:)
Rajongok, kérem szépen. És reménykedem, hogy a rajongásom tárgyai nekifognak végre az új számoknak. És akkor nem csak a blogjukat tudom itt megmutatni, hanem a zenéjüket is végre.
Frank Drebin Ügyosztály
2012. november 18., vasárnap
2012. november 17., szombat
Elengedtelek
Elengedtelek
Az utcai lámpákat nézem:
fényüket elnyelte a köd,
mostanra halott, távoli csillagok,
elvesztek az idő útjain.
Így vagy már te is, látod:
arcodat elfedi a köd,
fényed és éled nem ragyog már,
hozzám többé nincs közöd.
Még fáj a múlt, de csak csendesen.
Ahogy távolodsz, ahogy fakulsz,
úgy tér vissza lassan az erőm,
úgy kapom vissza a hitem.
A köd megszűri a fényeket,
lággyá, képlékennyé vált a föld.
Így szűri meg az emlékeimet is
a sebeket gyógyító idő.
Már tudok beszélni rólad,
nincs a görcsbe ránduló gyomor,
s néha, ha eszembe jutsz,
a szám sarkán ott egy kis mosoly.
Hisz annyiszor megnevettettél.
És álmodban, mint fuldokló,
mint sebzett állat, szorítottál,
s moccanásra képtelen magadhoz kötöttél.
Annyi minden voltál nekem:
példakép, hős, barát, szerető.
Annyi álmot építettem,
ami egyszerre mind összedőlt.
Emlékszem... És arra is... Meg arra...
És nélküled most nem lenne...
Életemből annyi elmaradna...
De már benne van. Beírtad magad.
Már ott maradsz az emlékeimben,
de egyre, egyre távolodsz.
Pályád más ívre fordul, máshol keresed napod.
Teheted: immár szabad vagy, én elengedtelek.
2012.11.16.
Reggeli rágódás
Reggeli rágódás
Folytatnom kellene az írást. Mármint a prózát. Ott vannak a félig kész írások, egy (több mint) félig kész világ és a belső sürgetés, hogy írjak. Ott vannak a kedvenc karakterek, akiknek szövevényes élete tele van még megíratlan kalanddal.
Verset írni más: nálam az olyan erős inger, olyan erős késztetés, hogy ha az előjön, akkor papír, ceruza elő és leírni, ami kikívánkozik, hacsak nem akarok zombiként jönni-menni egész nap. És akkor írok, mint egy megszállott: néhány perc, negyedóra alatt megszületik a vers.
A próza más. Ha fantasyt írok, ami egy középkori Kínához hasonló országban játszódik, akkor utána kell néznem a középkori Kínának, a történelemnek, a népnek, a nyelvnek, a vallásnak, mitológiának, bárminek, ami számíthat.
Ha cyberpunk stílusban alkotok (jó, ezt megtanította nekem Éjfél Kapitány, hogy az ÉN cyberpunkom nem az igazi cyberpunk :P), akkor utánanézek a lőfegyvereknek, autóknak, kütyüknek, Képes vagyok órákat szentelni annak, hogy megkeressem, hogyan zajlik valójában egy rendőrségi akció (Igen, ami a filmekben a "Kezeket fel, rendőrség!"jelenet szokott lenni :D) vagy hasonlók. Kevesebbel nem tudom beérni. De ezt mikor tudom megtenni?
Előbb-utóbb lesz olyan erős a késztetés, hogy nekiálljak és akkor meg fogom találni a módját ennek is.
Lehet, hogy tényleg pszichoterápiának használom az írást. Akkor viszont jó hatású, mert megint többé-kevésbé normális vagyok :D
Folytatnom kellene az írást. Mármint a prózát. Ott vannak a félig kész írások, egy (több mint) félig kész világ és a belső sürgetés, hogy írjak. Ott vannak a kedvenc karakterek, akiknek szövevényes élete tele van még megíratlan kalanddal.
Verset írni más: nálam az olyan erős inger, olyan erős késztetés, hogy ha az előjön, akkor papír, ceruza elő és leírni, ami kikívánkozik, hacsak nem akarok zombiként jönni-menni egész nap. És akkor írok, mint egy megszállott: néhány perc, negyedóra alatt megszületik a vers.
A próza más. Ha fantasyt írok, ami egy középkori Kínához hasonló országban játszódik, akkor utána kell néznem a középkori Kínának, a történelemnek, a népnek, a nyelvnek, a vallásnak, mitológiának, bárminek, ami számíthat.
Ha cyberpunk stílusban alkotok (jó, ezt megtanította nekem Éjfél Kapitány, hogy az ÉN cyberpunkom nem az igazi cyberpunk :P), akkor utánanézek a lőfegyvereknek, autóknak, kütyüknek, Képes vagyok órákat szentelni annak, hogy megkeressem, hogyan zajlik valójában egy rendőrségi akció (Igen, ami a filmekben a "Kezeket fel, rendőrség!"jelenet szokott lenni :D) vagy hasonlók. Kevesebbel nem tudom beérni. De ezt mikor tudom megtenni?
Előbb-utóbb lesz olyan erős a késztetés, hogy nekiálljak és akkor meg fogom találni a módját ennek is.
Lehet, hogy tényleg pszichoterápiának használom az írást. Akkor viszont jó hatású, mert megint többé-kevésbé normális vagyok :D
2012. november 4., vasárnap
Farkasölő álom
Farkasölő álom
Az éjjel nagyon rosszat álmodtam, fél egy után néhány perccel úgy ültem fel, hogy levegőt venni sem mertem.
Az álom többi része nem maradt meg bennem, csak ez. Csak ami lényeges...
A saját udvarunkban voltunk. Nem emlékszem az arcokra, nem emlékszem, hogy volt-e ismerős. Viadalféle lehetett, vadászat, maradj-életben-játék. Egy lándzsa (dárda?) volt a fegyver, aki megszerezte és megölt vele egy élőlényt, kijutott az "arénából".
Egy nő (ismerősnek rémlett) felém hajította a lándzsát. Kitértem és felkaptam a fegyvert. Egy nagy szürke farkas is volt az arénában vagyis az udvarunkon. Nem fogok embert ölni, ha már élet kell a kijutáshoz, a farkast fogom megölni.
A farkas elesett, valamiért az oldalára dőlt. Ott, ahol a valóságban nyáron a paradicsomjaim és a hatalmas, égig nyúló napraforgóim virágoztak. Azonnal ott termett két valaki, nem tudom, ki, mert csak két pár kézként érzékeltem őket, hogy a farkast leszorítsa a földre.
Öld meg! Döfd le! - üvöltötték. Én csak álltam felette és tudtam, hogy szíven kell szúrnom. Nem akartam máshogyan.
Éreztek a csontok roppanását, ahogy a hegy áthaladt rajtuk. A farkas felvonyított. Üvöltött.
Azt hiszem, ekkor ébredhettem fel.
A megfejtés nem túl bonyolult.
A saját udvarom nekem a saját belső világom. Az ellenfelek személyiségem egy-egy része, rétege. Ismerőseim kényszerítenek bele játékokba. Vagy talán a teraszról, a kerítésen túlról nézelődők is a részeim? Könnyen lehet.
És ez hosszú távon valóban maradj-életben-játék. Egyértelműek a feltételek: ha valamit megölsz magadból, ha feladsz valamit, akkor kiengedünk. Akkor élhetsz. Vagy akkor elfogadunk.
A gyilkos szándék is egyértelmű, hiszen felém dobja a fegyvert az a másik, nem átadja. "Kapd el, ha tudod és harcolj, vagy ha nem, hát pusztulj!"
A farkast akartam megölni, nem az embereket. Még ilyen helyzetben sem voltam képes máshogyan dönteni.
A Farkast, aki a Zabolátlan Énem.
Nagyon rég szeretem a farkasokat. Gyönyörűek, lenyűgözőek, erősek, a természet remek alkotásai.
És milyen furcsa: a farkas már azelőtt elesik, eldől, hogy megsebezném. Nem is harcol? Vajon miért adja meg harc nélkül magát? Nem jellemző ez a farkasokra, nagyon nem. Talán ez az egyetlen momentuma az álomnak, aminek nem tudom biztosan a jelentését.
És milyen érdekes, hogy azonnal előterem két pár "segítő" kéz, mihelyst a farkas eldől. Rögtön lesz, aki lelkesen lefogja, hogy megölhessem. Van bennem olyan rész, amelyik boldogan asszisztál a Zabolátlan Én megöléséhez. "Ha beilleszkedsz, jobb életed lesz." "Ha úgy teszel, ahogyan kell, békén hagyunk." "Ha olyan leszel, azt teszed, amit várunk, elfogadunk." És én úgy szeretném, ha végre elfogadnának, szeretnének...
Öld meg! -üvöltik.
És napok óta ezen rágódok: tudom, hogy mit teszek, tudom, mik a hibáim és mégis elkövetem őket. A gyerekemmel szemben, az ő nevelésében elkövetett hibáim ordítanak utánam a leghangosabban. Én ölöm meg benne a Farkast. Magamban most kezd felébredni, a gyerekemben pedig meg akarom ölni? Csak őrlődök, mert ez a teher most nagyon nehéz.
És megölöm a farkast. Szíven szúrom. Az a gondolat vezet, haljon meg rögtön: ne szenvedjen sokat. Nem tudom. De amikor felvonyított, az borzalmas volt.
A fenébe is, volt pár ilyen "gyógyító", ilyen "beszélő" álmom, emlékszem is sokra. Érdekes módon mind ilyen borzalmas... Nálam már csak a sokkterápia válik be?
Az éjjel nagyon rosszat álmodtam, fél egy után néhány perccel úgy ültem fel, hogy levegőt venni sem mertem.
Az álom többi része nem maradt meg bennem, csak ez. Csak ami lényeges...
A saját udvarunkban voltunk. Nem emlékszem az arcokra, nem emlékszem, hogy volt-e ismerős. Viadalféle lehetett, vadászat, maradj-életben-játék. Egy lándzsa (dárda?) volt a fegyver, aki megszerezte és megölt vele egy élőlényt, kijutott az "arénából".
Egy nő (ismerősnek rémlett) felém hajította a lándzsát. Kitértem és felkaptam a fegyvert. Egy nagy szürke farkas is volt az arénában vagyis az udvarunkon. Nem fogok embert ölni, ha már élet kell a kijutáshoz, a farkast fogom megölni.
A farkas elesett, valamiért az oldalára dőlt. Ott, ahol a valóságban nyáron a paradicsomjaim és a hatalmas, égig nyúló napraforgóim virágoztak. Azonnal ott termett két valaki, nem tudom, ki, mert csak két pár kézként érzékeltem őket, hogy a farkast leszorítsa a földre.
Öld meg! Döfd le! - üvöltötték. Én csak álltam felette és tudtam, hogy szíven kell szúrnom. Nem akartam máshogyan.
Éreztek a csontok roppanását, ahogy a hegy áthaladt rajtuk. A farkas felvonyított. Üvöltött.
Azt hiszem, ekkor ébredhettem fel.
A megfejtés nem túl bonyolult.
A saját udvarom nekem a saját belső világom. Az ellenfelek személyiségem egy-egy része, rétege. Ismerőseim kényszerítenek bele játékokba. Vagy talán a teraszról, a kerítésen túlról nézelődők is a részeim? Könnyen lehet.
És ez hosszú távon valóban maradj-életben-játék. Egyértelműek a feltételek: ha valamit megölsz magadból, ha feladsz valamit, akkor kiengedünk. Akkor élhetsz. Vagy akkor elfogadunk.
A gyilkos szándék is egyértelmű, hiszen felém dobja a fegyvert az a másik, nem átadja. "Kapd el, ha tudod és harcolj, vagy ha nem, hát pusztulj!"
A farkast akartam megölni, nem az embereket. Még ilyen helyzetben sem voltam képes máshogyan dönteni.
A Farkast, aki a Zabolátlan Énem.
Nagyon rég szeretem a farkasokat. Gyönyörűek, lenyűgözőek, erősek, a természet remek alkotásai.
És milyen furcsa: a farkas már azelőtt elesik, eldől, hogy megsebezném. Nem is harcol? Vajon miért adja meg harc nélkül magát? Nem jellemző ez a farkasokra, nagyon nem. Talán ez az egyetlen momentuma az álomnak, aminek nem tudom biztosan a jelentését.
És milyen érdekes, hogy azonnal előterem két pár "segítő" kéz, mihelyst a farkas eldől. Rögtön lesz, aki lelkesen lefogja, hogy megölhessem. Van bennem olyan rész, amelyik boldogan asszisztál a Zabolátlan Én megöléséhez. "Ha beilleszkedsz, jobb életed lesz." "Ha úgy teszel, ahogyan kell, békén hagyunk." "Ha olyan leszel, azt teszed, amit várunk, elfogadunk." És én úgy szeretném, ha végre elfogadnának, szeretnének...
Öld meg! -üvöltik.
És napok óta ezen rágódok: tudom, hogy mit teszek, tudom, mik a hibáim és mégis elkövetem őket. A gyerekemmel szemben, az ő nevelésében elkövetett hibáim ordítanak utánam a leghangosabban. Én ölöm meg benne a Farkast. Magamban most kezd felébredni, a gyerekemben pedig meg akarom ölni? Csak őrlődök, mert ez a teher most nagyon nehéz.
És megölöm a farkast. Szíven szúrom. Az a gondolat vezet, haljon meg rögtön: ne szenvedjen sokat. Nem tudom. De amikor felvonyított, az borzalmas volt.
A fenébe is, volt pár ilyen "gyógyító", ilyen "beszélő" álmom, emlékszem is sokra. Érdekes módon mind ilyen borzalmas... Nálam már csak a sokkterápia válik be?
2012. november 3., szombat
Kristályszilánkok
Kristályszilánkok
Zenélj
Minden egyes hang, amit játszol,
ad neked: erőt, hitet.
És akkor még nagyobbnak látszol:
az egész világ tiéd.
ad neked: erőt, hitet.
És akkor még nagyobbnak látszol:
az egész világ tiéd.
Szemek
Egyetlen szempárban világod ott
ragyog.
Egyetlen szempárban hited láthatod.
Lehetsz harcos, a csaták vagy mindennapok hőse -
mégis eleven sebet mar beléd egyetlen könnye.
Egyetlen szempárban hited láthatod.
Lehetsz harcos, a csaták vagy mindennapok hőse -
mégis eleven sebet mar beléd egyetlen könnye.
