Angyali üdvözlet

Angyali üdvözlet

2009. november 15.

Részlet

— Mossátok le magatokról a bűnöket, tisztuljatok meg! — Bal keze apró mozdulatára az oltáron fekvő gyermek fölé óriási tölcsér ereszkedett. — Igen, szabaduljatok meg bűneitektől! Eljött az idő!
Ujjai hegyén a körmök arasznyi karmokká nőttek és a kislány húsába téptek. A szétfröccsenő vért a tölcsér azonnal felszippantotta. A Próféta helyet adott a legközelebb állóknak, akik a vér láttán végképp elveszették eszüket és emberi mivoltukból kivetkőzve tépték és szaggatták áldoztuk húsát. A felettük lebegő szerkezet magába szippantott minden csepp vért s véresőt hullajtott az őrjöngő tömegre. Vér és veríték vörös patakká vegyült az emberek testén, a levegő megtelt a rettenetes orgia szagával, a sikolyok közé kéjes nyögések keveredtek, de a Próféta még így is meghallotta azt az egy hangot, az Angyal üvöltését.
— Egy kitaszított van közöttünk! Egy hazug! — A mágikusan felerősített hang mindent túlharsogott. — A bejáratnál!
És a feldühödött tömeg az Angyal után vetette magát. Nem volt esélyük, ezt nagyon jól tudta, mégis, a Próféta mágiájától, fegyvereitől tartott, ezért nem vesztegette az időt és amint kivetette magát az ajtón , azonnal szárnyra kapott.
Nefrit érzékeit technomágikus szerkezetek erősítették ki annyira, hogy még fönn a magasban is érezte a vér, veríték és vizelet szagát. Agya csak az ötödik szárnycsapás után tisztult ki s az orgia képeit helyet adtak a megtorlás gondolatának. Rég eltűnt már mögötte a Megtisztító Katedrálisa, amikor egy sötét sikátorban, nem túl messze az otthonától, leereszkedett a földre. Egyre csak a kislányt és az őrjöngő tömeget s a háttérben a Prófétát látta.
— ELÉG! — Az üvöltés szilánkokra zúzta a sikátorok amúgy is törékeny békéjét. Nefrit tudta, a hangok ellenségei, árulói leehetnek, de nem törődött most ezzel — LEGYEN MÁR ELÉG! — és a düh forró könnyeivel a szemében térdre rogyott.
— Ne üvölts, angyal!!! — A suttogás Nefrit háta mögül szólt. — Óriási hibát követtél el.
Az angyal is tudta ezt és lehajtott fejjel várta a biztos halált. Már nem volt kedve küzdeni — élni. Ám a halált hozó csapás elmaradt. Nefrit felemelte a fejét s tekintete egy fiatal férfi tekintetével találkozott. A férfi lassan, megfontoltan az angyal elé sétált, két kezét a magasba emelte, hogy a térdelő láthassa békés szándékát, aztán ugyanolyan kimérten, mint ahogy eddig mozgott, leengedte őket.
— Nem vagyok vadász, angyal. Állj fel!
— A nevem Nefrit... Ha érdekel — tette hozzá egy kicsit később Nefrit, miközben alaposan szemügyre vette a fiatal férfit, Aki Nem Angyalvadász. A hozzá hasonló termetű, fekete hajú, sápadt bőrű idegen sötét szemei lázasan csillogtak, vértelen ajka kissé keserű mosolyra húzódott, amikor kezét az angyal felé nyújtotta, hogy felsegítse. Markának szorítása erős volt, mozdulata természetes.
— Meg akarod magad öletni, Nefrit? Az itt könnyen megy. Másik szintről jöttél? — Nefrit megrázta a fejét. — Hát akkor mi történt veled? Egy angyal nem hibázhat ekkorát!
— Ha akarsz, elkísérhetsz. Az otthonom nincs már messze...
Szótlanul lépkedtek egymás mellett. Már a Szervizzónában jártak, de az akna oldalfalát természetesen itt sem látták. Ez a hely az öregek szerint hűen utánozza az igazi sivatagokat, s az emberek nem is lakták, csak a Rovarok — és Nefrit. Az angyal háza hatalmas volt és csodálatos, a fiatal férfi még sohasem látott hozzá hasonlót. Az Öreg Világ házai lehettek ilyenek — legalábbis a vének és a bolondok legendái szerint.
Nefrit előre engedte ámuldozó vendégét, akit eddigi hűvös nyugalma most elhagyta. A szobák tiszták voltak, a falak világosak, a bútorok pedig...
— Fából vannak! — suttogott a vendég. — Hogy csináltad?
Az angyal nem szólt semmit, csak titokzatosan mosolygott és továbbvezette egy belső szobába.
— És most hallgasd a történetet, Vic.
Vic nem lepődött meg, hiszen számtalan történet szólt az angyalok különleges képességiről. Ezek persze csak mesék voltak, az igazság ismerete csak keveseknek adatott meg. Így Vic sem vette észre, hogy máris Nefrit hatása alá került. Az a angyal óvatosan szőtte köré a leheletfinom hálót a bizalom és a bajtársiasság fonalából. És a történet végére Nefrit is ráébredt: a Végzet adta a kezébe a megtorlás eszközét.
— Akarsz-e segíteni nekem ? Akarsz-e tenni valamit? — Az angyal fel-alá járkált a férfi előtt. — Valamit az embertelenség ellen, az egész világ ellen... — Megtorpant, egészen közel hajolt hozzá, Vic az arcán érezte hűvös, mentaillatú leheletét. — A Próféta ellen?
És egyre hevesebben beszélt, egyre kétségbeesettebben, mert látta, hogyan ingatja kétkedőn a fejét Vic.
— Halott világban élsz, angyal... Túl messze vagyunk már attól a világtól s a régi ember is halott már — és félresöpört haja mögül kibukkant egy műtéti heg, egy beültetés nyoma...
Vic nem győzte meg az angyalt, de Nefrit sem állította a saját oldalára a férfit; ahhoz azonban ragaszkodott, hogy az alvás óráit vendége nála töltse. Így Vic most egy kényelmes és ezért szokatlan ágyon forgolódott s zavaros álmai a lángokba veszett Öreg Világról szóltak. És a távolban mélyen és fenségesen felbúgott egy sosem látott hangszer sohasem hallott hangja. A férfi felébredt, de még mindig hallotta a hangot. Megbabonázta, vonzotta és taszította egyszerre s ő nem tudott ellenállni, ment, ahová az orgonaszó és Nefrit hívta...
Az angyalt a legbelső szobában találta meg. Nefrit elmélyült a játékban, a hangok varázsában, de érezte, hogy Vic belép és azt is tudta, hogy vendége döbbenten és néma áhítattal nézi őt és saját, halott világát. Nézi a sápadtan világító fénygömböt a magasban a terem közepén, a falra festett zöld lombú fákat , a ki tudja, miből készült bokor-utánzatokat, a különös állatszobrokat, a lába alatt besüppedő, puha gyepszőnyeget, beszívja a sohasem érzett, buja illatokat.
— Mi ez, Nefrit? Mi ez a varázslat?
Az angyal magához intette a fiatal férfit.
— Innét nézd! — és újra játszani kezdett.
Megremegett a levegő, a hangok megállíthatatlanul áradtak, hömpölyögtek s tengert formáltak. Hullámai Vic lábát paskolták szelíden, felszínéről a fent ragyogó gömb tükörképe nézett gúnyosan és kérdőn a férfire, aki szinte fuldoklott a sós levegő tisztaságától. Aztán, ahogy Nefrit másik dallamba kezdett, visszatért az erdő képe. De ez az erdő már más volt: köd gomolygott és Vic lába alatt az ezerszínű avar zörgött és susogott. Az illat pedig furcsán ismerős volt: a férfi a Halál illatát vélte felfedezni.
És már látta is a Halált. Ezer és ezer alakban jött felé, ezer arcát mutatta, de egy sem volt rémisztő, egy sem volt megalázó vagy alattomos. Mind emberi volt és természetes....Az angyal tovább játszott csodálatos hangszerén s a férfit más tájakra vitte a varázslat. Embereket látott, embereket, akik egymást marták-tépték; embereket, akik szerették egymást ; embereket, akik vágyakoztak valami után. És látta a Megtisztító Katedrálisában őrjöngő embereket és látta a prófétát...