Bécs
Sűrű és édes illatú volt a füst, a táncosnő tökéletes testét csupán festék borította: igazi nagymacskává változott, ébenszín partnernője lábai előtt a dárdától sebzett párduc haláltusáját játszotta épp. A zene elhallgatott, a két lány mozdulatlanná dermedt, a közönség ordítva ünnepelt, ám a fények máris változtak, a színek szelíddé tompultak, a zene lassan kúszott az emberek felé, fájdalmasan gyönyörű volt, akárcsak a lány, aki a színpadra lépett.
Lángvörös ruhája mohó szeretőként tapadt a testére, körmei, ajkai vérszínűek voltak. Sötét szemének pillantása rabul ejtette Dánielt, a mozdulat, ahogy éjfekete hajába túrt, felkorbácsolta a férfi érzékeit. A smink, a zene a békebeli gengszterfilmek világát idézte, az amerikai szesztilalom boldog éveit, a nő hangja pedig a rég eltemetett álmokat. Emlékeket: egy másik világot, egy másik életet. Egy nő emlékét, illatát, csókjait. A halált.
Dániel belekortyolt az italába: folyékony tűzre volt szüksége most, más nem melegíthette át jéggé dermedt testét-lelkét.
A hideg — a hullaház hidege — hat éve nem tágít tőle. Azon a hűvös őszi éjszakán borzongatta meg először, amikor a kerületi kapitányság embere becsöngetett hozzá.
— Gál őrmester vagyok. Ön Mr. Szentmihályi Dániel? — Az igenlő válaszra a rendőr félrenézett, valahová messze, el Dániel válla fölött.
— Szomorú kötelességemnek kell eleget tennem — a szavak tompán kongtak.
— Uram, Kelemen Olga hadnagy meghalt. — Az őrmester ismét a szemébe nézett, hogy a feltámadó hitetlenséget, tagadást és reményt egyetlen mondatával semmivé tegye. — A társa, Angyal nyomozó már azonosította a holttestet. Fogadja őszinte részvétemet, uram.
Az orvos — kölyökképű, szalmaszőke fickó — félrehúzódott az útjából, engedte, hogy a boncterem képe beleivódjon az emlékezetébe. Örökre, kitörölhetetlenül…
Érezte a csontjaiba befurakodó hideget. A kórboncnok az asztalon fekvő, letakart testhez lépett, valószínűtlenül kék szemeiben a kérdéssel: “Biztosan ezt akarja? Látni a halálba dermedt vonásokat, a vértelen ajkakat? Ezt a képet akarja megőrizni róla?”
Olga bőre márványfehér volt, a vért lemosták róla, csupán a homlokán sötétlett a kis kaliberű golyó ütötte seb. Dániel megérintette a halott arcát és kiáltani akart, ám taplószáraz ajkai közül nem jött ki hang. Képtelen volt elhúzni a kezét: a holttestből a dermesztő hideg lassan kúszott fel az ujjain át az agyába, a szívébe. Beköltözött, hogy többé ne szabadulhasson tőle…
Dániel megrázta a fejét, a látomás szertefoszlott, s a harmadik pohár után már a hideg is enyhült ott belül. Felnézett a színpadra, ám a vörösbe öltözött helyén egy remekbe szabott szőkeség vonaglott. Látta árnyéka rosszalló tekintetét, de nem törődött vele. Ivott megint, aztán a kijárat felé indult. A bejáratnál halk hang állította meg.
— Kérem, uram! — felismerte az ébenszínű lányt. — Ez a levél önnek szól.
Finom illatú volt a papír, vörös körmű kezek rótták rá a sorokat…
Nem ismerem Önt, de tudom, találkoznunk és beszélnünk kell. Amikor a szemembe nézett, láttam valamit, ami megrémisztett. Remélem, segít.
A Császár állt az erkélyen, s a torkában meggyűlő keserűséget whiskyvel igyekezett lemosni. Megérezte az üvegajtó mögött álló árnyékának jelenlétét.
— Mit akarsz?
A feketébe öltözött férfi meghajolt, mozdulatában tisztelet és erő feszült.
— Uram, kötelességem, hogy figyelmeztesselek: nem helyes, amit teszel. Az én hibám…
— Igen, a tiéd — nem is akarta visszafogni tehetetlen és érthetetlen dühét. — Mint ahogy a new orleansi is. Az életemet bíztam rád, te pedig hibát hibára halmozol. Tudnod kellene, hol az a nő!
— Megtalált téged — a férfi a földet nézte. — Megtalált és most itt van, beszélni akar veled.
Dániel öklével a férfi arcába sújtott, a kicsorduló vér látványa lehűtötte.
— Menj és vezesd a nappaliba — ivott még egy kortyot, aztán belépett ő is a sötét szobába.
A nő szeme megrebbent, ahogy egymásba kapcsolódott a tekintetük. Dániel megérezte, mennyire különleges az előtte álló teremtés.
— Lilian Martinelli.
Amikor egymáshoz ért a kezük, a Császárt azonnal elárasztották a képek.
A hang halk, ám félreismerhetetlen. Az, akinek a szemével látja ezeket, megdermed. Fegyveresek. Várni, aztán cselekedni. Nem adhat időt, nem hibázhat. És mégis…A dörejt nem hallja, a fájdalom éles, a földre rogy, aztán találkozik a tekintetük: ez iszonytatóbb minden kínnál, ez éget, a lelkébe mar. A barátja, a testvére. Ó, Eric!
— Ki vagy te? Honnét ismered ezt a történetet? — megragadta a nő vállát és megrázta. — Beszélj!
— A klubban tegnap éjjel…A szemembe néztél és akkor láttam először hasonló képeket. Mind halálról, bosszúról, árulásról szólt. Téged láttalak, te voltál, aki bosszúra szomjasan bejártad a világot. Megijedtem: mi közöm nekem ehhez? De az álmaiban is felbukkantál, és ma este már pontosan éreztem, merre keresselek.
Dániel magához húzta a lányt és olyan vadul, olyan mohón kezdte csókolni, mintha tudta volna: az utolsó esélyt kapja ezzel kárhozott lelkének megmentésére. Őrjítő türelmetlenség, kapkodó bizonytalanság űzte a lány karjaiba és amikor végre birtokba vette a testét, a gyönyör pillanatában az a mélység tárult fel előtte, amely régóta elnyeléssel fenyegette.
— Te vagy a kulcs a látomásaimhoz — suttogta a lány kimerülten, már félig sem ébren. — Gyógyíts meg engem, gyógyíts meg!
A Császár dermedten figyelte a nyakában lógó ősi szimbólumot, a kulcsot, az örök élet kulcsát és már tudta, hogy el kell pusztítania a lányt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése