Elengedés

"Miből tudja az ember, hogy megbocsájtott? Harag helyett inkább bánatot érzünk az eset miatt, a sértő felet pedig inkább sajnáljuk, semmint haragszunk rá. Mintha nem emlékeznénk semmire, nem volna róla mondandónk. Megértjük azt a szenvedést, ami a sértést előidézte. Kívülállóként tekintünk rá. Nem várunk semmit. Nem akarunk semmit. Nem tekeredik a bokánk köré egy múltból előnyúló, lebéklyózó polipkar. Szabadon sétálhatunk. lehet, hogy nem élünk boldogan, míg meg nem halunk, az azonban biztos, hogy mostantól kezdve az egész Egyszer volt, hol nem volt..." (Clarissa Pinkola Estes: Farkasokkal futó asszonyok II.)
Már tudom, miért épp most került újra a kezembe ez a könyv és miért nem tavaly ilyenkor. Azt hittem volna, akkor nagyobb szükségem lett volna rá. Talán a szükség valóban nagyobb volt, de hogy nem álltam még készen, az is biztos. Végigjártam az elvesztés fájdalmának minden stádiumát. Gyászmunka volt ez is.
Ott ordítanak bennem az akkori átkok. Mintha beteljesedtek volna... Ezeket kellett most magamnak megbocsátanom.
Ott ordítanak bennem a szavak, amiket a másik mondott. Ott ordít bennem a csend, az űr, a másik nem cselekvésének helye. A seb, amiket a cselekedeteivel okozott. Ezeket kellett neki megbocsátanom.
Nincs már bennem harag, csak valami nagy, nagy, csendes szomorúság. Sajnálom Őt. De már nem kísért. Nem jön utánam, nem húz vissza. Nem tépkedem fel a sebeket, nincs már bennem az önpusztítás gyönyöre, amivel újra meg újra át akartam élni, újra meg újra fel akartam idézni, ami történt. Már nem rágódom rajta. Így kellett lennie. Nincs már bennem harag, nincs már bennem a "Mi lett volna, ha..." meddő játék.
A jelen szép. Minden egyes nap szép. Az enyém. De csak ha valóban megélem.