Tizenkettő.
Csendesen ballagtunk egymás mellett mentorommal hazafelé. Nyári este, virágillat meg kipufogófüst, lassan mélyülő színek az égen, pazar, igazán pazar. Ballagtunk haza és azon gondolkodtam, hogy hogyan is lehet ott izomlázam, ahol izmot se sejtettem eddig. Szép dolog a harcművészet, a testtudat kialakulása: tudni tudtam eddig is, hogy van, de ilyenkor már érzem is... Hajjaj, de még hogy!
Halmos bőszen telefonált, már a sokadik hívását bonyolította le séta közben. Sok emberért felelt, ami így, távolból elég kemény meló. Megint egy újabb fesztivál, egy újabb koncert és ő nem lehet mindenhol ott, bár sokan úgy hiszik. Dühösen tette zsebre a telefont.
― Hát ez nem igaz! Mondd meg nekem, hogy szerezzek nekik holnapra három embert? Hogy? Innét Győrbe??? Olyat, aki jó kiállású, értelmes és megbízható. Ilyen lenne. De annyi pénzért, amennyit ők gondolnak... Ilyen nincs! ― nagyot fújt, megigazította fekete sapkáját, aztán legyintett. ― Gyere, átvágunk a kertek alatt.
A régi rendező-pályaudvar felé kanyarodtunk. Arra jóval rövidebb volt és ha már gyalogolnunk kellett, ilyesmi is számít. Fene nagy jómódunkban már el is felejtettük, hogy a buszok bizony menetrend szerint közlekednek és ez estefelé egyre ritkul.
A betonkerítés tövében rég szétmarta a járda aszfaltját az idő meg a fagy, de a lámpákat csak a napokban törhette össze valami lövészhajlamokkal megvert kölyök. Sötét volt, az árnyékok hatalmasra nőttek, a legközelebbi fényt a vasút hatalmas reflektora adta.
Békakórus harsogott a töltés melletti árokban, rájuk kukkantottam, hátha ül egy köztük koronásan. Ennyi idősen már épp jó lennék királynénak, azt hiszem...
― Búúú...
Az árnyék, ami elvált a faltól, elég szép darabnak látszott. Aztán kiderült, árnyéknak nem árnyék, de épp elég sötét így is. Igazi külvárosi kemény csávó, „brúszlí” ― tablettán és szteroidon nevelkedett, pénzsóvár vadbarom.
Megálltunk. Halmos már-már kíváncsian mérte végig, ez vajon mit akar. A fickó nem hagyott minket sokáig kétségek közt vergődni.
― Adjál má' egy kis pénzt, tesókám ― kérését egy arasznyi pengével nyomatékosította ― Akinek ilyen gádzsira fussa, annak van lóvéja bőven... ― A testtartásából, abból, ahogy a bicskát fogta, lazán, szinte lógott a karja, sejtettem, hogy nem ma kezdte az ipart és nem bodzán meg dinnyén gyakorolt. ― Okos vagy te, tesóm, tudtam én.
Mesterem megfontolt mozdulattal nyúlt a farzsebe felé és szép lassan szemmagasságba emelt egy kapoccsal összefogott, kövér bankjegyköteget. Egy nagyon kövér bankjegyköteget. Tudtam, hogy Halmos aznap vette magához a befizetett tagdíjakat, hogy másnap reggel fizethesse a terembért és minden ilyesmit. Szemlátomást komoly összeget tartott a kezében. A faszi szeme kiguvadt. A pénzt bámulta, követte a tekintetével, ahogy karnyújtásnyira került hozzá. Nyúlt érte, hogy elvegye, de a bankók kicsúsztak Halmos ujjai közül. A fickó
tekintete a pénzen, ahogy utána kapott. Nagy hiba volt.
Mesterem mint a kobra lendült előre: félresöpörte a hozzá közelebbi, az üres kezet, elkapta a kést tartó másikat, csavart egyet rajta könnyedén, a penge nagyot csendült az aszfalton, a fazon felordított, távolabbi, szabad kezével megpróbált Halmos arcába vágni, kezét erővel kiszabadítani. Zoltán engedett a lendületnek, elől lévő lábával maga mögé lépett, a vagány mint akit láthatatlan spirál húz, megperdült, le a földre. Biztos, ami biztos, Halmos elhelyezett még rajta pár ütést, bár merőben feleslegesen: a fickó egészen összement az eltelt húsz másodpercben.
Mentorom felvette a pénzt, zsebre tette, a kést a bozótosba rúgta és szélesen rám vigyorgott. Mire felocsúdtam, a csávó feltápászkodott és kapott veréshez képest elég fürgén olajra lépett.
― Hát ez angolosan távozott ― néztem utána. ― Nem kéne a rendőrségnek szólni?
― Majd holnap, úgyis van dolgom náluk. Ismerik már ezeket, jobban, mint a saját anyjuk. A nyilvántartóból megtalálják nekem. Minek rendeltessem be valamelyik nyomozót? Hadd pihenjenek. Gyerünk haza, éhes vagyok!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése