"Anyaka, te mindent tudsz?" Ezt a kérdést 2008 tavaszán tette fel nekem a fiam. Háromévesen. A válaszom felnőtt válasz: "Dehogy tudok, fiam." Mire Márkó a legkomolyabban:
"Megtanítsalak?"
Megtanított. Arra, hogy mennyi kitartás és mennyi türelem kell az élethez. Arra, hogy le kell térdelnünk, le kell hajolnunk, miközben felemelkedünk.
És mennyi mindenre még.
Emlékeztek?
Mennyi, de mennyi mese szól arról, hogy mire valaki felnő, elvész belőle a mese, a játék, a varázslat. Csak a gyerekek látják a csodát, az ágy alatt a szörnyeket, a képzeletbeli barátokat.
Azt mondják, a gyermek még mindent tud, amikor megszületik. Közel van a Teremtéshez, Istenhez, a Mindenhez - világnézet szerint helyettesítsd be a neked tetszőt -, birtokában van olyan képességeknek és tudásnak, ami elvész, ahogy növekszik.
A gyerekek valóban mindent tudnak. Annyi bölcsesség van bennük, annyi megértés, aminek ha kicsi része megmaradna bennünk, sokkal jobb hely lenne ez a kék bolygó.
Nem hazudhatsz egy gyereknek. Megérzi. Eljátszhatod előtte, hogy boldog vagy, miközben bánatod van, a gyermeked megérzi. Odabújik hozzád, átölel, ha nem is tud még beszélni. Játszhatod te, hogy mérges vagy rá valamiért, ha közben majd szétvet az öröm - ő is érzi és nem veszi komolyan a dühödet.Másként látják a világot: nekik még új és nagy minden, belénk már rögzültek a korlátok, a tilalmak, a szokások.
Érdemes hallgatni a gyerekekre.
Nekem a fiam adott nagyon igaz és nagyon bölcs tanácsot.
Hallgatok rá.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése