A Sanhai a fejét csóválta, de nem szólt semmit: ha így döntöttem, ha menni akarok, hát legyen. Hajnalban indultam. Nyoma sem volt a nyárnak, a ragyogó kék égnek. ólmos felhők súrolták a hegyeket, időről időre hűvös eső vert végig az úton.
Reméltem, hogy nem ismernek fel. Liana Sun Jang halott — holttestét a Főszentély előtt bárki láthatta. Világos bőrömet a kolostor udvarán sötétre festette a nap, szél durvította, munka kérgesítette a kezemet. Hajam épp hogy az államig ért, homlokomon kendő szorította le a makacs fürtöket. A Kígyó-szerzetesek galambszürke ruháját viseltem, a Primessa tanítványaként keltem útra, köpenyemen, földbarna övemen ott a jel. S hogy még biztosabb legyen, arcomat a kámzsa árnyékába rejtettem.
A Korona Városa felé indultam, haza akartam jutni. Volt időm, hisz Narasakától is még ötven najra, nehezen megközelíthető helyen élt a Primessa, innét pedig Dion igencsak távol feküdt. Töprenghettem, vajon mit is akarok kezdeni otthon…
Elsőként a bosszú gondolata ébredt fel bennem. Híveket találni, katonákat toborozni, visszavágni a bitorlónak, elsöpörni a föld színéről is — semmi mást nem akartam, az úton azonban híreket hallottam.
“Adják az Égiek, hogy helyrehozhassa, amit a gyilkos tönkretett!”
“Fohászkodom az ősökhöz — talán közbenjárnak értünk az isteneknél. Niran nagyúr elsöpörte a véreskezű bitorlót, csak a Sárkánynak Gyermeke tehette ezt… Adja áldását a nagyúrra az Örök Lánggal Égő!”
“Niran bosszút állt a Jang-házért — balkézi leszármazott lehet… Politika ez is?”
“ A nagyúr gyönyörű, mint Liung Ni-Ro maga. Mi ez, ha nem égi jel?!”
Niran… Csak ezt a nevet hallottam, áhítattal, félelemmel, de mindig tisztelettel kiejtve. Niran… Ki vagy te? Mely Ház szülötte? Honnét jöttél? Egyre jobban elkeseredtem. Rak császár halott, a trónörökös, Liana Sun Jang hercegnő halott, nincs egyetlen élő leszármazottja sem az uralkodónak. A Jang-ház elbukott. Niran lesz a császár. Tisztelik ezt az embert. És félnek. Ahogy közeledtem Alm’ Enrahbi felé, úgy nőtt az emberek az emberekben a félelem. Olyan nevet suttogtak, amit nagyon jól ismertem: már Quaban nagyúr birtokán jártam. Quaban nagyúr, az Őrzők Erődjének régi-új birtokosa.
Inata Miuki Sano — A Halálból Jött Úr… Az én orvosom, a bizalmasom, felvidítóm, nevelőm! Arcán a festék halotti maszk, bőre hideg, mint a jég, mint a holtaké! Szolgálóleányaim hamuszürke arccal ejtették ki a nevét, rettegtek, hogy ágyasává választja valamelyiküket. Teste hideg, vesszeje kemény, magja forró — ezt mondták az asszonyok. Halott, hideg hús és mégis férfi. Démon! Démon a Császárságban!
Megnyerő a modora, irigylésre méltó a termete, vonzó — ha csak a szememmel nézem. Akkor nem taszít a furcsa arcfestés, páncéljának különös formája, bőrének jeges érintése. Ha azonban másként, a lelkemmel figyelek rá… A vonzereje sötét, a csábítás rossz, a simaság, a kellem iszonyú mélységeket rejt.
Quaban tanított engem, hogyan használhatom szellemem erejét a harcban. Meglepett, milyen jó harcos, lenyűgözött a tudása, szórakoztatott a humora. De egy éjjel meghalt az egyik ágyasa… Az Igazak előtt kellett megvédenie magát. Fent ültem, apám mellett, magasan a bírák fölött, magasan a megvádolt fölött. Quaban a tekintetemet kereste mindvégig — biztos volt az igazában. Tisztázta magát s amikor apám előtt térdelt — elveszítve a főhajtás kiváltságát — felpillantott rám: mérhetetlen gúnyt láttam a tekintetében…
És ez az ember most az Őrzők Erődjének ura, Niran legfőbb támasza, bizalmasa — köpönyegforgató gazember? Több annál, veszedelmesebb. Majd kiderül ez is, ha Dionba érek.
Gyaloghintó zászlaja lebbent előttem a keskeny erdei ösvényen. Félreálltam, behúzódtam a sűrűbe, hogy a szembejövő uraság kényelmesen elférjen. A hintó sötétjéből vezényszó harsant, a testőrség megtorpant, két katona azonnal felém indult.
— Hová mégy, szerzetes?
Lehajtott fejjel válaszoltam.
— A Koronavárosba.
— A nagyúr látni kíván, de okos légy, szentéletű! — A gyaloghintóhoz kísértek, kezem máris mozdult: a Kígyó gyermeke tiszteleg a Sárkány jele előtt…
— Bizonnyal maga Niang Ti-Ku vezérelt utamba — Hatalommal telített hang — Az erődben most híján vagyunk szentéletűeknek…
Az Őrzők Erődjének urával beszélek… Quaban!
— Igono ragadzasi, Sano. Bocsáss meg nekem, nagyúr! Öltözékemmel megtévesztettelek. Nem szerzetes vagyok, csupán nie-no.
— Harcosom van elég, menj utadra békével!
Áldást kérő köszöntést mormoltam, meghajoltam és hagytam, hogy a gyaloghintó, melyet egy másik követett, továbbhaladjon. A második aruine függönyei szétváltak egy pillanatra és egy nő nézett rám. Elgyötört arca gyönyörű volt, szemében kimondhatatlan rettegés szűkölt. Egy szívdobbanásnyi ideig tartott csupán, azonban a lányból sugárzó félelem így is megérintett. És rájöttem, kit láttam: Idorato Siniko ült abban a gyaloghintóban, a lány, akinek annyi mindent tanítottam, akinek boldoggá kellett volna tennie az öcsémet…
Későre járt már, az Erődöt nem érhették el napszálltáig. Meg kell állniuk éjszakára, biztonságosabb éjjel egy helyben maradni, még Quabannak is. A két gyaloghintó egy tisztáson sátorrá alakult, azonban cseppet sem lett megközelíthetőbb, a nie-nók gyűrűje láttán, amely körbefogta a könnyű, de stabil építményt, gondolkodóba estem. Ki kell onnét hoznom Sinikót! — ez volt az első gondolat. Sokszoros túlerővel állok szemben — ez a második; élnem kell! — ez pedig a harmadik. A hirtelen jött ötlettől kacaghatnékom támadt — a vicsornak beillő mosolyomat senki sem látta —, mert volt még valami a tarsolyomban: Quabantól Quaban ellen…
A Kígyók Óráját bearanyozta a lenyugvó nap fénye, s e fénynél vettem elő féltett kincseimet. Festékek, ecset, parányi tükör — és az elmém rejtett zugából az általam ismert egyetlen mágikus formula. A földön térdeltem, a füveknek suttogott szavaim leheletfinom hálóba szőtték a Vihar megcsapolt energiáit. Az önkívület határára jutva kevertem a tégelyekben a festékeket. Sohasem vegyítettem még a színeket, sohasem használtam még egyszerre egynél többet. Mindig tudtam, mit akarok, milyen hatáshoz mely szín mágiája illik. Quaban mutatta meg nekem, azért, hogy az őszi esőkkel érkező búskomorságomon valamit enyhítsen. Sohasem használtam másként, csak játéknak, hogy csapongó képzeletemnek utat keressek; ihletnek, hogy az ürességet valahogy kitöltsem. Használtam, ha a megtapasztalhatatlant kerestem: mozdulatlanná, mozdíthatatlanná váltam, mint a szikla vagy gyorssá, mint a gondolat. Játszottam, de a játékban minden előre megtervezett volt, igazán rögtönöznöm sohasem kellett, s most, hogy a színeket kevertem, megremegett a kezem.
Arany — Te, aki adtad az embernek a tudást…
— Jöjj, Tűzúr, segíts!
Fekete — Sen Tu Jang, leszármazottad vagyok!
— Jöjj, Harcnak Istene, adj erőt!
Kobaltkék — Sino-Ki, te ringattál, te dajkáltál engem…
— Jöjj, Levegő Ura, adj gyorsaságot!
Jádezöld — Öröktől Létező, fényednél élek s halok…
— Fogadd lelkemet, atyám!
Kezem rég nem remegett már, lassan születtek a vonalak s éreztem, ahogy a formába kényszerített mana meg-megvonaglott. Járomcsontom felett megfeszült a bőr: arcom jobb felére a csend kobaltkék jelét írtam, bal felől arannyal a hit került. Kétoldalt, a halántékomon fekete sebhely: élet és halál. Kezemre, lábamra a jól ismert jegyet írtam: hűség és odaadás, színük arany és fekete — párjuk a hit és a halál… Az utolsó szín, a jádezöld szava váratott magára s én nem sürgettem. Féken tartottam a megfeszülő szálakat, a Vihar egy darabja készült kitörni bennem.
