Márkó és az apja

Márkó és az apja

A csepp gyerek a karomban
az apja felé kap,
keze eléri és megragadja
a fekete ruhán a csatot.
A meglett férfi hátrál,
el ne érje a pici kéz.
„Rá se nézel?” „De, láttam már, nagyon szép.”

Márkó még kicsi, épp csak totyog,
kezében nagy plüssmajom:
„apa” - mondja neki és ragyog.
A kép az övé csak,
de azt őri boldogan.
Rég látta a valódit
de tudja: neki APJA van.

Az ébredő alak vele játszik biztosan:
a párna alól les ki rá,
neki mondja: ”na kukk”.
És Márkó boldogan hozza elé a labdát,
a vonatot is, meg az autót
és néz fel rá: törpe és óriás.

Évek és képek, meg mese marad:
„Apád jó, hallod, csak messze van.
Fáj, tudod, a lába, de így is dolgozik.”
Fiam máris rohanna: egy jó cipőt vesz neki.
„Apa hol van? Megint dolgozik?
De hozzánk miért nem jön el?
Beteg? Megfázott? Nekiadom a sálamat.
Gyógyuljon meg hamar, hogy játszasson velem.”

Egy őszi napon autó áll a ház elé.
A fiam már röpül is: „Eljött! Itt van!
Itt van a négy éve nem látott, drága apukám!”
Boldogan megy vele, nekem alig köszön,
a szeme, a lelke, mindene sugárzó szép öröm.
„Apa, szerelünk együtt autót?
És birkózol velem? Elfogjuk a bűnözőket?
Nézünk repülőt? Vonatot vagy százat?
Saját szobát kapok nálad?
Jössz holnap is? Ugye jössz? Én várlak.”

Hívja az apját. Mind csupa fontos, nagy hír:
„Enikő nem szeret és elveszett a síp.
Még működik a nagy darum.
Most leteszem, mert az egyenlegem kevés.
De tudod, te vagy a világ legjobb apukája.

Ritkul aztán a hívás, mert válasz alig jön.
„Nem veszi fel. Azt mondta, felhív...”
„Biztos sok a dolga...”
„Apa, alhatok megint nálad?
Vagy gyere te. Ez a legjobb, tudod, nagy a házunk.”
„Nem lehet, fiam, dolgozok, a főnök nem engedné.
Majd beszélünk, rendben?”
„Rendben” motyogja a gyerek és könnyes a szeme.
„Miattam nem jön el, nem is szeret.”

A dolgok elromlottak, kifakult az álom.
„Mától nincs apám” -kicsúszott a szájon.
„Kell egy másik” - sírja, de dacos a hangja.
„Rossz apuka nem kell, anya, legyen másik!”
Karácsonykor eljött, szépen mosolyogva,
kezében egy doboz, a Jézuska hozta.
Csuda autópálya, egy szoba is kevés.
Márkó ül csendesen, komolykodva nézi,
mikor ketten vagyunk: „jó apuka mégis...”

Eltelik pár hónap, a telefon hallgat,
és amikor csörren, vége is dalnak.
„Nem kell tőle semmi, nem fogom felvenni,
nem kell a szülinapomra, tőle, soha semmi!
Mondd meg neki, anya, ne szeressen engem,
tartsa meg magának!
Nem örülök én már a jókívánságának.”
Eltelik kis idő, Márkó vadul tárcsáz:
„Hagyjál engem békén! Soha többet ne hívj!”
Szót fogad az apja, s azóta se csörren a Márkó mobilja.

Lassan megbékélek én is a jelennel,
békíteném Márkót, de ő nem enged.
Hajthatatlan, konok, hiszen fáj a szíve.
„Hét évig ő nem jött, most már nekem nem kell!”
„Vásári forgatag, ő is ott lesz biztos.”
„Nincs ott csak levegő, semmi mást nem látok.”
Vonattal utazunk, mutatnám a házat:
ott lakik... a fiam elfordul.
„Nekem nincs apám.
Sose volt. Hát nem tudod, anyukám?”

2012.08.18.