― Nagyúr! ― az őrparancsnok kiáltott. ― Nagyúr, az egyik lovag életben van, ereje visszatért és veled kíván szólni.
A bárd jöttére félrehúzódtak a vajákosok s a férfi kérdő tekintetére csak a fejüket rázták.
― Nincs sok időm, Nohr, csupán egy kevés haladékot kaptam ― vasszín üstökű, szakállú, jól megtermett férfi feküdt a hevenyészett derékaljon. homlokán verték gyöngyözött, szembogara kitágult és Maridu megérezte a hétlélekfű keserédes illatát.
― Wron herceg halott! Rendtestvéreim az életüket adták érte, de a pártütők túlerőben voltak. parancsot kaptunk, hogy menekítsük a hercegnét és a gyermeket... hogy keressünk fel téged, uram , a levéllel és a lánccal. Jönnünk kellett, nem halhattunk velük! Biztonságba akartuk őket tudni, egy eldugott rendházunkba vinni, de már az úton... Tízen indultunk, uram ― belekapaszkodott Maridu karjába, felült, arca eltorzult. ― Vágtattunk, nagyúr, hajszoltuk a lovakat, de csapdába csaltak. Elmaradtak mellőlünk a testvéreink, ott hevertek temetetlenül ― ivott s a szakállán végigcsorgó pálinka mézillatára elmosolyodott. ― Méz... Az Elfek Erdejében akartuk hagyni őket, ahogy urunk parancsolta. A Tó Szentélyébe. Ott mindent elborít a mézvirág ― Mosolya rémisztő vicsorrá vált. ― Megölték, őket, nagyúr! A hercegné és a gyermek halott! A karon ülő kisdedet is... Vérben és lángban az ország, uram... Ne hagyd, hogy minden rommá legyen! A Szem... A Mindentlátó most lecsukódott... Ne sejthetik, hogy ő...Hogy ő áll... ― elfogyott az ereje, keze lecsúszott Maridu karjáról. A bárd vállon ragadta.
― Ki? Tudod, hogy ki áll a lázadók mögött? Beszélj!
― Nagyon szomjazok, uram... ― ivott, de az ital már nem adott erőt és múlóban volt a hétlélekfű hatása is. ― Mézvirágok közt, nagyúr... Méz... a véres trófeákon... vér a zászlajukon... Láttam náluk a fejeket...
― Ki a vezérük? Ki áll a pártütők élén? Ki?
― Harcolj, uram... a hazáért...
― Ki tette???
Nem kapott választ, a lovag szeme a távolba nézett, más hangokat hallott ő már ekkor.
Maridu mozdulatlanul térdelt a lovag derékalja mellett, tenyerébe temette arcát. A lánc fojtogatta, a gyűrű lehúzta a kezét. Wron... Lynna és a csöpp gyermek.
Otthont adtak neki...
"Veletek könnyű a szív"
Befogadták...
"Bőség a nincs"
Elfogadták...
"Kéz nyúlik feléd"
Kiálltak mellette...
"Pajzsot tart föléd"
Hittek benne...
"Már nincs magány"
Szerették...
"Vér lesz vérből..."
Az övéi voltak...
"Úgy hívják: CSALÁD"
Üvölteni akart, törni-zúzni, ám valami visszafogta ütésre lendülő kezét, inkább a lovaghoz hajolt, lezárta a halott szemeit és a székre hajított köpenyt terítette rá szemfedőnek. A köpenyről a Mindentlátó Szem nézett rá arany ragyogással. Úgy igazította a kelmét, hogy a redők a hímzést eltakarják. Hogy a Szemnek ne kelljen már látnia...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése