A város lüktetett. Virágdíszeket, lampionokat himbált a szél, a démonűző harangocskák csilingelése az ünnepi zenével keveredett. Sárkánymaszkos wu-táncosok kavarogtak az utcákon, Assa-papok kosaraikból virágszirmokat szórtak az ünneplőkre. És ott voltak Niang Ti-Ku, a hatalmas és bölcs Kígyó gyermekei, a galambszürke ruhás szerzetesek a déli tartományokból, élükön a Primessának, a Harc Örökéletű Nagyasszonyának legkiválóbb tanítványaival.
Az ünneplők a Szentélyek Terére tartottak, a menet a közrendűek számára itt véget ért. A papok áldozatot mutattak be, megköszönték az életet a Jáde Sárkánynak és kezdetét vette a mulatozás. A nemesek számára a Palotanegyed tartogatta az igazi látnivalót. A Szentélyek Teréről a táncosok és a papok menete a Főszentélyhez vonult, ahol minden Ház elhelyezhette áldozati ajándékát.
Néhány kiváltságos Ház részesülhetett csak abban a kegyben, hogy a Császár után hódolhasson a Sárkánynak. A Sárkánynak, aki legyőzi Nar Dor démonherceget, véget vetve ezzel négy éjjen át tartó, vérszínű uralmának.
Így volt ez minden évben, ezt láttam gyermekként, így lesz most is. Figyeltem a virágszirom-esőt és eszembe jutott az álmom. Ghes mellettem állt, együtt figyeltük az ünneplőket — társaink visszavonultak, hogy szokásaik szerint készüljenek az eljövendőkre.
A testőr szótlanul hallgatta az álmomat, csak a szemébe költözött vissza az a tompa szomorúság. Amikor az álom jelentéséről próbáltam faggatni, félrenézett, a távoli hegyeket bámulta s csak nagy sokára szólalt meg.
— Minden álomnak van jelentése, hercegnő — keze a kard, a hosszabbik penge markolatára csúszott —, de a saját álmodat csak te fejtheted meg…
A Mézvirág Órájában indultunk, Chen a címer nélküli hintó bakján feszített, Yiko hátul lógázta a lábait, a testőr, Lihsom és én a fekete-kék párnákon ültünk. Ghes ezüstboróka porával festette át a haját és a szakállát, maszkmesterek ügyességével formálta meg arcára a ráncokat mézből, viaszból és virágporokból. Arcomat fátyol, Házam jeleivel hímzett ruhámat a barackszín köntös fedte el.
Végtelennek tűnt az utcákon kígyózó áradat, aminek részévé váltunk. Mellettünk gyerekek futkároztak, gólyalábon forgolódó táncosok lépkedtek és zúgtak a harangok, csengettyűk hangja tartotta távol az ártó szellemeket, ének és nevetés szállt mindenhonnét. Mézvirág illata keveredett a kwan-fák gyógyító illatával és a meleg nyári szél kitartóan himbálta, cibálta a lampionokat és a rizspapírból formált pillangókat.
Áldozati ajándékunkat Lihsom tette a Főszentély előtt lobogó máglyára. A színes szalagokba font gyümölcsök, a borral megöntözött rizsszalma eltűnt a lángokban s a tűz ezernyi szikrát küldött az egyre sötétedő ég felé.
A Linn-ház az idei kiválasztottak közé került — hogy milyen eszközöket használt a testőr, nem tudom, de hintónk már a Szent Liget felé tartott velünk.
A Szent Liget közepén állt a fogadalmi oltár — óriási jádetömb. Ez volt a Császár helye, előtte gyékényen és selymeken kuporgott a Sárkányt váró nemesség. Térdre hulltunk és legyezőm takarásából lopva felpillantottam az Uralkodóra.
Karcsú volt, haja kékesfekete, aranyszín köntöse köré vérvörös fényudvart vont a lenyugvó nap. Nem nézett ránk, a nyugati égboltot figyelte, ahol a baljós színű hold ragyogott. Ghes megszorította a karomat — épp időben, hogy ne kiáltsak fel. A Császár megfordult, fogadni kívánta az érkezők hódolatát — Szentmihályi Dániel állt a fogadalmi oltáron.
Városszerte elnémultak a sípok, dobok, fuvolák, csupán a démonűző harangocskák csilingeltek a Császárt óvó ernyőn, s az áhítat csöndje ereszkedett a fogadalmi oltár köré. Az ibolyakék nyugati égbolton a hegyek felé emelkedett az opálos-zöld fényű hold és lassan a vörös felé kúszott.
Éjszakai virágok illata bódított el, szívverésem egyre gyorsabb lett. A percek csak vánszorogtak, a tisztáson megdermedt az élet. Végül a világos fényű hold elérte a vöröset, s ahogy egyre nagyobb darabot mart ki belőle, úgy csitult a vérem őrült száguldása az ereimben. Zöldes fényben fürdött a tisztás, fenn a fogadalmi oltáron kitárt karokkal állt a Császár, fogadta atyja, a Jáde Sárkány csókját.
A papok csoportjában susogás támadt: egy közülük görcsökben fetrengett a földön, teste egyre törékenyebb, egyre apróbb lett, végül nem maradt ott semmi, csak egy marék szürke por. Mágiát emlegettek és démoni praktikát, óvó jeleket rajzoltak maguk elé. Az energiák áramlását érzem — hörögte egyikük.
Ám a Császár semmit sem vett észre az egészből, ő a hegyek felől érkező második zöld fényű holdat figyelte.
Ghes már rég nem térdelt s most maga mellé emelt engem is. Ősi szavakat suttogott, a papiros szavait, tekintete az egyre növekvő zöld fényörvényt tükrözte. Leoldotta övéről és a kezembe tette a csillagok porát is őrző kardot — az oltár felé indultunk.
Az örvénylő fényből kilépett Liung Ni-Ro, a Követ. Eljött, hogy átadja a testvéri csókot a Császárnak. Eljött, mert hívták a szavak, a Ghes előcitálta régi-régi varázs.
Félig ember volt, félig sárkány. Állt az oltár szélén és a Császár fölé magasodott. Gyönyörűnek láttam: haja zöld tűz, karján, vállán, mellkasán jádezöld pikkelyek; ágyékkötője, saruja színarany. Dániel— vagyis Niran — felé nyújtotta a kezét.
A Császár hangja elveszett a feltámadó szél zúgásában. Dániel valamit kiáltott, kezéből aprócska holmi röppent az ég felé, aztán a kékes villanással megnyíló Kapu elnyelte a férfit.
Remegve álltam a szélben, a kavargó levegő letépte a fátylamat. Liung Ni-Ro felénk tartott, a föld fölött lebegve. Ghes sápadt arcáról rég elveszett már a maszk, most verítékcsöppek ragyogtak a homlokán. Lehunyt szemmel álltam a Követ előtt. Illata méz volt és templomi füstölő, bőre forróságot árasztott és elsimította szívemben a félelem hullámait. Megéreztem karmos kezét a vállamon, aztán Liung Ni-Ro homlokon csókolt engem.
Fegyverek zaja, sírás és sikoly hozott vissza a valóságba. Liung Ni-Rónak nyoma sem volt már, vele tűnt tova a vérontás tilalma és a tisztás túloldaláról Quaban és a hamis császár katonái törtek utat az ünneplők soraiban. Ismét menekülnünk kellett.
Ghes halálosan kimerült volt, az idézőmágia majd’ minden erejét felemésztette. Félredobtam a barackszín köntöst, kivontam a kardot és szabad kezemmel a kábultan álló férfi karját markoltam.
— Tűnés!
Átrohantunk a fák alatt, ki a Főszentély elé. Katonák! Yiko ökölnyi gömböt hajított közéjük. Mennydörgés és füst — ennyi maradt utánuk csupán. Félretaszigáltuk a halálra rémült embereket, már a negyed határán jártunk, amikor
lebbenő köpeny és acéltüskén megcsillanó fáklyafény
Quaban bukkant fel a kapuban.
A felém röppenő zölden izzó gömb elől félrevetődtem. Szemem sarkából láttam, Lihsom elsodorja a varázslat útjából Ghest, amikor a rémálmaimnak okozójának szánt kristálytőrt elhajítottam. A mágus mozdult, de nem volt elég gyors, a tőr átégette páncélját és a vállába fúródott. Ennyit láttam csupán, mert harcosai körbefogták, testükkel óvták.
Chen keze madárként rebbent s a könnyed mozdulat mind halált osztott. A kezemben tartott kard pengéje már rég elvesztette ragyogó tisztaságát — vöröslött, mint a rőt szíjak a markolaton. Yiko ugrott, pördült, ruganyos teste akár az íj. Őt nem kötötte hozzám eskü, mégis harcolt értem… Jobbomon a testőrt vigyázva Lihsom harcolt. Kétkezes vívó volt, az egyik legjobb, akit valaha láttam — ő is az álmaiért akart megfizetni, akárcsak én.
Quaban eltűnt, az út szabaddá vált előttünk. Felrángattuk a térdre rogyó testőrt és belevetettük magunkat a Külső Város kavargó ünnepébe, fellélegezni azonban csak a vendégház zsúfolt ivójában mertünk.
Sértetlenek voltunk mindannyian, a vér, ami a ruhánkat, a testünket borította, mások vére volt. Álltam az ablaknál és néztem az opálos-zöld fényű holdat.
— Úrnőm! — Ghes halk hangját alig értettem. Az uralkodónak kijáró tisztelet pózában várakozott s a többiek is egymás után ereszkedtek térdre.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése