Egy álom vége 2. részlet

Végjáték - Egy álom vége 2. részlet

Ültem a kicsi, de kényelmes, mindennel felszerelt szobám padlóján – abban a szobában, ahol legutóbb is megszálltam – és a parkettára kirakott irataimat bámultam. Az álmokat akartam segítségül hívni, útmutatót kérni, esetleg magyarázatot. Lehunytam a szemem és hamarosan ködből felsejlő képeket láttam.

A húszéves önmagamat láttam a Budapesti Műszaki Egyetem tanulmányi osztályán, ahol utóvizsgára jelentkezem.

Egy évfolyamtársam azt a matekot magyarázza nekem, amit a középiskolában kellett volna megtanulnom, ám mivel én más típusú iskolából érkeztem, a tudásom hiányos volt. Gyorsan pótoltam.

Felvettem a tempót és bekapcsolódtam az egyetemi életbe. Ösztöndíjat pályáztam meg és nyertem el az Audinál.

Ezt mutatták a képek.

Az én valóságomban nem így történt.

Ott kiiratkozni mentem azon a napon a TO-ra és otthagytam a Műegyetemet az első kudarc után. Hoztam egy döntést, ami teljesen más irányba vitte az életemet. Mert ez a döntés csomópont volt, elágazás. Alternatív valóságok sokaságát láttam meg ebben a pillanatban, aranyszínnel fénylő idővonalak indultak ki ebből az egyetlen csomópontból.

Az álom tovább mesélt: az esküvő Nándival másabb volt, mint az „igazi”. Nem lettem munkanélküli, elkeseredett, csalódott; nem is váltunk el, hanem éltünk szerelemben, szeretetben, úgy, ahogyan azt először álmodtam.

És nem is találkoztam azzal a férfival, aki egy időre annyira fontossá vált számomra, hogy a gyermekem apja lett. És mivel ebben a valóságban nem találkoztunk, nem is született meg Márkó.

Az álmok tevékeny, kreatív napokat mutattak. Azt mutatták: teljes életet élek.

Azt mutatták, hogy egészen más utat jártam be - egy adott pontból kiindulva egészen máshová érkeztem.

Pontosan tudtam, melyik volt az a pont.

Az álom megmutatta Nándi életét is: mi volt az a csomópont, ahol a ragyogó időszálak elágaztak és melyik szál fonódott össze az én sorsom aranyló fonatával. Azon a vonalon nem láttam nyomát Bridzsónak, és sosem találkozott a Misztikus Tanok Mestereivel, így sosem lett belőle mágus.

Az álom vége bizonyosságot is adott: tényleg a valóság változott meg. Voltak, akiket érintett és voltak, akiket nem. Vannak, akik ezredszer is ugyanazokat a hibákat követik el, akkor is ugyanúgy cselekednének, ha lenne lehetőségük másképp dönteni. Vannak, akik valamiért nem változtak meg.

Eszembe jutott a nyakamban felizzó kő, a vörös, védelmező aura, ami körbevett, miközben a családom feloldódott a semmiben. Az én emlékeimet, az én személyiségemet, azt, ami, és aki voltam a saját valóságomban, talán a Kő védte meg. Talán a kő ragaszkodott választott tulajdonosához.

Most markomba szorítottam a követ és teljesen alámerültem az Álmok Birodalmába.