Keserű ima halott ég alatt

Keserű ima halott ég alatt
A felhők szürkéjét füst sötétítette, szállongó pernye keserítette a levegőt. A föld meghasadt és tüzet okádott, az ég megnyílt és tüzet okádott. Az estaquon nép Egyetlen Istene elfordult, nem nézett a városra. Nem volt már mit nézni rajta. Vörösen izzó, olvadt kőzet kúszott a lapályon túli tenger felé, ott ahol valaha virágzott az élet.
Ahol valaha Gloria-Eternaa állt.
A város eltűnt, eltűnt a hegy, melyre évezredekkel ezelőtt épült. Nem volt haláltusája, nem volt vergődés: dübörgés támadt, rázkódott a föld, mintha levetni készülne magáról a bűnben tobzódó parányokat. Aztán az ég elsötétült, a hegy szája elnyílt és ömlött, ömlött a Poklok dühe a világra. Az olvadt kőzet végighömpölygött a lejtőn, elpárolgott a termékeny talaj, eltűntek a szőlőültetvények, a gyümölcsfák, elhamvadtak az erdők.
A nap vérszín korongja a tenger színe fölé kínlódta magát, aztán fekete fellegek takarták el. A reggel nem köszöntött Gloria-Eternaara. Nem lesz több hajnal ezen a parton.
A karcsú, fehér kőcsipkés tornyok megrogytak, beleomlottak az izzó folyamba, a nincstelen páriák viskói elgőzölögtek, lakói szeméből az álomnak nem maradt ideje elszállni. A Palotanegyed épületei, a kikötő kőhídjai megolvadtak, az égből előbb sziklakoloncok, aztán hamu és pernye, aztán tűzeső hullt. Napokon és éjszakákon át hullott a tűz a városra, míg nem maradt ott csupán más, mint néhány megfeketedett, tűzhalál kínjától meggörbedt, égre mutató, megtépázott torony.
Nem lobogtak már selyemzászlók, hirdetve a Házak dicsőségét, nem ragyogtak a metszett üvegablakok az Egyetlen katedrálisában. Hogyan is ragyognának? A pokoli forróság szele a tűzfolyam előtt csapott a még alvó városra, s elsőként az üvegablakokat robbantotta szét. Lángra kaptak a selymek, a durva vásznak, az éltető levegő elillant, megfojtva, kiszikkasztva mindent, ami élt. Nemigen maradt élő, mire megérkezett a poklok tüze.
A hegy, a Por paa Nube magányosan nézett szembe a pusztulással. Tehette: már ismerte az Öreg Istenek dühét, hisz maga is tűzből formáltatott, neki az Egyetlen haragja kevés volt. Igaz, kegyelme sem ért sokat: kopár maradt, terméketlen, semmi élő nem maradt meg rajta, fekete sziklái az eget ostromolták. Lábánál, ahol a Déli-tenger fenyegetőzött morogva, törékeny alak kuporgott egy víz fölé nyúló bazalttömbön. Azóta állt ott, hogy a tűzvihar bömbölve elszabadult odaát.
A meddő sziklán vérvörös rúnák alkotta kör: Berguz, Ten-Sah, Elmanach, Kechyr, Imdar. Tilalmas rajzok az Egyetlen ege alatt.
A nő nézte a vastag gőzoszlopot, amely a tengerből robbant elő, ahol a folyékony tűz a hullámok közé csúszott. A fehérség eltakart mindent, ami a városból, a hegyből megmaradt.
Az udvart is, ahol Aldunt kutyákkal tépette szét az apja.
Kutyákkal, mint egy rajtakapott, mocskos tolvajt! Tiszta volt Aldun vére, ősi, akár az övé, akár azé a férfié, aki megölette. Hogy megakadályozza, ami már úgyis megtörtént. Mert amikor a férfit orgyilkos nyílvessző sebezte halálra a nyári lak előtt, magja már megfogant Sonreira méhében. Az anyja elájult ― talán most az egyszer nem színlelte ― , az apja őrjöngött. Ő másnak szánta a lányt.
Hol volt akkor az Egyetlen, aki a megbocsátásról tanított? Hol voltak a tiszta homlokú angyalai? Hol az Élet Védelmezője? Az Anyák Oltalma? Hová néztek? Nincs bűnbocsánat? Csak boldog akart lenni. Szeretni és szerelmet kapni.
Sonreira felszegte a fejét. Ősi vére lángot vetett, gyémánt-fekete szemei állták az apa tekintetét.
― Soha!
― Eltiporlak! A Házunkra hozol romlást, hálátlan céda! Hozzámégy Al'gardo hercegéhez. Így kívánja a család érdeke.
― A Háztól rég elfordította tekintetét a Fényességes Úr, apám ― és meg sem várta, mit felel, mit tesz a ház ura, magukra hagyta őket.
Nem hozta a tudtukra, hogy áldott állapotban van. Hogy meg kell szülnie ezt a gyermeket, hiszen csak ezt az egy esélyt kapta. Nem tudták azok ott az Ősök Termében, hogy mellébe burjánkór fészkelte be magát. A vajákos szerint a benne növekvő élet, a férfi magja szabadította el a betegséget, ami felfalja majd a testét, ha a gyermek világra jön. De előbb világra jöhet a fia, Aldun gyermeke, szerelmes ölelésének gyümölcse.
Megtalálta a véres csontokat a nyári lak udvarán, a tollatlan acélvesszőt, a szétcibált göndör, barna fürtöket és a medált, amit ő adott szerelmi zálogul. Akkor még könnyezett. Később, amikor felvágta az ereit, hogy a fekete sziklára engedje a sűrű, sötét cseppeket, már száraz volt a szeme, száraz torokkal kiáltotta az éjbe a bosszú szavait. Megtagadta önnön vérét.
Az apagyilkosokra az Egyetlen Sötét Arcának büntetése vár. A hetedik bugyor. Mindig behegedő sebüket, testüket dögmadarak marcangolják.
A gyermekgyilkosokra az Egyetlen Sötét Arcának büntetése vár. A kilencedik bugyor. Tűztó és kénköves eső.

A pap fel sem kiáltott, a hóhajú testőr szíven döfte. Vér csordult a márványlapokra, vér szennyezte az Egyetlen oltárát. Sonreira intett: "Tovább!" Le, a kazamatákba, az óvó jelekkel telerótt ajtó mögé.
A férfitenyérben elférő, puha bundájú állatka szeme felragyogott, ahogy a nő a mágiával telített jelekhez emelte. Kinyújtotta rózsaszín nyelvecskéjét és csak nyelte, nyelte a Manát.
Odabent pókháló, évszázados por és néhány málló csontváz vigyázta csupán az ősi fóliánst.
Tiltott tudás az Egyetlen ege alatt.
Berguz, Ten-Sah, Elmanach, Kechyr, Imdar.
Sötét angyalok.
Hatalmasok.
Dale me nu sangre y dale me nu carne
Véred add nekem, húsodat.
Dal sangre y santis me nu dolor .
Adj vért és szenteld nekem a kínodat.
Comucis me nu primenis fetos
Nekem áldozd legelső magzatod!
Mustra mos cada yo soy!
Mutasd, hogy mindennél több vagyok!

Az öregasszony sötét szemeire hályogot vont az idő, de így is meglátta a fájdalmat a lány arcán, látta a bosszú vörös sebeit a karján. És mert látta a halált is a nő mögött álló hóhajú fejvadász tekintetében, nem kérdezett semmit.
― Fiatal őz szíve kell meg akasztottak füve, aranyfaló rozsdagomba, anyarozs. Az ára, nemesenszületett, neked is annyi, mint másnak.
Jól bánt a fegyverekkel, Sh'Annar tanította. Kard, tőr, könnyű íj, a hosszú ujjú kezek kecsesen, hatékonyan forgatták valamennyit. Most sem remegett meg a keze, ahogy megfeszítette az ideget. A pár napos őzbakot az anyja csupán percekre hagyta egyedül, ám ennyi épp elég volt. A vessző suhant, a fiatal bak megrázkódott, sötét szemei ― ó, Aldun, Aldun! ― a nőre nyíltak és már vége is volt. Sh'Annar a vérét vette, szívét kivágta és úrnője elé tette.
A főzet émelyítő édes illatú volt, gyökerek zubogtak benne, összeaszott állatszív, rozsdamarta aranyrög, de Sonreira nem érezte a szagokat, a pálinkával elkevert hétlélekfű mindent elnyomott.
Az ócska viskó mögött térdelt az avarban, őzvérrel festett levelek körében, szoborszerű testét vérvörös rúnák fedték csupán.
Berguz, Ten-Sah, Elmanach, Kechyr, Imdar.
Ősi technika, hatalom a test felett, a fájdalom tagadása, harcos ősök hagyatéka, Sh'Annar ajándéka ez is.
Dale me nu sangre y dale me nu carne
Véred add nekem, húsodat.
A fáklya szövétnekébe az Elemi Tűz jelét varrta, hogy elég forró és erős legyen. Karján az Állhatatosság Bélyege, hogy ne remegjen a keze.
Nézte a fehér bőrt, a feszes, tökéletes melleket, magán érezte Aldun kezét, forró, szép vonalú száját, ahogy a bimbóra tapad, ahogy kéjt ad és felnyög a kéjben.
A penge saját húsába mart, kitépve a burjánkór mételyezte szövetet. A fáklya lángja felcsapott, égett hús bűze mart az orrába, a fájdalom fehér fényként robbant az elméjében. Elharapta a nyelvét, de nem ordított. A pálinka mélységes közönyét megsokszorozta a hétlélekfű ereje, elsodorta, távolivá tette lassan a kínt. Elharapott nyelvéből szivárgott a vér, de ahogy a fehér hajú testőr újra odanyújtotta a kulacsot, lenyelte azt is, ahogy a pálinkát.
A testőrtől kapta a kenőcsöt, amivel a feketére üszkösödött bőrt bekente. Fehér vászon a fekete sebeken, az elevent nedvedző hólyagokon. Fehér haj az ő éjsötét fürtjeivel keveredve, ahogy a fejvadász hozzá hajolt. Az egyetlen emberi lény, aki megmaradt neki.
Mire a nap a tengerbe bukott, visszatért az ereje is. Tudta, hogy szüksége lesz rá.
Méhe felől furcsa bizsergés indult, mocorgás, ahogy a magzat először megmozdult odabent. Parányi lepkeszárnyak erőtlen verdesése.
Lepke?
Angyal.
Berguz, Ten-Sah, Elmanach, Kechyr, Imdar.
Sötét angyalok.
„Kiüríted a hatalom poharát és beléd szállok. Erőm a tiéd lesz, tudásom a tiéd lesz. Megbirkózol-é vele, emberízík? Rúnáimat a föld testébe metszed, vérrel kötöd a paktumot. Hitet adsz, parány, hited táplál, tüzed bennem lobog majd, olthatatlan, míg világ a világ. Vér kísér majd, úr leszel életen és halálon. Győzhetetlenné teszlek!”
Az ital nem gőzölgött, már rég félrehúzta az üstöt a tűzről a vénasszony. A reves ónkupa sötét volt, a hold fénye nem azon, hanem Sonreira tőrén csillant meg, ahogy torkon szúrta a boszorkányt.
„Vérben adom meg az árát...”

Dal sangre y santis me nu dolor .
Adj vért és szenteld nekem a kínodat.

Felhajtotta az émelyítő illatú folyadékot és várta, aminek jönnie kellett.
Berguz, Ten-Sah, Elmanach, Kechyr, Imdar.
Berguz, Ten-Sah, Elmanach, Kechyr, Imdar.
Elmondhatatlan volt a fájdalom. Görcsökben tört rá, a vérmocskos avarba taszította. Vért verejtékezett, vért okádott, könnyei elpárologtak forró bőréről. A földet marta, vinnyogott, szűkölt, üvöltött. És látta, hogy a körön kívül ott ül a hószín hajú, idegen vérből való fejvadász, aki kölyökként esküdött hűséget neki.
Berguz, Ten-Sah, Elmanach, Kechyr, Imdar.
A kín lassan eresztette el. A zöld fényű hold már útja végén tartott, amikor a nő felemelte a fejét.
― Bosszú! ― sikoltatta.
Tengerszín szemekkel találkozott a pillantása, Sh'Annar őrködött a rúnák körén túl.
Remegve tápászkodott fel a vértől lucskos halott levelekről, de nem a tengerhez indult. Még dolga volt előbb.
Comucis me nu primenis fetos
Nekem áldozd legelső magzatod
Máglyát rakott és ráhelyezte az a tenyérnyi kis húsdarabot, ami a testéből szakadt ki az imént, s csak eztán indult, hogy a tengerben tisztára mossa magát.
A Por paa Nube sziklái már nem kértek a véréből, könnyűszerrel feljutott a tenger fölé magasodó lapos szirtre.
Sonreira a máglyáról összeszedett hamvakat keverte borral, vérrel és úgy rajzolta a rúnákat a kopár sziklalapra.
Berguz, Ten-Sah, Elmanach, Kechyr, Imdar.
Súlyosan, tompán gördültek elő a szavak a torkából, a vaskos fóliáns embervérrel írt szavait citálta. Elsötétült felette az ég, a tenger hegymagas hullámokat vetett, a szikla inogni kezdett a lába alatt. Az éjszaka meghasadt, mindennél feketébb sötétséget lehelt, ami körülölelte az asszonyt, betakarta, belé hatolt. Megízlelte a vérét, az emlékeit, a gyönyörét.
Sonreira sikolya nyögésbe fúlt.
Hosszú volt a csend, a fehér hajú férfi tisztes távolból őrizte úrnőjét, várta, hogy magához térjen, akinek élettel, becsülettel tartozik. Várta, hogy újra ráragyogjanak a bársonyos-meleg szemek. De amikor a nő szemhéja megrezzent, izzó zsarátnokkal találkozott a férfi tekintete. Sonreira immár nem volt egyedül.
A nő felült. Meztelen testén elmosódtak a rúnák, megperzselt mellkasán felhasadt a száraz var, alatta új, rózsaszín bőr sarjadt. A sápadt holdra nézett, aztán az elcsendesült tengerre.
― Ki vagy? ― fordult befelé.
― Berguz.
Lángok sziszegése, izzó kövek áradata, mindent elnyelő tűz.
Mustra mos cada yo soy.
Mutasd, hogy mindennél több vagyok.
Felállt az asszony, a szélbe feszítette magát. Sebeibe belemart a sós szél, a vére kiserkedt.
Vért adj még! Vért! Vért! Vért, hogy hatalmas legyek! Vért, hogy hatalmasak legyünk!
A hószín hajú férfi tekintete összekapcsolódott Sonreira tekintetével. A testőr a körhöz lépett, letérdelt, a torkához illesztette tőrét. Tudta, mit kell tennie.
Az utolsó szolgálat.
Az egyetlen emberi lény, aki megmaradt neki.
Az átmetszett torkú férfi a körbe hanyatlott, a habos lüktetés alatt felparázslottak a rúnák. Sonreira a tengerszín szemekbe nézett.
― Naggyá teszem minden ivadékodat ― suttogta a haldoklónak.
― Bosszú ― rikoltotta most az asszony. Lába sziklát repesztő erővel dobbant és odaát, Gloria-Eternaa alatt megremegett a föld, aztán repedés támadt rajta, végigszaladt, és izzó folyamot engedett a felszínre. Az ég elsötétült, kénes bűz terjengett, pernye és hamu szitált, a levegő surrogott.
Szárnyak.
Sötét angyalok.
Mezőtúr, 2010. március 1.