Az álom

Az álom
Villámkezű Marven rohant, ahogy csak a lába bírta. Néha hátrapillantott és ilyenkor még jobban rákapcsolt. A Villámkezű remek stílusa szép számú követőre talált: ennek a ténynek maga a mester örült a legkevésbé. Nem mintha nem szerette volna a rajongókat, nagyon is kedvelte, ha körüludvarolták. Őt csupán egy dolog aggasztotta, nevezetesen az, hogy üldözték. Üldözték, méghozzá sokan.
Milyen szörnyű népség! Képesek így rohanni ebben a forróságban. Majd a fél falu a nyomában volt. Pedig nem csinált semmit. Semmit azonkívül, hogy meglátogatott egy-két helybélit. Az azonban aljas rágalom, hogy ellopott volna valamit. Ez nem igaz. Nem volt rá ideje.
És ez már negyedik alkalom. Negyedszer történt meg, hogy ő, Villámkezű Marven, a legügyesebb tolvaj Haanehben, kudarcot vallott. Micsoda szégyen! Egyszer fogadásból ellopta az Ezerkezű Isten rubinszemét. A saját szentélyéből, a papok orra elől. Azok voltak csak a nagyszerű napok!
— Hogy érne utol a dögvész, Félszemű Drinaar!
Az átok két okból nem fogant meg: először is, a dögvész nem szokott csak úgy ide-oda járni tolvajok szavára. Másodszor pedig, ha menne is, nem sokat árthatna a Félszemű Drinaarnak. Mint ahogy semmilyen más kórság sem tehet kárt egy halott varázslóban. Persze, ezt Marven is nagyon jól tudta, hiszen ő ölte meg a mágust. Más azonban nem jutott az eszébe, az elmúlt napokban minden létező átkot elmondott a halott Drinaarra.
Minden oka megvolt, hogy gyűlölje a varázstudót. Nem éppen a legkellemesebb élményei közé tartozott a vele való találkozás. Gazdag fogás reményében tört be a Félszemű házába, mégis kénytelen volt üres kézzel távozni, az a nyomorult. Sikerült ugyan leszúrnia, de nem halt meg azonnal s rontásvarázst idézett rá. Azóta rémálmok gyötrik. Ha behunyja a szemét, ha elszunyókál, szörnyek, mindenféle rettenetes teremtmények és halott ellenfelei üldözik. Persze, legtöbbször utol is érik, ilyenkor aztán kicsin múlik az élete. Szerencsére ekkor felébred — legalábbis eddig még mindig így történt.
Az a legrosszabb az egészben, hogy képtelen pihenni. Márpedig az ő szakmájában elengedhetetlen a frissesség. Ha a fáradtságtól remeg a keze... Na nem! Ez még rémálomnak is rossz! Nem is próbálkozott városokban, csak eldugott kis falvakban. Erre most ezek is rajtakapták!
Villámkezű úgy érezte, azonnal szétpattan a tüdeje. Szerencsére lelkes követői lemaradtak. Úgy látta, végleg felhagytak az üldözéssel. Most már csak egy probléma volt: még csak nem is sejtette, hol lehet. Ez ismét jól jött. Kudarc kudarc hátán! Sötétedett és nála még csak egy nyamvadt kis tőr sincs — ragyogó kilátások...
Teljesen elkeseredve, a végsőkig kifáradva vánszorgott a fák között, amikor hangokat hallott. Valaki énekelt! Óvatosan osont a hang irányába. Annyira megközelítette, hogy meglátta az énekest: zöldruhás nő ült egy kőház ajtajában és énekelt.
A nő hangos jajszóra kapta fel a fejét:
— Jöjj közelebb, idegen! Istenünk szentélyében nem kell hason csúszkálnod.
A nehézség törje ki! Még hogy hason csúszik! Tehet arról, hogy megbotlott?
— Köszöntelek Ark Mrehnon Graam-jánál! Ki vagy?
Ark Mrehnon a szerencsevadászok és a nem teljesen egyenes úton járok istene volt, a Graam címet a legnagyobb hatalmú főpapnő viselte.
— Micsoda megtiszteltetés! Te vagy a Graam?
A nő bólintott.
— Ahogy elnézlek, te is Ark Mrehnon híve vagy. Mit akarsz urunktól?
Hát... Tulajdonképpen semmit. Mit is akarhatna? Vagy talán mégis? Persze! Ez a megoldás!
— Izé… Szeretnék egy kérdésemre választ kapni.
— Mi lenne az a kérdés?
— Mi történik velem a jövőben?
— Nos, ez nem olyan egyszerű. Van pénzed?
Na, tessék! Minek nézi ez a boszorkány? Azt hiszi, olyan csóró? Azért talán van benne némi igazság.
— Ööö… Nem lehetne talán... Szóval most az egyszer nem lehetne eltekinteni ettől?
— Tehát nincs. Nem baj, elfogadom azt a gyűrűt is — a nő várakozóan nyújtotta előre a kezét.
— Na, mi lesz? Érdekel a jövő vagy nem?
Marven azonnal lekapta az ujjáról a nehéz pecsétgyűrűt.
— Állj itt a templom előtt és várj! Ahhoz, hogy a kérdésedre a választ megkapjam, beszélnem kell istenünkkel.
Villámkezű idegesen járkált, s a szentélyből kihallatszó mormolás sem nyugtatta meg. A monoton imát csönd váltotta fel. Marven nagyon kíváncsi volt, mi történik odabenn. Úgy döntött, bekukucskál. Ekkor azonban olyan üvöltés harsant fel, hogy minden kedve elment a kíváncsiskodástól. A hang azonban nem hallatszott újra, de a némaság még rosszabb volt. Megpróbált nem gondolni arra, mi történhetett volna a templomban egy esetleges kíváncsiskodóval. A tolvaj hátán a hideg futkározott.
A papnő még hosszú ideig benn maradt. Amikor újra előjött, Marvennek feltűnt, milyen baljósan csillog a Graam szeme. Valahogy elment a kedve az egésztől.
— Halld szavam, Ark Mrehnon igaz híve! Istenünk volt olyan kegyes és elárulta a jövőt…
— Mondd, hogy szerencsés leszek! Gazdag! Nagyon-nagyon gazdag! Ezt ígérte, ugye?
— Ne vágj a szavamba, ez is a szertartás része! Szóval… Elárulta a jövőt: megszabadulsz kínzó rémálmaidtól, sőt istenünk végtelen kegye arra is méltónak talált, hogy megjutalmazzon. Mivel neki tetsző életet éltél, megajándékoz téged: hamarosan mesés kincsre teszel szert.
Villámkezűnek tátva maradt a szája. Ebben az állapotban kísértetiesen emlékeztetett Wruun el Maar, a híres szobrász Bambaság című munkájára. No igen, ez az egész olyan hihetetlen… Megszabadul… Kincs… KINCS!!!
— Mikor?
— Hamar, nagyon hamar.
— Köszönöm, tiszteletre méltó Graam.
— Várj! Van itt még valami…
— Ugye nem csaptál be?!
— Hogy csapná be Ark Mrehnon az egyik leghűbb alattvalóját? Csak annyit kell még mondanom: mielőtt megszabadulnál a rontás alól, még egy rémes álomban lesz részed. Igaz, hogy ez lesz az utolsó, de egyben minden eddiginél szörnyűbb is.
— Micsoda? Az előzőeknél is rosszabb? Az nem létezik!
— Mondtam: ez lesz a legutolsó. Után végleg megszabadulsz az átoktól.
— Végleg? Ez biztos? Örökre elmúlik a rontás?
— Örökre, tolvaj, örökre. Olyan biztos ez, mint a halál…
Marven nagy boldogságában táncolt, énekelt. A nő gúnyosan nézett utána:
— Nem lesz több rémálmod ebben az életben, Villámkezű…
A tolvaj teljesen elvesztette az eszét, mindenről elfeledkezett. Elfelejtette, hogy fegyver nélkül kószál az erdőben, hogy jó néhányan fenik pengéiket rá. Lelki szemei előtt a jövő ígéretes képe lebegett: pénz, nők, jólét, hatalom…
A fáradtságtól hamarosan már lépni sem tudott. Lefeküdt egy fa tövébe és ájulásszerű álomba merült. Furcsa módon most egyáltalán nem álmodott. Hosszú idő óta először pihente ki magát. Amikor felébredt, a világot is más színben látta. Lehet, hogy nem is olyan fekete? Mégiscsak igaz, amit a Graam mondott. Egyszerű az egész: ki kell jutnia az erdőből, fegyvert kell szereznie, aztán övé a világ!
Hatalmas szerencsével talált rá a helyes ösvényre. Olyan nyugodtan sétált, mintha Oblagit főterén korzózna. Ebben volt is némi igazság, mert ha a fővárosban próbálkozott volna efféle ostobasággal, a fél város az életére tört volna. A mindenre elszánt városlakókhoz képest elhanyagolható veszélyt jelentett az a néhány farkas, erdei szellem és kósza rém, amikkel esetleg erre találkozhatott.
Kiért az erdőből. Hihetetlen, de baj nélkül megúszta. A fák közül óriási síkságra jutott. Messzire ellátott a pusztaságon. Sehol egy élőlény, egyedül volt. A távolban kis házacskák voltak. Egy falu. Füst szállt felé, s a szél étel illatát hozta a házak felől. Enni — erre a gondolatra nagyot kordul a gyomra. Mikor is evett utoljára? Nagyon régen: az esze szerint két napja, a gyomra szerint két hete. Hiába, nem volt ilyen nélkülözésekhez szokva, a nagyvárosi életet mindig is jobban szerette. Hogy utált vidéken dolgozni! A falusiak… Á, hagyjuk!
Most azonban elfelejtette kudarcait, a vidékkel szemben érzett megvetését és egyenesen a település felé vette az irányt. Sietett, hajtotta az éhség.
Úgy látta, a falusiak nem ismerték még csak hírből sem. Erre az vallott, hogy sehonnét sem hallott “Takarodj innét, tolvaj!” kiáltásokat. Hová kerülhetett? A lakosság bamba képére végtelen örömöt látott kiülni, amikor megpillantották senki sem akarta megkövezni, sőt még a kezét sem akarták levágni. Talán lement a térképről? Ha ez nem is történt meg, Haaneh-t biztosan elhagyta. Abban az országban ugyanis nem fogadták volna ilyen szívesen.
Nemkívánatos személy lett belőle egy apróság miatt: lehagyta régi főnökét, az oblagiti tolvajcéh fejét. Ez nem lett volna olyan nagy bűn, csak ő magával vitte a céh összes pénzét is. Azóta az egész klán őt kereste. Mivel Villámkezűt akkoriban még lehetetlen volt elkapni — nem sújtotta még az átok —, a városok pontos személyleírást kaptak egy veszedelmes tolvajról, akinek az elfogásáért — esetleg holttestéért — jutalom jár. Ez a leírás pedig tökéletesen illett Villámkezű Marvenre. A lakosság mindenütt megkülönböztetett figyelemmel várta: megkettőzték az őrséget. Azonban még így sem sikerült elkapniuk, sőt egy nagyobb összegre is szert tett. A pénz nem tartott sokáig, ezért újra elhagyta rejtekhelyét, egy békés, távoli kisvárost. Elindult és a Félszemű házában kötött ki. Erre azonban nem szívesen emlékezett vissza.
Most azért jól alakultak a dolgai: ételhez és szálláshoz jutott. Egy rettenetesen csúnya félork asszony fogadta be, ő gondoskodott a “szegény, fáradt zarándokról”. Marven nem éppen kényes ízléséről volt híres, de ettől a látványtól még ő is majdnem rosszul lett. A banya vén volt, mint az országút. Arcát — mintha amúgy nem lett volna elég rút — bibircsókok és forradásnyomok csúfították. Bőre sötétszürke és aszott volt. A tolvaj megpróbált minél kevesebbszer rápillantani, az asszony azonban végtelenül kedves volt hozzá.
— Örülök, hogy megtisztelted szerény hajlékomat, dicső idegen. Tudod, ritkán jár errefelé ilyen csinos fiatalember, mint te.
Marven nem foglalkozott különösebben a boszorkánnyal. Örült, hogy tető van a feje felett, és evés közben még a társalgásba is belement nagy kegyesen.
— Mondd csak, hol vagyok tulajdonképpen?
— Wron di San herceg földjén, közel a határhoz.
Ennél jobban akkor sem sikerülhetett volna, ha előre megtervezi! Itt még nem jártak a céhmester emberei, erre még szabad a vásár!
— Milyen városok vannak a közelben?
— Gryen-Too San, a főváros négy napi erős lovaglással elérhető, de Gryen-Too Wret városába már két nap alatt eljuthatsz.
— Lovon! És honnét vegyek én lovat? El kell jutnom a fővárosba!
— Ó, kedves ifjú, mindenre van megoldás!
— Akkor mire vársz még? Beszélj!
— Tudd meg, hogy nekem nem ez az igazi alakom. Átok ül rajtam… Ha segítesz, hogy megtörjön a varázslat, nem leszek hálátlan…
— Hogyan lehetnék hasznodra?
— Töltsd velem a mai éjszakát!
— Miiiii? — Na nem, ezt azért mégsem! Itt még nem tart!
— Ezzel megtörnéd az átkot…
— Nem!
— Gondolj arra, hogy utána én is segíthetnék neked!
— És ugyan miben?
— Tudom, hogy tolvaj vagy… Hé, engedj el! Nem kapok levegőt!
— Te nyavalyás szuka! A céhmester emberei jártak itt, igaz?
— Nem… Az égiekre, nem!
— Hát akkor? — és még jobban szorította a némber nyakát.
— Van annyi mágikus hatalmam, hogy a közeli múltba lássak.
— Ezzel a halálos ítéletedet mondtad ki. Szépen kifecsegnéd a titkaimat, elmesélnéd a múltamat valakinek.
— A céhedben azt már úgyis mindenki ismeri. Engedj el, ostoba, kincshez juttatlak!
Ez volt a varázsszó.
— Beszélj!
— Talán, ha elengednéd a nyakamat…
Marven kényszeredetten engedte el a nő torkát.
— Hajlandó vagy segíteni?
Ahogy ránézett az orkra, a hányinger kerülgette. Ezzel töltsön el egy éjszakát?!
— Legalább sötétben hálsz?
— Lehetnél egy kicsit udvariasabb, hallod-e?
Villámkezű köpött egyet.
— Örülj, hogy nem tekertem ki a nyakad!
Az asszony vállat vont.
— Szóval? Igen vagy nem?
— igen, hogy a fene esne beléd! De most már beszélj, hol a kincs!
— Gryen-Too Saanban. A herceg kincsei egy részét nem a palotában, hanem egy városszéli házacskában tartja, ahol senki sem sejti.
— Hányan őrzik?
— Ketten, de róluk is azt hiszik, közönséges polgárok.
— Ki tud erről?
— A herceg, a titoknoka és a két őr.
“Meg te — gondolta Marven -, de már nem sokáig.”
— Szerzel lovat?
— Reggel…
Csakhogy addig hátra volt még az éjszaka! Ó, Ark Mrehnon, rögös utat jelöltél ki a te szolgádnak!
Besötétedett, a banya kunyhójában szinte tapintható volt a feketeség. Marven buzgón fohászkodott, hátha elvinné a némbert valami démon, de hát azoknak is volt szépérzékük.
— Vetkőzz, hősöm!
Villámkezű úgy vélte, az eddigi, rémálmokkal sújtó éjszakái kimondottan szórakoztatóak és gyönyörteljesek voltak. Nagyon megbánta, hogy belement ebbe, de már késő volt: a nőstény lerántotta maga mellé a földre…
Hajnalban tért magához. Szerencsére az egészből csak annyira emlékezett, hogy a banya megmondta, kit kell keresni, hogy hol a kincs. Ő megtartotta az ígéretét, most…
— Ááááááá!
Nemcsak a keze volt fürge, ő maga is úgy ugrott fel, mintha kígyó marta volna meg.
— Mrehba tépje szét a lelked!
Rohant, ahogy csak bírt. A férfi, aki mellett találta magát, felriadt az üvöltésére.
— Várj meg, édes, segíteni akarok neked!
Az a nyomorult korcs! Ha nem lenne ilyen sürgős, akkor most valószínűleg rosszul lenne. Egy férfival hált!
Bármennyire is sietett, azért — biztos, ami biztos — megállt. Amikor meggyőződött arról, hogy nem követik, besurrant egy házba. Szerencsére mindenki aludt még. Az asztalon ott volt a vacsora maradéka, valami lepényféle. Már fordult is, amikor az egyik alvó mellett kardot és tarisznyát pillantott meg. Magához vette azokat is. Már csak lovat kell szereznie. A falu szélén tíz-tizenöt ló álldogált egy karámban. Marven kiválasztotta a legbékésebbnek látszót — nem volt valami nagyszerű lovas — és felült a hátára. El erről az átkozott helyről!
Négy nap helyett három alatt ért a fővárosba, de addigra már kopogott a szeme az éhségtől. A város falai előtt parasztok dolgoztak, a tolvaj épp a lábuk elé zuhant.
— Enni… Adjatok enni!
A földművesek bevitték az ájult vándort a városba és az első ház tulajdonosára bízták.
Villámkezű egyszerűen berendezett házban tért magához. Két férfi hajolt fölé.
— Nee!
— Nyugodj meg, idegen, nem akarunk bántani.
A tolvaj sülő hús illatát érezte meg.
— Ha élő emberek vagytok, nem pedig átkozott démonok, nem hagyjátok, hogy éhen pusztuljak.
— Emberek vagyunk és nem hagyjuk, hogy éhezz.
Nem kérette magát, evett, amennyi csak belé fért. Amikor jóllakott, úgy gondolta, ideje munkához látnia. ehhez azonban tudnia kellett ezt-azt.
— Mondjátok meg nekem, nemes lelkű barátaim, hol vagyok.
— Gryen-Too Sanban, a városfaltól nem messze. Akarod, hogy valaki bekísérjen a Belsővárosba?
— Igazán köszönöm, de egyelőre itt van egy kis dolgom.
Valami azt súgta, közel jár már a céljához. Hát igen, a tolvajok ösztöne… Milyen nevet is mondott neki a némber? (Hogy démonok játszadozzanak a szívével!) Megvan! Tibar.
— Búcsúzóul, kérlek, áruld el a neved, hátha egyszer viszonozhatom a jóságotokat!
— Tibar vagyok, a szabó.
Marven hajlongva köszönt el a házigazdától. Alig tudta leplezni az örömét: megtalálta a kincs őreit. Mihelyst beesteledik, visszatér és gazdag emberként távozik. Alig várta, hogy besötétedjen. Az utcákon kóborolt, nézegette a polgárok otthonát, miközben a jövőjét tervezgette. Végre aztán leszállt a nap. A banya jóvoltából mindent tudott a házról. Tudta, mi a két férfi szokása, így nem volt nehéz bejutnia. A legapróbb nesz nélkül lopakodott a kamra felé, ismerte a pontos rejtekhelyet, teljesen biztos volt a dolgában. A két őr, mintha mágikus álom zárta volna le a szemeiket, meg sem moccant.
A kamrában két ládát talált. Tudta, az egyikben kincs, a másikban halál lapul. Az egyik cifra volt, nemes fából faragott, a másik közönséges, hétköznapi. Marven a másodikhoz lépett. Lélegzetvisszafojtva nyúlt a fedél után, készen arra, hogy ha esetleg rosszul választott volna, azonnal meneküljön. Egy hirtelen mozdulattal felrántotta a láda fedelét és nem történt semmi. A láda zárva volt, de csak közönséges lakattal — ez pedig nem okozhat gondot egy igazi szakértőnek…
Marven arra eszmélt, hogy egy perce nem lélegzik. Elfelejtett levegőt venni. Minden oka megvolt a csodálkozásra: egy láda arany, drágakő és ki tudja, milyen drágaság hevert előtte. Azonnal hozzálátott, hogy elpakolja. A magával hozott tarisznya kevésnek bizonyult, szerencsére azonban ott lógott egy a falon, s így már belefért az egész zsákmány. S hogy mindezek után sikerült észrevétlenül távoznia, ez már valóban hihetetlen szerencse volt.
A két zsák nagyon nehéz volt, nem tudott sietni. Elhatározta, hogy ha lelepleznék, addig harcol, amíg nem győz vagy amíg meg nem hal. Erre azonban nem került sor, épségben kijutott a városból. Mégsem volt nyugodt. Bevetette magát az erdőbe, el kellett rejtenie a pénzt. Hosszú ideig keresgélt, amíg ráakadt egy tökéletesnek tűnő helyre. Három fa nőtt egy tőről — ezt lehetetlen eltéveszteni. Hozzálátott hát, hogy kardjával gödröt kaparjon a kincsnek. Nyugodtan dolgozott, biztonságban érezte magát. Ugyan ki tudhatna erről?
Aren at Meruni, a haaneh-i tolvaj csillogásra lett figyelmes. Mintha a holdfény csillogna valami fémen. Ennek jó lesz utánanézni. Ahogy közelebb osont, már látta, hogy jól gondolta: valóban fém villant a fák között. Fém, méghozzá nem is akármilyen: arany! Egy férfit látott egy gödör fölé hajolni, kezében és mellette a földön érmék csillogtak. Ez el akarja rejteni! Ez tolvaj! Ez a Villámkezű Marven!
“Ha elteszem láb alól, enyém a kincs, enyém a céhmester által kitűzött vérdíj. Meg kell várnom, míg elalszik. Én nem fogok ostobán hősködni, mint Kígyó meg a testvére.”
A férfi hamarosan befejezte a munkát. Eltüntette az ásás nyomait, aztán lefeküdt. Marvent csak egy valami nyomasztotta: a Graam jóslata az utolsó álomról. Eddig minden jól ment, ennek is el kell múlnia.
És nagyon megrémült. Álmodott. Tudta, persze, hogy tudta, álmodik, de Félszemű Drinaar még álomnak is rettenetes volt! A halott varázsló alakja hatalmassá nőtt, szeme vörösen izzott, torkán Marven nyomát sem látta a sebnek, amit ő okozott. A Félszemű hangjára a tolvajt átjárta az iszonyat.
— Üdvözöllek a birodalmamban, Halott Marven! Mert mostantól halott vagy! Én öllek meg! Pusztulj!
— Neee! — sikoltotta a tolvaj.— Nem teheted!
A varázsló alakja megváltozott, ahogy befejezte a varázslatot, kétfejű, vicsorgó szörny állt a férfi előtt. Kezei helyén csápok nőttek és ezek a nyúlványok most mind Marven után kaptak. Villámkezű rohanni kezdett. A rettenetes torzó meg sem moccant, egy szempillantás alatt visszaváltozott Drinarrá. A Félszemű a menekülőre mutatott.
— Thoo ezt sam shab.
És a rohanó tolvaj lába alatt a elindult a föld visszafelé! Marven hangja már nem is emlékeztetett emberi hangra. A varázsló kacagott.
— Ez csak álom, Marven!
A föld mozgása megállt, a tolvaj összeesett, épp Drinaar lábai előtt.
— Wriux am brehtad. Yret dzi maraem!
A levegő kavarogni kezdett s a kavargásból Mrehba, a Haláldémon alakja bontakozott ki.
— Érted jöttem, Villámkezű Marven! — és felemelte roppant pallosát.
— Ez nem lehet! Csak álmodom! Ez csak álom! — és a pallos lesújtott.
Aren at Meruni kihúzta a tőrt a haldokló testéből. Elhibázta, a férfi nem halt meg azonnal. Az orgyilkos még hallotta az utolsó sóhaját:
— Ez... csak ... álom...