A művészet nevében
A dalnok kiállt a nép elé:
,,Közös a bánat, ami nekem fáj —
idegen had fenyegeti a hazát!”
A tömeg válaszul fujjogott:
,,Nem kell a mézes-mázos honfi-arc,
míg messze van, ki érdekel a harc!”
Az énekes hát új dalba fog:
,,A lány kedvesétől búcsúzott zokogva,
talán érezte, hogy nem látja soha!”
A csőcselék gúnyosan kacagott:
,,A fickó ostoba volt nagyon,
s a nőt jobban érdekelte a vagyon!”
A lantos már sápadt volt, de tovább énekelt:
,,Két férfi ha összefog, igaz szívvel, bátran —
testvérként helytállhat bármilyen csatában.”
A zaj magasra száll, az ének elakad.
,,Tehetségtelen pojáca, dalt bárki tud.
Játssz valami mást nekünk, hazudj!”
Megremegett a dalnok ajka,
ujjai alatt felsírt ismét a lant
és sírva játszotta az utolsó dalt.
Éneke hangjaival fogyott el élete,
kezéből a hangszer kihullt
s ő a lant mellé, a földre borult.
A tömeg morogva fordított hátat:
,,Ripacs! Még meghalni sem tud szépen
s még ő szólt a művészet nevében!”
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése