Legkedvesebb virtuális szuperhősömmel, az ős-bloggerrel folytatott beszélgetés (naná, hogy chat) döbbentett rá, miféle írásaim vannak.
Tizenhét éves lehettem, amikor szerepjátékos ihletésből megszületett az első kis történet, a Morgana Tia könnye, rögtön a saját világomon, de az AD&D* szép szabályainak megfelelően :)
És onnét kezdve mindenfélét írtam. Elég terjedelmes életművet mondhatok magaménak, pedig voltak évek, amikor semmit sem alkottam.
Arra viszont csak tegnap jöttem rá, hogy egyetlen írásomnak sincs boldog vége. Nálam valamiért sosincs happyend.
Nem tudom, miért, hiszen én alapvetően egy életvidám ember vagyok, aki mindig kész hülyéskedni, bohóckodni, játszani. Mindig mindenben, mindenkiben meglátom a jót, a szépet, tudok örülni a legapróbb dolognak is. Hála istennek, vagy Sorsnak, nem történtek az életemben nagy tragédiák, csendes kis életke az enyém.
Akkor hogyan lehetséges, hogy az írásaim annyira sötétek? A főhős meghal vagy meghalnak körülötte a barátok, még a humorosnak szánt írásomban (Az álom) is. Egyetlen egyben sincs "boldogan éltek,amíg meg nem haltak".
Pedig hiszek a boldogságban, a szerelemben, a barátságban. Nem vagyok cinikus, kiábrándult, nem érzek gyógyíthatatlan sebeket a lelkemen.
Tudja valaki a választ? Pszichomókusok előnyben...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése