Végtelen Háború: Az Álmodó

Amikor megnéztem a Végtelen háborút a moziban, kicsit csalódott voltam. Loki-rajongó révén ez nem csoda, ugye... akkor úgy gondoltam, meg kell írnom a magam verzióját, mert Loki ennél többet érdemel. Így született ez az írás, aminek az első néhány oldalát megmutatom most.

Koma Judit

Bosszúállók

Végtelen Háború: Az Álmodó

Marvel-fanfiction

Egy való-világbeli szuperhősnek: a fiamnak. Mire lennél képes, ha nem lennél asztmás?

A karakterek egy része a Marvel tulajdona. A többiek hasonlósága élő személyekkel egyáltalán nem a véletlen műve. Szándékosan szerepelnek benne mindannyian, velem együtt.

Részemről a megtiszteltetés, barátaim!

Írni kezdtem: 2018.04.30.

Befejeztem: 2018.05.18.

Lo, there do I see my father.
Lo, there do I see my mother,
and my sisters, and my brothers.
Lo, there do I see the line of my people,
Back to the beginning!
Lo, they do call to me.
They bid me take my place among them,
In the halls of Valhalla!
Where the brave may live forever!”

Lo, There do I see my Father

Lo, There do I see my Mother and
My Brothers and my Sisters
Lo, There do I see the line of my people back to the beginning
Lo, They do call to me
They bid me take my place among them in the halls of Valhalla
Where thine enemies have been vanquished
Where the brave shall live Forever
Nor shall we mourn but rejoice for those that have died the glorious death.

(Viking fohász két változatban*)

Mínusz tizennyolc fok: ennyit mutatott a hőmérő, amikor az este, még mielőtt bezártam volna az ajtót, még egyszer kinéztem, rendben van-e minden odakint. Rend volt, csend, az égen úgy szikráztak a csillagok, ahogyan csak az ilyen hideg téli éjszakákon tudnak. A két kutya már elvonult aludni, az autók, vagy a belváros zaja is elcsitult mostanra.

- Nagyon hideg van – dünnyögtem, pontosan tudva, hogy a fiam úgyse hallja. – És reggelre még hidegebb lesz.

- Mondtál valamit, anya? – a fülhallgatón át nyilván nem hallatszott tisztán.

- Csak viccesnek tartom, hogy jelenleg az Északi-sarkon melegebb van, mint itt. Tavasszal.

- Hát igen. Segítsek valamit? – és a lényeg: - Vagy játszhatok?

- Még egy félórát – elfordítottam a kulcsot és elindultam fel az emeletre. – Aztán alvás.

A kopott bútorok, a huzatos ablakok és a recsegő padló ellenére szerettem ezt a házat. A kezem munkája van benne. Szeretem a környéket: mintha nem is városban lennénk. Nyáron zöld minden, csupa élet, szép a tavasz, szép az ezerszínű ősz, és a tél… A tél csendes. Sokszor sáros és ködös, szürke, de éjszaka… Éjjel szép, még akkor is, ha nincs hó. Ha pedig hó is esett, akkor meseszerű tud lenni a környék. Szeretek az ablakból leskelődni, nézni az ember nélküli, alig-alig fényes tájat, hallgatni a kuvikokat, a járőröző macskákat, elalvás előtti rítusként akár.

Minden olyan nyugodt volt akkor este is.

Kutyaugatásra ébredtem. Ugatásra, ami furcsa szűkölésbe ment át. Volt valami halvány sejtésem – emléknek nem nevezném -, hogy más zaj ébresztett, valami, ami a kutyákat is felriasztotta, de nem tudtam, mi. A szemüvegem után tapogatóztam, aztán átóvakodtam a fiam szobájába, a déli fekvésű, udvarra néző ablakú, apró szobába. Vetettem egy pillantást a gyerekemre. A gyorsan növő kiskamasz fiam nyolc párnával a feje alatt, a macskájával összebújva aludt a matracán. A cirmos tökéletesen elégedettnek tűnt a takaró alatt. Egyikük sem rezdült, amikor félrehúzva a függönyt, kilestem az ablakon.

Láttam a két kutyát az udvar sarkában ülni a kerítés mellett, kifelé néztek, felálltak, leültek újra, orrukat az égre tartva ismét rázendítettek. És a szomszéd kutyája is, aztán a mellettük lévő és sorban, a környék összes kutyája.

- Ó, a francba!

A kerítésen túl, néhány lépésre a saroktól, ahol a kutyáim most is fel-alá járkáltak, sötét halom hevert az út kellős közepén.

A hold fogyóban volt, nem sok fényt adott, a keményre fagyott talajt nem borította hótakaró, mégis felismertem, mit látok. Egy ember feküdt odakint, a földúton.

A mínusz tizennyolcban.

Visszamentem a szobámba. Mit csináljak? Mi történt? Ki van ott kint? Valamelyik szomszéd vagy valaki idegen, aki csak erre járt? Magamhoz vettem a telefonomat. Vastag zokni, köntös, bélelt csizma, kabát, sapka – festői látványt nyújtottam.

Amikor kiléptem az ajtón, egy villanásnyi ideig úgy gondoltam, nincs is olyan hideg. Aztán a terasz kapujához fagyott a kezem. A kapukulcshoz. A kutyák kapujához. Az udvari kapuhoz.

Kizártam a két kutyát a saját udvarukra, nehogy utánam szökjenek az utcára és kinyitottam a kaput.

Mentőt kell hívnom! – ez járt a fejemben. Minden neszre figyeltem, hiszen mellettem, jobb kéz felől, az út túloldalán hatalmas üres telek volt csupán.

A sarkon megálltam – sarki ház a miénk, sarki és városszéli – és egy pillanatra megkönnyebbültem: elhagyott kabátot látok. A megkönnyebbülés gyorsan odalett, én pedig lépkedtem tovább a sötét alak felé.

Ember feküdt ott, összekuporodva, mozdulatlanul. Az oldalán hevert, magzatpózba gömbölyödve, kezeivel a fejét védve. Nem láttam az arcát.

Még közelebb mentem.

Férfi. Nem mozdul.

- Uram? – beugrott, amit az elsősegélyről tanultam.

Megszólítjuk, megérintjük, van-e reakció.

Nem volt. Nem mozdult, nem szólt. Ijesztően merevnek tűnt.

- Meghalt! – elborzadtam, megrémültem. – Mi a fenét csináljak? Hátha nem halt meg? Mentőt kell hívnom.

- Anya! – kis híján szívrohamot kaptam, amikor a fiam a sarkon befordulva megjelent. Megtorpant, felmérte a helyzetet és már rohant is hozzám.

- Meghalt – nyögtem ki. Ő leguggolt és elhúzta a férfi karját az arca elől. A telefonjával egészen közel hajolt és belevilágított az arcába. Az előttünk heverő alak bőre egészen kéknek tűnt, sötét, hosszú haját belepte a dér.

- Megfagyott – és engem is rázni kezdett a hideg. – Szólni kell a mentőknek.

- Szerintem él – olyan magától értetődő mozdulattal tette az ujjait a férfi nyaki ütőerére a pulzust keresve, mint egy orvos. – Nem teljesen hideg. Be kell vinnünk. Utána is szólhatunk a mentőknek. Ha itt hagyjuk, biztos meghal, mire kiérnek – letérdelt és óvatosan megfogta a férfi egyik karját. – Segíts!

- Várj! Le kell fényképeznünk, hogyan találtuk meg – és már villant is a vakum. Az járt az eszemben, hogy ezt a hideget nem élheti túl senki és kell a bizonyíték.

Szó szerint bevonszoltuk a házba és a földszinti nappali szőnyegére fektettük. Ledobtuk magunkról a kabátot, felkapcsoltuk a fűtést és a fényeket.

A gyerekem elkerekedett szemmel tápászkodott fel a szőnyegről.

- Meghalt? Halott, igaz? – a kölyök egy pillanatig csak a fejét tudta rázni.

- Tudod, ki ez?- kérdezte, amikor végre megtalálta a hangját.

- Meghalt. Keményre, kékre fagyott – közel jártam ahhoz, hogy összeomoljak.

Behoztunk egy halott pasit a házba. Rendőrség, nyomozás, mi lesz most?

- Anya! Hagyd már abba! Nézd meg az arcát! A ruháját!

A ruháját vettem szemügyre először. Fekete bőrkabát, fekete nadrág, mindkettőn szakadások, néhol még a kék bőr is kilátszott. Fekete csizmát viselt, mármint csak az egyik, a bal lábán, mert a jobb csupaszon kéklett.

Óvatosan megérintettem a hozzám közelebbi kezét. Jéghidegnek éreztem. Nyeltem egy nagyot és a fiam arcáról

- Nézd már meg, anya! –

a „halottunk” arcába néztem.

Kékes árnyalatú bőr. Keskeny ajkak, magas homlok, finom vonások. Márkó egy mozdulattal ráhajította a kabátját és sarkon fordulva elrohant, fel a lépcsőn. Hallottam, hogy felfelé is, lefelé is hármasával szedi a fokokat. Hozta a saját takaróját, az enyémet, de még az ágytakaró plédeket is.

Nemes egyszerűséggel mindent ráborított a férfira.

- Rájöttél, kit találtunk? – kérdezte. – Anya, ez itt Loki. Loki, a jégóriás. Nem ártott neki a hideg. Kék a bőrük.

- Kék. Merev. Hullafoltos – próbáltam jó mélyeket lélegezni. – Loki egy kitalált szereplő, Tom Hiddleston pedig, a színész…

- A színész ugyanúgy megfagyott volna, mint bárki – csóválta nagyon felnőttesen a fejét Márkó. – Ő viszont él. Tuti, hogy Loki. Azt hittem, örülni fogsz neki – tette még hozzá.

Letérdeltem a szőnyegre és visszahajtottam a takarókat. Az eddig tökéletesen élettelennek tűnő test most megmozdult, reszketni kezdett.

Majdnem elájultam. Fel akartam ugrani, hogy kirohanjak a házból.

- Mentőt hívok – nyúltam a kabátom után, de a telefon nem volt a zsebében.

- Az vicces lesz – vigyorgott a fiam. – Ha megvizsgálnak egy istent.

- Ez egy szerencsétlen, aki kis híján megfagyott. Csoda, hogy él. El kell látnunk. A fagyást úgy kell kezelni…

- Anya, tényleg nem hiszed el? – vágott a szavamba.

Felálltam.

- Nem. Nézd, kezd eltűnni a fagyott kék színe.

Márkó vállat vont.

- Ja. Magához tér és akkor emberi formája lesz – felvette a kabátját a földről és elindult kifelé. – Főzhetsz neki teát meg minden. Bár, ahogy elnézlek, jobb, ha én főzök.

A felkapcsolt fűtés mostanra már dolgozott rendesen. Leültem a fotelba és lecibáltam a bolyhos bélésű csizmámat.

- Hol… vagyok?

A takarók kupaca alól jövő hang halk és erőtlen volt, azonban egy embertől, akik kis híján keményre fagyott, jó teljesítménynek számított.

- A nappalimban.

Letérdeltem a szőnyegre és felhajtottam a takarókat.

- Érez fájdalmat?

- Jól… vagyok… - a fickó feje visszahanyatlott a szőnyegre.

Márkó, aki eddig a konyhában zörgött a teáskannával, most belesett az ajtón.

- Elájult. Nincs erre gyógyszer?

- Nem hinném. Legalábbis így kéznél egészen biztos nincs.

- Akkor marad a tea… Kérlek, anya, ha magához tér, ne úgy kezdd, hogy „helló, Loki!”

Leemeltem vendégünkről az összes takarót: még mindig aggódtam, hogy esetleg ott hal meg a paplanok alatt, a nappalim szőnyegén. Első ránézésre azonban élőnek tűnt és a bőre sem játszott már ijesztő kék árnyalatokban.

A hátán feküdt, úgy, ahogy mi lefektettük. Fekete tincsei csapzottan tapadtak a fejére, némelyik keskeny arcába hullt. Magas homloka, finom vonásai valahogy rendkívüli értelmet sejtettek, a lehunyt szemei körüli szarkalábak pedig azt, hogy ez a férfi sokat nevet. Vékony ajkai szép vonalúak voltak. Jobb halántékán vágás, horzsolás vöröslött.

Kisimítottam a haját az arcából és a tenyeremet a homlokán hagytam. A bőre sem forró nem volt, sem jéghideg.

Fekete inge fölött viselt hosszú, fekete bőrkabátja szétnyílt, több helyen elszakadt, akárcsak a fekete nadrág. Jobb lábáról hiányzott a csizma, sőt, a nadrág szára is foszlányokra szakadt. Sebek a térdén, a lábszárán, és a combján is kilátszott egy vágott seb.

Félrehajtottam a kabátot, hogy lássam, nincsenek-e további sérülések. A következő pillanatban valami villant, aztán a nyakamon hideg érintést, a csuklómon kőkemény szorítást éreztem.

Mozdulatlanná dermedtem.

- Hozzám ne merj érni még egyszer!

A tengerszínű szemek szikrát szórtak, én pedig a szabad kezem messze eltartottam magamtól.

- Minden rendben. Csak nyugi, oké? Csak aggódtam…

- Engedd el az anyámat! – a gyerekem egészen sápadtnak tűnt, de láttam, hogy minden izma ugrásra készen feszül, bal kezét ökölbe szorította, a jobb kezét a háta mögött tartotta. – Azonnal engedd el!

A férfi végigmérte a gyereket, elengedte a kezem és nem éreztem a hideg pengét sem a torkomon. Lassan, óvatosan hátrébb húzódtam.

- Van szíved, kölyök – mondta a fiamnak, aztán rám nézett. – Ahogy neked is.

A hangja bársonyos volt, különleges.

A következő pillanatban a tekintete elhomályosult, a keze lehanyatlott, mintha erejének utolsó morzsáit használta volna fel.

Elhúzódtam mellőle. Most már láttam, mivel fenyegetett az előbb: a karcsú tőr markolatát, ami most kifordult a kezéből, fonott minta díszítette.

Furcsán, sekély kortyokban nyelte a levegőt, mostanra apró verítékcseppek jelentek meg a homlokán. Intettem Márkónak, aki mellém lépett.

- Vedd lejjebb a fűtést, kérlek! – aztán újra az ismeretlenhez fordultam. – Megengedi, hogy megnézzem a sérüléseit? Segíteni szeretnék.

Ő nem választolt, csak leejtette a karjait a szőnyegre.

Szétnyitottam a kabátot, kigomboltam az inget, felhúztam az alatta viselt trikót és lassan megérintettem a bőrét.

- Minden rendben. Minden rendben. Csak megnézem…

A jobb oldalát vöröslő zúzódás borította. Bordatörés? Csak ezt ne! Légmell, mentő, kórház.

Nem voltak szabatos gondolataim.

- Félsz tőlem… igaz? … Mégis… mégis segíteni… akarsz.

- Azt hiszem, legalább egy bordája eltört. Talán megsérült a tüdeje is. Kórházba kellene mennie, ahol ellátják.

Megpróbált felülni, az arcán fájdalom látszott. Nem mertem a kezemet nyújtani neki.

- Az én nevem Judit. Ő a fiam, Márk. Elárulja a nevét?

A férfi rám nézett. Fiatal, szép arca most kortalannak tűnt, szemei viszont ős öregnek, és most kétségbeesést láttam bennük.

- Nem tudom… Nem emlékszem…

Márkóval összenéztünk.

- Hoppá – nyögte a fiam.

A férfi felült, hátát nekivetette a kanapénak. Láttam az erőfeszítést rajta, hogy összeszedje magát. A kétségbeesés eltűnt a szeméből, csak némi bizonytalanság marad. Végignézett magán, aztán megtapogatta a sebeit.

- Talán nem olyan vészes – a hangja is erőteljesebbnek tűnt, mint az előbb. – Tudod, mi történhetett velem? – félrekapta a tekintetét rólam, a hátam mögé nézett. – Elteheted a kést, fiú. Nem akarok ártani nektek.

Most vettem észre, hogy a tőre eltűnt a szőnyegről. Nem tettem szóvá.

Márkó szó nélkül kiment a szobából.

- Nem tudom… fogalmam sincs.

- Loki vagy, a Bajkeverés Istene – Márkó egy köteg ruhát tartott a karján, amit most odahajított a vendégnek. – Gondolom, jók rád, mert rám még kicsit nagyok. Ha felöltöztél, menj el innen!

A férfi ültében lassan maga alá húzta a jobb lábát, fél térdre emelkedett, majd felállt. Egy pillanatra megingott, de visszanyerte az egyensúlyát.

- Tessék?

- Húzz el innét! Még mielőtt árthatnál nekünk!

A fiam keze ökölbe szorult, kihúzta magát, a férfi azonban még így is fél fejjel magasabb volt nála. Márkó végigmérte, sarkon fordult és magunkra hagyott minket.

- Várj! Hogy lehetnék én Loki?

Mivel választ nem kapott, rám nézett.

- Tényleg Loki volnék?

Ismét meglátszott rajta az összpontosítás. Úgy tűnt, a fájdalmat és a fáradtságot nem tudja végleg elűzni magától.

- Nem tudom. De inkább pihenned kellene… Egy kád meleg víz? Esetleg ágy a szőnyeg helyett?

Követett a fürdőszobába, szótlanul nézte, ahogy fürdősót szórtam a kád vizébe. A növények illata azonnal szétáradt az egész házban.

A férfi vetkőzni kezdett, minden egyes szakadt darabot a padlóra lökve. Úgy álltam az ajtóban, mint akit megbabonáztak, sem elfordulni, sem félrenézni nem tudtam. Láttam a zúzódásokat, horzsolásokat és vágásokat a felsőtestén – észre sem vettem, hogy kiszáradt a szám. Végül észhez tértem.

- Bocsánat, már itt sem vagyok. Bocsánat – és kimentem.

Egy perc múlva hallottam a hangját:

- Már a vízben vagyok… Visszajönnél?

Lehunyt szemmel dőlt hátra a kádban.

- Rosszul vagy?

Bólintott. Letérdeltem a kád mellé és kézbe vettem egy szivacsot.

- Talán nem volt jó ötlet a meleg víz, de attól féltem, megfagytál. Amikor megtaláltalak, kék voltál és hideg…

Óvatosan végigdörzsöltem a vállát, a nyakát, a mellkasát. Vizet mertem a tenyerembe és a hajára csorgattam. A víz vörösre színeződve folyt le a halántékán.

- Van egy seb a fejeden.

Még mindig nem nyitotta ki a szemét, de felült.

- Csak egy? Nem úgy érzem.

Lemostam a haját, a hátát és megnyitottam a zuhanyt.

- A többit rád hagyom.

Elzártam a vizet, helyére akasztottam a zuhanyrózsát, de nem tudtam otthagyni. Nem lett jobban a meleg víztől. Előkerítettem a legnagyobb fürdőlepedőt és ismét kezembe vettem a szivacsot. Megmosdattam tetőtől talpig. Egy szót sem szólt, a szemét sem nyitotta ki. Teste jobb oldalán a sebek úgy helyezkedtek el, mintha végigcsúszott volna valamin. Kihúztam a dugót és a kád szélére tettem a törülközőt.

- Készen vagy. Most már tényleg egyedül hagylak – átmentem a konyhába, áttúrtam a gyógyszeres fiókot, sebkezelőt kerestem. Hallottam, hogy a bejárati ajtóban megzörren a kulcs. A férfi állt ott, a derekára tekert fürdőlepedővel és megmártózott a beáradó jeges levegőben.

Megfagyott bennem a vér. Ez teljesen megbolondult!

Odaugrottam.

- Tüdőgyulladást akarsz? – és megragadtam a karját. – Csukd be az ajtót!

A szemében vörös fény lobbant, a kezem után kapott, és a következő, amit felfogtam, az az volt, hogy a sarkig nyitott ajtónak szorít, egyik keze a torkomon, a másik a jobb karomon. Aztán a vörös fény kihunyt, a szemei tengerzöldek lettek, a karjai lehanyatlottak és hátratántorodott. Becsaptam az ajtót.

- Márkónak igaza van! Menj el! Menj innét! – elborzadva bámultam a mellkasát, ő pedig követte a tekintetemet.

A hatalmas, vöröslő zúzódásnak már alig látszott nyoma.

- Sajnálom. Én … annyira sajnálom. Nem akartalak bántani.

- Nem bántottál. Még. Csak menj el!

A szemembe nézett. Felfoghatatlan mélység, mérhetetlen tudás, és korokon átívelő magány ragyogott benne.

- Nem tudom, hová mehetnék. Nem tudom, ki vagyok, sem azt, hogyan kerültem ide, de azt látom, hogy valamiért veszélyes lehetek rátok.

- Valamiért? Azért, mert te vagy Loki Asgardból – jött a hang a fejünk felől. – Aludni szeretettem volna, de már mindegy. Gyertek inkább fel!

Előreengedtem a vendéget, én pedig visszamentem azokért a holmikért, amiket a fiam szedett össze az előbb.

- Öltözz fel, kérlek! Így nem tudok… koncentrálni.

- Szerintem meg mindannyian aludjunk. Loki alhat a szobámba, én meg nálad, anya.

A vendég, aki épp magára húzta a nadrágot, most felegyenesedett.

- Elég! Loki egy isten. Egy mitológiai lény, én meg hús-vér ember vagyok – a két keze ökölbe szorult.

- Én meg egy pónihercegnő – bólogatott buzgón a fiam. – Tudod, csillámpor, meg minden. Most pedig nyugodj le és nézd meg ezt! – a telefonomat tartotta a kezében, a telefonomat a jéggé dermedt test képeivel. – Mondhatjuk, hogy ikertesója vagy egy színésznek, persze, csak akkor mostanra a hullaházban lennél. Tehát te vagy Loki, az asgardi isten. Vagyis a jötenizéből való jégóriás.

Én csak szép csendben ültem a szobámban, fogtam a fejem és elegem volt. Márkó magyarázatától a vendégünk biztosan megnyugodott és rögtön meg is értette a helyzetet.

- Mi?

- Ezt nem hiszem el! Nem érted? Valahogy idekerültél a Földre. Anya, hogy hívják az asgardiak? Na, igen, Midgard. És isten vagy, a csínytevés, a bajkeverés istene. Thor testvére. Odin fogadott fia. Érted már?

A férfi lenézett rám, majd lerogyott az alacsony ágyra.

- Mit keresek én itt?

Feltérdeltem.

- Holnap, oké? Holnap folytassuk!

Bólintott, hanyatt dőlt az ágyon, az én ágyamon, és úgy tűnt, egyetlen pillanat alatt elaludt.