Elengedtelek

Elengedtelek

Az utcai lámpákat nézem:
fényüket elnyelte a köd,
mostanra halott, távoli csillagok,
elvesztek az idő útjain.

Így vagy már te is, látod:
arcodat elfedi a köd,
fényed és éled nem ragyog már,
hozzám többé nincs közöd.

Még fáj a múlt, de csak csendesen.
Ahogy távolodsz, ahogy fakulsz,
úgy tér vissza lassan az erőm,
úgy kapom vissza a hitem.

A köd megszűri a fényeket,
lággyá, képlékennyé vált a föld.
Így szűri meg az emlékeimet is
a sebeket gyógyító idő.

Már tudok beszélni rólad,
nincs a görcsbe ránduló gyomor,
s néha, ha eszembe jutsz,
a szám sarkán ott egy kis mosoly.

Hisz annyiszor megnevettettél.
És álmodban, mint fuldokló,
mint sebzett állat, szorítottál,
s moccanásra képtelen magadhoz kötöttél.

Annyi minden voltál nekem:
példakép, hős, barát, szerető.
Annyi álmot építettem,
ami egyszerre mind összedőlt.

Emlékszem... És arra is... Meg arra...
És nélküled most nem lenne...
Életemből annyi elmaradna...
De már benne van. Beírtad magad.

Már ott maradsz az emlékeimben,
de egyre, egyre távolodsz.
Pályád más ívre fordul, máshol keresed napod.
Teheted: immár szabad vagy, én elengedtelek.

2012.11.16.