Uralnom kellett az energiákat, s hiába volt a biztos formula, e keverék mágiához ihlet is szükségeltetett. Befelé figyeltem, a szívem ritmusára: mozdulataimat már a szél, a tűz és a föld irányította, hiányzott azonban valami, ami egybefogja a szétáradó erőt — az ecset megmártózott a jádezöld porban és homlokomra az álom jelét rajzoltam.
Az iszákomba hulltak a kincsek, elhalt hatszor tizenkét szívdobbanás és a tábor felé indultam. Éji ragadozó voltam, pillantásom a sötéten is áthatolt, a világ jó ismerőssé, otthonná lett körülöttem. Félelmeimet eloszlatta a varázslat, hittem, nem állíthat meg senki — a hold fényénél ma én ölök…
Tudnom kellett volna, hogy hibáztam, fel kellett volna ismernem a bajt, de a kezemből kicsúszott irányítást már átvette a varázslat, a képzelet mágiája. A nie-nók többsége fel sem eszmélt, őket készületlenül érte a halál. Nagymacskaként harcoltam, egyetlen ütésem koponyát zúzott be, gerincet roppantott el. Körmeim a gyenge húst könnyedén tépték fel, vér ömlött a kezemre, mancsomat vér áztatta.
A vérszagtól megvadulva rontottam a két sátor elé. Egyetlen ugrás választott el a nagyúrtól, kiszemelt prédám azonban furcsát, keményet kiáltott, én meg üvöltöttem a kíntól. Mintha korbács vágott volna végig rajtam, a fájdalom megőrjített. A férfi ismét rikoltott, hangja a finom szövedékbe tépett és mágiám szertefoszlott. Meglódult a vérem, a tüdőmet forróság lepte el, köhögve, fuldokolva kellett volna lerogynom a mágus lábaihoz, azonban valami vitt tovább. Quaban ugrott, de egyik harcosa, egy összeégett képű, fehér üstökű fickó megelőzte. Már csak a rám zúduló sötétségre kaptam oldalra a fejem, a harcos alakja kitörölhetetlenül vésődött emlékeimbe. A kard markolatával ütött meg, azt hiszem — én pedig szép csendesen a földre roskadtam.
Felfordult a gyomrom a szagoktól: vér és égett hús szaga. Ragacsos kezemhez mocskos szalma tapadt, a számban összegyűlt véres nyáltól öklendezni kezdtem. Zajok törtek át a sötétségen, lánc nyikorgása, nehéz döndülés, fémen csikorduló fém hangja, sikoly és tűz ropogása. A rácsokon túlról fény közeledett és nekem minden erőmre szükségem volt, hogy feltápászkodjak. Fekete alakba, mozdulatlan testbe ütköztem váratlanul, s miután riadtan visszahőköltem, fedeztem csak fel benne az embert. A halovány fényben szemügyre vettem: a falhoz láncolt férfi hosszú haja az arcába hullt, ahogy feje előrebicsaklott, meztelen karján, mellkasán sebeket láttam. Közelebb léptem, tudni akartam, él-e még. A holtnak tűnő test összerándult, a férfi felemelte a fejét — halálra rémültem a mozdulatától —, és a szemembe nézett.
— Üdvözöllek a pokolban, Olga! — mosolygott rám, én pedig elájultam.
A mennyezet lustán hullámzott felettem, aztán szép lassan megállt. Száraz, égő szemeimet az eszméletlenség sötétsége után erős fény vakította el, bizonytalan körvonalakat láttam csupán.
— Vakarjátok ki őket a mocsokból és vigyétek át a másik cellába! Szedjétek rendbe mindkettőt!— lánccsörgés, ordítás, puffanó, tompa zaj, durva szitok. — Elég! Ha megölöd, a te halálod sokkal gyötrelmesebb lesz.
— Igono ragadzasi, Sano! Ez a vadállat még mindig próbálkozik.
— Ez a vadállat a Fényességes Császárt kell hogy szórakoztassa a halálával, ha eljön az ünnep. Anatinaru ka?
— Hai, Sano. És a nő?
— Az életetekkel feleltek érte is. Nem mindennapi látványosságban lesz része a Fényességesnek a Viadalon… — Vészjóslóvá halkult a hangja. — És nem a ti szórakoztatásotokra van itt!
A szavak, a hangok kifakultak a tudatomból, ismét elvesztettem az eszméletem, hogy halk motoszkálás, sötétség és friss szalma illata vegyen körül, amikor magamhoz térek…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése