Egy álom vége 5. részlet

Egy álom vége 5. részlet

Odaértem sötétedés előtt. Stark háza egy tó partján állt, erdők vették körül, erdők és a csend. Olyan csend, mintha kiürült volna a világ, mintha nem lenne több ember rajtam kívül.

Madarakat hallottam, amikor kiszálltam a kocsiból; az este a fák közül jött, a meleg szél víz illatát hozta, én pedig ott álltam Tony Stark háza előtt és elmondhatatlan szomorúság zuhant rám.

Vanaheim szelíd völgyét láttam, a bőven termő mezőket, a kőből-fából épülő várost és az ázok maradékát.

A magyar kisvárost láttam, a városszéli szürke házat, a ház mögötti mezőt, a gyümölcsöst, a távoli jegenyefákat.

Sötét eget láttam, vad hegyeket, kéken szikrázó havat, jéggé fagyott, jégből épült falakat.

A fiamat láttam és Lokit. Olyan közel álltak előttem, hogyha kinyújtom a kezem, meg is érinthettem volna őket. Márkó pólóján ott vigyorgott a zenekar kabala-szörnye. A kölyök megfordult, valamit mondott, de a szavait nem hallottam. Loki zöld-arany ruháját viselte, a haját megborzolta a feltámadó szél. Rám nézett, de zöld szeme nem ragyogott fel, nem láttam mosolyt az arcán.

Mielőtt szólhattam volna, mindketten eltűntek, az ajtó kinyílt, a küszöbön pedig ott állt Tony, sápadtan, feldúltan.

- Te hoztad őket magaddal? – kérdezte köszönés helyett.

- Egyedül jöttem.

- Nem. Kísértetekkel jöttél. Szellemeket láttam.

Körülnéztem. Meleg koraeste volt, a fák és a víz illata békét hozott, a táj nyugalmat árasztott, azonban Tony minden volt, csak nyugodt nem.

- Bemehetek?

- Ha iszol velem egyet, mielőtt megőrülök.

- Nem őrülsz meg. Én a sajátjaimat láttam. És nem iszom, mert még vezetnem kell.

Kinyitotta előttem az ajtót és betessékelt a házba.

- Együtt őrülünk meg. Vidám lesz – erőlködött, hogy viccesnek, lazának tűnjön, de a keze remegett. - És innét csak reggel mégy tovább.

Nem tiltakoztam, szó nélkül követtem. Még sosem jártam nála; valahányszor találkoztunk, az mindig a Főhadiszálláson történt.

Ez egy valódi agglegénylakás volt, kütyükkel, kényelmi holmikkal, szórakoztató elektronikával. Tony két poharat kerített és egy kristálypalackból aranyszínű italt töltött. Füstös-aromás illat csapta meg az orrom.

- A tegnapra! – emelte fel a poharát Stark.

- A holnapra! És hogy ott lehessünk.

Az első korty végigmarta a torkom, de ez nem a pálinka tisztítótűz jellegű forrósága volt. A férfi a pohár fölött rám nézett.

- Miért jöttél?

A folyosón női cipők kopogtak.

- Jó estét, Miss Potts. A legjobbkor – Tony a pohár felé biccentett. - Csatlakozna?

- Jó estét. Elköszönni jöttem. Azt hiszem, mára végeztünk. Miss… Koma, ugye? Szép estét, Mr. Stark!

A férfi végignézte, ahogy Pepper kimegy az ajtón, aztán felhajtotta a whiskyt. Megborzongott és öntött még egyet.

- Lerészegedés a terved ma estére?

- Olyasmi. És máris késésben vagyunk. Miért jöttél?

- Hogy hazavigyelek.

Stark széles mosollyal és széles mozdulattal körbemutatott.

- Gratulálok, sikerült. Ha iszol, maradhatsz, ha nem, mehetsz aludni a vendégszobába.

- Tony…

- Ne tonizz itt nekem! – úgy vágta földhöz a kristálypoharat, hogy az szilánkokra robbant és az ital szerteszét fröccsent.  –Minden napom ilyen. Pepper maga a pontosság, a lelkiismeret és a fegyelem. Itt jön-megy, érzem az illatát, néha hozzám ér. „Még valamit, Mr. Stark?” „Jó éjt, Mr. Stark.” Hogy mondjam el neki? Hogy kapjam vissza? Mi van, ha ebben az átkozott valóságban – beletúrt a hajába – van valakije?

Belerogyott egy fotelbe és elhallgatott. Letettem a pultra a poharamat, és elindultam törlőrongyot keresni. Majd csak megtalálom a fürdőszobát!

- Hová mész?

- Feltakarítom a szilánkokat.

- Ehhh. Így épp olyan ez is, mint az életem.

A folyosón álltam már, ahonnét az előbb Pepper érkezett, amikor visszafordultam.

- Ezért jöttél el? Ezért nem volt köztünk maradásod? De hát máskor is megesett már, hogy…

Tony úgy pattant fel, mintha rugó lökte volna ki a fotelből.

- Két világból vannak emlékeim! Tudom, hogy van egy lányom, de az anyja nem tudja. Tudom, hogy mit veszítettem el, és azt is tudom, hogy nem kellett volna elveszítenem. Miért nem vesztek el az emlékeim is?

Megtaláltam a fürdőszobát, fogtam a szemetest meg egy csomag papírtörlőt, visszamentem a nappaliba, és nekiálltam felitatni a whiskyt és felszedni a szilánkokat.

- Amikor odaát harcoltunk, az én városomban… - megakadtam. Magam előtt láttam az egy évvel ezelőtt történteket: az űrhajókat, a szürke idegenek, a fény-kapukat a házam folyosóján és a Bosszúállókat a nappalimban. A fiamat. Lokit.

Nem néztem fel, csak térdeltem és szedegettem a szilánkokat. Vagyis a szilánkok között térdeltem.

- Akkor? – Tony hangja visszarántott a jelenbe.

- Akkor megbíztál a Kapitányban.

Stark ott tornyosult felettem, a szeme szikrákat szórt.

- Hogy történhetett meg ez? Hogy lehet, hogy nem tudtuk, hogy ez fog történni? Sőt, még az se, hogy egyáltalán megtörténhet! Ennél már tényleg bármi jobb! Bármi! – lehajolt, karon ragadott és talpra állított. – Rogers meg a függetlenségről és a szabadságról papolt. Hát most olyan szabad ő is, meg mindenki, amilyen szabad csak lehet! Tudod mit? Nem érdekel az egész.

Az ablakhoz ment; a hatalmas üvegtáblán túl ott nyújtózott a tó, felette az egyre sötétedő ég, mögötte, a túlparton az erdő.

- Volt egy álmom – suttogtam. – Egy ostoba, gyerekes álmom…

- Szívesen cserélek veled – közölte Stark. – Mert nekem csak rémálmaim vannak. És neked?

- Azt álmodtam, Bosszúálló vagyok…

Tony sokáig nem szólt.

- Bosszúálló? Vannak még olyanok? – kérdezte végül. Elfordult az ablaktól. – P.É.N.T.E.K.! Fényt kérek. Hadd legyen világos ebben az átkozott kuplerájban!

A bárpult világítása felkapcsolódott, a dohányzóasztal kis lámpája is, és a fali fülkében a lámpák szintén.

- Szükségünk van rád, Tony.

A férfi ujjai összeszorultak az új, teli poháron.

- És miért? Hogy bosszút álljunk? Kin? Miért?

A pulthoz mentem, és újabb adagot öntöttem a poharamba. Elfintorodtam. Sose szerettem a whiskyt.

- Hogy visszacsináljuk ezt az egészet.

- Nem.

Az Álmok Úrnője vagyok. Az álmok megmutatják nekem a vágyakat, az érzéseket. A félelmeket.

Tony Stark félt.

- Én is álmodtam, tudod? Mondtam neked, emlékszel? Éveken át, ugyanazt. New Yorkról. Csatáról, veszteségről – felhorkant. – Poszttraumás stressz. Semmi extra. – Az egész teste feszes volt, alig pislogott, a légzése felgyorsult. – Aztán jött Vanda és a látomás, amit okozott. Azt nagyon sokszor láttam álmomban. Az az álom azt mondja, nem mehetek vissza.

Ivott egy kortyot, megrázkódott és letette a poharat.

- Ha visszajönnél, több esélyünk lenne megtalálni a megoldást.

Elindult a folyosó felé.

- Ha visszamennék, minden barátom meghalna. Erről álmodtam. Ha visszamennék, azzal megölném a Bosszúállókat. Gyere, megmutatom a szobádat.

- Ugye, tudod, hogy számtalan lehetséges jövő van előttünk? Bármi lehet még.

Nem szólt, csak bólintott.

A szoba, ahová vezetett, a tetőtérben volt. Kicsi volt, de tartozott hozzá egy parányi erkély, és a tetőablakon át látni lehetett a milliónyi csillagot.

- Reméltem, hogy visszajössz velem.

- Bár megtehetném…

- Elfogadom – ahogy a keze után nyúltam és megnyitottam az elmém a Kő hatalma előtt, a félelme úgy csapott át rajtam, akár egy áradat. Fémes íze, vérszaga volt.

Stark félt, de nem a saját életét féltette.

A látomás elvitt New Yorkba, a 2012-es csatába, a chitauri invázió közepébe. Láttam az idegen lényeket átözönleni a Tesseract nyitotta kapun; én voltam a Vasember, aki átvitte a rakétát azon a féreglyukon. Az űr feketeségében a Föld kék golyóbisa egyre távolodott. Aztán csak zuhantam.

Hideg. Csak a hideg.                                                                                              

Újra a vér szaga és íze a számban.

Vér a kezemen. Lángok a horizonton, lángok a közelemben. Pernye szitál.

Épületek romjai. Néhány részlet ijesztően éles, néhány a homályba vész.

Vasbeton gerendákból véres dárdaként meredezik a huzal.

Testek halma előttem.

Halottak véres halma. Lehetetlen szögbe csavarodott végtagok, vérmocskos haj, tágra nyílt, fénytelen szemek.

Tágra nyílt, vádló szemek.

Mind engem néz.

Hulk. Utolsó lélegzete erőtlen hörgés.

Natasa. Vörös fürtjei alvadt vérre emlékeztetnek.

Clint. Előrehajtott fejjel ül, mintha az ölében tartott íját nézné. Nyakán, karján vérpatak csordogál.

Thor. Merev ujjai mellett ott hever a Mjölnir.

A Kapitány. Véres a keze, orrából vér szivárog. A pajzsát irtózatos erő hasította ketté.

Pulzust tapintanék, de semmi. Aztán… Rogers keze az enyémre kulcsolódik.

„Megmenthettél volna minket. Miért nem küzdöttél jobban?”

A képek áradata tovatűnt, a vér íze a számból nem. Stark arca néhány centire volt az enyémtől, a pupillája kitágult, a homlokán veríték gyöngyözött. Úgy éreztem, tükörbe nézek. Én is reszkettem, én is zihálva kapkodtam levegő után.

- Érted már? – suttogta. – Nélkülem sikerrel jártok.