Önéletrajz

Önéletrajz

2009. november 15.

Önéletrajz

Önéletrajz
Mirkó Ágnes vagyok, 1990-ben születtem Szegeden (1990.01.11). Szüleim egy jónevű cég alkalmazottai, mérnök-informatikusok voltak. Apám az USA-ból került Magyarországra. Születésem (illetve születésünk, hiszen van egy Rita nevű ikertestvérem) után egy évvel szüleimet bebörtönözték. Ma sem tudom, miért, csúnya céges botrány volt ― abban azonban biztos vagyok, hogy ártatlanul ítélték el őket!
Ikertestvéremmel anyánk testvéréhez, Mirkó Józsefhez kerültünk, aki szintén Szegeden élt . Rita gyenge volt, sokat betegeskedett, így nagybátyám nem merte magánál tartani, örökbe adta. Évekkel később bevallotta: annak a gazdag házaspárnak gyakorlatilag eladta a testvéremet és fogalma sincs, hol lehet most. Nem tudom hibáztatni érte…
Szüleimet öt év után kiengedték, ők újra magukhoz vettek. Két évet tölthettem velük, mert 1998-ban mindketten meghaltak ― a rendőrség szerint a balesetet az autó műszaki állapota okozta…
Visszakerültem nagybátyámhoz. Keserves évek következtek, meg kellett tanulnom, hogy csak magamra számíthatok. Tizennégy éves voltam, amikor egy délután rettenetesen elvertek velem egykorú kölykök ― csak úgy. Rosszkor, rossz helyen voltam. Az életemet egy arra járó fickónak köszönhetem. Halmos megmentett, a kórházba cipelt, aztán a felépülésem után is törődött velem.
Számára a harcművészet igen sokszor az életet jelentette. Halmos Zoltán ekkor még nem volt kung fu mester, harcos volt, mégis igazi tanár, az a fajta, akitől semmit sem felejt el az ember, akit mindig tisztelni fog. Felkarolt, nála laktam, segített az edzéseken és azokon kívül is.
Középiskola ― rémálom. Halmos tartotta bennem a lelket, ha ő nincs, otthagyom a sulit. Magával vitt a kisebb-nagyobb melóira. Lőni tanított. Tulajdonképpen amit a testőr feladatairól tudok, azt mindet tőle tanultam, a többi már csak finomság. Megbízott bennem, fontos voltam neki ― a barátjának, testvérének nevezett.
Tizennyolc éves voltam, amikor Halmos bemutatott egy pesti barátjának, korábbi főnökének, első mesterének, Dávid Zsoltnak. Zsolt egy iskolát nyitott Szegeden, akkoriban hosszabb időt töltött a városban. Zsoltnak szüksége volt egy csalétekre, egy politikus lányának hasonmására. Mivel a külsőnk szinte tökéletesen egyezett, Dávid Zsolt rám bízta a feladatot. Így ismertem meg Zolnay Pált, aki ismert üzletember és politikus volt. Velem egykorú lányának nyoma veszett, ám a lány nagyapja egy keresett drogbáró, fegyverkereskedő és ki tudja még, mi volt, akiben hirtelen fellángoltak a családi érzések és eljött, hogy magával vigye unokáját. Az akció sikeres volt, a nemszeretem rokon rács mögé került. Sőt, ez egyszer a boldog befejezés is összejött: a lány előkerült. Nem beszélt a történtekről, de amit láttam rajta, a nyomokat, a testi- lelki sérüléseket, épp elég volt, hogy egy életre elrettentsen mindenféle drogtól...
Üggyel-bajjal leérettségiztem, sőt ― Dávid Zsoltnak köszönhetően ― felvettek az Automatizálási Főiskolára is, gépész szakra.
Halmostól elköltöztem. Nem volt más választásom, mert beleszerettem. Egy őrült pillanatban a karjaiban ― és az ágyában ― kötöttem ki. Azt mondtuk egymásnak, jobb lesz így. Nem lett jobb, de akkor esküvel fogadtam: soha nem fogom keresni. Álltam a fogadalmamat, nem kerestem, elkerültem. Nem tudtam volna elviselni a boldogságát, annyira vágytam rá. Nem akartam az önzésemmel belerondítani az életébe, inkább leléptem. Őt visszahívták Pestre, a régi munkahelyére, én maradtam Szegeden.
Tizenkilenc évesen páros lábbal rúgtak ki egy fontos vizsgáról, ezen úgy feldühödtem, hogy hagytam a fenébe az egészet. Felvettem az eddig zárolt számláról a családi örökségemet és lakásra meg egy Harley Nightsterre költöttem a pénz javát... Ekkor varrta fel egy ismerős a lapockámra kínai sárkányt ― hogy néztem volna ki tetkó nélkül egy olyan motoron??? Csak az edzéssel törődtem, elvégeztem egy komolyabb fajta testőrtanfolyamot és régi jó barátok, ismerősök segítségével melózni kezdtem. Fesztiválok, rendezvények, zenészek, politikusok ― csúf egy cigányélet volt, de volt munkám, volt pénzem és lefoglaltam magam.
A 2010-es év több okból is fontos és a huszadik születésnapom nem tartozik ezek közé. Zsolt egyre ritkábban jött Szegedre, nagybátyámmal végképp összebalhéztam, és a végén tök egyedül ünnepelhettem a születésnapomat. Ennyi.
Szóval ez az év fontos. Szeptemberben belekeveredtem egy utcai lövöldözésbe, egy kissrác miatt. Nem vagyok az az érzelgős fajta, de azt mégsem nézhettem végig, hogy kinyírjanak egy ötéves kölyköt, akárki is csinálta szegényt. A csodalimuzinja a csodatestőrével együtt a levegőbe röpült, a gyerek megmenekült, én azonban a robbanásban mindkét szememet elveszítettem. Kórházban tértem magamhoz, vakon. A folytatás egyértelmű volt számomra: implant... Szinte még kísérleti stádiumban volt a dolog, de inkább legyek kísérleti nyúl, mint járjak fehér bottal. A megmentett gyerek apja céges főmufti volt ― Andrássy Henrik úr ―, és igen hálás fajta. Jó emlékezettel áldotta meg az ég, sokat segített akkoriban és később is.
A 2012-es év meghozta végre a boldogságot is: igazi, nagy-nagy szerelem köszöntött be ― épp kezdtem hinni, hogy erre nem vagyok képes… Szóval megismerkedtem Demeter Ákossal, a szegedi városi tévé egyik vezető riporterével. Kapcsolatai révén újabb és újabb ismeretségekre tettem szert, munkához jutottam.
Dolgoztam egy hölgynek, dr. Tolnai Líviának ― az asszony a polgármesteri hivatalban dolgozott és néhány emberkének nem tetszett a hölgy kissé szigorú stílusa. Nagy bajból segített ki, a fizetségen felül még kölcsönt is kaptam, így most lógok neki egy ezressel. Hja, a fegyverek sokba vannak!
Három boldog, nyugodt év következett. Szerelem, szerelem. Csodálatos volt.
Átok ülhet a családomon, a boldogságunk azt hiszem, soha sem tarthat hosszú ideig: 2015. október 31-én megölték Ákost. A saját lakásán ― lakásunkon ―, érkezésem előtt néhány perccel érkezett a gyilkos. Amikor a lakásba értem, Ákos még élt, de nem lehetett segíteni rajta. A karjaimban halt meg. Láttam a tettes arcát… Fél évembe került, míg elkaptam a fickót. Köpött, hát persze, hogy köpött… Most már tudom, ki ölette meg a kedvesemet ― a második tetkó ekkor került fel a karomra.
Bosszúvágyamat dédelgetve öngyilkos vállalkozásokba kezdtem, elvállaltam olyan melókat, amiket az öregebb rókák nem: hírnevet akartam, azt hogy az a patkány megismerje a nevemet, hogy féljen tőlem.
Egy régi ismerős talált rám: Dávid Zsolt, aki eddigre ott hagyta szigorú hivatalát és átnyergelt a szórakoztató iparra. Pesten nyitott egy klubot, kocsmát, mindegy, hogyan nevezzük és ő alkalmazott. Amolyan tartalékféle voltam Deák István, az Afganisztánt megjárt, katonából testőrré, testőrből szólóvá lett veterán mögött. Azt hiszem, Zsolt így próbálta egyengetni az utamat, anélkül, hogy könyöradománynak vagy erőltetett segítségnek tűnt volna a dolog.
Egy évvel később a bosszúvágy már nem lobogott olyan emésztő lánggal, de nem is aludt ki. Utam újra összefonódott Márai Levente útjával, akit még 2009-ben ismertem meg, amikor riportot készített velem a helyi tévének. Amikor Zolnay lányaként csalétek lettem... Most mint testőr dolgoztam Leventének. Vele tartottam Pécsre is, 2016 forró nyarán, amikor koncertet szervezni indultunk. A hatoson egy lesben álló pszichopata barom minket nézett ki következő áldozatának. Kilőtt gumi, szakadék, lángok, robbanás. Levente cibált ki a kocsiból. Bumm. Kórház, rémálmok. Erre mondják, hogy pech?
Az utókezelések során ismerkedtem meg Nánási Erikával, az ex-zsaruval, aki most egy lőteret vezet Pesten. Huh, mire képes az a csaj! A vérében van a dolog, egészen egyszerűen. Nem kell neki semmiféle implant, se fegyverkapcsolat, anélkül is elképesztő dolgokat művel. Tanítani kezdett, összebarátkoztunk. Ekkor még csak a bosszú járt az eszemben, mindent, amit csináltam, azért csináltam, hogy közelebb kerüljek a beteljesítéséhez.
Az együtt töltött idő közelebb hozott minket Leventével is egymáshoz: belebonyolódtunk egy heves szerelembe. Azonban hamar rájöttünk: túl önfejűek, túl egyformák vagyunk, így útjaink elváltak.
A munka azonban tovább tartott, hiszen a jó kapcsolat megmaradt közöttünk, egészen a zenekar 2018 decemberében bekövetkezett felbomlásáig.
2019: jó év volt a tavalyi. Levente jó kis durva melót szerzett nekem, ezalatt együtt dolgozhattam Fekete Kutyával, az albínó számítógép-zsenivel. Igazán gyümölcsöző kapcsolat alakult ki közöttünk: ő a második nő az életemben, akivel képes vagyok jól kijönni, sőt!
Az idei év eddig nem sok jót hozott. Szereztem ugyan egy tök jó munkát, jó hely, jó pénz, minden, ami kell, de aztán jött valaki, és beleköpött a levesembe. Mire észbe kaptam, az állásnak már lőttek ― a megbízó megdönthetetlen bizonyítékokat és sötét titkokat emlegetett. Azt vettem észre, hogy régi cimboráim elkerültek: egyiküktől megkaptam: szar alak vagy, Ágnes! Az egy-két megmaradt barátom elárulta végre: valaki elhintette az utcán, hogy egy akció során állítólag miket követtem el.
A vádak között a társak cserbenhagyása, árulás meg sok efféle szerepelt. Akitől a “hírek” származtak, bizonygatta, ismerte a szüleimet ― ők tulajdon munkaadójukat árulták el… Börtönviselt emberek gyerekétől mit lehet várni?
Nyomozni kezdtem “jóakaróm” után s amire rájöttem, kis híján kikészített. A mocskolódó nem más, mint Herman embere! Ismét Herman! A szemétláda, aki megölette Ákost! A mocsok patkány, aki ellen bosszút esküdtem! Félek, szavai mögött igazság is rejtőzhet: talán ismerte a szüleimet, talán köze lehet az ő halálukhoz is…
Jelenleg állás nélkül vagyok. A Lyukban hétvégenként, ha nagy a buli, persze ott vagyok, de a hétköznapok csendes éjszakáin nem igazán van ott rám szükség. Egyébként is rendes népek járnak oda…
Szóval ennyi. Ha akarsz tőlem valamit, a Lyukban megtalálsz.
2020. szeptember 13.