Végjáték - Egy álom vége

Természetesen a Végtelen háború: Az Álmodó című írásom után megszületett a Végjáték saját verziója is. Továbbvittem az abban elképzelt szálat, továbbra is úgy éreztem, hogy Loki jobbat érdemelt volna és az egészbe beleszőttem óriási rajongásomat a Gáspár András-féle Kiálts farkast- univerzum iránt. Ebből lett a Végjáték – Egy álom vége.

 

Bosszúállók: Végjáték – Egy álom vége

Stan Lee emlékére

Egy kislány emlékére, akiből bármi lehetett volna

Márton Dorina

(2005-2019)

Marvel-fanfiction

Ez az írás csak a szórakozás, szórakoztatás céljából készült.

A karakterek egy része a Marvel tulajdona. A többiek hasonlósága élő személyekkel egyáltalán nem a véletlen műve. Szándékosan szerepelnek benne mindannyian, velem együtt.

Két életem, egy halálom fanfiction

Írni kezdtem: 2019.04.28.

A tavasz egyik napról a másikra érkezett. A szomorú, szürke vidék, a poros, csendes kisváros határa tegnap még lehangoló volt, az égen felhők sötétlettek és eleredt az eső.

Napokig esett. A száraz talaj egyre csak nyelte, nyelte a vizet, a föld hajnalra sűrű párát lehelt, a nap fénye nem tudott áttörni rajta. És mégis tavasz volt.

A fák tudták. A madarak is. A sovány kis zöldben fekete-fehér folt mozgott: megérkezett a tavasz hírnöke, a gólya. Az ágakon a duzzadó rügyek kipattantak és fehérek lettek a barackfák.

Úgy tűnt, mintha hetek óta esett volna. Szürke égen szürke felhők gyülekeztek. Aztán egyszer csak a nap átsütött rajtuk, a felhők szétfoszlottak. És reggelre zöld lett minden.

Miféle varázslat ez? Az új reggeli pára már egy buján zöld vidék felett gomolygott, az újra eleredő eső már hosszú, eleven fűszálakat hajlított a földre.

A régi ház emeleti ablakából néztem az udvarunkat, a kerítésen túli gyümölcsöst, és a távoli kis csatornát szegélyező nyárfákat.

- Nézd, Loki, a mágia a te asztalod, de ez tudomány. Ez a fizika törvényein alapszik… - a fiam hangjából kiérződött a bosszankodás.

Elindultam lefelé a lépcsőn. Ők ketten a nappaliban ültek, az asztalon felnyitva a fiam laptopja, aminek hátoldalán jól látszott a körbe foglalt A betű.

- Tudomány, mágia, csak szavak! A lényeget kell látnod! Ha nem veszed észre, mi az elterelés és mi a valóság, máris vesztettél.

Loki hangja nyugodt volt; én most is ott éreztem benne a hatalmat. Ismertem jól: a férjem volt, eskü és vér kötött össze minket. Jégóriás volt. Akárcsak én.

A fiam lehajtotta a laptop hátlapját és felállt az asztaltól. Hosszan fújta ki a levegőt, mint aki a nyugalmát akarja megőrizni.

Mindkettő makacs volt. Akárcsak én.

- Most nem kérhetem a többiek segítségét. Ez a mi dolgunk.

- Megoldjuk. Még mindig nem bízol magadban – Loki a fejét csóválta. Megoldjuk, nincs más lehetőség.

Mindkettő Bosszúálló lett. Akárcsak én.

Valahol a konyhában zenélni kezdett a telefonom. Érte indultam, amikor egyszerre nehéznek éreztem a nyakamban vékony bőrszíjon lógó vörös követ. Mire a konyhába értem, a Kő már vörösen izzott. A belőle áradó fény körbefont, és a ragyogó aura a telefonomra is átkúszott, ahogy kézbe vettem a vékonyka eszközt.

- Baj van. Amikor Stan Lee meghalt – Tony Stark nem vesztegette az időt köszönésre és más sallangokra –, a Kövének nyoma veszett. Mostanra két Álmodó eltűnt, ahogy a köveiket sem találjuk. Egy másik Álmodó egészen biztosan halott, az a Kő sem választott új gazdát és elveszett. A kutatóink anomáliákat észleltek a … Judit! Figyelsz rám? Értesz engem? Egyelőre nem tudjuk, mi történik, de mindhármótoknak ide kell jönnie, a bázisra. Nem maradhattok ott! Hallod, amit mondok?

- Tony…

- Nem vitatkozom. A munkatársaink szerint a valóság… a mi univerzumunk valósága… megváltozhat. Veszélyben vagytok. Főleg te és a Kő.

- Tony…

- Natasa indul értetek. Nincs idő…

Valóban nem volt. Megfagyott? Elfogyott? Meghajlott?

Nem hallottam Star szavait a vonal túlsó végéről. Eddig értettem, miről beszél, de most nem akartam elhinni, amit látok.

A fiam teste egyre halványabbá vált. Áttetsző lett, mint egy kísértet.

- Anya?

Utána akartam kapni, megragadni, visszatartani, de mozdulni képtelenül, teljesen tehetetlenül álltam, míg teljesen el nem tűnt.

- Loki! Mi volt ez? Varázslat, ugye?

A fekete hajú asgardi elsápadt. Holtfehéren meredt a helyre, ahol a fiam állt.

- Nem varázslat. Menj Starkhoz! Én nem tudlak…

Az ő alakja is egyre halványodott.

- Ne! Loki! Ne!

- Sajnálom…

- Ne! – de a kiáltásomat nem hallotta senki, egyedül voltam a házban.

- Judit! Judit! Ott vagy? Válaszolj, az ég szerelmére! Érted küldöm valamelyik varázslót!

A telefon kiesett a kezemből, de nem ért le a padlóra: semmivé foszlott, akár a családom. A vörös ragyogás még egyszer felizzott körülöttem, aztán elvesztettem az eszméletem.

Stark óvatos léptekkel osont a fűben. Szél nem fújt, fűszál nem mozdult, a kicsi sátor előtt játékok hevertek.

- Morgan! Vályúhoz! Mára elég a játékból. Bújj elő, kicsim!

- Megyek, apa! – a kislány kidugta sötét fürtös fejét a sátorból, majd körülnézett, aztán előbújt. Maga elé tartotta a jobbját. – Vacsora előtt nem harcolhatnánk még kicsit a rosszfiúk ellen? – páncélkesztyűs kezével széles mozdulatot tett. – Segítenék neked.

A férfi felvette a gyereket.

- Segítenél? Na persze! Kapnék is anyától, ha meglátná ezt rajtad. Honnét szedted elő? A garázsból, igaz? De mindegy is, anyád úgyse hord semmit, amit tőlem kap.

- Hát kapjon tőled fagyit. Annak biztos örülne – a kislány sötét szemei huncutul csillogtak. – Én is örülnék most a fagyinak.

- Most? Szó se lehet róla – megsimogatta a kislány haját. - Menjünk, mindjárt érkezik pár vendég.

A férfi hangja elakadt. Úgy érezte, a kislány egyre kevésbé nehezedik a karjaira. A lombok között átsütő késő délutáni fényben a kicsi test egyre áttetszőbbnek tűnt.

- Morgan! – Stark úgy ölelte a gyereket, úgy szorította, mintha attól félne, kicsúszik a kezei közül. A ház felé rohant vele. Megbotlott egy műanyag játékban, az egyensúlyát vesztve térdre zuhant, de a kislányt nem engedte el.

- Morgan! – fel akart ugrani, hogy bevigye a házba, a mindentől óvó menedékbe, de a karjai közt csak a langyos, tavaszi levegő maradt.

- Ne! Morgan! Morgan!!!

A fák ágai között átszűrődő fényben csillogó porszemek táncoltak. Tony nem látott mást, csak néhány kavargó porszemet.

Csodálatos tavaszi nap volt, családi piknikhez ideális. A farm előtti füves téren kecskelábú asztal, mellette grillsütő állt. Az illatok – faszénfüst, sülő hús, távolból a virágzó fák – megnyugtatóak voltak. Ettől lett otthon az otthon.

Clint mérhetetlen büszkeséggel nézte két fiát: Cooper óvatos mozdulattal dobta a labdát Nathaniel kezébe, vagy inkább az öccse kezében tartott kesztyűbe. A kölykök remekül elvoltak nélküle is. Ő tehát visszafordult a lánya felé.

Lila íjjal a kezében, homlokráncolva nézte a céltáblát.

- Mehet? – kérdezte az apja. – Három ujj, emlékszel?

A kislány felemelte, megfeszítette az íjat, összpontosított és lőtt.

- Ez az! – kurjantotta a sötét hajú férfi. – Szép lövés, Sólyomszem!

- Fiúk, gyertek, kész az ebéd. Lila, Clint, ti is!

- Anya, van majonéz a hotdoghoz?

Lila megborzongott.

- Ki eszi majonézzel a hotdogot?

Az apja nem válaszolt, valami megragadta a figyelmét; feltámadó, lombok között futó szél, távoli mennydörgés – valójában nem tudta, mi. A pajta felé fordult, de ott sem látott semmit. Körös-körül a jól ismert béke és nyugalom. Semmi mozgás.

Ott sem, ahol mozgásnak kellett volna lennie: az asztal mellől eltűnt Laura karcsú alakja és sehol sem látta a két fiút. Megpördült.

Még időben, hogy lássa az íjat a földre hullani.

- Lila? Laura? Fiúk? Hol vagytok? – A ház felé iramodott. – Srácok?

Soha nem érzett rettegés lett úrrá rajta.

- Lila?

Senki sem felelt.

- Jó reggelt! Még nincs kész a kávé.

Minden idegen volt körülöttem: a színek, a formák, a távoli zajok, de még az illatok is. Egyedül a férfi hangját találtam ismerősnek, de még így sem tudtam, hol vagyok.

A levegő megfogyatkozott körülöttem, szédülés környékezett, a vér dobolása a fülemben elnyomott szinte minden más hangot. Egy férfi lépett be a szobába: karcsú volt, sötét haja a háta közepéig ért, simára borotvált arcát kortalannak láttam, kék szemei kék ékkövek. Inas testén csupán egy fekete selyemkimonót viselt.

- Behozzam neked… - elakadt a szava. – Jól vagy?

- Nem… Nem tudom… Márkó jól van? – Körülnéztem. – Szóval Tony mégis téged küldött értünk. Loki?

Valami nagyon nem volt rendben. Nándi az ágy szélére ült és megfogta a kezem.

- Talán mégse kéne elutaznunk. Jobb lenne, ha itthon töltenénk a szabadságot. Attól tartok, kimerültél.

Félrelöktem a takarót, fel akartam ugrani, de a mozdulat félbeszakadt. A saját kezemet bámultam, mintha egy idegenét láttam volna. És az is volt: idegen. Tökéletes, diszkrét francia manikűr és egy metszett arany karikagyűrű.

- Hol vannak a többiek? Hol van Márkó és Loki? – a csodálatos, meggybordó selyemhálóing alig ért combközépig rajtam, az ágy szélén a Nándiéhoz hasonló, kék színű kimonó.

- Hagyjuk a munkát mára. Sőt, egész hétre… Szabadságon vagyunk.

- Munkát? Milyen munkát? A fiam és a férjem? Hol vannak?

Nándi arcán megjelent az aggódás.

- Feküdj vissza, kérlek! Orvost hívok, rendben?

- Nándi, ne játsszuk ezt! Hol a fiam? Hol… - a pillantásom a kezére tévedt és az idő újra megfagyott körülöttem: a karcsú, jóképű férfi ujján metszett arany karikagyűrű csillogott.

Felálltam és végre körülnéztem. Otthonos lakás volt, barátságos, napfényes, szép, de én mégis fáztam. Minden tárgy, minden bútor tetszett; ilyesmi lett volna a régi ház, ha jobban állok anyagilag. Ilyen lenne egy lakás, amiben én lakok…

A falon fényképek, középen a legnagyobb: esküvői kép. Nándi és én. Nyaraláson. Karácsonyfa alatt. Diplomaosztón. Mi ketten, néhány kis képen barátokkal, egyiken egy nagy családi kép. Sem Márkó, sem Loki nem szerepelt egyiken sem.

- Hol a fiam?

Nándi arcán mélységes szomorúság jelent meg.

- Nincs gyerekünk. Így alakult. Szerettünk volna, de… - a szeme sarkából lassan legördült egy könnycsepp. -  Mi történt veled? Nem emlékszel rám?

Nem fordultam feléje, a lakást néztem, aztán az ablakból nyíló kilátást. A panoráma illett a lakáshoz: hegyoldal, csupa zöld, ragyogó.

- Tudom, ki vagy. Tudom, én ki vagyok. De ez már nem az életem. Mi már elváltunk.

- Huszonegy éve vagyunk házasok – Nándi felém mutatta a jegygyűrűjét. – hogy lehet, hogy nem emlékszel?

- Emlékszem – és felvettem egy képet a szekrényről. Én voltam rajta, a háttérben a Fuji. – De ilyen emlékeim nincsenek. Sosem jártam itt. – Visszatettem a képet. Az exem aggódva figyelte minden mozdulatomat. – Jól vagyok. Nem fáj semmi, nem kaptam sztrókot, nincs semmi bajom, nem vettem be semmit. Ha akarod hallani az én változatomat az életünkről, elmondhatom, de inkább hazamennék.

- Haza? Úgy érted, Győrbe? Persze. Hátha ott…

- Nem, Nándi, nem. Sosem laktam Győrben.

Fel akarok ébredni.

A férfi a polchoz lépett, levett róla egy fényképalbumot.

- Kérlek, higgy nekem! Nézd meg ezeket, igyuk meg a kávét és elmondok mindent, ami az életed. Vagyis ami a kettőnk élete.

Kimentem utána a konyhába. Stílusos, diszkrét, nagyon modern, jól felszerelt és jól használható. A kávé illatától kicsit jobb kedvem lett. Végignéztem a képeket. Csodálatos helyszíneket, ismeretlen embereket láttam rajtuk, némelyik ott volt kinagyítva a falon.

- Erre sem emlékszel? A doktori címed átvételekor készült. Azt mondtad, az egyik legnagyobb álmod vált valóra…

- Doktori? Hát tényleg orvos lett belőlem?

- Nem – állt fel az asztaltól a volt férjem. – Műszaki doktorátust szereztél. Az Audinál vagy kutatómérnök. Azt mondtad, ez az az álmod: a jövő autóját akarod megtervezni. Mióta ismerlek, erre vágytál. A te csoportod dolgozott az e-tronon…

Magamra hagyott a gondolataimmal, az egyre zavarosabb világgal és a félelemmel, hogy ez a valóság. Lehunyt szemmel igyekeztem a légzésemet szabályozni, amikor meghallottam Nándi lépteit.

- Na és ezek? A büszkeségeid? Amikre annyit vártál? – három könyvet tartott a kezében. – A verseid. A regényed és a novelláid.

Ez egy álom. Bárki mondhatta volna. Irigyen, bámulva. De számomra rémálom volt. Hol a fiam? Hol van Loki? Hol az életem? A meg nem valósult, összetört álmaimat látom? Valóra vált, amiről kamaszkorom óta álmodtam.

Fogtam a könyveket, lapozgattam őket, de alig láttam a szavakat. Az álmaim a mérnöki munkáról, az alkotásról, az értékes, szép – vagy szebb, jobb – életről.

Álmodom.

- Ez nem az én életem, Nándi.

A hangomból eltűnt a reszketés, nem éreztem a pánik közelségét. Beletúrtam a hajamba és az ujjaim megérintettek valamit a nyakamban. Egy nyaklánc.

Lepillantottam rá.

Álmok. Az én törött, régi álmaim.

Én, az örök álmodozó.

Én, az Álmok Úrnője.

A Kőhordozó.

- Nándi, ez egy álom. Te higgy nekem: ez nem a valóság. Ez nem lehet az. Nem vagyok a feleséged. Tizenegy éve nem vagyok az. Nézd!

Lehunytam a szemem egy pillanatra, összpontosítottam és megéreztem a Kő hatalmát. Hagytam hát, hogy az Álmok Valósága átjárjon; hogy magam elé emelt két kezem közé vörös fénygömböt formáljon. A gömb, mint egy nagyra nőtt szappanbuborék, kilebegett az ujjaim közül és emberi alakot öltött. Az enyémet. Aztán a fiamét. Lokiét. Bridzsóét. Végül semmivé foszlottak a képek és a vörös ragyogás visszahúzódott a kőbe-

- Varázsló vagy? – nézett a szemembe Nándi.

- Az Álmok Úrnője. Ez által a kő által – mutattam neki oda a nyakláncot. – De ez egy nagyon hosszú történet.

- Elmondod?

Elmondtam neki.