Napi harc
Fejben dől el minden,
s te minden nap csatázol:
hűség a tegnaphoz
vagy gyönyör a mától.
s te minden nap csatázol:
hűség a tegnaphoz
vagy gyönyör a mától.
Néha
Néha olyan fagyos vagy.
Hideg, messze fény, akár a csillagok.
És olyankor én itt magányomban
Hideg, messze fény, akár a csillagok.
És olyankor én itt magányomban
- porszem az űrben – megfagyok.
Sötétben
Ha most rám nézel, engem
látsz?
Milyen jó a sötét: a képzelet szabad.
Milyen jó a sötét: a képzelet szabad.
Milyen jó a sötét: elfedi a
könnyeket.
Milyen jó a sötét: sírunk és ölelkezünk.
Milyen jó a sötét: sírunk és ölelkezünk.
Eső és köd
Eső szitál, lásd, mossa a
bánatot,
köd jár nyomában és eltakarja
mindazt, amit a tegnap itt hagyott.
köd jár nyomában és eltakarja
mindazt, amit a tegnap itt hagyott.
Mosolyod
Mosolyod bástya, menedék,
mosolyod a minden.
És a mindenbe a fájdalom is belefér.
Víz és homok
Esküjét az ember néha a homokba
írja
és ami után nyúl, az mint a víz folyik.
Semmivé lesz és a világ felissza.
és ami után nyúl, az mint a víz folyik.
Semmivé lesz és a világ felissza.
Ha
Ha nem jó a most,
mondd, hová mennél?
Ha nem jó az itt,
mondd, hová mennél?
Ha nem jó az itt,
mondd, hová mennél?
Ha nem találod a helyed,
hát miért nem keresed?
hát miért nem keresed?
Rólad álmodok
Messze vagy, de vágyok rád.
Csak kép vagy, egy álom.
És minden reggel, ha ébredek,
téged akarlak újra látni.
Csak kép vagy, egy álom.
És minden reggel, ha ébredek,
téged akarlak újra látni.
Nem ismerlek
Nem ismerlek, de tudom, ki vagy:
Hit, Erő, Örök Kötelesség,
Neved az Elszánt, Igazi Hűség.
Hit, Erő, Örök Kötelesség,
Neved az Elszánt, Igazi Hűség.
Kincsek
Amit bírok, mind neked adnám,
de igazi kincsem kettőm van csupán:
a fiam és az örökös hálám,
hogy ő van és hogy álmodhatok rólad.
de igazi kincsem kettőm van csupán:
a fiam és az örökös hálám,
hogy ő van és hogy álmodhatok rólad.
Most
Ami volt, elmúlt.
A tegnapnak vége.
Nem menekülhetsz.
A jövő jön érted.
S így lesz a ma.
A tegnapnak vége.
Nem menekülhetsz.
A jövő jön érted.
S így lesz a ma.
Vércseppek a havon
Tollak és vörös foltok a havon -
a macska ölt.
Lábnyomok kusza rajza -
harc folyt az életért.
Vércseppek a hóban -
egy világ véget ért.
Lábnyomok kusza rajza -
harc folyt az életért.
Vércseppek a hóban -
egy világ véget ért.
2012.11.03.
Elengedés
"Miből tudja az ember, hogy megbocsájtott? Harag helyett inkább bánatot érzünk az eset miatt, a sértő felet pedig inkább sajnáljuk, semmint haragszunk rá. Mintha nem emlékeznénk semmire, nem volna róla mondandónk. Megértjük azt a szenvedést, ami a sértést előidézte. Kívülállóként tekintünk rá. Nem várunk semmit. Nem akarunk semmit. Nem tekeredik a bokánk köré egy múltból előnyúló, lebéklyózó polipkar. Szabadon sétálhatunk. lehet, hogy nem élünk boldogan, míg meg nem halunk, az azonban biztos, hogy mostantól kezdve az egész Egyszer volt, hol nem volt..."
(Clarissa Pinkola Estes: Farkasokkal futó asszonyok II.)
Már tudom, miért épp most került újra a kezembe ez a könyv és miért nem tavaly ilyenkor. Azt hittem volna, akkor nagyobb szükségem lett volna rá. Talán a szükség valóban nagyobb volt, de hogy nem álltam még készen, az is biztos. Végigjártam az elvesztés fájdalmának minden stádiumát. Gyászmunka volt ez is.
Ott ordítanak bennem az akkori átkok. Mintha beteljesedtek volna... Ezeket kellett most magamnak megbocsátanom.
Ott ordítanak bennem a szavak, amiket a másik mondott. Ott ordít bennem a csend, az űr, a másik nem cselekvésének helye. A seb, amiket a cselekedeteivel okozott. Ezeket kellett neki megbocsátanom.
Nincs már bennem harag, csak valami nagy, nagy, csendes szomorúság. Sajnálom Őt. De már nem kísért. Nem jön utánam, nem húz vissza. Nem tépkedem fel a sebeket, nincs már bennem az önpusztítás gyönyöre, amivel újra meg újra át akartam élni, újra meg újra fel akartam idézni, ami történt. Már nem rágódom rajta. Így kellett lennie. Nincs már bennem harag, nincs már bennem a "Mi lett volna, ha..." meddő játék.
A jelen szép. Minden egyes nap szép. Az enyém. De csak ha valóban megélem.
Már tudom, miért épp most került újra a kezembe ez a könyv és miért nem tavaly ilyenkor. Azt hittem volna, akkor nagyobb szükségem lett volna rá. Talán a szükség valóban nagyobb volt, de hogy nem álltam még készen, az is biztos. Végigjártam az elvesztés fájdalmának minden stádiumát. Gyászmunka volt ez is.
Ott ordítanak bennem az akkori átkok. Mintha beteljesedtek volna... Ezeket kellett most magamnak megbocsátanom.
Ott ordítanak bennem a szavak, amiket a másik mondott. Ott ordít bennem a csend, az űr, a másik nem cselekvésének helye. A seb, amiket a cselekedeteivel okozott. Ezeket kellett neki megbocsátanom.
Nincs már bennem harag, csak valami nagy, nagy, csendes szomorúság. Sajnálom Őt. De már nem kísért. Nem jön utánam, nem húz vissza. Nem tépkedem fel a sebeket, nincs már bennem az önpusztítás gyönyöre, amivel újra meg újra át akartam élni, újra meg újra fel akartam idézni, ami történt. Már nem rágódom rajta. Így kellett lennie. Nincs már bennem harag, nincs már bennem a "Mi lett volna, ha..." meddő játék.
A jelen szép. Minden egyes nap szép. Az enyém. De csak ha valóban megélem.
Márkó és az apja
Márkó és az apja
A csepp gyerek a
karomban
az apja felé kap,
keze eléri és megragadja
a fekete ruhán a csatot.
A meglett férfi hátrál,
el ne érje a pici kéz.
„Rá se nézel?” „De, láttam már, nagyon szép.”
az apja felé kap,
keze eléri és megragadja
a fekete ruhán a csatot.
A meglett férfi hátrál,
el ne érje a pici kéz.
„Rá se nézel?” „De, láttam már, nagyon szép.”
Márkó még kicsi,
épp csak totyog,
kezében nagy plüssmajom:
„apa” - mondja neki és ragyog.
A kép az övé csak,
de azt őri boldogan.
Rég látta a valódit
de tudja: neki APJA van.
kezében nagy plüssmajom:
„apa” - mondja neki és ragyog.
A kép az övé csak,
de azt őri boldogan.
Rég látta a valódit
de tudja: neki APJA van.
Az ébredő alak vele
játszik biztosan:
a párna alól les ki rá,
neki mondja: ”na kukk”.
És Márkó boldogan hozza elé a labdát,
a vonatot is, meg az autót
és néz fel rá: törpe és óriás.
a párna alól les ki rá,
neki mondja: ”na kukk”.
És Márkó boldogan hozza elé a labdát,
a vonatot is, meg az autót
és néz fel rá: törpe és óriás.
Évek és képek, meg
mese marad:
„Apád jó, hallod, csak messze van.
Fáj, tudod, a lába, de így is dolgozik.”
Fiam máris rohanna: egy jó cipőt vesz neki.
„Apa hol van? Megint dolgozik?
De hozzánk miért nem jön el?
Beteg? Megfázott? Nekiadom a sálamat.
Gyógyuljon meg hamar, hogy játszasson velem.”
„Apád jó, hallod, csak messze van.
Fáj, tudod, a lába, de így is dolgozik.”
Fiam máris rohanna: egy jó cipőt vesz neki.
„Apa hol van? Megint dolgozik?
De hozzánk miért nem jön el?
Beteg? Megfázott? Nekiadom a sálamat.
Gyógyuljon meg hamar, hogy játszasson velem.”
Egy őszi napon autó
áll a ház elé.
A fiam már röpül is: „Eljött! Itt van!
Itt van a négy éve nem látott, drága apukám!”
Boldogan megy vele, nekem alig köszön,
a szeme, a lelke, mindene sugárzó szép öröm.
„Apa, szerelünk együtt autót?
És birkózol velem? Elfogjuk a bűnözőket?
Nézünk repülőt? Vonatot vagy százat?
Saját szobát kapok nálad?
Jössz holnap is? Ugye jössz? Én várlak.”
A fiam már röpül is: „Eljött! Itt van!
Itt van a négy éve nem látott, drága apukám!”
Boldogan megy vele, nekem alig köszön,
a szeme, a lelke, mindene sugárzó szép öröm.
„Apa, szerelünk együtt autót?
És birkózol velem? Elfogjuk a bűnözőket?
Nézünk repülőt? Vonatot vagy százat?
Saját szobát kapok nálad?
Jössz holnap is? Ugye jössz? Én várlak.”
Hívja az
apját. Mind csupa fontos, nagy hír:
„Enikő nem szeret és elveszett a síp.
Még működik a nagy darum.
Most leteszem, mert az egyenlegem kevés.
De tudod, te vagy a világ legjobb apukája.
„Enikő nem szeret és elveszett a síp.
Még működik a nagy darum.
Most leteszem, mert az egyenlegem kevés.
De tudod, te vagy a világ legjobb apukája.
Ritkul aztán a hívás,
mert válasz alig jön.
„Nem veszi fel. Azt mondta, felhív...”
„Biztos sok a dolga...”
„Apa, alhatok megint nálad?
Vagy gyere te. Ez a legjobb, tudod, nagy a házunk.”
„Nem lehet, fiam, dolgozok, a főnök nem engedné.
Majd beszélünk, rendben?”
„Rendben” motyogja a gyerek és könnyes a szeme.
„Miattam nem jön el, nem is szeret.”
„Nem veszi fel. Azt mondta, felhív...”
„Biztos sok a dolga...”
„Apa, alhatok megint nálad?
Vagy gyere te. Ez a legjobb, tudod, nagy a házunk.”
„Nem lehet, fiam, dolgozok, a főnök nem engedné.
Majd beszélünk, rendben?”
„Rendben” motyogja a gyerek és könnyes a szeme.
„Miattam nem jön el, nem is szeret.”
A dolgok elromlottak,
kifakult az álom.
„Mától nincs apám” -kicsúszott a szájon.
„Kell egy másik” - sírja, de dacos a hangja.
„Rossz apuka nem kell, anya, legyen másik!”
Karácsonykor eljött, szépen mosolyogva,
kezében egy doboz, a Jézuska hozta.
Csuda autópálya, egy szoba is kevés.
Márkó ül csendesen, komolykodva nézi,
mikor ketten vagyunk: „jó apuka mégis...”
„Mától nincs apám” -kicsúszott a szájon.
„Kell egy másik” - sírja, de dacos a hangja.
„Rossz apuka nem kell, anya, legyen másik!”
Karácsonykor eljött, szépen mosolyogva,
kezében egy doboz, a Jézuska hozta.
Csuda autópálya, egy szoba is kevés.
Márkó ül csendesen, komolykodva nézi,
mikor ketten vagyunk: „jó apuka mégis...”
Eltelik pár hónap, a
telefon hallgat,
és amikor csörren, vége is dalnak.
„Nem kell tőle semmi, nem fogom felvenni,
nem kell a szülinapomra, tőle, soha semmi!
Mondd meg neki, anya, ne szeressen engem,
tartsa meg magának!
Nem örülök én már a jókívánságának.”
Eltelik kis idő, Márkó vadul tárcsáz:
„Hagyjál engem békén! Soha többet ne hívj!”
Szót fogad az apja, s azóta se csörren a Márkó mobilja.
és amikor csörren, vége is dalnak.
„Nem kell tőle semmi, nem fogom felvenni,
nem kell a szülinapomra, tőle, soha semmi!
Mondd meg neki, anya, ne szeressen engem,
tartsa meg magának!
Nem örülök én már a jókívánságának.”
Eltelik kis idő, Márkó vadul tárcsáz:
„Hagyjál engem békén! Soha többet ne hívj!”
Szót fogad az apja, s azóta se csörren a Márkó mobilja.
Lassan megbékélek én
is a jelennel,
békíteném Márkót, de ő nem enged.
Hajthatatlan, konok, hiszen fáj a szíve.
„Hét évig ő nem jött, most már nekem nem kell!”
„Vásári forgatag, ő is ott lesz biztos.”
„Nincs ott csak levegő, semmi mást nem látok.”
Vonattal utazunk, mutatnám a házat:
ott lakik... a fiam elfordul.
„Nekem nincs apám.
Sose volt. Hát nem tudod, anyukám?”
békíteném Márkót, de ő nem enged.
Hajthatatlan, konok, hiszen fáj a szíve.
„Hét évig ő nem jött, most már nekem nem kell!”
„Vásári forgatag, ő is ott lesz biztos.”
„Nincs ott csak levegő, semmi mást nem látok.”
Vonattal utazunk, mutatnám a házat:
ott lakik... a fiam elfordul.
„Nekem nincs apám.
Sose volt. Hát nem tudod, anyukám?”
2012.08.18.
Sámánasszony dobol
Sámánasszony dobol
Bőr feszül a
keretre,
Kutya Testvér bőre.
Jöjj, jó Kutya-szellem, ösztönöddel segíts meg!
Bőr feszül a keretre,
Medve Testvér bőre.
Jöjj, jó Medve-szellem, nagy erőddel segíts meg!
Bőr feszül a keretre,
Farkas Testvér bőre.
Jöjj, jó Farkas-szellem, vadságoddal segíts meg!
Bőr feszül a keretre,
csont dobverő zörren.
Sastollak a bokámon,
Sas Testvérem tolla.
Jöjj, jó Sas Fivérem, lássad, amit én nem.
Bőr feszül a keretre,
Kígyó Testvér bőre,
Jöjj, jó Kígyó-szellem, mérgeddel gyógyíts meg!
Bőr feszül a keretre,
csont dobverő zörren.
Száraz csonttal dobolok, halálcsonttal játszok.
Bőr feszül a keretre,
csont dobverő zörren.
Életet dobolok, ezer álmot látok.
Testemnek új erő, féktelen szerető.
Bőr feszül a keretre,
csont dobverő zörren.
Farkasvér jelölt meg -
Hús vagyok, vad vagyok.
Kígyóvér jelölt meg -
Szellem is, lélek is, ha utamat járom.
Bőr feszül a keretre,
csont dobverő zörren.
Életet dobolok, hozok tiszta álmot.
Kutya Testvér bőre.
Jöjj, jó Kutya-szellem, ösztönöddel segíts meg!
Bőr feszül a keretre,
Medve Testvér bőre.
Jöjj, jó Medve-szellem, nagy erőddel segíts meg!
Bőr feszül a keretre,
Farkas Testvér bőre.
Jöjj, jó Farkas-szellem, vadságoddal segíts meg!
Bőr feszül a keretre,
csont dobverő zörren.
Sastollak a bokámon,
Sas Testvérem tolla.
Jöjj, jó Sas Fivérem, lássad, amit én nem.
Bőr feszül a keretre,
Kígyó Testvér bőre,
Jöjj, jó Kígyó-szellem, mérgeddel gyógyíts meg!
Bőr feszül a keretre,
csont dobverő zörren.
Száraz csonttal dobolok, halálcsonttal játszok.
Bőr feszül a keretre,
csont dobverő zörren.
Életet dobolok, ezer álmot látok.
Testemnek új erő, féktelen szerető.
Bőr feszül a keretre,
csont dobverő zörren.
Farkasvér jelölt meg -
Hús vagyok, vad vagyok.
Kígyóvér jelölt meg -
Szellem is, lélek is, ha utamat járom.
Bőr feszül a keretre,
csont dobverő zörren.
Életet dobolok, hozok tiszta álmot.
(2012.10.28.)
Hajnali részegség
Hajnali részegség
Andrásnak
Hé, testvér!
Nézd, most még vár pár pohár:
igyunk hát és mesélj tovább!
Vár a mámor, de közel és távol
nincsen már más, barátom.
Nézd, most még vár pár pohár:
igyunk hát és mesélj tovább!
Vár a mámor, de közel és távol
nincsen már más, barátom.
Hé, testvér!
Hallod, beszél a vér szava:
mondd, milyen ott az éjszaka?
Milyen az út és milyen az ég?
- magába húz a messzeség.
Hallod, beszél a vér szava:
mondd, milyen ott az éjszaka?
Milyen az út és milyen az ég?
- magába húz a messzeség.
Hé, testvér!
Meséld el, milyen a tenger!
Összemérted a végtelennel?
A fák, a hegyek, a városok...
- áldott magány vagy átkozott?
Meséld el, milyen a tenger!
Összemérted a végtelennel?
A fák, a hegyek, a városok...
- áldott magány vagy átkozott?
Hé, testvér!
Mondd el, milyenek a lányok?
Várnak rád örök barátok?
A sínek is ugyanúgy futnak?
Tegnapból mába jutnak...
Mondd el, milyenek a lányok?
Várnak rád örök barátok?
A sínek is ugyanúgy futnak?
Tegnapból mába jutnak...
Hé, testvér!
Látod, ősz köde a tájon
Halkuló dalok a szájon,
Nem jó a bor se, keserű mámor:
súgja, nagyon hiányzol!
Látod, ősz köde a tájon
Halkuló dalok a szájon,
Nem jó a bor se, keserű mámor:
súgja, nagyon hiányzol!
Az örvös medve fehér szőrszála
Megmászni a Fujit
- az örvös medve
szőrszála-
Kicsi asszony a férjét
várta.
Háborúba ment a férfi,
sok-sok évig maradt távol.
A hazatérés legyen ünnep!
Kicsi asszony nagyon várta.
A szent Fuji csúcsán felhők ültek,
nagyok, lomhák.
A férfit tán seb gyötörte.
Hallgatag lett, máskor dühös.
Nem kell étel, nem kell ital!
Kimonód övét ne oldd meg!
Kiköltözött az erdőbe.
Egyedül hagyta asszonyát,
csak az őrjöngő düh maradt,
az maradt a papírfalak között.
Kicsi asszony a férjét várta.
Várta, várta, hetekig.
De mindhiába.
Segíts! Férjem beteg.
Segíts! Gyógyítanám!
Adj csodaszert!
Eredj – szólt a bölcs - a Hegyre!
Ott él egy hatalmas örvös medve.
Torkáról hozz egy szőrszálat.
Az kell s elvégzem a varázslatot.
Kicsi asszony batyut kötött.
Rizst és halat vitt magával.
Cipóforma kövek várták.
Domo arigato, domo arigato -
suttogta.
Köszönöm, hogy elengedtek utamon.
Sűrű bokrok várták.
Domo arigato, domo arigato -
suttogta.
Köszönöm, hogy elengedtek utamon.
Vihar tombolt a szent lejtőkön.
Domo arigato, domo arigato -
suttogta.
Köszönöm, hogy elengedsz az utamon.
Reszketett és fázott.
Éhezett és fázott.
Éjszaka fehér szellemei várták.
Domo arigato, domo arigato -
suttogta.
Köszönöm, hogy elengedtek utamon.
Végre rálelt a barlangra.
Iszonyú volt, hatalmas.
Tett ki ételt.
Kicsiny tálba rizst rakott ki.
Fák, rejtsetek el!
Bokrok bújtassatok!
Jött a medve.
Hatalmas volt.
Mancsa, feje – mint a Fuji ősöreg szelleme.
Felfalta a rizst, roppant a tál.
A medve ismét eltűnt a fák között.
Jött az este, jött a másnap.
Új tál rizst tett ki az asszony.
Jött a medve, fel is falta s ahogy tegnap,
ma is eltűnt nyomtalanul.
Jött az este, jött a másnap.
Halat tett ki most az asszony,
s reszketve a tálka mellett maradt.
Jött a medve. Morgott, acsargott.
Szimatolva közelebb húzódott.
Kicsi asszony megremegett.
A medve nézte, nézte:
igazán pompás falat.
Ó nagy medve! Én etettelek.
A medve szemeiben hegyek, tengerek, tegnapok ragyogtak fel.
Ó nagy medve! Én adtam enned!
A medve szemében szánalom csillant.
Ó nagy medve! Segíts most!
Egyetlen szőrszál csupán,
egyetlen szőrszál, hogy segíthessek!
A medve felemelte roppant fejét,
szabaddá vált a nyak
- s ott ragyogott a fehér félhold.
Vidd azt a szálat, aztán fuss!
Háborúba ment a férfi,
sok-sok évig maradt távol.
A hazatérés legyen ünnep!
Kicsi asszony nagyon várta.
A szent Fuji csúcsán felhők ültek,
nagyok, lomhák.
A férfit tán seb gyötörte.
Hallgatag lett, máskor dühös.
Nem kell étel, nem kell ital!
