Irgalom - részlet a harmadik könyvből

Hatodik rész

Irgalom

Az az alig fényes,
csak kínban érvényes,
ki rábír egészen
hogy magam emésszem;
hív is hozzá népet,
hét asztalvendéget:
hétfőtől hétfőig,
keddtől keddig éget ―

Három halál közül

ha ez választ engem:
mindegyik szavamért
szívem hagyja ennem.
Sem hamar irgalmas,
sem lassan alkalmas,
de míg ki nem alszom
enged lánggá lennem.

Keresztes Ágnes: Ballada

― Gál őrmester vagyok. Ön Szentmihályi Dániel? ― Az igenlő válaszra a rendőr félrenézett, valahová messze, el Dániel válla fölött.

― Szomorú kötelességemnek kell eleget tennem ― a szavak tompán kongtak.

― Uram, Kelemen Olga százados meghalt. ― Az őrmester ismét a szemébe nézett, hogy a feltámadó hitetlenséget, tagadást és reményt egyetlen mondatával semmivé tegye. ― A társa, Angyal nyomozó már azonosította a holttestet. Fogadja őszinte részvétemet, uram.

Az orvos ― kölyökképű, szalmaszőke fickó ― félrehúzódott az útjából, engedte, hogy a boncterem képe beleivódjon az emlékezetébe. Örökre, kitörölhetetlenül…

Érezte a csontjaiba befurakodó hideget. A kórboncnok az asztalon fekvő, letakart testhez lépett, valószínűtlenül kék szemeiben a kérdéssel: “Biztosan ezt akarja? Látni a halálba dermedt vonásokat, a vértelen ajkakat? Ezt a képet akarja megőrizni róla?”

Olga bőre márványfehér volt, Dániel megérintette a halott arcát és kiáltani akart, ám taplószáraz ajkai közül nem jött ki hang. Képtelen volt elhúzni a kezét: a holttestből a dermesztő hideg lassan kúszott fel az ujjain át az agyába, a szívébe. Beköltözött, hogy többé ne szabadulhasson tőle…

Nem emlékezett a hazaútra. A lakás előtt csak ült a kocsiban, úgy nézte volánon nyugvó, reszkető kezét, mintha nem is a sajátja lenne. Idegen volt minden: a világ, az autó, a teste. Idegené ez a fájdalom, másé ez a mindent kitöltő üresség.

NEM AZ ENYÉM A FÁJDALOM! VEDD EL TŐLEM! VEDD MÁR EL!!!

Kivette a hátsó ülésről a katanát és felsétált a lakásba.

Tudta, hol tartja Olga a pisztolyát, ismerte a szekrénybe épített széf kódját is. A hűvös fém érintésére csitult a reszketés, de hideg, a hullaház hidege ismét szétáradt benne. Dániel ellenőrizte a tárat, csőre töltötte és elbiztosította a SIG Sauert. Felemelte, maga felé fordította és belenézett a csőtorkolat feketeségébe, aztán leengedte megint.

Ez nem én vagyok. Ez nem az én utam. Ez nem az én végzetem. Ez nem az én halálom.

Kiürítette a fegyvert, de nem tette vissza a széfbe Megkereste a tartalék tokot, saját méretére igazította, magához vette a második tárat is és csak ekkor hajtotta be a kicsi páncélszekrény ajtaját.

A tágas loft az ő ötlete volt, de Olga is beleszeretett. Volt helyük edzeni, volt helyük elvonulni, összebújni. Hajnalonként a hatalmas ablakokon ezernyi sugárban tűzött be a nap, végigkúszott a falakon és a régi gyárépület másik oldalán nézett be ismét. Most azonban éjszaka volt, véget nem érő, talán örök éjszaka.

Vetkőzni kezdett, helyére téve kabátot, inget. Szerette a rendet. Helye van mindennek, helye és rendje. Letisztult formák – akár a kard.

Félmeztelenül állt a nappaliban, talpa alatt érezte a padló simaságát. És újra az a hideg! A borzongató , megdermesztő, elnémító hideg, ami a parketta felől kúszott a lábaiba.

Kezébe vette a kardot és letérdelt. A Tiszteletadás szertartása ez.

Nukicuke – egyetlen sima mozdulat, ahogyan kiröppen a kard és már vág is.

Szeme – enyém az erő, enyém a fölény, én uralom, én irányítom.

Furi kaburi – a kard felemelkedik, átfordul – út a végzethez.

Kiricuke – a másik kéz is ráfog a markolatra és zúg le a penge. A végső csapás.

Nincs más, csak az itt és a most. A világ összezárul és kitágul a belső létezés.

Újra és újra a formákat, egymás után mind a tizenkettőt.

Megrezzent a telefon a kicsi faasztalon. Egyetlen ember lehet, tudta jól. Angyal Erik.

Erik részeg volt. Nagyon részeg.

- Meghalt! Érted, testvér? Meghalt!!! - elcsuklott a hangja.

- Igen, tudom. Voltam bent ... nála.

- Te láttad... őt? Most? Így?

- Láttam... Majd beszélünk, Erik. Most aludj – és arra gondolt, milyen fáradtság kell most ahhoz, hogy neki álmot hozzon.