Ettől a naptól kezdve Halmos egyre gyakrabban kapott rajta, hogy tanulok, küzdök a matekkal, olvasom a törikönyvet, de nem tett megjegyzést. A következő szombaton viszont autóba ültetett. Hosszan tekeregtünk ki a városból, amikor már a Tisza-gát alatt kocsikáztunk, nem bírtam a kíváncsiságommal.
– Hová megyünk?
Mesterem csak mosolygott és a CD-lejátszó hangerején állított. Queensryche-ot hallgattunk, tudtam, nosztalgiával gondol megboldogult főiskolás éveire.
Bekanyarodtunk egy fűzfáktól takart keskeny műútra és máris egy magas kerítés előtt találtuk magunkat. Jól megtermett kutya nézett át a rácsokon, farka a tartózkodó állásból barátságos billegetésbe váltott, ám az öröm jelei nem nekünk, hanem a ház mögül előballagó férfinak szóltak. A magas, testes férfi haja szürke, tömött bajusza már fehér volt, mégse gondoltam volna negyvenötnél többnek. Kezet rázott mentorommal, aztán én következtem. Csak a keresztneve maradt a fejemben: errefelé, úgy látszik, az Istent is Zoltánnak hívják...
A kerítésen belül a német juhász végigszaglászott, aztán megnyalta a kezemet. Nem tűnt túl izgágának ez a jószág. Szóvá is tettem.
– Persze – somolygott bajszos házigazdánk – lőtéri kutyáknál nem egészséges a túlhúzott idegrendszer...
Lőtér... Nagyot dobbant a szívem, kezemet elő se húztam a zsebemből, hogy észre ne vegyék a remegését. Bent a házban nyugodtan szétnézhettem, míg a két férfi mindenféléről beszélgetett és közben lefőtt egy nagy adag kávé. A tulaj elém is tett egy csészével, aztán Halmosra nézett.
– Most csak a Walther P99-esem van kint, elég lesz?
– A kisasszony azzal lő, amink van. Egyébként meg itt a Berettám – tette a pultra a fémkazettát.
Jött az oktatás. Persze, elméletben már ezeket oda-vissza tudtam: Weaver-fogás, ököltartás, tárazás, szán hátra, kibiztosít, de itt most nagyon más volt minden.
– A koronglövő most épp nem működik, nem baj? Pisztollyal korongra lőni, na az a valami... – mosolygott a főnök.
– Rossz vicc – azt hittem, az izgalmamat már nem lehet fokozni, de tévedtem.
– Lőlapot, találatragasztót kintről veszünk magunkhoz – fogta a P99-est, a doboz lőszert és mentünk.
A tulaj érthetően, világosan beszélt, jól magyarázott, lassú mozdulatokkal mutatott mindent.
– Remeg a kezem – nyögtem.
– Az nem baj – nézett rám. – Attól még olyan tízest lehet lőni, hogy csak na! A sütés a lényeg...
Kitette a táblát, morcosan néztem utána.
– Messze van – , hát közelebb hozta egy kicsivel. – Még mindig messze van...
– Na ne! Ha ennél közelebb hoznám, már nem lőni kéne, hanem fejbe vágni a
markolattal. Jó lesz ott, ahol van.
Én nem így láttam, de nem vitatkoztam. Fülvédő fel, láttam, mindkét Zoltánon van már.
– Hangos lesz – hallottam a főnök hangját. – Lassan, nagyon-nagyon lassan sütjük el. Nem is tudjuk, mikor fog elsülni.
Bumm!
Tényleg hangos volt, fülvédő mellett is. De a műanyagtokos P99-es súlyát alig éreztem, igaz, a tárban most csupán három lőszer volt.
Aztán megint és megint.
– Jó. Hátul maradt a szán. Mi jön most? Töltetlenség, tár ki, fegyvert letesszük, találatragasztót kézbe. Nézzük, mit lőttünk.
Megnéztük. Nyolcasnál rosszabb nem is volt.
– Nem rossz – most esett le: jé, Halmos is itt van...
– Próbáljunk még jobban a tízeshez közelíteni. Jó lesz ez!
Fehér korongocskákkal ragasztottam le a golyó ütötte lyukakat. Mire végeztem, már a kezem se remegett. Érdekes...
Halmos betárazta a Berettát, és megmutatta, mit is tud az, aki a Köztársasági Őrezrednél kiképző... Aztán megint kaptam néhány csillogó lőszert, ám az idő repült és bánatosan vettem tudomásul: mára bizony ennyi volt.
A hazavezető úton túláradó izgalmamban és örömömben összevissza fecsegtem. Láttam Halmoson, örül az örömömnek és ez nagyon jól esett.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése