Tizenöt.
Átlagos szombat esti diszkó: nyolckor még sehol senki, aztán tíz felé beindul az élet. Jöttek a velem egykorúak, rendelték a csajok a cherry-kólát, itták a fiúk a vodkát meg a söröket. Az idősebb korosztály tapasztaltabb: nem tanácsos keverni, mondják...
Öten kászálódtunk elő a klub hátsó udvarán a kocsiból:Peti, Bébé, Halmos, Sipi meg én. A jelenlétem, nos, félhivatalos: itt vagyok velük, tán még pénzt is kapok hajnalban. Nem fizetés, nevelési segély, közölte vigyorogva Halmos. – Hiába, ruháznom, etetnem, taníttatnom kell ezt a kölköt...
A tulaj szintén vigyorogva rábólintott. Bízott a mesteremben: ha ő azt mondja, hogy ez a kiscsaj képes arra, amire itt szükség lehet, akkor ez nyilván így is van. Mit mondjak? Én is nagyon bíztam Halmosban...
Két nyugis estén már elhozott magával:a klub péntekenként csendesebb, a tulaj régi ismerős, akinek mindegy, ki figyel a rendre, csak rend legyen.
Most viszont szombat volt,februári majdnem tavasz, bolond éjszaka, igazán.
– Mindig valamelyikünk mellett vagy, oké? ― Halmos egy bárszéket vett magához és indult a bejárathoz.
– Zoli, mi a francnak hoztad a barátnődet? Dolgozni? Ha dolgozni akar, miért nem áll a pult mögé?
– Nem a barátnőm, hanem a tanítványom.
– Tök mindegy. Ennyire unatkozol? Nincs mire figyelni? – Sipi morgott. Eddig is láttam a szemén, hogy nem kedvel. Nagyon nem kedvelt.
Bébé a pártomat fogta.
– Nem először van itt, a legutóbbi két pénteki bulin is jól megvoltunk hárman. Nem lesz semmi gond.
Sipi végigmért. Pillantásától úgy éreztem, csak azért élek még, mert értem is annyit kapna, mint egy rendes emberért...
– Ágnes velem lesz a bejáratnál: ő pecsétel, Petike jegyet ad, én szedem a pénzt. Majd később cserélünk.
Bólintottak. „Petike” jól megtermett, kopasz fiatalember volt, alig kisebb darab Halmosnál, huszonkét évével a legfiatalabb és talán a legkevésbé életveszélyes külsejű ebben a négyesfogatban.
Lassan telt az idő.
Figyeltem ahogy Halmos dolgozik. Ahogy mindenre figyel, ahogy problémát kezel. Úgy éreztem, mindenütt ott van, jelenléte maga a nyugalom. Társai is tudták a dolgukat, én pedig igyekeztem ellesni tőlük, amit csak lehet.
Sokáig álltunk kint a bejáratnál, előkerült a tulaj is, ismerősök is akadtak, mesteremet mindenhol ismerték, tisztelték, sőt, szerették. Sokan jöttek oda hozzá egy-egy szót váltani vele, meg a srácokkal.
Ahogy álltunk ott a bejáratnál, eszembe jutott, milyen szép látvány lehetünk: a két nagydarab kopasz egyenpólóban, zsebes nadrágban, bomberdzsekiben, Halmoson az elmaradhatatlan fekete sapkája, mellettük én fekete farmerben, kabátban, bakancsban. Kár, hogy nem tudok olyan csúnyán nézni, mint ők, meggyőzőbb lennék, azt hiszem, de hát sötétbarna kiskutyaszemeim vannak, mit csináljak?...
Telt az idő, feltámadt a szél és kiderült: tél van még, kérem, igazi tél...
― Veszek fel egy pulóvert ― indultam hátra Halmos kocsijához.
A kapuban egy fiatal srác támasztotta a falat. Alaposan végigmért.
― Szia. Gyere, táncolunk egyet, mit szólsz? ― elég nehezen forgott már a nyelve.
― Köszi, de nem szeretnék most táncolni.
― De nagyon király módon táncolok... és odavagyok az ilyen csajokért ― megfogta a karomat ― Na, most mit rinyálsz? Fizetek egy kólát.
Kihúztam a karomat a kezéből és a kocsihoz mentem, a srác jött utánam.
― Na, kocsival vagy? ― a riasztó pittyent, ahogy kinyittattam a távkapcsolóval az ajtót. ― Hát ez jó...
― Engedj, légy szíves, mert mennem kell be.
Bezártam az ajtót és elindultam visszafelé. A kapunál Halmosba ütköztem.
― Gond van? Hallottuk, hogy valakivel beszélsz.
― Semmi, egy srác részeg és táncolni akart velem.
A srác mostanra ért utol, elég bizonytalan járással.
― Ja, hogy itt a barátod. Akkor bocs...
― Menjél haza, cimbora, mert már nagyon részeg vagy.
― Jó, jó, megyek én... ― és eltámolygott a belváros irányába.
― Még egy félórát maradunk kint, aztán cserélünk. De be is mehetsz, ha ennél valamit.
― Megvárlak. Azt a félórát már kibírom idekint.
A félóra eltelt és mi bementünk. Tehettük, hisz épp senki sem érkezett, az igazi nagy roham már elült, Peti unottan nézelődött a terasz korlátjánál. Odabent a terem túlsó vége felé indultunk, ami nem bizonyult könnyű feladatnak. Sipi a pult legbelső sarkánál ücsörgött egy bárszéken, Bébé a tánctér szélén támasztotta a boltíves átjárót, várta Sipit, hogy vele együtt kibaktasson a bejárathoz.
Zoltán két lépésre lemaradt, valami régi cimborája fedezte fel és váltott vele két-három szót. Mire a srác lelépett, három fickó vette körül, elég szorosan. Ismeretlenek voltak, nem láttam őket bejönni, nemrég érkezhettek, amíg én a pulóveremet kerestem az autóban.
Kevés volt a hely: a táncoló tömeg, a bárpultnál ücsörgő-ácsorgó sokaság hullámzott, köztük pedig Halmos feketében, a fickók gyűrűjében. Mind a három jól öltözött, kigyúrt fazon volt és mindegyik józannak látszott. Az, hogy Halmost nem egy sörre akarják meginvitálni, elég egyértelműnek tűnt: a mesteremhez legközelebb álló már ütött is. Zoltán nem véletlenül volt az, aki: a mozdulatsor tökéletesre sikerült s a végén a támadó két társa elé tántorodott. Ekkorra értem vissza Halmos mögé.
Láttam, ahogy egy negyedik, egy magas, vékony fickó kezében kipattan a bicska. Róla sejtése sem lehetett Zoltánnak.
– Mögötted késsel! – hogy a kiáltásom túlharsogja-e a zenét, nem tudhattam.
Egy pillanat volt az egész. Láttam Sipit utat törni a tömegben – a bárszék felborult, egészen a színpadig gurult. Láttam a bicskás fazont Halmos mögött, karnyújtásnyira tőlem és annyi időm volt csupán, hogy közéjük lépjek. Próbáltam elvezetni a szúrást, de a mozdulat csak félig sikerült. A penge nem érte el Zoltánt, a karom azonban a testem felé térítette a döfést. A technika még így is bevált, az ütéstől a késes megszédült és ocsúdni már nem maradt ideje: Halmos pördült, Sipi érkezett, én meg kapaszkodót keresve hátráltam.
Csúnya ütést kaptam a bordáimra – villant belém. Kevésnek éreztem a levegőt, gyerünk hát kifelé! Hogy a táncika abbamaradt és elhallgatott a zene, különösebben fel se tűnt. Bébé kis híján felborított, pedig most enélkül is elég bizonytalan lábakon álltam.
– A büdös francba... HALMOS! – elkapott, a legközelebbi székre ültetett, én egyre szorítottam a kezem az oldalamra és próbáltam kiegyenesedni, levegőt venni.
Sipi hangját hallottam:
– Vigyétek ki azt az állatot, mert ha Halmos észbe kap, szétszedi!
Szépen kikísérték a három fiatalembert, a tulaj meg a nagydarab, tetovált szakácsa lelkesen segített ebben Bébének meg Zoltánnak.
Sipi mellém térdelt.
– Le kellett ülnöm, megszédültem – félrehúzta a kezem a bordáimról – Naaa... Hagyjál! – de nem hagyott, hanem a telefonjáért nyúlt.
Járőrkocsi érkezett, a kavarodás még nagyobb lett. Sipi volt mellettem, a másik három kint a rendőrökkel tárgyalhatott. Az újabb villogó fény közeledtére csak néztem: vajon hány járőr jön még?
A vörös kabátosok persze nem zsaruk voltak. A fiatal orvos mellett Halmos állt sápadtan.
– Na, nézzük!
– Kaptam egy ütést... – Zoltánt fixíroztam: menne már innen...
– Oké, megnézzük és ... – a mentőorvos lefejtette a kezem az oldalamról – ... és bemegyünk a kórházba!
Kötést tett rám, a mentőig támogattak.
– Haza szeretnék menni! Semmi bajom! Kérem, doktor úr!
A kutya se hallgatott rám.
A bámészkodók utat engedtek, a mentős magyarázott még valamit, de egyszerre nagyon fáradt lettem és ezt közöltem is a dokival. Tűszúrás, aztán fejtegetés vérzésről, hormonokról, idegállapotról, de ez már nem kötötte le annyira a figyelmemet.
A sürgősségin megvizsgáltak, varrogattak, aztán úgy találták, nem olyan vészes. A döfés veszített az erejéből, a bordán megcsúszott a penge és felszíni sérülés az egész. Fertőtlenítettek, bekötöttek, mindent elkövettek velem, amit lehetett, csak épp aludni nem hagytak. Akkor talán hazamennék... Lehetni éppen lehetne, de... Majd reggel lesz betegszállító.
– Majd én hazaviszem a hölgyet.
Jött a fekete ruhás, nagyon sápadt kopasz és a lakásáig fuvarozott.
― Felmegyek egyedül.
― Dehogy mégy! A kilencedikre?
― Lifttel, te okos. És engedj már el! Engedj el, tudok járni!
Fent a szobában már jól jött volna, ha segít. Nagy nehezen lecibáltam a ruháimat, belebújtam egy Halmosra méretezett pólóba és elaludtam.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése