És repültek.

"Kivittük őket a hegytetőre és mondtuk, hogy repüljenek. De ők maradtak. Repüljetek, mondtuk. Ők maradtak. Átlöktük őket a gerincen. És repültek." (Guillaume Apollinaire)

Termékeny korszakomat élem. Húsz éve írok, de ennyi vers még sohasem született ilyen rövid idő alatt. Pedig csak akkor írok, ha már szenvedek attól, hogy nem írok... A verses füzetem, az én "kapcsos könyvem" ma megtelt.
Mázsás súly alól szabadultam. Elmúlt a megfelelés kényszere, a mindenáron tetszés rettenetes késztetése. A fájdalmak lassan emlékké szelídülnek, termékeny talajjá, ami engedi, hogy alkossak. Engedem meghalni, aminek halni kell. Másként nem lehet. Nincsenek véletlenek. Most vettem elő újra azt a könyvet, aminek tankönyvként, napi imádságként mindenki ágya mellett ott kellene lennie.
Húsz év versei vannak egyben. Húsz éve regényei, novellái. És mennyi, mennyi félbehagyott dolog. Azokon ma már nehezen találnék fogást, nehéz a folytatás. Ennyi év után nehéz újra megfogni a pillanatot, az érzést, azt a szót, szerelmet, alakot, aki bennem élt.
"és így van ez jól" hiszen változunk. És ami jön, ami megy, ami van, amivé leszek, úgyis megírom verssé vagy regénnyé.