Októberi eszmefuttatás
Hallottad már azt, hogy ha gyermeked van, nem lehetsz magányos?
Vajon ezt hogyan is értik?
Én nem azért szültem gyereket, hogy ne legyek magányos.
Nem is azért, hogy legyen, aki megvalósítja helyettem az álmaimat. Az én álmaimat majd megvalósítom én, ha tudom, ha nem, hát megmarad álomnak. Ő álmodjon magának és valósítsa meg. Harcoljon a saját álmaiért, ne az enyémekért. Ha már belőlem nem lett ez vagy az, belőle legyen? De miért? Nekem azzal miért lesz jobb? Hiszen úgysem élem meg általa. Nem jobb, ha nem rakok még egy terhet a vállára? Lesz ott majd úgyis épp elég. Álmodjon csak, járja csak a saját útját.
És attól, hogy gyermeked van, még lehetsz magányos. Hatalmas tömegben is lehetsz magányos. A gyereked nem lehet minden. Nem zúdíthatsz rá mindent, nem csünghetsz rajta, hogy ne legyél egyedül.
Nem hiszek a véletlenekben.
Abban hiszek, hogy valami szándék, valami értelem mindenben - vagy majdnem mindenben :) - van. Nem, ez nem az eleve elrendeltetés; a fatalizmus, a teljes kiszolgáltatottság gondolata rettenetes számomra. De úgy hiszem, oka van a dolgoknak.
Oka van, hogy az történik, ami. Kegyetlen, racionális gondolkodás? Ugyan! Arra gondolok, hogy a "vágy az hatalom" *. Hogy a gondolatok teremteni és rombolni képesek.
Arra gondolok, hogy az én fiam sem véletlenül született ide. Nem véletlen, hogy pont ő, pont ilyen. Tudom, hogy tanulnom kell. Fejlődnöm. Sokszor éreztem már azt, hogy azért éppen ő a fiam, mert tanítani jött.
És azt is olyan sokszor éreztem, hogy megbuktam. Hogy elfáradtam. Annyiszor estem már el, annyiszor álltam talpra. Nem találom azt a titokzatos valamit, amit erőt ad. Ami eddig ott volt és erőt adott. Pedig most már egyre sürgetőbben érzem, hogy meg kell találnom. Meg kell érintenem, látnom, érezem, ízlelnem, vagy bármi, de bizonyosság kell. Hogy létezik. Hogy holnap is tud nekem erőt adni, ha kell. Nagyon kell.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése