Mese másként

Hangulat

Ez egy ismerős történet... Egy mese, kicsit sötét szűrőn át nézve. Mese arról, amikor a Gonosz győzedelmeskedik, a Jó pedig elbukik. A mindenkiben ott lapuló Gonosznak most új, csodaszép arca van. Az Aranyrózsa barlangja című mesefilm az én ízlésem szerint.

A férfi a földön feküdt a kezére borulva. Mellétérdeltem — talán megsebesült. Megérintettem a vállát, de nem mozdult. Hosszú, nagyon hosszú, dús, sötétbarna haja volt, a háta közepéig ért, félre kellett söpörnöm, hogy átkarolhassam a vállát. Az ölembe húztam, megfordítottam. Egek! Annyira szép arca volt, hogy a lélegzetem is elakadt. Valóban megsebesült, szeme fölött kirepedt a bőr. Erős ütés érhette...
Megérintettem az arcát, mire ő kinyitotta a szemét. Egy csodálatos zöld szempár nézett rám. Magányt, fájdalmat és szomorúságot láttam abban a tekintetben. És a legmélyén valami furcsa csillogást.
— Jól vagy?
— Egy nagy, fekete madár... — Felült, hagyta, hogy segítsek. — A fáról leszállt egy nagy fekete madár és nekirepült az arcomnak. Legyél óvatos, még visszajöhet. Egyedül vagy itt? Egy hölgynek nem tanácsos ilyenkor egyedül az erdőt járnia...
— Már megszoktam. És meg is tudom védeni magam — a kardra mutattam, ami — szépen, ahogyan kell — hüvelyében hagyva a földön feküdt mellettem. — Ha nincs szükséged segítségre, megbocsáss, de indulnom kell, sürgős az utam.
— Engedd meg, hogy veled tartsak, úgy ismerem az erdőt, mint a tenyeremet.
Egy mosoly és megborzongtam. Az erdő sötét volt körülöttem, farkasüvöltést hozott a szél, a távolból mennydörgés hallatszott. Nem kellemes egyedül.
Nem sok utat tettünk meg, mert bármennyire is szégyelltem, halálos fáradtság vett rajtam erőt. Különös útitársam egyetlen mozdulatától lángra kapott a kupac fa.
— Hát ezt meg hogy csináltad?
— Varázsló volt az apám, tőle tanultam. Én sajnos még csak kezdő vagyok...
Újra ugyanaz a mosoly. Olyan mély, olyan titokzatos a tekintete, egészen beleszédültem. És elaludtam. Szörnyű üvöltésre riadtam fel, a férfi sehol, a tűz épphogy pislákol... Ismét felhangzott az előbbi üvöltés, egészen közelről. Ez nem farkas, ez valami más. Fát löktem a tűzre, de a különös fáradtság hamarosan újra legyőzött. Szerencsére addigra az ordítás elhalt, elnyelte az éjszaka.
Amikor felébredtem, még éjszaka volt, a titokzatos idegen ott ült a tűz mellett, tekintete az éjszakát kutatta. Szeme — ha lehetséges — még jobban csillogott, mint eddig, s az arca már nem volt olyan makulátlan tiszta. Egy óvatlan mozdulattal apró zajt csaptam, ő azonnal felém fordult.
— Miért nem alszol? Pihenned kellene.
— Te sem alszol...
— Én őrködöm — Ismét mosoly, de most sokkal, sokkal fáradtabb.
— A lovam okos jószág, figyelmeztetne a veszélyre. Aludj csak.
— Nem tudok — megremegett a hangja. — Ki elől menekülsz?
— Nem menekülök senki elől.
— Akkor miért nem állsz meg pihenni, miért hajszolod magad, miért lovagolsz éjszaka is?
— Mert bosszút esküdtem egy férfi ellen, s a bosszúm hajt. De te ki elől menekülsz?
— Egy asszony elől, aki bosszút esküdött ellenem... — Fejét félrebillentett, úgy nézett, ahogyan a madarak . — Talán te vagy az az asszony aki elől menekülök és talán én vagyok, akin bosszút akarsz állni.
— Az nem lehet. Látom a szemedben. Nem te vetted el azt a férfit tőlem, akit szerettem...
Hosszú csend, ismét az a furcsa, madárszerű mozdulat. Olyan ez a férfi, mint egy sólyom — ez jutott eszembe, és elmosolyodtam.
— Szép vagy, különösen akkor, amikor mosolyogsz — lágy hangja volt az idegennek, lágy és elbűvölő. Egyre mélyebbre zuhantam, pillantásának foglya lettem. És megláttam, megértettem a mélységének csillogását: soha el nem sírt könnyek ragyogtak a szemében. Boldogtalan. Mint én. Elaludt, figyeltem az egyenletes lélegzését; figyeltem, ahogy kisimult az arca, aztán én is elaludtam.
Reggel ismét én ébredtem elsőként, társam még aludt. És észrevettem , hogy arcán — mint csiganyomok a kövön — ott fénylenek könnyeinek nyomai. Velem tartott, együtt folytattuk utunkat. Útitársam egyre szótlanabb lett, egyre komorabb, ahogy telt az idő. Shien — így mutatkozott be. Névtelen vagy A Szél — melyiket jelenti az ő neve?
— Miért akarsz bosszút állni azon a férfin?
— Mert elvette tőlem azt a férfit, akit szerettem.
— Meghalt a szerelmed?
— Nem, nem halt meg. Kőszoborrá változott. És én párbajra hívtam a Gonoszt, aki ezt tette vele. Legyőzöm és kényszerítem, hogy adja őt vissza nekem.
Shien ismét hosszú hallgatásba merült, a kérdéseimre sem válaszolt, mintha nem is hallotta volna. Most már a tekintetemet is kerülte, én pedig egyre gyakrabban kerestem a tekintetét. Én fel fogom vidítani, ebben biztos voltam, segítek elmenekülnie az elől az őrült nő elől, aki bosszút esküdött ellene. Mit tehetett? Mi lehet a bűne? Talán tényleg őrült az a nő Egyre többet gondolkodtam ezen, egyre többször pillantottam útitársam felé. Belül azonban a tűz, bosszúm tüze ugyanolyan lánggal égett tovább. Reméltem, találtam egy barátot, ebben reménykedtem.
Shien nem engedte, hogy éjszaka is lovagoljunk. Veszélyes ez a vidék, tele farkasokkal s ki tudja, még miféle fenevadakkal. A tűz megvéd majd. Ültünk hát a tűz mellett, s ő szokása szerint a lángokat bámulta. És a lángok ott lobogtak a szemében.
— Gyönyörű a szemed... — suttogtam, magam is megriadva attól, amit mondtam. Csodálkozva nézett rám, elkerekedett szemekkel. Ugyan mi rosszat szólhattam?
— Sohasem mondták még ezt nekem.
— Akkor nézz majd tükörbe — mosolyogtam rá.
— Nem néztem még tükörbe soha... — Most rajtam volt a csodálkozás sora, de ő folytatta. — Anyám nem engedte, hogy tükörbe nézzek. Biztosan azért, mert csúnya vagyok.
Annyira komolyan, őszintén mondta hogy lenyeltem kitörni készülő kacagásomat.
— Egyáltalán nem vagy csúnya.
Legyintés volt csupán a válasz, én pedig előkaptam az iszákomból az aprócska tükrömet.
— Nézd csak meg, ha nekem nem hiszel — elé tartottam a tükröt, ő azonban eltolta a kezem. — Tehát félsz a tulajdon arcodra pillantani...Nézz már bele!
Döbbenten forgatta a tükröt, mint egy kisgyerek. Mint aki nem akar hinni a saját szemének.
— Ez lennék én? Tényleg így nézek ki?
—Nagyon furcsa kérdéseid vannak. Hol éltél te eddig? Nem lehettél nagyon boldog.
— Boldog?
Úgy ejtette ki ezt a szót, annyi keserűséggel, annyi fájdalommal a hangjában, hogy saját fájdalmamról is elfeledkeztem. Kinyújtottam a kezem, hogy megérintsem az arcát, hogy megsimogassam, de ő riadtan hőkölt hátra.
— Ha reggel korán indulni akarunk, most aludnunk kell — és belecsavarta magát a takaróba s nem is szólt többet.
Reggel friss gyümölcsökkel ébresztett. Már nem is kérdeztem, hogy csinálta, tudtam, úgysem válaszolna. Most különösen szomorúnak tűnt.
— Utadat ezen az ösvényen folytasd, ne térj le róla. Ez vezet a legközelebbi városba. Erre már biztonságos a környék.
— Hát nem tartasz velem? — Csak a fejét rázta, meg sem fordult, a lova nyakát paskolgatta.— Ahogy akarod. Én azért tovább megyek, hogy beteljesíthessem küldetésemet.
— És ha nem találod meg a férfit, akit keresel?
— De megtalálom. Ha a világ végére is kell mennem, megkeresem, megtalálom.
— Ennyire gyűlölöd őt?
— Nem. Ennyire szeretem a férjemet.
— Minden ember, még a leggonoszabb is fejet hajtana előtted, ha ezt látná. Szerelmed a leggonoszabb ember szívét is megindítaná...
— Ember? Egy emberét talán igen, de nem Tarabasét.
Egy pillanatra mintha lángok lobbantak volna fel a szemében. Talán hallott már Tarabas gonoszságáról.
— Tehát őt keresed? Tarabast? Akkor jobb, ha feladod. Őt nem fogod megtalálni.
— De igen!
— Nem engedhetem, hogy a pusztulásodba rohanj! Az a varázsló nagyobb hatalommal bír, mint azt csak elképezni is tudod! — És elállta az utamat.
A düh és a fájdalom elborították az agyamat, kardot rántottam.
— Senki, érted, senki sem mondja meg nekem, hogy mit tehetek és mit nem! Nem állhatsz az utamba! Megesküdtem, hogy megkeresem Tarabast és meg is fogom tenni! Most pedig engedj utamra vagy fogd a kardod!
— Sohasem fogok fegyvert emelni rád. És sohasem fogod megtalálni Tarabast! — Felpattant a lovára és elnyelte az erdő, csak a kiáltását hozta vissza a szél. — Soha!
Hol itt találtam nyomot, hol egy másik városban, hol egy másik országban. Hónapok óta voltam már úton, hónapok óta loholtam már Tarabas nyomában, de mindig tévúton jártam, a varázsló sohasem járt azokon a helyeken. Néha, amikor nagyon sötét, csillagtalan éjszaka volt, rám tört a félelem: soha nem látom viszont a szerelmemet. Talán nem is él már. Hideg márvánnyá vált a teste, mozdulatlanná dermedt. Ki mondja meg, nem a halál mozdulatlansága-e ez? Ilyenkor csak az esküm vitt tovább s az ujjamon ragyogó jegygyűrű meleg sárga fénye adott erőt.
És néha, ha erdőn keresztül vitt az utam vagy kecses sólyom körözött felettem, eszembe jutott Shien. Nem tudtam szabadulni a képektől, az emlékektől. Az ő arca fényesebben ragyogott emlékeim között, mint ahogyan az az aprócska fémkarika tudott fényleni az ujjamon. Egyre többet gondoltam rá és biztos voltam benne, sohasem fogom látni őt sem.
Koraősz volt, amikor egy várhoz értem. Pusztulás és csend fogadott, de a várat körülvevő földeken már folyt a munka, a falu lakói új életet támasztottak a romokon. Ahogy az emberek megpillantottak, remegve borultak a földre: fegyverem a hátamra szíjazva — ilyen félelmetes látvány lennék? Sokáig tartott, míg megtudtam tőlük, mi is történt: a király egyetlen gyermekét elrabolták, s most halott az uralkodó is, a támadók megölték. Igen, nyomon vagyok újra, hiszen bolyongásom is így kezdődött. Tarabas parancsára a harcosai minden uralkodó kisgyermekét elrabolták és birodalmába hurcolták.
Úgy döntöttem, az éjjelt a falak között töltöm. A romok közé biztosan nem merészkedik majd senki és semmi — fél a babonás népség a holtak szellemétől. Tüzet raktam, ám álom nem jött a szememre. Shien arcát láttam magam előtt, hallottam a hangját, ahogy azt mondja : "Boldogság?'". Megrémültem. A férjem! A férfi, akit szeretek! Miért gondolok mindig arra a másik férfira? Ugyan már! Hiszen semmi rosszat nem tettem: eszembe jutott valaki, aki boldogtalan., mint én s akit egy kicsit megkedveltem. És akit sohasem fogok többé látni. Valaki, aki a barátom lehetett volna...
Kétségbeesetten próbálkoztam felidézni férjem arcát, de csak a kőszobrot láttam magam előtt. Hajának barna színe, lágy, hosszú fürtjei, szemének ragyogó kékje mind beleveszett a márvány fehérségébe. Talán ez azt jelenti, hogy meghalt? Az nem lehet! Él, tudom... És valahol a lelkem legmélyén megszólalt egy vékony hangocska:
Biztos vagy benne?
— Igen! Igen. Igen...
A fáradtság mégis ledöntött a lábamról, nem sokkal éjfél után elaludtam. Ág reccsenése riasztott. Sötét volt még, az árnyak meg—megrebbentek a tűz körül. Előhúztam a kardom. A fénykörön túl valaki lapult, figyelt engem.
— Lépj a fénybe, akárki is vagy! — Hangom erősen, határozottan csengett. A körülöttem lapuló árnyaktól most sem féltem.
— Kegyelem, hős lovag — vékonyka hang. Egy gyerek?
— Manó vagyok, akárcsak a társaim.
— Gyertek már közelebb! — És jöttek. Riadtan körbevettek, egyszerre beszéltek, hadartak, siránkoztak, mentsem meg őket. Árulók, elárulták mesterüket és annak anyját, az ő királynőjüket.
— Menj el hozzá, szabadíts meg minket tőlük! Ha ezen az ösvényen mégy tovább, találsz egy házat. Ott kezdődik Tarabas birodalma — És az aprócska teremtmények elrohantak.
Nem vártam meg a pirkadatot, azonnal indultam, hogy megtaláljam a házat, a kaput Tarabas birodalmához. Furcsa ház volt: édességből készült. Nehezen bár, de bejutottam — kardom erősebb, mint a közönséges acél. Odabent riadt gyermekek csoportja lapult, Tarabas kegyetlenségének újabb bizonyítékát láthattam.
Menjetek csak ki a fényre, csöppségek! Fussatok! Én pedig mentem tovább, a házból valóban nyílt ajtó a Sötétség Birodalmába. Félhomály és hideg fogadott, a falakról csöpögő nedvesség a bőröm alá szivárgott. Milyen sötétség és gonoszság verhetett tanyát annak a szívében, aki ezen a helyen él?
Senki sem állta utamat, eljutottam egy nagy, ám üres teremig. Gyertyák égtek, tüzük hamis tűz lehetett, mert nem áradt belőlük a valódi tűz forrósága. Gyertyák vették körbe a hatalmas trónust is, amely üresen és fenyegetően állt.
— HOZZÁM NEM SZOKTAK FEGYVERREL BELÉPNI! — Valami elsurrant mellettem és elragadta kezemből a kardot.
— Nem akarlak bántani.
— Mégis megtetted. Mégis fájdalmat okoztál nekem.
Feldühített.
— Te beszélsz fájdalomról és sebekről? Te, akinek a nyomában csak pusztulás és sírás marad?! Te, aki elvetted tőlem a férfit, akit szeretek?!— Csend. — Miért nem felelsz? És miért nem mutatod meg magad? Én a szemébe szoktam nézni annak, akivel beszélek.
— Aki a szemembe nézett eddig, az nem sokáig élt tovább.
Ez a hang... Olyan ismerős. Nem olyan távoli, mint az előbb, lágyabb annál.—
— Nem félek sem tőled, sem a mágiádtól. Mutasd meg magad!
És a félhomályból kilépett egy magas, karcsú alak. Nem láttam az arcát.
— Lépj hát a fénybe! Látni akarom az arcodat!
Sohasem láttam még ennél szomorúbb szempárt, talán csak egyszer: azé a férfié volt, aki úgy mondta ki a Boldogság szót, mint aki nem is ismeri...
—Te itt?! Tarabas...
Tehát csak játszott velem, mint macska az egérrel. Felmérte az erőmet, az elszántságomat és kevésnek találhatott, ha beengedett a birodalmába. Elbizonytalanodtam, s tudtam, erőmet nem a félelem szívta el, hanem valami egészen más. A férfi, akit Shienként ismertem meg, közelebb lépett hozzám s én riadtan hőköltem hátra: nem akartam, hogy megérintsen.
— Mégis megtaláltalak. Mit vársz tőlem? Térden állva könyörögjek a szánalmadért? Megteszem — és megtettem, amit még sohasem: lehajtott fejjel ereszkedtem térdre. — Kérlek, könyörgök, hogy segíts!
— Segítsek a férfin, akit szeretsz?! — Visszafojtott harag sistergett a szavaiban, és most én is megérezhettem a hatalmát. — Képes voltál idáig követni a nyomaimat, képes voltál eljönni utánam a birodalmamba. Mindent megtennél érte, igaz? Megcsókolnál engem, megcsókolnád azt a férfit, akit gyűlölsz ?
— Igen.
— És le is mondanál a szerelmedről?
— Ekkora árat kérsz a segítségedért?
Megragadott, felrántott a földről.
— Sokkal nagyobbat: maradj velem örökre. Legyél az örökös félhomály királynője! Ezt kérem a csókomért, azért a csókért, amely visszahozza őt az életbe!
Egyedül álltam a teremben, Shien vagyis Tarabas eltűnt mellőlem. Hagyott nekem időt a döntésre. Nem kellett volna. Minden erőm elhagyott, gyenge és kiszolgáltatott voltam. A férjemre gondoltam, de ismét csak a kőszobrot láttam. Hideg volt, nagyon hideg, a halál közelségét éreztem meg egy pillanatra. Meghalt, most már biztosan tudtam. Sírva borultam a terem nyirkos kövére és zokogtam, amíg el nem sírtam régről gyűlő minden könnyemet. Összerezzentem a könnyed érintéstől.
— Ne sírj, királynőm — és felemelt a földről. — Megajándékozlak a halhatatlansággal, az örök fiatalsággal s a csókom visszaadja őt az életnek.
— Hiába minden, már késő — zokogtam. — Meghalt!
Ő döbbenten nézett rám.
— Biztos vagy benne?
— Igen. — Egy hang a lelkem legmélyén ismét megszólalt, előbb suttogva, aztán sikoltva: NEEEM!
— A csókot megkapod tőlem. Talán segíthet még. — A falhoz lépett, szemének egyetlen villanására erős vasbilincsek fonódtak a csuklójára és a bokájára. — Hogy ne bánthassalak... Esküszöm, ha meghalsz, én is veled halok. — Nyaka köré fojtó szorítással tekeredett egy inda. — Kérlek, most egy pillanatig ne nézz rám gyűlölettel. Engedd, hogy a csókodban benne legyen az a szeretet, vagy annak töredéke, amit iránta érzel.
Lábam remegett, ahogy odaléptem elé. A szemébe néztem és tudtam, hogy elvesztem: beleszerettem a Gonoszba. Kényszerítettem magam, hogy a férjemre gondoljak, az egyetlen férfira, akit szeretek, de egy sikoly kizökkentett gondolataimból. Egy sikoly, amely szörnyű, nem emberi, nem evilági üvöltésbe változott. Kinyitottam a szemem és láttam, ahogy Tarabas gyönyörű arca eltorzul, a férfiból előbukkan a Fenevad.
— Legyen ez a csók az élet csókja és ne a halálé — suttogtam.
És egy pillanatra, egyetlen villanásra csupán ismét felébredt bennem a remény: nincs veszve még minden. Ám a pillant elmúlt s én egy szörnyet, a férfiban lakozó Fenevadat csókoltam. Elborított a Tarabasból áradó iszonytató hatalom. Mint pusztító tengerár, úgy csapott át felettem. Hátratántorodtam. Élek! De a csók, a varázscsók, az vajon hatásos lesz—e? A csókból elröppenő varázslat fáradt lepkeként hullt az előkészített üveggömbbe és láttam, hogyan változik vörösen izzó varázsporrá.
— Egy szolgánk elviszi majd — suttogta Tarabas.
A Fenevad eltűnt, a férfi lerogyott a földre. Most gyenge volt, most ugyanolyan volt, mint akkor rég, ott az erdőben. Ugyanaz a szempár ragyogott rám. Mellétérdeltem, ölembe vontam a fejét.
— Megtartom az ígéretem.
Mennyegzői ruhám fehérsége megbabonázta a manók népét. Körülvettek, szájtátva, kacagva—hadarva csodáltak. Álltam a hatalmas trón előtt, vártam a Sötétség Birodalmának Urát, jövendő páromat az örökkévalóságban. Tarabas anyjával érkezett s a nőből áradó sötét szépség megdermesztett.
— Adj össze minket, anyám! — A varázsló karcsú tőrt tartott a kezében. — Egyesítsd vérünket, hogy senki és semmi ne választhasson szét minket!
Tenyere összezárult a tőr pengéjén s a penge nyomában vörös vércseppek jelentek meg. Én is ugyanezt tettem, aztán a két vérpatak elvegyült egymással, ahogy ujjaimat a férfi ujjai közé csúsztattam. És ettől a pillanattól kezdve a szertartás egyetlen szavára, egyetlen mozdulatára sem emlékszem. Amikor vérem elkeveredett Tarabas vérével, szédülés tört rám, forgott velem a világ. Képek, hangok rohantak meg, egy örök idők óta létező lény emlékei. Küzdöttem,
miért nem figyelmeztetett?!
az erőm azonban egyre fogyott.
élnem kell!
Végül gyengül az áradat
kell az örök élet!
és győztem.
— Egyek vagyunk immár — hallottam meg Tarabas hangját a távolból, miközben tereken és időkön át utaztam. Ott álltam a kastélyunk udvarában, a felravatalozott kőszobor mellett. Szellem—kezem a szobor homlokára tettem és ,,Ég veled, egyetlen, halott szerelmem!'' — utolsó búcsúm ennyi volt csupán.
Azt hittem, újra uralom testemet, lelkemet, eszemet. Tarabas a kezemet gyengéden az ajkához emelte s mondott valamit, de egy szót sem hallottam, mert a fejemben harsogó kacagás mindent elnyomott. Egy őrült nő kacagását hallottam.
Elbuktál, kedvesem, elbuktál! Vége!
NEEE! HALLGASS, AKÁRKI IS VAGY!
Gyenge voltál, feladtad! Ó, igen! Végre tort ülhetek bukásod felett!— Harsogó, károgó kacaj. — Hazudtál magadnak is, csak hogy befejezhesd azt, amiben már nem hiszel.
Kezemet a fülemre tapasztottam , de hiába, a hang belül volt.
HAZUDSZ!
Én? Nézz csak a gyűrűdre! Ugyan hol a fénye? — Ujjamon az arany jegygyűrű fényevesztett, kopott vasdarab volt csupán. Térdre hulltam, de a hang nem kegyelmezett. — A férjed él, feltámaszthattad volna és ezt te is nagyon jól tudod! Új hatalmaddal minden hajnalban megláthatod a két kővé vált könnycseppet a ravatalán!
KI VAGY, ÁTKOZOTT?
Átkozott? Jut ez még eszedbe, kedvesem, elégszer. S majd azt is megtudod, ki vagyok, De nem most. Van időnk bőven, az örökkévalóságig.

Örökkévalóság... Már nem számolom, mennyi idő telt el, mióta az Örök Sötétség Királynője lettem. A hang sem pöröl már velem, elnémult a kacagása is, de a titkait sem árulta el — én pedig nem fürkészem. Nem kutatom azt sem, vajon miért csókolhatom meg Tarabast anélkül, hogy a Fenevad fenyegetne. Nem kérdezem, hogyan élhetek az örökös sötétben a férfi mellett, akit gyűlölök. Nem akarom tudni, hogyan szerethetem azt, akit gyűlölök. Hatalmam — hatalmunk — mérhetetlen. Uralom a körülöttem lappangó árnyakat, ám ez nem túl nehéz, hiszen azoktól sohasem féltem.