Pokoljárás 2. részlet

Pokoljárás

2009. november 15.

Részlet 2.

Szombat, 19:48, Cserépfalutól 7 km-re

Előző éjjel megint esett a hó, most azonban ragyogtak fenn a csillagok, a kabátom hőmérője mínusz tizennyolc fokot mutatott. Márk megállt az úton, mi a fák közé rejtőztünk — kicsi egyszerűsítettünk a terven...

Az autó fényszórói bevilágították a terepet, az ex-szóló sötét szoborként tornyosult előtte. A furgon fékezett.

— Jó estét, uraim! Kérem, adják át nekünk az autójukat! — udvarias szavait a géppisztoly nyomatékosította. A negyvenes sofőr kun ősökre utaló vonásai nem árultak el sem haragot, sem különösebb meglepetést. Ez van.

— Nyugi! — intette jóval fiatalabb, hirtelenszőke társát. — Nem lesz baj — és lassú, kimért mozdulatokkal kiszállt.

— Jöjjenek! Van a közelben egy melegedő, odakísérjük önöket — a Spanyol az ösvény felé intett. — Egy pillanat! A telefonjukat hagyják a kocsiban!

A turistaház ajtaját Márk mindenhez jó kulcsainak egyikével záruk a két fickóra.

— Ne mászkáljanak az ajtó körül, a zár öt óra múlva felrobban és önök szabadok — Uriel elhelyezte a robbanószerkezetet, az időzítőt és már ott sem voltunk.

A kapunál a két őr megnézte a fuvarlevelet és intett: "Befelé!". Lapultam a tetőn az álcafólia alatt és vártam. Bejárat. Kinyittatták a rakteret, megnézték a fülkét, az okmányokat.

— Egyenesen, aztán a csarnokban jobbra. A raktárfolyosóra már nem fér az autójuk. Ha végeztek, egy kolléga megy és átveszi az árut.

A folyosón bőven elfért a furgon, a csarnok pedig hatalmas volt, a szállításra váró konténerek és ládák mégis betöltötték szinte az egész teret. Fölöttünk pedig az irdatlan sziklatömeg, a mellkasomon éreztem a súlyát.

Mozgás sehol: őrök csak a kapuban volnának? A furgon megállt a kijelölt helyen, én pedig az árnyékos oldalon lehuppantam a földre.

— A falon láttam egy terminált. Nézz szét, Uriel, mi majd rakodunk —

Márk azonban csak a fejét rázta és nem mozdult.

— Mi van???

— A sziklák — nyögte a férfi. Az arca viaszszínű volt. — Úgy érzem, összenyomnak...

— Bazmeg! — nagyon közel jártam egy csinos hisztériás rohamhoz. — Miért nem tudtad elpofázni, hogy...

— Kuss! -dörrent rám a Spanyol.

— A Medkitben van olyan összetevő, ami oldja a szorongást — próbálkoztam tovább.

— Azt mondtam, fogd be! — a tajtékfehér szemek vészjóslóan összeszűkültek. — Te meg igyál! — Uriel az ex-szóló remegő kezébe nyomta a flaskát. — Ennél jobban kevés dolog csillapítja a szorongást.

— Barackpálinka — lehelte Márk. — Finom ...

Vártunk egy keveset, a kesehajú gyorsan összeszedte magát. Uriel elosont a fali terminálhoz, mi pedig hozzáláttunk a rakodáshoz.

— Nincs kamera, vannak viszont nagy dög ajtók — a Spanyol megint megörvendeztetett minket a híreivel. — Őrt csak egyet láttam, középen, az elágazásban.

— Persze, mert onnét nyílik Herman irodája.

Uriel elkapta a karomat.

— Na, idefigyelj! Ha megölöd Hermant, mielőtt beszélhetne, akkor akár szét is lövetheted a csinos fejecskédet, mert csak tőle tudhatjuk meg, mit adott be neked. Élve kell, világos?! — nekem címezte a mondandóját, de közben egyre az ex-szólót nézte.

— Világos — dünnyögtem -, világos.

— Az őrt idecsalom: elromlott a hidraulika, gond lesz a rakodással. Elkapjuk, aztán következhetnek a kintiek.

— Hermann-nak vannak testőrei — Márk egészen magához tért.

— Tudom. Én viszont csak az informatikai és elektronikai hátteretek vagyok, úgyhogy ez a gond rátok marad. Na, hajrá!

Az õr szép kényelmesen ballagott Uriel mellett. A sűrített levegős pisztoly tűlövedéke a nyakán találta el: a fickó megingott, de még mielőtt végigzuhanhatott volna a földön, Márk elkapta. Megkötöztük, rázártuk a raktár ajtaját. Tovább!

A technika ugyanaz volt.

— Uram, valami gond van a raktárajtóval. A hidraulika lehet...

Tűvető szisszen, fickó elhanyatlik, raktárba be. A társát csak meg kellett várnunk — tőle viszont még megtudtuk a baloldali ajtó kódját, innentől viszont minden ugyanúgy zajlott.

Álltunk az ajtó előtt, Uriel hátrébb a kezelőtáblánál, mi ketten meg a két oldalon.

— Kész?

— Kész!

Az ajtó felemelkedett, én megnyomtam az elsütőbillentyűt a tűvetőn, az előttem tornyosuló alak a nyakához kapott és ... Semmi! Láttam a fegyver után mozduló kezet, a hihetetlen, nem emberi gyorsaságot.

Blamm! A testőr elterült a földön. Hát ezt sem ravatalozhatnák fel nyitott koporsóban... Uriel átlépett a hullán, kezében az Isten tudja, honnét származó mordály. De jó, hogy nem költöttem hangtompítóra! Még hogy elektronika meg informatika ...

— Szépen becsengettél — mordult fel Márk és teljes sorozatra állította a géppisztolyt.

A lövés döreje kapcsoltatta-e fel az automatikával a reflektorokat vagy valaki riasztotta az egész kócerájt, nem tudom, de egy szempillantás múlva fényárban úsztunk. Meg a boldogságban is. Márk habozás nélkül tüzet nyitott a folyosó túlfelén felbukkanó alakokra.

— Ó, a rohadt életbe! Vissza a csarnokba! — sarkon fordultunk és kivetettük magunkat a az ajtón. Be a konténerek, ládák mögé. Márk a feje fölé mutatott. Követtem a mozdulatot és megértettem: a konténerek tetejére fel lehet mászni. Pazar! Másztunk tehát az egymásra pakolt ládákon fölfelé. Odafent kilestem a fedezék mögül.

Az ajtónál megálló alakok Herman testőrei voltak és csak nyomokban emberek. Modern, valószínűleg helyi fejlesztésű kiberverek és gyorsítók, nagy tűzerejű fegyverek. Valóban, a tűvető lövedéke szart se ért a kiber-drogokkal szemben. Itt csak egyvalami számított: mindketten ütközésig nyomtuk az elsütőbillentyűt...

Lentről, a kapcsolótábla közeléből hallottam Uriel fegyverének a hangját, a Spanyol onnét lődözte a tenyésztett gyilkosokat. Amikor az ötből már egy sem volt talpon, Márk elindult lefelé.

— El kell kapnunk Hermant, mielőtt a nyakunkra hozza a következő csapat bádogembert!

A fények azonban kihunytak és ez a helyén marasztotta az ex-szólót. A fényerősítő funkció bekapcsolt és ...

— Ne mozduljon, Herman, mert szétlövöm a fejét!