Kísértetjárás (részlet)

Kísértetjárás

2009. november 15.

Részlet

Eleredt az eső. A telep fái nedves susogással szórták szét lombjuk maradékát. A nagy cseppekben hulló eső hangosan dobolt a hatalmas fémszerkezetek tetején. A zajt túl későn hallottam meg. A lövés célt tévesztett ugyan, de Csongort összezavarta. A támadó nem őr volt, ezt a fegyverét hallva azonnal tudtam. Ilyen kis kaliberűt csak háziasszonyok és divatos managerek használnak. Ugrani készültem, de a kis fickó megelőzött. Ekkor jutott eszembe, hogy az előbbi felsorolásból kihagytam azokat, akiknek esetleg az ujjpenge a fő fegyverük... A pengés egy laza mozdulattal kiütötte Csongor kezéből a félautomatát, aztán nyitott tenyerével ütött. Hibáztam. Elfeketedett előttem egy pillanatra a világ, a rekeszizmot ért ütés rosszul hatott a tüdőmre. És az a pillanat elég volt, hogy a fickó rám vesse magát. A páncélkabátom, ami minden TT 7.62-nél kisebb lőszert könnyedén felfogott, most szép engedelmesen szétnyílt a pengék előtt. Szinte hallottam, hogy a bordámon megcsikordulnak a pengék és oldalra csúsznak. Azonnal elborított a vér. Az okos kis tapasz érzékelte az agyhullámok változását és orvos cimborám ajándéka, a csuklóm bőre alá ültetett szerkentyű a vérbe fecskendezte a fájdalomcsillapítót. A fickó a következő mozdulatnál a karom felé sújtott. Ezredmásodpercet ha kések, a pengék átvágják könyökízületemet. Nem késtem, így csak a kabátom esett áldozatul. Ez pedig erőt adott, lerúgtam magamról a férfit. Az meg, mint akit rugók mozgatnak, pattant is vissza. Csongor azonban belépett elé. A fickó bennem látta a veszélyesebb ellenfelet, kitért és rám vetett magát. Ez a rövidke idő azonban elég volt, hogy felugorjak.

Az ember, ha elég rutinos, megérzi, ha elszúr egy mozdulatot. Alig mozdítottam a kezem, tudtam, ez nem sikerülhet, az ütés be fog csúszni. A szemem sarkából ekkor láttam meg Csongor falfehér arcát. Olyan mozdulatot tett, mintha Nelsonba akarná fogni a fickót, de nem. Nyújtott karokkal lépett a fickóhoz, a kezét a pengés halántékára szorította, aki úgy rándult össze, mintha gyomron rúgtam volna. Hátratántorodott a fájdalomtól, eltaszította magától Csongort és ordítva, habzó szájjal vájta a pengéket a saját húsába, feltépve a halántékán futó ereket. Nem tudom leírni, mit láttam Csongor szemében, de a jelenet beleégett a lelkembe. Barátom csak állt, nedves tincsei az arcába hulltak, a tekintetéből pedig lassan tovatűnt az elmondhatatlan fájdalom. Talán, ha nem előttem történik, nem hiszem el: a narkós srác kínjaival ölte meg a pengést! A Holló jutott az eszembe és megborzongtam. Aztán a pillanat elmúlt és futásnak eredtünk.

A bejárat felől szórványos lövések, aztán felcsattant egy rövid sorozat. Ez nem István fegyvere! Rohanás. A levegőben felém úszó alakot egy kapáslövéssel szedtem le, aztán — egy pillanatra sem megtorpanva — futás közben sorozatlövésre állítottam át a fegyvert. Épp akkor értem István mellé, amikor a bejárati ajtó elé döndülve zuhant le egy páncélozott, légmentesen záródó zsilipkapu. Uriel csupa vér volt és rettenetesen átkozódott. Felváltva spanyolul, angolul és magyarul. Aztán előkotorta a decket, rácsatlakozott az épület falán talált konzolra és bedugta a jack—et a halántéki aljzatba.

Nem tartott sokáig, míg a nehéz ajtó egy szisszenéssel felemelkedett. A Spanyol elpakolta a holmiját, aztán szép komótosan előhúzta a hatalmas mordályát és akkora lyukat csinált az ajtóra, hogy akár azon is besétálhattunk volna. Kell is ide az én Elektronika chipem!

Tizenhat.

Az épület alaprajza azonnal beugrott, jól emlékeztem még a legkisebb sarokra is. A rajzon feltüntették az adatátviteli és információs hálózat csatlakozópontjait, az is rajta volt, amire Uriel gyorsan rácsatlakozott. Mivel a legapróbb részletekig egyeztettünk indulás előtt, tudtam, mit csinál. Leválasztja a belső rendszert a Hálózatról. Egy szimulációs programmal bemértük, körülbelül mennyi időbe kerül. Láttam az összpontosítást az arcán, aztán az első megkönnyebbülést: bejutott. Mellette térdeltem, a kezem a kábelen. Ez most nem a gyakorlóprogram, itt nem fogja könnyű áramütéssel és negyedórás fejfájással megúszni, ha valami őrzőprogram felfedezi. Idegesen néztem az órát. Még két perc, aztán akkor is kikotrom onnét, ha utána megfojt érte. Fél perc volt még az előre kialkudott időből, amikor Csongor felhördült, félresöpört az útból és kitépte az aljzatból a csatlakozót. Uriel egy hang nélkül dőlt el. Ha István nem kapja el a karomat, nekiugrottam volna Csongornak.

— Azzal törődj, amihez értesz! — mordult rám a testőr és a folyosó felé mutatott. A megbeszéltek szerint enyém a baloldali rész, amerre a laborok vannak. Tudom, hogy szándékosan nem azt bízták rám, amelyikben Herman szállása volt. Még így is előfordulhatott, hogy én futok vele össze és a nem tudok uralkodni a bosszúvágy fölött. Most az ötödik éve dédelgetett fájdalom mellé egy újabb sorakozott fel. Nem tudtam, mi van Uriellel. Sem Csongor, sem István arcáról nem tudtam leolvasni semmit. Nem engedtek a közelébe.

Elindultam a laborok felé. Tartottam attól, hogy esetleg maradt bent valaki dolgozni. Csak reménykedtem, hogy senki sem akar majd hősködni és magára zárja még a szekrényajtót is. Tudtam, hogy a két szárnyat ez a folyosó köti csak össze — régi épület volt, nem változtattak rajta semmit. A folyosókon végig biztonsági berendezésekkel ellátott, hermetikusan zárható ajtók voltak. Mindet bejártam, egytől-egyig üresek voltak. Hogy a meglepetéseknek elejét vegyem, minden kódtáblán beütöttem a születési dátumomat... A biztonság kedvéért háromszor is... A légmentesen záródó, tűz- és nyomásálló ajtók itt is ugyanúgy lezáródtak, mint odakint. Mi a fenével kísérletezhetnek itt?!

Futva tettem meg visszafelé az utat. A Spanyol még mindig a földön feküdt, de most, hogy István végigöntött rajta egy kancsó vizet, már nem volt olyan ijesztő a látvány. Az acélbetétes övtáskámból kivettem az egyik kincsemet. Az ampullát minden reszelgetés nélkül pattintottam szét és a szagtalan, vízszerű folyadékot a szíve fölött és a halántékán a bőrébe dörzsöltem.

— Nincs sok időnk. Ha nem sikerült szétszednie a rendszert, akkor hamarosan nyakig leszünk a szarban, sőt egy-két vödörrel a fejünkre is öntenek.

István nagyon jól emlékezett Uriel egy megjegyzésére, miszerint Hermann-nak igen sok embere van, akiket a hálózaton keresztül is tud riasztani.

— Ebben a hálózatban van valami furcsa — suttogta maga elé Csongor. — Olyan ismerős. Mintha a részem lenne. Tudtam, mi közelít Uriel felé.

A Spanyol magához tért. Nem irigyeltem a következő napok vissza-visszatérő irtózatos fejfájásáért. Úgy nézett Csongorra és rám, mintha most látna először minket. Aztán megrázta a fejét és a hátizsákból előhúzott egy Jericho -t.

— Jól vagy? — amikor kimondtam, már tudtam, baromságot kérdeztem. Láttam a bevérzéseket a szemén — nagyon szarul lehetett. Gondoltam, ha lúd, legyen kövér, és végigmértem a többieket is. Csongoron csak zúzódások, horzsolások látszódtak: vörös foltok az arcán, a nyakán és a kezén is. Hát még ahol ruha takarja! István combján hevenyészett kötés, fájdalom az arcán. A saját kincsestárából az enyémhez hasonló tapaszt bűvölt elő és a kendője alá, a nyakára ragasztotta.

A folyosó másik felén egyetlen ajtó volt. Nem kínlódtam az elektronikával, egy csipetnyi plasztik, bele a detonátor és rock-and-roll!

Az ajtón túl későn vettük észre az automata géppuskát a mennyezeten. Hihetetlen szerencsénk volt, nem kapott telibe a sorozat. István állt elől, neki a vállán tépte fel a kabátot néhány lövedék a bőrével együtt, nekem az amúgy is összevagdalt karomon csinált újabb sebet. Felkiáltottam a fájdalomtól és szarrá lőttem a géppuskát mindenestül. Egy gondolati paranccsal felülírtam a Medkitet, mielőtt belém nyomhatta volna az újabb adag fájdalomcsillapítót. Most használtam először, nem ismertem a szert, nem tudtam, hogyan reagálhatok rá, ezért nem mertem megkockáztatni, hogy esetleg eltompítja az érzékeimet.

Most már óvatosabbak voltunk. Átváltottam infrára, hogy az esetleges lézerérzékelőket kiszúrhassam, de semmi. Sehol semmi. Megtaláltuk a liftet. Le az alagsorba. Rettenetesen para voltam, attól tartottam, liftestül, mindenestül küldenek a pokolra valamennyiünket. Túléltük. Élve és többé-kevésbé épen léptünk ki a folyosóra.

Zárótűz fogadott bennünket, de nem volt túl hatékony. István egyetlen gránátja rendbe tette a dolgokat. Két őrrel megint kevesebb. De még mindig messze vagyunk Hermantól, és a számításainktól, miszerint nyolc őr van a testőrökön kívül. Mindegy, menni kell. A következő ajtót már nem mertem berobbantani. Szépen, ahogy az az elektronikus nagykönyvben megvan írva, rövidre zártam a megfelelő áramkört és — Szezám tárulj! — mehettünk is tovább.

Tizenhét.

A filmet ugyan nem láttam, de ilyen lehetett Luke Skywalker kabinja abban az ős sci-fiben, mint az a kamra, amit az ajtó mögött találtunk. A falakon körben ismeretlen rendeltetésű műszerek, a billentyűzetek mellett színes funkcióbillentyűk, néhány billenőkapcsoló. A műszerfal fölött tükör. Középen egy szék, mint a fogorvosé. Ajtó sehol. Leszartam az üzenetet, ami a Medkit a retinámra vetített az egyre emelkedő pulzusszámról, megtiltottam, hogy visszavegye az élettani szabályozást és tükörbe lőttem egy sorozatot. A széken vettem lendületet és a szétlőtt tükör mögötti helyiségbe vetettem magam. Nem láttam, inkább csak éreztem, hogy a többiek a nyomomban vannak.

Újabb folyosó, vészvilágítással. Valami megérintett. Láttam egyszer egy régi filmet az állatokról. A szagot fogó vadállat veti magát úgy a zsákmánya után, mint ahogy akkor én felpörögtem. Herman közelségét éreztem meg. Egy beugróban, amit az őrjöngő düh elfeledtetett velem, várt rám. Kirúgta a lábam és elterültem a földön. A többiek lemaradtak. A bal kezében tartott Glock irányzéka egy pillanatig elidőzött a homlokomon, belenéztem a torkolat feketeségébe. Hol a kurva életben vannak a többiek?! A pisztolyt tartó kéz egy pillanatra megrezzent, én pedig a fájdalomtól elvesztettem az eszméletem.

Egy újabb fájdalomhullámra tértem magamhoz. Herman mellettem térdelt, az oldalamban lüktető fájdalommal — vagyis a friss sebbel — csinált valamit, miközben a bal kezében a Glock a társaimat fenyegette.

— Egy lépés és kitépem a szívét — ok is ugyanolyan jól láthatták a vértől vörösen csillogó ujjpengéket, mint én. Vártam, hogy leeresztik a fegyvert, de nem történt semmi. Tudtam, István mire képes és csak az járt a fejemben, hogy nem foszthat meg a bosszúmtól.

István Uriel felé fordult és lőtt. Akinek belső fegyverkapcsolata van, annak nem kell a célra néznie, de az emberek a reflexek miatt általában nem tudták megcsinálni, ami a szólónak a vérében volt. A dörrenés után belém hasított a fájdalom és

— Nem ölheted meg helyettem!

felsikoltottam.