”
Christine elnevette magát.
– Azért tényleg nem olyan borzasztó.
– És különben is, ha már végeztél, ha már diplomás varázsló vagy, miért kell mégis bent ülnöd az óráin? Vendégként?
– Azt mondta, amíg itt vagyok, látogassam az óráit.
– Lehet, hogy azt gondolja, nem tudsz még eleget. Nem akarja, hogy szégyent hozz rá, a bájitalok Mesterére ... Nem?
– Á, szerintem kedvel engem.
– Piton? – Harry úgy meredt a copfosra, mintha az épp most közölte volna vele: Vernon Dursley cukorkát osztogat a Privet Drive-on... – Piton??? Ő senkit se szeret. Szerintem azt se tudja, mit jelent ez a szó. De ne törődj vele! – lány arcán szomorúságot vélt felfedezni. – Engem kimondottan utál, mégis megvagyok – Harry rávigyorgott a lányra. – Jé, pont olyan a szemed, mint az enyém. Zöld.
Ebben a pillanatban kinyílt a tanterem ajtaja és megjelent Piton fakó arca. Nem sok jót ígért a tekintete.
– Aha. Örülök, Harry, hogy beszélgettünk, de most azt hiszem, jobb, ha megyek. Szia.
– Szia.

– Lassan vége a tanévnek, Perselus.
– Igen, nemsokára kezdődnek a vizsgák. De miért mondod ezt?
– Hazamennek a diákok, mindenki hazamegy, a Roxfort kiürül. Te is hazamégy...
– Igen. A nyarat otthon szoktam tölteni.
– Mi lesz velem?
– Velem jössz! Elrejtelek, ahogy... Christine! Megesküszöm az életemre, hogy megvédelek! Hallod egyáltalán? Nem bízol bennem, igaz?
– Nem akarlak bajba sodorni.
– Nem számít semmi, csak te.
Magához húzta a nőt és csak csókolta, csókolta, ahogy az első tóparti estén.

– Perselus...
A férfi a talárját igazgatta épp, a tükörből figyelte Christine-t, aki dermedten állt az íróasztal előtt.
– Mardekár kígyója...
Piton megpördült.
– Mi van vele?
– Azt mondtad, kimerült a bűbáj a varázslatokban.
– Igen, és nem sikerült visszatölteni, megújítani, bárhogyan is próbálkoztam.
– Azt hiszem... Azt hiszem, párszaszóul kellene kérni. Vagy utasítani.
– Micsoda???
– Gyere, nézd! – a fények tették-e vagy az elmúlt néhány óra, nem lehetett tudni, de az ezüstkígyó mocorogni látszott.
– Ugye, te nem beszéld a kígyók nyelvét?
A nő megrázta a fejét.
– De Harry igen. Ő meg tudná parancsolni neki...
Piton arcát düh és gyűlölet torzította le.
– SOHA! SOHA NEM KÉREK POTTERTŐL SEMMIT! Nem vehet el tőlem!
– Pers... – Christine végigsimított a férfi karján. – Haza kell mennem.
– Miért? Mondd meg, miért!
– Mert az én utam nem ez. Nem ez a sorsom.
– De lehetne, Christine!
– Te is tudod, hogy nem...
A professzor lehajtott fejjel kilépett a szobából, ám Christine csak akkor kezdett sírni, amikor már a fekete köpeny csücske is eltűnt a folyosó túlfelén.

– Jó estét, igazgató úr! – Harry félénken kukkantott az irodába. – Miért hívatott?
– A segítségedet szeretném kérni – kezdte Dumbledore egyszerűen. – Nagy segítséget, olyat, amit csak tőled kaphatok meg.
– Tőlem? – csodálkozott a fiú.
– Tőled bizony. De el kell mondanom, a köszönömön kívül más jutalom nem jár érte, sőt meg kell kérjelek, bármi történik, bármit mondok, hallgass majd róla. Rendben?
– Igen, professzor úr, segítek. Ha tudok.
– Tudsz! Sőt, csak te tudsz! Egy olyan képességedre van most szükség, ami csak keveseknek adatott meg. Ebben a században egészen pontosan csak két embernek – az ősz varázsló kezében egy kortól megfeketedett ezüstlánc végén kígyó formájú medál himbálózott.
– A párszaszájúságról beszél, uram?
– Arról. Nos, ha a feltételezésem helyes, ez egy személyre szabott varázslat. Csak egyvalaki használhatja. A bűbáj viszont kimerült. Van elképzelésed, miért nem engedelmeskedik a varázsigéinknek ez a tárgy?
Harry a medálra koncentrált és egy haldokló, beteg kígyót látott.
– Ez haldoklik, uram.
– Hogyan, Harry?
– Haldoklik, uram. A kígyó. Én annak láttam. Egy kígyónak. Amiben már alig van élet.
– Vagyis valóban kimerült a bűbáj. Renervate! – bökött pálcájával a kígyó felé Dumbledore. – Ahogy vártam. És ahogyan a többi varázsige se működik. Most jössz te, Harry.
– Én, uram? De hát hol van az én erőm az ön erejéhez...
Az ősz varázsló elmosolyodott.
– Látom, érted már.
– Párszaszóul kell beszélni hozzá, igaz, uram?
– Igaz.
– De mit?
– Amit jónak látsz. Úgy vélem, hallgatni fog rád.
A fiú ismét a medálra meredt.
– Éledj fel! Gyógyulj meg! – parancsolta neki azon a fura nyelven, amit ő egyszerre hallott emberi beszédnek és kígyósziszegésnek.
A medál megmoccant, legalábbis Harry úgy látta. Aztán az aprócska smaragdok egy pillanatra hatalmas erővel ragyogtak fel.
– Jaj – a fiú megtántorodott, ösztönösen belekapaszkodott az igazgató karjába. Szerencsére szédülése amilyen gyorsan jött, úgy el is múlt. – Bocsánat, uram, csak egy kis szédülés.
– Jól vagy? – Harry aggodalmat látott az öreg szemekben.
– Jól, uram.
– És a kígyó?
– Azt hiszem, az is. Hiszen fénylik a szeme.
– Igazad lehet, Harry. Köszönöm a segítségedet! És kérlek, senkinek ne említsd, ami itt most történt.
– Igen, uram, hogyne. Jó éjszakát!

Az alagsori szobában hűvös volt, bár odakint visszavonhatatlanul megérkezett a nyár. Piton fázott. A melléből indult ki és lassan végigkúszott az egész testén ez az alattomos, dermesztő hideg. A medált nézte, ahogy a smaragdok megtörték, visszaverték a gyertyák fényét. A kígyó most ismét mozogni látszott. Égő fájdalom hasított a bal alkarjába, de legyőzte a késztetést, nem kapott oda.
Christine az apró tükör előtt öltözködött, régi mugliruháit vette vissza, a talárt és a többi iskolai holmit a székre hajtogatta. Amikor végzett, a férfihoz lépett, pillantása annak feltűrt ingujjára siklott. A professzor összefonta mellén a karjait.
– Már láttam akkor éjjel – közölte Christine tárgyilagosan, – de tudni előtte is tudtam.
– Hát persze, el is felejtettem, hogy te mindent tudsz rólam – a gúnyos hang Pitoné volt, de a sötét szemek egy kétségbeesett tizenöt éves fiú szemei.
– Úgy látszik, meg kellett volna innom azt a jól sikerült főzetemet, tudod, a Felejtés Italát. Bár akkor mindent elfelejtenék.
– Hát nem lenne az jobb? Nem lenne semmi, se emlék, se fájdalom.
– De én nem akarlak elfelejteni, Perselus.
– Kár.
Christine ujjai végigsimítottak a férfi arcán, megérintették a késpengévé keskenyedett ajkakat.
– Ha bántasz, akkor kevésbé fáj neked?
A professzor a fejét rázta. Hirtelen az asztalra esett a pillantása.
– A pálcád! Vidd magaddal!
– Miért? Odahaza nincs mágia.
– A kékmadártoll miatt... Ég veled, Christine...
– Kimondanád az igazi nevem? – a professzor megtette, ám hangját elnyelte a szoba.
– Ég veled, Perselus – megragadta a férfi karját, Piton átölelte, beszívta az illatát. Lonc és narancs, meghatározhatatlan, ismeretlen-ismerős: a lonccserje a Fonó sor végén, a lonc halvány virága, ahogy egy kislány tenyerén nyitja-zárja szirmait.
A csókja most gyengéd volt, Christine szeme pedig síró-nevető.
– Csodálatos ember vagy, Perselus.
Piton hátralépett, nem tudott szólni, csak felemelte a kezét azzal az ősi mozdulattal, amivel áldást osztanak az emberek, aztán égő szemeit
– Ég veled, Judit!
elvakította egy vörös-zöld villanás. Mire látása kitisztult, már egyedül állt a szobában.
Az egyik tárolószekrényhez lépett, apró üvegfiolát vett elő, halántékához illesztette a pálcát, ebben a pillanatban azonban éktelen csörömpölés hallatszott a folyosóról. Félrelökte az üvegcsét és kirontott a szobából. Néhány lépésnyire az ajtajától Harry és Ron hevert a földön, Hóborc a mennyezetről lógott le kacagva, a két fiú mellett ezüstös kelme és egy térkép. És egy csúf lovagi páncél...
– Potter...– a fiú megláthatta, milyen az, amikor Piton valóban gyűlöl valakit... – Potter!!!

Úgy zúgott a fejem, mintha jó pár üveg sört benyakaltam volna. Pedig el se jutottam arra a hülye koncertre! Álltam a tükör előtt, néztem a kígyó-medált és erősen koncentráltam, hogy ne hányjak. Lekuporodtam a földre, azonban megpillantottam valamit, ami feledtette velem nyomorúságos állapotomat. A pálcám, a fűzfa pálca... Felvettem és majdnem a falhoz vágtam. Mágia? Itt? Ugyan, mi varázslatos van ebben a világban?
– Lumos! – bambán bámultam a tükörre, ahonnét aranyló fénnyel megvilágított önmagam nézett vissza.

Koma Judit
Mezőtúr, 2011. 07.20. 22:05.