Kiút 2. részlet

Kiút

2009. november 15.

Részlet 2.

Tizenkettő.
A Faló az egyik toronyház aljában volt, egy saroknyira futárcég központjától. A bejárat előtt széles emelvényen asztalok, székek képviselték a kerthelyiséget, bent zenegép, egy-két nyerőautomata, cigifüst fogadott, a pult előtti bárszéken egy valószínűtlenül kék szemű, valószínűleg elég részeg fazon ücsörgött. Beljebb falépcső vezetett a galériára, még beljebb fiatalokat láttam egy nagy asztal körül. Egyikükre sem illett a barna hajú csaj személyleírása.
A köszönésemre egy hátsó helyiségből magas, szőke férfi lépett a pulthoz.
– Helló! Mit adhatok?
– Egy kávét kérek – a presszógéppel vacakolt, csészét vett elő, én pedig nyugodtan megszemlélhettem. Széles vállán feszült a téglavörös póló, a mozdulatai könnyedek, simák voltak, a fickó egész lényéből nyugalom, erő sugárzott.
A kékszemű közben elköszönt, én pedig gyorsan a helyére ültem. A kávé forró volt és nagyon jó. Megdicsértem, de hogy a pultos mit válaszolt, nem hallottam, mert az ajtón bezúdult egy nagyobb társaság. Fiatalok voltak, jókedvűk és szinte mindegyiknél sporttáskát, hátizsákot láttam. A beszélgetésükből elcsípett foszlányok megerősítették bennem: jó nyomon járok.
– Sportolók – mosolyogtam, amikor a srácok odébb vonultak.
– Törzsvendégek – biccentett a csapos.
Kavargattam a kávémat, hallgattam az élcelődésüket és az ismerős szavakat.
– A kungfu nagyon hatékony – sóhajtottam és a húszcentis karmokra gondoltam.
– Csak nem? – a férfi újult érdeklődéssel mért végig.
– Régen, nagyon régen, de már nem – újra a jókedvű társaság felé pillantottam. – Sajnos, vannak sürgetőbb dolgaim – Vártam picit, de nem reagált. – Azt mondod, törzsvendégek? Ha ezek a kungfus srácok rendszeresen idejárnak, talán még segíteni is tudnak nekem.
– Újra akarod kezdeni?
– Nem volna rossz, csak előbb meg kell találnom valakit. Tudod, ő is kungfus...
– Egy próbát megér, persze – sört töltött egy frissen érkező vendégnek.
– Még az is lehet, hogy te is ismered... Halmos Zoltánt szeretném megtalálni.
A szőke férfi elvette a sörért járó pénzt, gondosan letörölte a pultot, aztán cigire gyújtott.
– Halmos... Halmos... Ismerős a név. Majd gondolkodok, oké?
A srácok rendeltek még egy kört, „megetették” a zenegépet és élénk beszélgetésbe kezdtek a pultos fickóval. Amikor visszatelepedtek az asztalukhoz, a csapos ismét felém fordult.
– Szóval Halmost keresed? – nézett rám a férfi. Szemei higanyfényűek voltak. Bólintottam. – Megtudhatnám, miért?
– Rég nem tudok róla semmit, hosszú évek óta nem láttam.
– Vannak ezzel így egy páran.
– Hozzám került valami, ami az övé.
A csapos fura kérdései, megjegyzései fel sem tűntek. Úgy éreztem, meg kell magyaráznom, mintha az igazamat akartam volna bizonygatni.
– Most jutott eszedbe?
– Tartozok neki...
A férfi egy poharat vett fel és elmélyülten törölgetni kezdte. Fény felé emelte, eléggé csillog-e, dörgölte még szótlanul, azután újra megvizsgálta. Elégedett lehetett az eredménnyel, mert újra rám nézett.
– Az ellenkezője szokott fontos lenni, tudod,ha behajtani kell az adósságot.
– Az életemet mentette meg.
– Sok ember életét mentette meg, sok ember bőrére vigyázott. Ha ismered, tudnod kell.
Szemei izzottak a félhomályban. Félretette a kendőt, amivel a poharat törülgette és beletúrt rövid, szőke hajába.
– Honnét ismered?
– A mesterem volt. Ez az övé, talán láttad már – szép lassú mozdulattal vettem elő a katanát a sporttáskából, az orra elé tartottam és néhány centire kihúztam a pengét a tokból.
A szőke csapos nem vizsgálta sokáig a kardot és az emblémás reklám-öngyújtóra is csupán egyetlen pillantást vetett.
– Szóval így találtál ide? Gyere, elviszlek a mesteredhez!
Benyitott a Raktár feliratú ajtón, ahonnét egy barna hajú nő jött elő és állt a pulthoz. Tökéletesen illett rá a futártól kapott személyleírás. A fickó a hátsó traktus felé intett.
– Arra megyünk!
Kocsiba ültünk. Sofőröm szótlansága elgondolkodtatott, amikor pedig egy szürke betonkerítés mellett megálltunk, valami összeszorította a torkomat.
Nem gyalogoltunk sokat, a dísztelen kis kapu nyitva állt, láthattam a számtalan egyforma, kicsi, fehér kőtáblát a földön. Az egyik szélső sorhoz vezetett.
– Megtaláltad a mesteredet!
Nem kellett elolvasnom a feliratot, hogy tudja, a szőke férfi igazat beszél. De nem is láttam az írást, nem láttam semmit, csak Halmos Zoltánt. Ahogy nevet, ahogy igazítja kezem-lábam a helyes mozdulatra, ahogy az apró tanítványaival játszik. Láttam és éreztem a belőle sugárzó erőt, életet.
Eszembe jutott, mi mindenre tanított meg: az első lőtéri leckék,a kőkemény edzések, a verések, amiket kaptam, hogy tanuljak belőle, hogy soha többé ne történhessen meg, ami egyszer rég Szegeden megtörtént velem.
A munkák, amiket szerzett nekem. A második mesterem, akihez ő vitt el.
Minden.
És ott ordított bennem a bizonyosság, hogy ha hamarabb kezdem keresni, megmenthettem volna.
Kísérőm magamra hagyott, a távolban izzó parázsfolt mutatta, hol vár rám. Adott időt, hogy emlékezzek, rendezzem a gondolataimat, de nem tudtam mit kezdeni ezzel az idővel. Szinte végig sem szívta még a cigarettáját, amikor odamentem hozzá.
– Visszavinnél a sörözőbe?