2004 tavaszán, nem sokkal azelőtt, hogy a fiam megfogant volna, beszélgettem az Apával. A sok minden között arról, hogy mi történne, ha beteg, sérült gyerekem születne. Azt mondtam, nem bírnám el a terhet. Nem tudnám, mi a teendő. Nem lenne erőm. Nem tudnám végigcsinálni.
A beszélgetés után nem sokkal terhes lettem. Egyedül voltam. A harmincadik heti rutin vizsgálat azt mutatta, a magzat szíve nagyobb a mellkas átmérőjének felénél. Két hét volt, mire eljutottam a Gottsegenbe, magzati echokardiográfiára. Az a két hét rettenetes volt. Nem tudtam, mi lesz, mi történik majd a gyerekemmel, nem tudtam semmit.
A vizsgálat megállapította, a méretek határértéken belül vannak. Ha megszületik a baba, kontroll.
2005 márciusában megszületett, minden oké volt. Április 14-én kellett mennünk az Országos Kardiológiai Intézetbe. Persze, vonattal, hiszen nincs autóm. Mózeskosár, hajrá. Mezőtúr - Pest, jó kis túra hét hetes gyerekkel.
Aggódtam, ki ne aggódott volna?
A vizsgálaton kiderült: méretek rendben, csak van egy luk a fiam szívében. Semmi gond, még záródhat. Egy év múlva újabb kontroll. Ha addig nem záródik, műtét, de nyugodjon meg, anyuka, az már teljesen rutin eljárás...
Ez után néhány nappal hivatalos ügyeket kellett intéznem (gyámügyön, a gyerkőc nevével kapcsolatban, hiszen nem éltem házasságban, amikor született). Az amúgy anyatejes fiam kivételesen tápszert kapott, majd hamarosan hányni kezdett. Ügyelet.
Kikérdeztek. Fénykép az apáról? Mi van? Nincs. Mi a fenének az most. Nem vettem észre, milyen a gyerek feje??? Milyen anya vagyok én?
Hát, mint minden csecsemő feje, a fiamé is olyan arányú volt a testéhez - nagy. De ezen felül?
A főorvosnő megesketett: ha újra hányna a gyerek, azonnal visszahozom. Majd kérni kell egy időpontot a szolnoki gyermekneurológiára. itt már nem nagyon fogtam fel a dolgokat. Kezembe nyomta a papírt és elengedett.
Kint vettük észre húgommal, mi van a papíron diagnózisként: veleszületett vízfejűség.
Nem emlékszem, hogy jutottam haza. Nemcsak most nem, hat év távolából, de akkor sem, az akkori naplómban sincs leírva semmi...
Egy régi ismerős, idős doktornénihez is elvittem a fiam, benne teljesen megbíztam, a tapasztalatában, a tudásában. Azt mondta, ha műtétet ajánlanak fel, fogadjam el, mert valószínűleg az értelme nem sérült, hiszen nem jelentkeztek eddig idegrendszeri tünetek. Valami rémlik még: történetek kisgyerekről, akit megműtöttek, söntről, meg hogy aztán négyes-ötös tanuló lett. Csak az esőre emlékszem, meg hogy rosszul lettem és feküdtem a rendelőben az asztalon, de semmi másra.
És most megtudtam, ami 2004 tavaszán foglalkoztatott: mit csinál az, akinek sérült gyereke születik!
Április 27-én átmentünk a szolnoki neurológiára és onnét kezdve volt, hogy egy héten kétszer is... És nem jelentkeztek tünetek, az EEG jó volt, a kutacs UH szintén. De a diagnózis maradt. Ki vállalná a felelősséget, hogy leírja: a gyerek egészséges? És ha mégse?
Végig kellett csinálni az egész protokollt, amit ilyenkor előírnak. Hat évvel ezelőtt azt mondta a kedves, aranyos Nemes főorvos úr, hogy csináljunk egy CT-t... Nem, azt ne! Miért ne? Mert... Mert úgy tudom, hogy a kisfiam apai nagybátyja leukémiában halt meg. Eddig már kétszer megröntgenezték a fiamat, mivel édesanyámnak és a húgomnak csípőficama volt, nem szeretném még több sugárterhelésnek kitenni. Rendben, legyen MR.
Lett. Elaltatták a hat hónapos fiamat, betették abba a nagy hengerbe, én meg járkáltam kint az előtérbe, kezemben Bonifáccal, a rózsaszín plüsspolippal és jött a "minden rendben lesz, minden rendben lesz..."
Végül 2006 májusában ért véget a kálvária: a szívében a luk záródott, az MR-t egy újabb kutacs-UH követte, és aztán megkaptam a papírt - a diagnozis nem igazolódott. Ez után is vissza-visszamentünk kontrollra, de ez már nem volt ugyanaz. Nem volt rettegés, nem volt az iszonyú nyomás.
Közben betegjogi képviselőhöz fordultam, mert aki kiadta az ötnapos gyereket úgy, hogy "egészséges", az írta rá a "veleszületett" diagnózist is a lapra... Szél ellen próbálkoztam.
Más kérdés, mit fizettem az egészért.
Amikor terhes lettem, azonnal jelentkeztem a Debreceni Egyetem Egészségügyi Főiskolai Karára, egészségügyi szervező szakra, hiszen a terhesség alatt rendelőben dolgoztam. Fel is vettek, mégse kezdtem el. Hogyan? Hiszen nem lehetett tudni, mi lesz a vége az orvoshoz járásnak. Évet halasztottam. Aztán meg már mindegy volt, hiszen nekem ez a második diplomám lett volna, tehát tandíjas... De gyes-gyed alatt nem...
A teher, a tudat, hogy a gyermekem beteg lehet, óriási volt. Tudom, hogy családok mehetnek tönkre, emberek roppanhatnak össze egy ilyen súly alatt. És mindazok, amik közben történtek még, eljuttattak oda, hogy perbe kezdtem. A gyerekem apjával...
A gondolat tehát teremt. Vigyázz, mit kérsz! Azt mondtam, nem tudom, mit csinálnék. Megtudtam.
És amikor a Gottsegenben ültem és láttam Down-kóros, szívbeteg gyerekeket, akkor azt mondtam: nem tudom, Isten-e, Sors-e, de köszönöm, hogy a fiam egészséges...
Tehát ideje már tanulni a történtekből és valami jóra gondolni. Mint amikor patrónus-bűbájt hajt végre az ember, igaz?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése