Hambre del Alma

Hambre del Alma
- az Éhes Lélek -
Elvitték a pusztába, kidobták.
És ő menekült.
Elvitték a hegyek közé, kidobták.

És ő menekült.
Elvitték a vizek mellé, kidobták.
És ő menekült.
Elvitték a városokba, körülfogták.
Már nem menekült.
Ruhákat adtak rá, kigúnyolták.
Már nem menekült.
Add fel, add fel, add fel - ezt dúdolták.
Ne adj, ne élj, ne szeress - ezt dúdolták.
Ne hallj, ne láss, ne énekelj - ezt dúdolták.
Légy jó, légy szép, mosolyogj, ha fáj - ezt dúdolták.
És ő jó lett.
Csendes, szürke, fáradt.
Nem üvöltött a holdra.
Nem táncolt a fényben.
És tanították:
Nézd, ez jó. Így jó. Így kell. Csináld!
És jó leszel. Így szép leszel. Így kellesz.
És tűzbe dobták szárnyait.
Nem sikoltott, csak nézte némán.
Ezt adjuk neked - zúgták
és ráhúztak gyémánttal ékes ruhát.
Megrogyott a súly alatt.
Nem szökellt, nem táncolt, szépen ült.
Ablakából sóváran leste csak a holdat.
És akkor dobolni kezdett a hold:
tiéd, tiéd, tiéd, tiéd!
dalol már füledben a vér.
tiéd, tiéd, tiéd, tiéd
Szárnyakat adott neki,
selymes éj-szárnyakat.
Látod, éjjel jó repülni,
haza is érsz, mire megvirrad.
És ő repült.
Mámoros örömmel, tébolyult örömmel,
hold-szőtte szárnyakkal repült.
Minden éjjel vérrel-fénnyel-szőtt szárnyakkal suhant.
Minden reggel fehér ágyban találták.
Nem látták a véres vállú ruhát.
Mosolygott rájuk. Így tanították.
Fogyott a vére - kell az a szárnyhoz.
Igyekezz haza, közel a hajnal!
De még repülni vágyott.
Féktelen örömmel repült a fényben.
Tudta, hogy látják, hogy mennyien nézik.
És ő kacagott. Suhanva szárnyalt.
Lent ordítva szidták, üvöltve hívták.
Miénk vagy! Nem tudsz repülni!
És ő csak repült.
A hold adta-vér szőtte szárnyak széthulltak.
És ő zuhant.
És kacagott.
(2012. 10. 28.)