Kimonód övét ne oldd meg!
Kiköltözött az erdőbe.
Egyedül hagyta asszonyát,
csak az őrjöngő düh maradt,
az maradt a papírfalak között.
Kicsi asszony a férjét várta.
Várta, várta, hetekig.
De mindhiába.
Segíts! Férjem beteg.
Segíts! Gyógyítanám!
Adj csodaszert!
Eredj – szólt a bölcs - a Hegyre!
Ott él egy hatalmas örvös medve.
Torkáról hozz egy szőrszálat.
Az kell s elvégzem a varázslatot.
Kicsi asszony batyut kötött.
Rizst és halat vitt magával.
Cipóforma kövek várták.
Domo arigato, domo arigato -
suttogta.
Köszönöm, hogy elengedtek utamon.
Sűrű bokrok várták.
Domo arigato, domo arigato -
suttogta.
Köszönöm, hogy elengedtek utamon.
Vihar tombolt a szent lejtőkön.
Domo arigato, domo arigato -
suttogta.
Köszönöm, hogy elengedsz az utamon.
Reszketett és fázott.
Éhezett és fázott.
Éjszaka fehér szellemei várták.
Domo arigato, domo arigato -
suttogta.
Köszönöm, hogy elengedtek utamon.
Végre rálelt a barlangra.
Iszonyú volt, hatalmas.
Tett ki ételt.
Kicsiny tálba rizst rakott ki.
Fák, rejtsetek el!
Bokrok bújtassatok!
Jött a medve.
Hatalmas volt.
Mancsa, feje – mint a Fuji ősöreg szelleme.
Felfalta a rizst, roppant a tál.
A medve ismét eltűnt a fák között.
Jött az este, jött a másnap.
Új tál rizst tett ki az asszony.
Jött a medve, fel is falta s ahogy tegnap,
ma is eltűnt nyomtalanul.
Jött az este, jött a másnap.
Halat tett ki most az asszony,
s reszketve a tálka mellett maradt.
Jött a medve. Morgott, acsargott.
Szimatolva közelebb húzódott.
Kicsi asszony megremegett.
A medve nézte, nézte:
igazán pompás falat.
Ó nagy medve! Én etettelek.
A medve szemeiben hegyek, tengerek, tegnapok ragyogtak fel.
Ó nagy medve! Én adtam enned!
A medve szemében szánalom csillant.
Ó nagy medve! Segíts most!
Egyetlen szőrszál csupán,
egyetlen szőrszál, hogy segíthessek!
A medve felemelte roppant fejét,
szabaddá vált a nyak
- s ott ragyogott a fehér félhold.
Vidd azt a szálat, aztán fuss!
Kicsi asszony
megremegett.
Szívében melegség és félelem.
Kitépett egy szálat.
Domo arigato! Domo arigato!-
sikoltotta és rohant, mert a medve már üvöltött.
Rohant az asszony.
Suhant a fák között.
Domo arigato! Domo arigato! - suttogta.
Köszönöm, hogy elengedtek utamon.
Rázendített a vihar.
A szél tépte a köpenyét,
de ő csak rohant.
Domo arigato, domo arigato – sírta.
Köszönöm, hogy elengedsz utamon.
Cipóformájú kövek állták útját.
Domo arigato, domo arigato – kiáltotta.
Köszönöm, hogy elengedtek utamon.
A haja kibomlott, az arca sáros.
Köpenyét megtépte a vihar.
A faluszéli kunyhóban még ott a sárga fény.
- Elhoztam – sóhajtja.
- Elhoztam a medve szőrszálát!
A gyógyító bölcs mosolyog.
- Mutasd csak, lányom!
Szívében melegség és félelem.
Kitépett egy szálat.
Domo arigato! Domo arigato!-
sikoltotta és rohant, mert a medve már üvöltött.
Rohant az asszony.
Suhant a fák között.
Domo arigato! Domo arigato! - suttogta.
Köszönöm, hogy elengedtek utamon.
Rázendített a vihar.
A szél tépte a köpenyét,
de ő csak rohant.
Domo arigato, domo arigato – sírta.
Köszönöm, hogy elengedsz utamon.
Cipóformájú kövek állták útját.
Domo arigato, domo arigato – kiáltotta.
Köszönöm, hogy elengedtek utamon.
A haja kibomlott, az arca sáros.
Köpenyét megtépte a vihar.
A faluszéli kunyhóban még ott a sárga fény.
- Elhoztam – sóhajtja.
- Elhoztam a medve szőrszálát!
A gyógyító bölcs mosolyog.
- Mutasd csak, lányom!
Nézi, nézi,
nézi.
Mosolya bölcs. Szemében hegyek és tengerek.
Szemében tegnapok.
A tűzre veti a szőrszálat.
Kicsi asszony keservesen zokog.
A bölcs mosolyog.
- A Semmit siratod.
Az Útra emlékszel?
Minden lépésedre?
Akkor menj és azt járd végig újra otthon
A férjed szívéhez is ez az út vezet.
Mosolya bölcs. Szemében hegyek és tengerek.
Szemében tegnapok.
A tűzre veti a szőrszálat.
Kicsi asszony keservesen zokog.
A bölcs mosolyog.
- A Semmit siratod.
Az Útra emlékszel?
Minden lépésedre?
Akkor menj és azt járd végig újra otthon
A férjed szívéhez is ez az út vezet.
2012.11.01.
2012. október 31., szerda
Descansos
Descansos
Követ a kőre.
Kiserkent a vérem, mégis rakom.
Követ a kőre.
Fel, fel, emelkedik egy újabb halom.
Fáj, fáj, fáj, fáj!
Nevet vések a kőbe,
körmeimmel, véres ujjaimmal
keresztet rajzolok.
Sötét idők voltak. Látod a nevet?
Követ a kőre.
Halottat gyászolok.
Siratok egy széttört életet.
Fáj, fáj, fáj, fáj!
Halmok az út szélén, ezernyi kőkereszt.
Követ a kőre.
Életem útját szegélyezik.
Minden kő sikoly:
egy-egy álomért, egy névért.
Fáj, fáj, fáj, fáj!
Hát csak rakom.
Követ a kőre.
Szent helyek már:
fájdalom szentelte,
lemondás szentelte,
akarat szentelte.
Sok kis halál.
Követ a kőre.
Ha visszanézek, kőhalmok erdeje:
áldott helyek, erőt adnak.
Aki voltam, nem vagyok már.
2012.10.31.
Követ a kőre.
Kiserkent a vérem, mégis rakom.
Követ a kőre.
Fel, fel, emelkedik egy újabb halom.
Fáj, fáj, fáj, fáj!
Nevet vések a kőbe,
körmeimmel, véres ujjaimmal
keresztet rajzolok.
Sötét idők voltak. Látod a nevet?
Követ a kőre.
Halottat gyászolok.
Siratok egy széttört életet.
Fáj, fáj, fáj, fáj!
Halmok az út szélén, ezernyi kőkereszt.
Követ a kőre.
Életem útját szegélyezik.
Minden kő sikoly:
egy-egy álomért, egy névért.
Fáj, fáj, fáj, fáj!
Hát csak rakom.
Követ a kőre.
Szent helyek már:
fájdalom szentelte,
lemondás szentelte,
akarat szentelte.
Sok kis halál.
Követ a kőre.
Ha visszanézek, kőhalmok erdeje:
áldott helyek, erőt adnak.
Aki voltam, nem vagyok már.
2012.10.31.
Lélekdob
Lélekdob
Talán tényleg ez az az időszak, amikor meggyengül az anyagi és a szellemi világ közötti fal. Talán ilyenkor könnyebb a lelkekbe látni, talán könnyebb a szellemekhez szólni.
Sok ilyen gondolat ébredt bennem - újra.
Néha úgy érzem, az emberi lélek alszik. Egyre mélyebb álomba merül, hibernálódik. Ez az oka annak, amiket nap mint nap látunk.
Elhagyjuk a múltunkat. Ki emlékszik már arra, mi volt a nagyapja, mit csinált, milyen világban élt? Emlékszel, miket mesélt a dédnagyanyád? Nekem mesélt. Háborúról, a gyerekkoráról - lángokba vesző világokról álmodtam akkoriban... De nem tudom már továbbadni. Nem tudom elmesélni a gyerekemnek, milyen borzalmas volt a sötét ablak, a lila papír, a sziréna süvítése. A fiamnak, aki a háborúk, a fegyverek bűvöletében él - ahogy ősidők óta élnek a fiúgyerekek... Ha nem fakarddal, ólomkatonával, hát műanyag pisztollyal játsszák.
Tudjátok, mi van a mesék mögött, amiket a gyerekeiteknek meséltek? Mi van a fekete és fehér farkas harcában? Miért tépi ízekre tulajdon keresztgyermekét a tündérkirálynő? Ezek is a múltunk részei. Úgy éltek túl mindent, úgy bújtak meg a gyerekmesében, hogy ne vehesse észre a be nem avatott.
Elhagyjuk az értékeinket. Család? Széthullnak. A kenyérharc felőröl mindjányunkat. Pedig erre vágyunk: összegyűlni a tűz körül és csillogó szemmel mesélni, mesét hallgatni. Érezni a másikat, az együttlét biztonságát magunkénak tudni.
Elhagyjuk az álmainkat. Mindenkinek vannak álmai: szerelemről, családról, munkáról, kedvtelésekről, utazásokról. Feladjuk őket, hagyjuk, hogy elvegyék őket. Kifogásokat találunk, miért is nem kellenek már. És azután megszürkülve, fáradtan nézzük a készen kapott álmokat.
Alszik a lélek. Vagy a világ lelke, ha úgy tetszik. Vagy elszökött? Elkóborolt a testtől, ettől az anyagi világtól és most nem talál haza.
Tegyünk hát ki csalétket, csalogassuk vissza, énekeljük neki a kedvenc dalait - így tettek a sámánok is a beteg ember lelkével, így akarták visszacsalogatni.
Dobosok, elő a dobokkal! Énekesek, hívjátok a szellemeket, kérjétek a segítségüket. Táncosok, a lábatokban a Föld ereje legyen, a Föld kitartása. Fel kell ébreszteni a lelket!
Talán tényleg ez az az időszak, amikor meggyengül az anyagi és a szellemi világ közötti fal. Talán ilyenkor könnyebb a lelkekbe látni, talán könnyebb a szellemekhez szólni.
Sok ilyen gondolat ébredt bennem - újra.
Néha úgy érzem, az emberi lélek alszik. Egyre mélyebb álomba merül, hibernálódik. Ez az oka annak, amiket nap mint nap látunk.
Elhagyjuk a múltunkat. Ki emlékszik már arra, mi volt a nagyapja, mit csinált, milyen világban élt? Emlékszel, miket mesélt a dédnagyanyád? Nekem mesélt. Háborúról, a gyerekkoráról - lángokba vesző világokról álmodtam akkoriban... De nem tudom már továbbadni. Nem tudom elmesélni a gyerekemnek, milyen borzalmas volt a sötét ablak, a lila papír, a sziréna süvítése. A fiamnak, aki a háborúk, a fegyverek bűvöletében él - ahogy ősidők óta élnek a fiúgyerekek... Ha nem fakarddal, ólomkatonával, hát műanyag pisztollyal játsszák.
Tudjátok, mi van a mesék mögött, amiket a gyerekeiteknek meséltek? Mi van a fekete és fehér farkas harcában? Miért tépi ízekre tulajdon keresztgyermekét a tündérkirálynő? Ezek is a múltunk részei. Úgy éltek túl mindent, úgy bújtak meg a gyerekmesében, hogy ne vehesse észre a be nem avatott.
Elhagyjuk az értékeinket. Család? Széthullnak. A kenyérharc felőröl mindjányunkat. Pedig erre vágyunk: összegyűlni a tűz körül és csillogó szemmel mesélni, mesét hallgatni. Érezni a másikat, az együttlét biztonságát magunkénak tudni.
Elhagyjuk az álmainkat. Mindenkinek vannak álmai: szerelemről, családról, munkáról, kedvtelésekről, utazásokról. Feladjuk őket, hagyjuk, hogy elvegyék őket. Kifogásokat találunk, miért is nem kellenek már. És azután megszürkülve, fáradtan nézzük a készen kapott álmokat.
Alszik a lélek. Vagy a világ lelke, ha úgy tetszik. Vagy elszökött? Elkóborolt a testtől, ettől az anyagi világtól és most nem talál haza.
Tegyünk hát ki csalétket, csalogassuk vissza, énekeljük neki a kedvenc dalait - így tettek a sámánok is a beteg ember lelkével, így akarták visszacsalogatni.
Dobosok, elő a dobokkal! Énekesek, hívjátok a szellemeket, kérjétek a segítségüket. Táncosok, a lábatokban a Föld ereje legyen, a Föld kitartása. Fel kell ébreszteni a lelket!
2012. október 28., vasárnap
2012. október 23., kedd
A Csontváz Asszony dala
Altató: a Csontváz Asszony dala
- a Férfinak dúdolom -
Aludj, aludj, aludj
a mélyből jöttem hozzád
Aludj, aludj, aludj
tudattalan is engem hívtál
Aludj, aludj, aludj
csúf csontjaimat dajkáld
Aludj, aludj, aludj
fájdalmad most engem táplál
Aludj, aludj, aludj
félelmed is engem táplál
Aludj, aludj, aludj
könnyeidből innom adtál
Aludj, aludj, aludj
szíved teszem döngő dobbá
Aludj, aludj, aludj
az Élettel Halál is jár
Aludj, aludj, aludj
annyi évet vártam lent rád
Aludj, aludj, aludj
most én vigyázok rád
2012.10.23.
- a Férfinak dúdolom -
Aludj, aludj, aludj
a mélyből jöttem hozzád
Aludj, aludj, aludj
tudattalan is engem hívtál
Aludj, aludj, aludj
csúf csontjaimat dajkáld
Aludj, aludj, aludj
fájdalmad most engem táplál
Aludj, aludj, aludj
félelmed is engem táplál
Aludj, aludj, aludj
könnyeidből innom adtál
Aludj, aludj, aludj
szíved teszem döngő dobbá
Aludj, aludj, aludj
az Élettel Halál is jár
Aludj, aludj, aludj
annyi évet vártam lent rád
Aludj, aludj, aludj
most én vigyázok rád
2012.10.23.
2012. október 7., vasárnap
Októberi eszmefuttatás
Októberi eszmefuttatás
Hallottad már azt, hogy ha gyermeked van, nem lehetsz magányos?
Vajon ezt hogyan is értik?
Én nem azért szültem gyereket, hogy ne legyek magányos.
Nem is azért, hogy legyen, aki megvalósítja helyettem az álmaimat. Az én álmaimat majd megvalósítom én, ha tudom, ha nem, hát megmarad álomnak. Ő álmodjon magának és valósítsa meg. Harcoljon a saját álmaiért, ne az enyémekért. Ha már belőlem nem lett ez vagy az, belőle legyen? De miért? Nekem azzal miért lesz jobb? Hiszen úgysem élem meg általa. Nem jobb, ha nem rakok még egy terhet a vállára? Lesz ott majd úgyis épp elég. Álmodjon csak, járja csak a saját útját.
És attól, hogy gyermeked van, még lehetsz magányos. Hatalmas tömegben is lehetsz magányos. A gyereked nem lehet minden. Nem zúdíthatsz rá mindent, nem csünghetsz rajta, hogy ne legyél egyedül.
Nem hiszek a véletlenekben.
Abban hiszek, hogy valami szándék, valami értelem mindenben - vagy majdnem mindenben :) - van. Nem, ez nem az eleve elrendeltetés; a fatalizmus, a teljes kiszolgáltatottság gondolata rettenetes számomra. De úgy hiszem, oka van a dolgoknak.
Oka van, hogy az történik, ami. Kegyetlen, racionális gondolkodás? Ugyan! Arra gondolok, hogy a "vágy az hatalom" *. Hogy a gondolatok teremteni és rombolni képesek.
Arra gondolok, hogy az én fiam sem véletlenül született ide. Nem véletlen, hogy pont ő, pont ilyen. Tudom, hogy tanulnom kell. Fejlődnöm. Sokszor éreztem már azt, hogy azért éppen ő a fiam, mert tanítani jött.
És azt is olyan sokszor éreztem, hogy megbuktam. Hogy elfáradtam. Annyiszor estem már el, annyiszor álltam talpra. Nem találom azt a titokzatos valamit, amit erőt ad. Ami eddig ott volt és erőt adott. Pedig most már egyre sürgetőbben érzem, hogy meg kell találnom. Meg kell érintenem, látnom, érezem, ízlelnem, vagy bármi, de bizonyosság kell. Hogy létezik. Hogy holnap is tud nekem erőt adni, ha kell. Nagyon kell.
Hallottad már azt, hogy ha gyermeked van, nem lehetsz magányos?
Vajon ezt hogyan is értik?
Én nem azért szültem gyereket, hogy ne legyek magányos.
Nem is azért, hogy legyen, aki megvalósítja helyettem az álmaimat. Az én álmaimat majd megvalósítom én, ha tudom, ha nem, hát megmarad álomnak. Ő álmodjon magának és valósítsa meg. Harcoljon a saját álmaiért, ne az enyémekért. Ha már belőlem nem lett ez vagy az, belőle legyen? De miért? Nekem azzal miért lesz jobb? Hiszen úgysem élem meg általa. Nem jobb, ha nem rakok még egy terhet a vállára? Lesz ott majd úgyis épp elég. Álmodjon csak, járja csak a saját útját.
És attól, hogy gyermeked van, még lehetsz magányos. Hatalmas tömegben is lehetsz magányos. A gyereked nem lehet minden. Nem zúdíthatsz rá mindent, nem csünghetsz rajta, hogy ne legyél egyedül.
Nem hiszek a véletlenekben.
Abban hiszek, hogy valami szándék, valami értelem mindenben - vagy majdnem mindenben :) - van. Nem, ez nem az eleve elrendeltetés; a fatalizmus, a teljes kiszolgáltatottság gondolata rettenetes számomra. De úgy hiszem, oka van a dolgoknak.
Oka van, hogy az történik, ami. Kegyetlen, racionális gondolkodás? Ugyan! Arra gondolok, hogy a "vágy az hatalom" *. Hogy a gondolatok teremteni és rombolni képesek.
Arra gondolok, hogy az én fiam sem véletlenül született ide. Nem véletlen, hogy pont ő, pont ilyen. Tudom, hogy tanulnom kell. Fejlődnöm. Sokszor éreztem már azt, hogy azért éppen ő a fiam, mert tanítani jött.
És azt is olyan sokszor éreztem, hogy megbuktam. Hogy elfáradtam. Annyiszor estem már el, annyiszor álltam talpra. Nem találom azt a titokzatos valamit, amit erőt ad. Ami eddig ott volt és erőt adott. Pedig most már egyre sürgetőbben érzem, hogy meg kell találnom. Meg kell érintenem, látnom, érezem, ízlelnem, vagy bármi, de bizonyosság kell. Hogy létezik. Hogy holnap is tud nekem erőt adni, ha kell. Nagyon kell.
Ajándék helyett
Ajándék helyett
- Nándinak -
Veled ébredek minden reggel
s melletted alszom éjjelente.
Ismerlek, mint kiismerhetetlent:
a régi vagy s meg-megújuló.
titkaid a férfiszív csodái:
farkasének téli völgy felett;
az Idő elröpült s most játszik a képzelet.
Vad őseinkkel száguld együtt lovad
vagy macskaléptű angyalok kísérnek,
de utam és életem tiédbe fonódott:
ezer szállal fűz össze a jövő és a múlt.
Vágyak csatája tán csókokká csitult
de a vad szenvedély gyakran elsodor:
s ha macska-módra kóborolni,
felfedezni indulok,
lépteimet mindig óvod
- Te vagy, ki minden titkomat tudod.
Csak fakó szavak a papíron:
el nem érlek, messze vagy.
Itthon várlak, jössz-e végre,
én uram!
2002. 11. 03.
- Nándinak -
Veled ébredek minden reggel
s melletted alszom éjjelente.
Ismerlek, mint kiismerhetetlent:
a régi vagy s meg-megújuló.
titkaid a férfiszív csodái:
farkasének téli völgy felett;
az Idő elröpült s most játszik a képzelet.
Vad őseinkkel száguld együtt lovad
vagy macskaléptű angyalok kísérnek,
de utam és életem tiédbe fonódott:
ezer szállal fűz össze a jövő és a múlt.
Vágyak csatája tán csókokká csitult
de a vad szenvedély gyakran elsodor:
s ha macska-módra kóborolni,
felfedezni indulok,
lépteimet mindig óvod
- Te vagy, ki minden titkomat tudod.
Csak fakó szavak a papíron:
el nem érlek, messze vagy.
Itthon várlak, jössz-e végre,
én uram!
2002. 11. 03.
Csöndek
Csöndek
Csöndem mélyén
magányom éjén
megtaláltalak.
Mosolyod fényét
szemednek kékjét
hiányolom.
Csöndem mélyén
üvölt a fájdalom.
Csönded mélyét
még be nem láthatom.
Magányod béke
vagy csöndek emléke.
Magányom fájó
csöndben rád váró.
2012.10.06.
Csöndem mélyén
magányom éjén
megtaláltalak.
Mosolyod fényét
szemednek kékjét
hiányolom.
Csöndem mélyén
üvölt a fájdalom.
Csönded mélyét
még be nem láthatom.
Magányod béke
vagy csöndek emléke.
Magányom fájó
csöndben rád váró.
2012.10.06.
2012. szeptember 1., szombat
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)